7. Fejezet

Még oda sem értünk a rendőr főkapitánysághoz, az adrenalin így is előreszeretettel járt végig a testemben újra és újra. Az sem segített persze az izgatottságomon, hogy Tristannak különösen jól állt a rossz fiú stílus. Amit persze nem kötöttem az orrára. Mikor elindultam otthonról, a hőmérő szerint hűvös volt, de most egyáltalán nem éreztem hidegnek a levegőt. Sőt. Még kissé melegem is lett. Kezdtem teljesen úgy érezni magamat, mint egy akciófilm főszereplője.

- Gondolod, hogy találunk valamit Melie aktájában, ami megmagyarázza a falat?

- Hát, nagyon remélem. – válaszolta Tristan, továbbra is maga elé nézve. – Különben ennek a kis akciónknak semmi haszna. Már pedig túl sokat kockáztatok most, ahhoz, hogy ne érjen semmit. – csóválta meg a fejét. Az ajkamba haraptam. Az én szemszögemből ez az egész tényleg tök jó buli. Szórakozásnak fogtam fel, valaminek, amit mindig is kiakartam próbálni, egy kalandnak, hogy egy kicsit rossz lehessek. De Tristan szemszögéből nézve, ez az egész teljesen más. Ő nem csak bűncselekményt követel,- ami enyhén szólva is ironikus, tekintve, hogy ő maga is rendőr- de ráadásul a saját apját is becsapja, csakhogy nekem segíthessen. Jó, nyílván nem miattam csináljam, hanem a húgáért. Na de akkor is. Szinte észre sem vettem, de már oda is értünk. Néhány villany égett csak bent, de amúgy innen kintről az épület teljesen üresnek tűnt. Öntudatlanul lassabban kezdtem lépkedni, és ahogy láttam, ezt tette Tristan is. Megálltam az épület előtt, mikor már túl közel kerültünk hozzá.

- Hogy jutunk be? – kérdeztem, merthogy a tervnek ezen a részén még nem is gondolkodtam. Valahogy magától értetődőnek vettem, hogy bejutunk. Tristan felém fordította a fejét, és mélyen a szemembe nézett.

- Hoztam egy kötelet, meg kampót. – mutatott a zsebére. – Feldobjuk az egyik ablakba, és felmászunk a falon a harmadik emeletre, ahol Melie aktája van. – mindezt teljesen rezzenéstelen arccal mondta, és bár királyul hangzott, egy millió snickers csokira megmernék esküdni, hogy én még az első emeletig sem jutnék, nemhogy a harmadikig.

- Most komolyan?

- Nem. – válaszolta, és előhúzott a zsebéből egy kulcscsomót. Az arca továbbra is rezzenéstelen maradt, de a szemei óvatos furulya játéka azt üzente, hogy belül mosolyog.

- Ohh. Hát persze. – nevettem fel kínosan, és zavartan egy hajtincsemhez nyúltam, hogy csavargatni kezdjem.

- Apától vettem el. – mondta, de úgy tűnt, mintha nem is nekem mondaná, csupán magát emlékeztetné arra, hogy milyen árulást követ el éppen. – Na gyere. – mondta aztán, és elindult. De nem a főbejárat irányába, hanem el, az épület mellett.

- Tris, nem, a...

- Nem a főbejáraton megyünk. Tudok más utat. Valószínűleg nem vagyunk egyedül.

- Miért, kik vannak még itt?

- Takarítók, meg ügyeletesek.

- Ez pontosan hány embert is jelent? – kérdeztem aggodalmasan. Tristan hátrafordult, és ritkán látott mosolyt villantott rám.

- Azt hittem semmitől nem rezelsz be, és ettől csak még izgalmasabb lesz neked ez a küldetés...

- Nem is rezeltem be. – szegtem fel az államat. – Én csak... - kezdtem, de természetesen a mondatot nem tudtam folytatni. Tristan felnevetett.

- Nyugi, csak egy-két emberről van szó. Kettő-három. Max négy.

- Ohh, értem. – bólintottam. Bár én azt reméltem, hogy az egész épületben csak ketten leszünk. Ugyanis nem gondoltam bele, hogy esetleg le is bukhatunk. De ez alapján az új felállás alapján nagyon is. Te jó ég! Mi lesz ha elkapnak? És bűnözővé válok? Nem tudok holnap menni dolgozni... Jó, ez mondjuk mellékes. Viszont anya megöl. Ez viszont nagyon is komoly. De... nem! Miket beszélek? Küldetésen vagyok. Az én küldetésemen. Illetve, jó, oké, a mi küldetésünkön. Tristané és az enyém. Na meg amúgy is ez az egész nem rólam szól. Hanem a legjobb barátnőmről. Akinek most jobban szüksége van rám, mint bármikor. Tristan megállt egy szürke ajtó előtt. Óvatosan körülnézett, majd betette a kulcsot a zárba, és elfordította. Kattanó hang jelezte, hogy az ajtó kinyílt. Tris kitárta az ajtót, és intett, hogy menjek előre. Beléptem a helyiségbe, ahol csupán annyi fény volt, amennyit a hold beszűrődő sugara adott. Ám amikor Tristan is belépett, és becsukta maga után az ajtót, ez az apró fénycsóva is megszűnt, és vaksötét lett.

- Huu. – fújtam ki a levegőt.  – Jó sötét van. – erre Tris mozdult, és nem láttam, hogy mit csinál, de egy másodperccel később, már láttam, a kezében világító zseblámpának köszönhetően. – Hát ezt meg honnan varázsoltad elő? –húztam fel a szemöldököm csodálkozva, mert hogy a kezében eddig nem láttam, és a lámpa túl nagy volt ahhoz, hogy elférjen a bőrkabátja zsebében. Tris nem válaszolt, csak a dzsekije széléhez nyúlt, és feltűrte, egészen a dereka fölé, hogy láthassam azt az övet, amin egy kis tartó volt, amibe a rendőrök a gumibotjukat csúsztatják általában. Vagy a zseblámpájukat ezek szerint.

- Gyere mögöttem. – mondta halkan, és elindult fel a szűk lépcsősoron, én pedig mentem utána. Csupán egy emeletet mentünk, mikor megláttam fényt szűrődni be az ajtónyílásból, ami szemben állt velünk. Tristan rám nézett, és a mutatóujját a szájához emelte, jelezve, hogy maradjak csöndben. A zseblámpát lekapcsolta, majd visszacsúsztatta az övébe. Lassan lenyomta a kilincset, majd kinyitotta az ajtót, és egy gyors, óvatos körbepillantást követően kilépett a folyosóra. Nem mozdultam, mert nem tudtam, hogy elindulhatok-e, vagy várnom kell, amíg jelt ad.

- Nyx! – suttogta felém, majd biccentett, hogy kövessem. Lopakodó üzemmódban tettük meg az utat egy újabb lépcsőig, majd sietve felmentünk még két emeletet. A falhoz lapultunk mikor fölértünk, és Tristan újra kikémlelt, jobbra s balra nézve, hogy tiszta-e a terep. Majd hirtelen megragadta a kezem, és egy, a szembelévő folyosón álló ajtóhoz futottunk, amin gyorsan be is léptünk. Tristan becsukta mögöttünk az ajtót, majd elengedte a kezem. Ezúttal egy nagy helyiségbe kerültünk, és mint a filmekben, mindenhol kisebb nagyobb irodák, és fallal körülvett íróasztalok voltak. Tristan egy szó nélkül megindult, én pedig egy szó nélkül követtem, mert bár lett volna egy csomó kérdésem, és amúgy is nehezemre esik ennyi ideig csendben maradni, nem akartam, hogy miattam bukjunk le, mert valaki meghallja ahogy csacsogok. Tristan megállt egy irodaajtó előtt, amire fekete táblácskán fehér betűkkel a Danvers név volt írva. Tehát ez az apja irodája. Befogunk törni a legjobb barátnőm apjának irodájába, hogy ellopjunk egy titkos dokumentumot. Hát ez... nem éppen keresztényi viselkedés. Mondtam magamban, ahogy anyára gondoltam. De sajnos nagyon is izgalmas. Ezért hát a többi már nem is érdekel. Anyának úgy sem mondom el. Az Úr meg majd csak megbocsát. Vagy nem. Ezzel a problémámmal azonban valószínűleg majd csak jó pár évtized múlva kell majd csak foglalkoznom. Legalábbis remélem. Észre sem vettem, és már benn is álltunk az irodában, és Tristan a kezében még mindig a kulcsot tartva, egy hatalmas szekrényhez lépett. Vagy... igazából nem is tudom, hogy hogy hívják ezt a bútordarabot. A helyszínlelőkös sorozatban láttam mindig ilyet. Hatalmas szekrény szerű bútor, amiben kulccsal nyitható és zárható rekeszek vannak, amik tele vannak aktákkal. Aktatartó szekrény? Vajon ez lehet a neve? Vagy van egyáltalán neve?

- Nyugi Nyx. Nem kell izgulnod. – nézett rám Tristan megnyugtatóan. Hogy mi? Azt hiszi, hogy izgulok? Pedig én csak az aktatartó szekrény nevén gondolkodtam. Már nyitottam a számat, hogy elmondjam: téves következtetésre jutott, de aztán rájöttem, hogy mégiscsak jobb, hogy azt hiszi, izgulok a legjobb barátnőm aktája miatt, mint hogy egy bútor nevét próbáltam kitalálni, és csupán azért gondolkodtam el ennyire. Így hát csak halványan elmosolyodva bólintottam egyet. Tristan pedig a kulccsal kinyitotta az egyik rekeszt, majd kihúzta. Meglepően hosszú volt. És tele volt dokumentumokkal meg aktákkal. Pont, mint a helyszínlelős sorozatban.  Odaléptem, szembe Trissel, a rekesz másik oldalára, és én is tologattam az aktákat, Meliét keresve. Aztán egyszer csak megláttam, hogy Amelie Danvers, és rekordgyorsasággal kaptam ki a többi közül.

- Rendben van. – bólintott Tristan a kezemben lévő aktára nézve. – Húzzunk el innen. – azzal visszatolta a rekeszt, visszazárta, ahogy az apja irodáját is, és újra kiléptünk a folyosóra. Egy emeletet már lementünk, és épp a következő lépcsőfordulóba értünk volna, mikor meghallottuk a lépéseket, meg valami fura hangot, mintha valami gurulós tárgyat húzna magával az illető. Tristan azonnal visszalépett a falhoz, én pedig hátrahőköltem. 

- Francba. – suttogta Tris, majd jobbra balra kapkodta a fejét. A szívem gyorsabban kezdett verni, ahogy egyre közelebbről hallottam a lépteket, meg a zörgést. Aztán Tristan megragadta a csuklómat és magával rántott. Fel sem tudtam eszmélni, már egy korom sötét helyiségben voltunk, amiről nem tudtam semmi mást megállapítani, csakhogy kicsi, és papír meg por szag lengi be az apró szobát. Pár másodpercig ijedten hallgatóztam, fejemet az ajtóra szegezve, ugyan nem láttam semmit, ez csupán automatikus mozdulat volt. De a figyelmem hamar elkalandozott, amikor megéreztem a bőrömön a forró leheletet, ami Tristanból jött, minden egyes lélegzetvételnél. A fejemet lassan visszafordítottam felé, és azon kaptam magam, hogy ellentétben vele, nekem nagyon is nehezemre esik jelen pillanatban a lélegzetvétel. Fogalmam sem volt, hogy ilyen közel van, és bár látni nem igen láttam, éreztem a jelenlétét, bőrének melegét. Mintha valami rezgő burok venné körül, ami minden egyes lélegzetvételnél erősebbé válik. Vajon ő is érzi ezt vagy csak én? Eddig nem is éreztem az illatát. Talán mert sosem álltam fizikailag olyan közel hozzá, mint most? Vagy talán csak azért, mert tudatosan nem figyeltem erre? Mindenesetre most az egész tüdőm megtelt valamivel, ami fűszerek,- talán fűszeg, vagy ánizs? – és gyümölcsök – narancs esetleg? Netán mandarin? – elképesztő keveréke volt. Nyeltem egy nagyot, és tényleg csak reménykedhettem benne, hogy Tristan ezt nem hallotta. Aprót mozdult a feje, a pulzusom pedig gyorsabb lett, mint Usain Bolt.

- Szerintem tiszta a terep. – szólalt meg aztán. Majd az ajtóhoz hajolt, és pár pillanatig még hallgatózott, mielőtt résnyire kinyitotta volna az ajtót. Óvatosan kikémlelt, majd lassan kilépett a folyosóra. Ahol úgy tűnt nem volt senki.

- Szerintem csak Tady volt az.

- Tady? – kérdeztem vissza, mert hogy halványlila gőzöm nem volt róla, hogy az mégis kicsoda.

- Ahha, ő... olyan mindenes. Gondnok.

- Áá, értem. – bólintottam, bár egy cseppet sem érdekelt Tady. Túlságosan lekötött az illat, ami még az orromban volt.

- Siessünk, nehogy mással is összefussunk. – mondta Tristan, csak úgy a levegőbe, aztán elindult, én pedig persze követtem. Ugyanazon az ajtón mentünk ki, ahol bejöttünk, és szerencsére kifele menet már senki mással nem találkoztunk. Ami már csak azért is jó, mert az agyam annyira lebénult a csodálatos illattól, hogy jelenleg semmi értelmes magyarázat nem jutott eszembe, amivel kivághattuk volna magunkat. Valószínűleg élesben nem tudtam volna jobbat összehozni min a „Ó, basszus. Hülye alvajárás. Mindig ez történik... „ pedig általában, hogyha Melie meg én bajba kerültünk, valahogy mindig sikerült kimagyaráznom magunkat a szituból. Vegyük csak például a két évvel ezelőtti kirándulásunkat, amikor megbüntettek vadkempingezésért. Illetve megakartak. Szerencsére addig dumáltam a pasasnak, hogy rájött: sokkal jobban jár, ha szemet huny fölötte, mintha tovább beszélek.

- Apukád nem fogja észrevenni, hogy eltűnt az irodájából? – intettem a kezében lévő akta felé. Tristan határozottan megrázta a fejét.

- Nem. – válaszolta kissé ridegen, és többet nem is mondott. Én pedig nem faggattam tovább, hiszen, bár nem értettem miért ilyen biztos benne, látszott rajta, hogy egyáltalán nem akar többet mondani annál, hogy „nem". Egész úton visszafele Melie aktáját bámultam Tris kezében. Mindennél jobban szerettem volna most azonnal leülni, és minden betűt vagy százszor átolvasni, egészen addig, amíg találok valamit, ami a segítségünkre lehet. De be kellett látnom, hogy Trisnek igaza volt, mikor a házunk elé értünk, és azt mondta, hogy erre több óra kell, és száz százalékos figyelem.

- Az akta nálunk van, és van időnk Nyx. Ma este nem mennénk semmire, már csak azért sem, mert kizárt dolog, hogy anyáék ne ébredjenek fel arra, hogy a húgom szobájában, felkapcsolt villanynál keresgéljük Melie aktája és a szobája falára írt.... akármi közötti összefüggéseket. – rázta meg a fejét. – Kell egy nap, amikor rátudjuk szánni az időnket, és nem is veszélyeztet minket a lebukás. Ne akard tudni mi történne, ha apám rájönne erre az egészre.

- Eltudom képzelni. – húztam el a számat.

- Nem nem tudod. – válaszolta halkan. Felnéztem rá, magyarázatra várva, de ő nem folytatta. Kínos csönd következett, én pedig természetesen ilyen helyzetben nem tudom befogni a számat.

- Ugye nem azért mondod ezeket, hogy megtarthasd magadnak az aktát, aztán egyedül találd meg Meliet, hogy aztán learasd a babérokat? – fontam a karom keresztbe a mellkasom előtt. Tristan felnevetett. Nevetett! Éljen.

- Nem, nincsenek ilyen terveim. – rázta meg a fejét még mindig mosolyogva.

- Akkor jó. Bízom benned. – bólintottam.

- Köszönöm. Nagyra értékelem. – húzódott még szélesebbre a mosolya. Igazán mosolyoghatna többet. Remekül áll neki. Újabb kínos csend. Ott álltunk a házunk előtt. Hányszor is képzeltem el, hogy Tristan Danvers egy szép estén majd hazakísér? Azt hiszem hatmillió ötszázhuszonötször. Vagy hatmillió ötszázhuszonhatszor, az utolsó számjegyben nem vagyok biztos.

- Hát, én nagyon jól éreztem magam. – szólaltam meg, és ha még ez nem lett volna elég, a szám újra mozogni kezdett, pedig erre egyáltalán nem kapott parancsot. – Ez volt a legizgibb randi, amin valaha voltam. – Miez?! Poén? Mit poénkodok itt jézusom! Egyáltalán poén volt ez, vagy tényleg így gondolom? Nem tudtam eldönteni. Tristan meglepetten felvonta egyik szemöldökét. – Csak viccelek. – Mosolyodtam el. – Ez az, csak lazán.

- Jah, persze. Tudom. – nevetett fel halkan, majd beletúrt szőke tincseibe. Ám a nevetése ezúttal ismeretlen volt számomra, ez nem az az igazi Tristan nevetés, amit én megszoktam tőle. – Akkor... majd beszélünk erről. – emelte fel azt a kezét, amiben az akta volt.

- Igen, persze. Köszi, hogy elkísértél. Jóéjt.

- Jóéjszakát Nyx! – mondta, azzal megfordult a másik irányba, és hazafele vette az utat. Eleresztettem egy nagy, nyálas tinifilmbe illő sóhajt. Mi a franc van velem? Azt hittem már túl vagyok Tristan Danversen. Minden jel erre utalt. Erre most úgy néz ki, hogy vagy nagyon félre értettem a jeleket, vagy jelek ide, jelek oda, sikerült ismét belézúgnom. Éljen.

***

Maya megőrült. Nem tudtam máshogy jellemezni a nővérem, szülinapi bulim utáni szervezési mániáját. Totál olyan volt, mintha reggelire hat liter kávét ivott volna meg, uzsonnára pedig két rekesz energia italt. A munka és a suli mellett ezalatt a pár napban Tristannal sehogy sem tudtuk összehozni azt a napot, amit egy az egyben Melie aktájára szánunk, merthogy amint lett egy kis szabadidőm, Maya befogott a szervezésbe, és valahányszor azt javasoltam, csinálja csak meg ő az egészet, hiszen ő jobban ért hozzá, azt válaszolta, hogy ez márpedig az én szülinapom. Erre pedig természetesen rávágtam, hogy ez valóban így van, és mint szülinapos, rábízom a szervezést, mert megbízom benne. Ekkor azonban nagyon agyafúrtan elővette a nővér kártyát, és azzal jött, hogy alig látjuk egymást, és most itt van egy jó testvér program, ami alól kiakarok bújni. Ehhez még társult a megbántott tündérke tekintet, így pedig már esélyem sem volt neki ellent mondani. Bár már a vendéglistánál elakadtunk.

- Hány barátodat akarod meghívni? – nézett rám a pezsgőszínű macbookja mögül.

- Hát ööö, tudod azt a rengeteget aki van. – vágtam rá, mire megforgatta a szemét.

- Csak összebarátkoztál valakivel az iskolában.

- Codyval. Találkoztál vele, itt volt az üdvözlőpartin.

- Jah igen. – bólogatott és leütött pár gombot a billentyűzeten. – És még?

- Hát, öhm... Sarahékat. – mondtam, mert igaz, hogy munkán kívül nem nagyon szoktam találkozni velük, azért jófejek, és meló közbe jól elszoktunk beszélgetni.  – És... öhm, jah igen, Emilyt! – jutott eszembe az unokatesóm, aki hazajött az őszi szünetre Angliából.

- Emily itthon van? – vonta fel Maya csodálkozva a szemöldökét.

- Még nincs, de itthon lesz. Tegnap előtt írt.

- Hoz valakit?

- Nemtudom, majd megkérdezem. – vontam meg a vállam.

- Oké, még valaki?

- Öhm... Tristan. – mondtam ki, felkészülve a pillantásra, amit... igen, pont most lövellt felém a nővérem.

- Jóban vagytok?

- Nem, azért hívom meg, mert ki nem állhatom. – válaszoltam, mire Maya egy figyelmeztető pillantást lövellt felém. Utálta mikor szarkasztikusan válaszoltam. Megköszörültem a torkom. – Mostanában... szoktunk beszélgetni. – vontam meg a vállam, mintha semmiség volna.

- Még mindig belé vagy zúgva? – kérdezte, én pedig felkaptam a fejem.

- Te... ezt hogy.... mi... pffff. – mondtam, mire Maya csak bólintott egyet, mint aki pontosan erre a válaszra számított. Vagy mi volt ez. Lehunytam a szememet, és megpróbáltam elfogadni a tényt, hogy Maya nagyon is tisztában van a kis titkommal. – Tudtál erről? – kérdeztem meg azért, hátha ad valami magyarázatot.

- Nyx, erről szerintem még Barack Obama is tudott.

- Nagyon vicces. – mondtam és ezúttal én forgattam meg a szemem.

- De komolyan. Én csak azon csodálkozom, hogy Tristan nem jött erre rá. Hisz olyan nyilvánvaló volt! Bár... kitudja. Lehet, hogy rájött. – vonta meg a vállát. Erre én pedig éreztem, ahogy az összes vér kifut az arcomból rémületemben. Maya ijedt kifejezésem láttán felnevetett. – Nyugi, a pasik általában semmit nem vesznek észre, még azt sem, ami az orruk előtt van. Nevetséges. – sóhajtott, és aprót rázott a fején. Én meg csak reméltem, hogy Mayának igaza van, és Tristan tényleg nem sejt az egészből semmit. Máskülönben nagyon gáááz.

Mayával egyébként olyan megszervezni egy bulit, mintha a Királynő fogadásával egybekötött New Yorki szilveszteri partira készülnénk. És bár mindenben kikérte a véleményemet, és ragaszkodott hozzá, hogy mindent együtt csináljunk, azért amikor a jelmezem választására került a sor, csak nem jutottunk egy nevezőre. Én ugyanis minden évben eddig valami ijesztő próbáltam lenni, most is volt egy tök jó ötletem egy pszicho démonlány outfit bohóc vonásokkal, de Maya közölte, hogy:

- Szó sem lehet róla. – rázta meg a fejét.

- Miért nem?

- Tényleg emlékeztetnelek kell, hogy meghívtál egy bizonyos Tristan Danverst is a bulira?

- És? – néztem rá értetlenül.

- És? Nyx. Első szabály: Ha elakarod érni, hogy a kiszemelt srác beléd szeressen, ne legyél pszichopata démonbohóc, a szülinapi bulidon.

- Először is. Ki mondta, hogy azt akarom, hogy belémszeressen?

- Ez nyilvánvaló. – vágta rá, de én nem törődtem vele, csak folytattam.

- Másodszor pedig, nem hiszem, hogy van ilyen szabály. Ráadásul ez nem csak a szülinapi bulim. Ez Halloweeni buli is.

- Attól még nézhetsz ki jól. – emelte a plafonra a szemét.

- Nézd Maya, nem akarok macskának, meg nyuszilánynak öltözni. Az nem én vagyok.

- Kár, van egy tök jó nyuszilány jelmezemen. De amúgy nem arra gondoltam.

- Hanem?

- Hanem erre. – mondta, azzal pötyögött valamit a gépén, és felém fordította a képernyőt. És bár tényleg tök jól kitaláltam a fejemben a pszichopata démonbohóc jelmezt, és Maya verziója egy cseppet sem volt ijesztő, azért én is lányból vagyok, és ha őszinte akarok lenni magamhoz, nem tudtam azt mondani, hogy nem tetszik. Így történt tehát, hogy a szülinapom estéjén egy földig érő, krémszínű, félvállas ujjatlan chiffon ruhába álltam, amit mindenhol arany díszek, gyöngyök és apró láncok ékesítettek. A hajam bonyolult kontyba volt fogva, amit személyesen Maya készített és tett bele arany szalagokat, meg bronz levelekkel díszített hajpántot. A sminkemet is ő csinálta, és mikor kész lett, komolyan azt kellett mondanom, hogy nem bántam meg amiért sikerült rávennie, mert nem is tudom, hogy éreztem-e már magam ilyen szépnek. Persze ha Maya mellém állt, akkor már közel sem voltam benne biztos, hogy az emberek kettőnk közül engem néznének, ugyanis ő pedig Pin-up matróznak öltözött, ami jobban már nem is álhatott volna neki. Emily, Maya és én épp megtámadtunk egy gyümölcs pultot, amit anya készíttetett, a cukrászokkal. Nagyszerűen nézett ki, a gyümölcsök csillag, szívecske meg golyó formájúra voltak vágva, és művészien voltak elrendezve különböző alakzatokban. És bár elég sokan voltak a partimon, tekintve, hogy Maya és anya is meghívta a saját vendégeit a szülinapomra, azért Mayával még is megoldottuk, hogy egy „titkos" helyen ( a földszinti gardrób, amit alapból senki nem használ, csak tele van kacatokkal, és anya vagy nem veszi észre sosem, vagy szándékosan nem vesz róla tudomást) lehessen fogyasztani Maya őrült gyümölcsbóléjából, amibe fogalmam sincs mik voltak a pontos összetevők, de híresen finom volt, és az emberek híresen nagy hülyeségekre voltak képesek, ha nem figyeltek rá, hogy mennyit fogyasztanak belőle. Így mindenképpen számításba kellett vennem a mértéket, mert nem hiányzott hogy részegségemben kikotyogjak valamit Melievel vagy Tristannal kapcsolatban. 

- Isteni a parti drágáim, nagyon jól megszerveztétek. – lépett oda hozzánk anya, aki minden bizonnyal úrnőnek öltözött, a hosszú fekete selyem estélyiében.

- Köszi. – vigyorgott rá Maya, és én is rámosolyogtam. Cody, és Emily is megjött nem sokára, Cody cowboy jelmezben, Emily meg Wonderwoman szerkóban. És minden egyes vendégem érkezésénél megmutattam nekik a titkos rekeszünket, ahol Maya bóléjából tudnak inni, csak az volt a baj, hogy mindegyikükkel koccintanom kellett. Külön Codyval, külön Emilyvel, és külön a munkatársaimmal, így már nem is tudom hányadik pohárral ittam, de igyekeztem magam türtőztetni. Tristan még mindig sehol nem volt, még akkor sem, mikor anya bejelentette, hogy „Jön a torta!" és egy seregnyi ember énekelte nekem hogy Boldog szülinapot!, én pedig egy fújással elfújtam mind a tizenkilenc gyertyát.

- Ez isteni! – mondta Cody teli szájjal, miközben csak úgy lapátolta magába a raffaello tortát. – Ki csinálta?

- Fogalmam sincs, anya rendelte. – vontam meg a vállamat. Én is lelkesen tettem be a számba az újabb és újabb falat tortát, nem csak azért mert tényleg elképesztően finom volt, hanem azért is, mert már kezdtem érezni a bólé hatását, és gondoltam legyen valami a gyomromban ami felszívja az alkoholt. Ez persze nem állított meg attól, hogy a következő percben már még egy pohárral térjek vissza a táncparkettre, ahol épp az ABBA együttestől szólt a dancing queen. Ugyanis abban egyetértettünk Mayával, hogy az este folyamán a népszerű buli slágerek mellett, többségben legyenek a régi klasszikusok, mint az abba számok, meg a híres musicalek. Gyorsan felhörpintettem a poharamban lévő bólét, aztán odaszaladtam a többiekhez a nappaliban kialakított táncparkett közepére, hogy teli torokból énekeljek. Ilyenkor nagyon örültem, hogy Lenának a kertben is van egy elkerített helye, és szegénynek nem kell ezt végignéznie, mert tuti halálra rémülne miattunk. Mostanra már hál isten anya és a vendégei is elmentek, hiszen minden általunk rendezett bulin a családi megállapodás szerint szigorúan két óráig maradnak maximum, hogy aztán elhajtsanak abba az étterembe, vagy előadásra, amit aznap estére beterveztek. Így szerencsére nem láthatták az őrjöngésemet, amit a kitudja hány bólé után nyújtottam. A tudat persze nyugtatott, hogy ahogy körülnéztem, mindenki hasonló állapotokban volt. Sőt, Cody egy lányokból álló kör közepén állva ugrándozott, és teli torokból énekelte, hogy: Gimme, gimme, gimme a man after midnight! A lelkesedése persze rám is átragadt, és hosszú idő óta először éreztem magam felszabadultnak és boldognak. Éppen ott tartottam, hogy There's not a soul out there, No one to hear my prayer, amikor megláttam egy ismeretlen Robin Hoodot, mellette pedig egy pilótát. Illetve kapitányt.  Aki, ha így jobban megnéztem egy nagyon szexi Tristan pilóta-kapitány volt. A zene közben ment tovább, és cseppet sem érdekelt, hogy a nagyon is sokat mondó refrént egyenesen Tristan szemébe éneklem, majd elnevetem magam. Odasúgtam Codynak, hogy mindjárt jövök, de nem tudtam, hogy hallotta-e mert eddig is ugyanígy rázta a fejét, mintha folyamatosan bólogatna. Azért én beleegyezésnek vettem, és megkerültem az embereket, hogy odasétáljak Tristánékhoz.

- Hali! – álltam meg előttük.

- Szia Nyx. Remélem nem baj, hogy elhoztam a haveromat. Ő, Chris.

- Dehogyis. Szia, örülök, hogy megismerhetlek! – mosolyogtam a Robin Hoodra. – Te meg hova parkoltad a repülőd? – vigyorogtam Tristanra, miközben egy kis hang a fejemben megjegyezte, hogy ez volt az évszázad legbénább poénja. Szerencsére Tristan nevetett, bár az is lehet, hogy kínjában.

- Te meg istennő vagy. – nézett a szemembe. Azonnal elpirultam.

- Köszi, ez édes tőled.

- Úgy értem... a jelmezed. Görög istennőnek öltöztél nem? – mért végig, a cuki pirulásom pedig egy pillanat alatt átment égő lángolásba. Könyörögöm Hádész, ha hallasz engem, nyisd meg alattam a földet légyszi, köszike.

- Öhm, de, ... öhm... kértek tortát? – néztem rájuk, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy mindketten próbálják elfojtani a mosolyukat. – Raffaellos. – tettem hozzá, hogy kecsegtetőbb legyen az ajánlat.

- Ahha, naná! – bólintott lelkesen Robin Hood, alias Chris, megmentve engem a kínos szituból. A kajás pult felé mutattam, és Chris már meg is indult céltudatosan a torta felé. Tristanra néztem, aki most levette a pilóta napszemüvegét, és az öltönyzsebébe rakta, majd megigazította a fején a kapitány sapkáját. Oooh te szentséges Zeusz!

- Te nem kérsz tortát? – kérdeztem egy torokköszörülés után. Tristan nemlegesen megrázta a fejét. – Akkor gyere, igyunk valamit. – mondtam, és megragadtam a kezét, hogy a gardrób felé húzzam, ahol Maya bóléja rejlik. Egy tiszta műanyagpoharat vettem elő, és teletöltöttem bóléval, majd Tristannak adtam, és megtöltöttem a sajátomat is.

- Egészség! – koccintottam a poharamat az övéhez, majd a számhoz emeltem az italt, és jó nagyokat kortyoltam belőle.

- Huhha. Nyx, ez nem víz.

- Szomjas voltam. – vontam meg a vállam. Vagy inkább ideges. És már biztos voltam benne, hogy az a gyümölcsös illat, amit éreztem Tristan fűszeres parfümjében, vagy tusfürdőjében vagy mi a bánatban, az narancs. Minden bizonnyal. 

- Figyelj csak, ami az aktát illeti...

- Nem. – vágtam a szavába, és a tenyeremet a szájára tapasztottam. – Ma jól akarom érezni magam. Csak ma. Majd holnap megbeszéljük. – Mondtam, és a karomat visszaengedtem az oldalam mellé. – Oké?

- Oké. – bólintott.

- Gyere. Táncoljunk. – fogtam meg a kezét, és behúztam a többiekhez a nappaliba, ahol ezúttal egy számomra ismeretlen dal szólt, de jó ritmusa volt, így lehetett rá táncolni. Meg most amúgy is úgy éreztem, hogy bármire tudnék táncolni. Nem gondolom magam jó táncosnak, de azért nem szoktam rálépni a partnerem lábára vagy valami ilyesmi. Tristan viszont meglepően jónak bizonyult. Ki sem néztem volna belőle. Nem is kellett gondolkodnom a lépéseken, és hogy biztosan jól csinálom-e. ő vezetett, én pedig követtem. Olyan gyorsan, lendületesen és ritmusosan mozogtunk, hogy tényleg csodálkoztam magamon, hogy bírom szusszal. Főleg, hogy amúgy amikor itthon próbálok a youtuberól leszedett alakformáló videókra edzeni, körülbelül öt perc után kifulladok. A szám vége tért, végszóra pedig Tristan megperdített, majd visszahúzott magához, egyik tenyerét pedig a derekamra tette. Belenéztem azokba a csodálatos levélzöld szemekbe, amik most halk hárfán játszottak.

- Kimegyünk levegőzni? Akarok mutatni valamit.

- Persze. - bólintottam. Szerencsére az agyam még működött annyira, hogy a fogasról menet közben felkapjam azt a hosszú, fehér köpenyt, amit Maya direkt a szerelésemhez vett. Ami egyébként a szülinapi ajándékom is volt a részéről, mint azt utólag megjegyezte. Hálás voltam amiért Tristan megfogta a kezem és úgy húzott magával, mert úgy éreztem, ha nem tenné, könnyen meglehet, hogy elesnék, ugyanis igencsak kezdett hullámozni alattam a padló. Zavarba jöttem a táncunktól, az hárfán játszó pillantásától, és úgy alapból a jelenlététől. És mi történik ha zavarban vagyok? Nem tudom befogni a számat.

- Tudod, tök jól áll ez a szerkó. Olyan, mintha igazi lenne.

- Mert az is. Kalvin bácsikámé volt.

- Ohh, jah tényleg. Elfelejtettem. Nagyon jól néz ki. Mármint az egyenruha, nem Kalvin bácsikád. Úgy értem biztosan ő is jól néz ki. Vagy legalábbis jól nézett ki, még úgy harminc, negyven évvel ezelőtt, nem mintha ma csúnya lenne, érted. Bár amúgy az a fura, hogy vannak akiknek kifejezetten jól áll az öregedés. Biztos nem kérsz a tortából? Nagyon finom. – hadartam. Tristan felnevetett, és megrázta a fejét.

- Nem kérek most köszi. – Csak most vettem észre, hogy már a pavilonnál járunk, ami anya nemrégiben beszerzett égősorai világítottak, meg néhány kerti lámpa. Gyönyörű volt, ám én mégis csak arra tudtam gondolni, hogy sok évvel ezelőtt, emögött a pavilon mögött zúgtam bele Tristanba. Tris zsebrevágta a kezét, levette a kapitány sapkáját, amit a pavilon közepén lévő asztalra tett, majd leült a fapadra.

- Mit akartál mutatni? – kérdeztem tőle, és közelebb léptem.

- Csak ezt akartam odaadni.  - mondta, és belenyúlt a zsebébe, majd kihúzott belőle valamit, ami világító pontok sokaságának tűnt. - Nehogy te is elvessz nekem. - tette hozzá, én pedig azonnal leültem mellé, az sem zavart, hogy a ruhám vagy a köpenyem tiszta kosz lesz, vagy elszakad. Tristan a kezembe adta az apró valamit, amit felemeltem, hogy megvizsgálhassam közelebbről is. Egy gyönyörű karkötő volt, amire apró, csiszolt kövek voltak felszerelve, amik fehér, halvány kékes fényben világítottak. Olyan volt, mintha valaki az égről levett csillagokból csinálta volna a karkötőt.

- Boldog szülinapot! - mondta hozzá, de én meg sem tudtam szólalni hosszú pillanatokig.

- Tristan ez... csodálatos. Köszönöm. – mondtam aztán és a szemébe néztem. Majd újra le az apró világító gömböcskékre. – Hol tudtál ilyet szerezni?

- Én csináltam. – vonta meg a vállát.

- Ezt te csináltad? – kérdeztem, és nem próbáltam meg palástolni a megdöbbenésemet.

- Ahha. – vonta meg újra a vállát, mintha ez semmiség volna. – Segítsek feltenni? – Kérdezte, én pedig mosolyogva bólintottam, és közelebb nyújtottam a karomat. Miközben a csuklóm köré csatolta az ékszert, a bőrünk pillanatnyi összeérését, szikraként érzékeltem.

- Köszönöm. – mondtam neki még egyszer. Miközben az ujjaimmal a karkötőn lévő kövecskéket babráltam, újra és újra az ajkamba haraptam a zavartól.

- Voltál már planetáriumban? – kérdeztem tőle, miközben a csillagokat figyeltem.

- Nem, még nem.

- Én sem. De elszeretnék menni. Mindig is elakartam menni, de valahogy sosem tettem. Nem is értem. – ráztam meg a fejemet.

- Egyik pasi se vitt planetáriumba randizni? – kérdezte, én pedig, ha lett volna nálam pia, most egészen biztosan kiköptem volna.

- Nah, igen. Azon a temérdek mennyiségű randin amin voltam, még egyik se volt planetáriumban.

- Ez szarkazmus volt? – vonta össze a szemöldökét.

- Nem volt elég egyértelmű? – nevettem fel. – Inkább a kérdés az, hogy te hogy hogy nem vittél egy lányt se a sok tucatból planetáriumba randizni. – néztem rá kihívóan, ő pedig felnevetett.

- Na igen. Temérdek olyan lánnyal volt már dolgom, akik csillagvizsgálóba akarnak menni randizni.

- Ez most szarkazmus volt?

- Egyértelmű volt nem? – kérdezett vissza, mire szélesen elmosolyodtam. Oké, egy-egy. – De komolyan Nyx. Hogy érted ezt az egész randi dolgot? Nem veszem be, hogy nem pasizol.

- Hé, figyelj, ez nem rajtam múlik. – emeltem fel a mutatóujjamat. – Randiznék, ha lenne kivel.

- Na ne etess. Kizárt dolog, hogy nem akad elég srác, aki randizna veled. Nem lehet, hogy arról van szó, hogy senki nem felel meg az elvárásaidnak?

- Na jó, Tristan Danvers, most a bólé beszél belőled. Hidd el, ha nem lennél részeg, egyetértenél velem. – bólintottam határozottan. Tristan felnevetett. Igazából.

- Én józan vagyok. Te meg gyönyörű. – mondta, én pedig szédülés ide vagy oda, pislogás nélkül meredtem a szemébe, és azon gondolkodtam, vajon jól hallottam-e amit mondott. Tristan pedig állta a pillantásomat.

- Na jó. Most szükségem van egy italra. – mondtam ki a gondolataimat. Talán nem ez lett volna a leghelyénvalóbb válasz, sőt nagy valószínűséggel ennél rosszabbat már nem is mondhattam volna. De mégis most úgy éreztem ez az egyetlen, amire képes vagyok.

------------------------------------------------------------------

1000000000 bocsánat és 500000000000000000 sajnálom a hatalmas szünetért. Csak hát ez a.. khm... suli, meg munka meg miegymás nem hagyott engem, ezentúl viszont megpróbálok visszatérni a régi kerékvágásba! :))