6. Fejezet

A lábam csak nem indult meg felé. Csak álltam, a kezemben az üvegpoharat markolászva. A benne lévő pezsgőnek elvileg még hidegnek kellett lennie, de a kezemet olyan melegnek éreztem hirtelen, hogy gyanítottam, az ital nem sokáig marad hideg. Egyik göndör hajtincsemhez nyúltam, és csavargatni kezdtem idegességemben.

- Nem mész oda hozzá? – hajolt közelebb hozzám a nővérem.

- De. – mondtam, de persze nem mozdultam meg. Mr. és Mrs. Danvers is kissé megilletődöttnek látszottak, úgy néztek ki, mint akik most először járnak ebben a házban, de ez természetesen nem igaz. Már számtalanszor voltak itt. Ekkor valakivel – nem figyeltem, hogy kivel, nem igazán érdekelt – beszélgetni kezdtek, Tristan pedig továbbra sem vette le rólam a pillantását. Trisben mindig is volt valami, amitől úgy éreztem magam, mintha mindig, amikor az emberre néz, a pillantását aláfestő zene követi. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért van ez, vagy hogy képes a tekintetével ezt elérni. A zöld szemek mögött, amiket kissé takart egy-két sötétszőke hullámos hajtincs, most halk, óvatos oboa szólt. Néha – egy egy pillanatra csupán-, felerősödött, mintha kérne valamire, aztán visszahalkult. Tudtam, hogy ha sokáig nézem, a zenélő szempárok olyanok lesznek számomra, mintha kígyó volnék, ő pedig kígyóbűvölő. De már késő volt, a halk oboa megtette a hatását, és már csak azt vettem észre, hogy haladok előrefelé. Menet közben kerülöm az embereket, közben Tristant nézem. Aztán Cody lépett hirtelen elém, eltakarva minden mást maga mögött.

- Nem fogod elhinni! – vigyorgott rám. – Eric egyszerűen fantasztikus.

- Igen, valóban az. – helyeseltem, és próbáltam a válla felett kikémlelni.

- Iszonyú jó fej, tök jól elbeszélgettünk. Kiderült, hogy van egy csomó érdeklődési körünk, meg minden.

- Ez szuper. – mosolyogtam rá, de közben a tekintetem ide-oda cikázott, mert nem tudtam, hogy most szem elől tévesztettem-e Tristant, vagy csak Cody állja el előlem a képet.

- Ez? Ez még semmi! Szóba jött a munka, és mondtam, hogy egyébként ez az egész engem tökre érdekel, meg ilyesmi. Erre elkezdte mondani, hogy szerinte nagyon fotogénnek tűnök, és ha van kedvem, akkor leszervezhet nekem egy kisebb fotózást, mert most úgy is van egy projekt, amihez kezdőket keresnek, és akkor én meg azt mondtam.... – Vajon mit mondjak majd Trisnek? Ez járt a fejemben, miközben Cody beszélt hozzám. Egyáltalán miért jött el? Mármint, oké, azon kívül, hogy anyám nyilvánvalóan meghívta. Melie szobájáról akar beszélni? Talán rájött valamire, vagy talált valamit, ami a segítségünkre lehet?

- Hát nem nagyszerű? – nézett rám Cody csillogó szemekkel, ekkor pedig rájöttem, hogy egészen eddig hozzám beszélt.

- De... ez... igazán nagyszerű Cody. – válaszoltam egy mosollyal, amibe mindent beleadtam, hogy igazinak tűnjön, mert hogy fogalmam sem volt, mi is az öröme oka.

- Köszi, hogy meghívtál Nyx, ez a parti király! – mondta, azzal megölelt, én pedig miközben viszonoztam az ölelését, szemügyre vettem a terepet, ami eddig takarásban volt a számomra. Embereket láttam mindenütt, a legtöbbet ismertem, de olyan is volt, akit nem, azonban egy sötétszőke, hullámos hajú fiút sem láttam sehol. – Most még egy kicsit elvegyülök, ha nem bánod. Olyan izgalmas ez! – biccentett maga mögé.

- Persze, menj csak! – bólogattam hevesen. Mikor Cody elment mellettem, előreléptem, majd még egyet, és még egyet, de az ajtóban már senki nem állt, Tristant pedig semerre sem láttam. Még jó, hogy a nővérem is látta amikor bejött, máskülönben most talán elkezdenék gondolkodni rajta, hogy esetleg csak képzeltem az egészet.

- Engem keresel? – hallottam meg magam mögött az ismerős hangot, mire azonnal megperdültem.

- Szia, én... csak láttam, hogy bejöttél. A szüleiddel, és... és gondoltam, szóval gondoltam köszönök. Szia! – ismételtem meg, és gondolatban megszidtam magam az akadozó és rendkívül idiótán hangzó magyarázkodásért. Tristan halványan elmosolyodott.

- Szia. – mondta aztán. Lazán, zsebre tett kézzel állt, és első ránézésre teljesen nyugodtnak látszott. De én éreztem körülötte valamit, ami sokkal inkább volt feszengés, mint nyugalom.

- Szóval... - kezdtem, azzal a szándékkal, hogy megtörjem a csendet. – Találtál valamit, ami...

- Nem. – vágott a szavamba. – De ha lehet, ezt ne itt beszéljük meg. – pillantott óvatosan körbe.

- Jah, persze. – bólintottam. – Akkor mit csinálsz itt? – csúszott ki a kérdés a számon, és egészen addig még csak eszembe sem jutott, hogy ez nem hangzik valami barátságosan, amíg Tris meglepetten, és kissé talán megbántottan nézett rám.

- Meghívtak. – válaszolta aztán, kissé feszülten.

- Ne haragudj. Nem úgy értettem. – csóváltam meg a fejem. – Csak... meglepődtem. – néztem fel rá. Nem válaszolt, de bólintott, és a szeme azt üzente, hogy érti mire gondolok.

- Anya vett rá engem meg apát. – magyarázta aztán mégis, pár pillanatnyi csendet követően. – Kedves volt anyukádtól, hogy meghívott, és úgy gondolta, hogy épp ideje, hogy ismét... szóval, hogy részt vegyünk ilyen programokon közösen. – Ezúttal én bólintottam, hiszen nem tudtam mit is mondhatnék erre. Körül néztem a helyiségben. Cody, úgy tűnt rendkívül jól elszórakoztatja magát, és a körülötte állókat, akik valamennyien anya kuncsaftjai voltak. Anya, és Henry pedig épp Tristan szüleivel cseverésztek. A nővérem pedig ha jól láttam, ugyanott állt ahol eddig, csak telefonált. A pillantásom a szoba közepén álló asztalra tévedt, ami tele volt rakva tányérokkal, amire miniatűr kaják voltak pakolva.

- Nem vagy éhes? – biccentettem az asztal felé, Tristanra nézve. Erre kérdőn felemelte egyik szemöldökét, majd amikor nem mondtam semmit, továbbra is a válaszára várva, azt mondta:

- Azt hiszem, ha hatmilliót ennék meg ezekből, akkor sem laknék jól. – mondta, én pedig felnevettem.

- Jogos. De amúgy egy-kettő nagyon finom. Például a rákos falatka egészen kitűnően van elkészítve. – jutott eszembe a múltkori anya által rendezett parti, ahol az egyetlen jó dolog, az a rákos falatka volt, amit most is láttam az asztalon. Most Tris nevetett fel, és megcsóválta a fejét.

- Mi az? – kérdeztem, mert nehogy már megtartsa magának a jó poénokat.

- Semmi. – vonta meg a vállát, majd a szemembe nézett. – Azt hiszem te vagy az egyetlen ismerősöm, aki ilyet mond: „ A rákos falatka egészen kitűnően van elkészítve". – ismételte, a hanghordozásomat utánozva. Zavaromban az ajkamba haraptam.

- Akarsz sétálni? – kérdezte aztán, én pedig belenézve a szemébe bólintottam.

- Persze, miért ne? – vontam meg a vállamat, és lassan elindultam Tristan mellett. Nem is vettem észre, hogy én követem őt, és nem fordítva. Nem az emeletre ment, és nem is a nappaliba, hanem meg sem állt, a terasz ajtóig. Kinyitotta az üvegajtót, majd megállt, és intett, hogy menjek előre.

- Köszi. – mosolyogtam fel rá, majd kiléptem. A hűvös levegő megcsapott, és összerezzentem. Jó, nem azt mondom, hogy átjárt a csontjaimon a fagy, de azért már október vége volt, én pedig egy leheletvékony ujjatlan estélyiben léptem ki az estébe. Tristan olyan tekintettel nézett rám, és a kezeimre, amit magam köré fontam, mintha ő tehetne arról, hogy nem melegebb a hőmérséklet.

- Tessék, vedd fel. – mondta, majd levette a zakóját, és a hátamra terítette. Egy hálás mosoly kíséretében a karomat beledugtam a zakó mindkét ujjába. Most komolyan. Ha ezt a jelenetet, még évekkel ezelőtt nem álmodtam meg ezerszer, akkor egyszer sem. Most meg itt vagyunk, az erkélyünkön, és épp megyünk le a lépcsőn, a kivilágított kert felé, rajtam pedig Tristan zakója van. És nincs itt Melie, hogy elmondjam neki. Nem gondolkoztam, hogy miért is megyünk le a lépcsőn a kert felé, egyszerűen csak követtem Tristant.

- Tök régen voltam már itt. – szólalt meg. Reflexből majdnem megszólaltam, hogy „Ja, én is", de még idejében rájöttem, hogy ez az általános válasz, most itt nem állná meg a helyét, tekintve, hogy én itt lakom. Ezért inkább nem szóltam semmit, csak reméltem, hogy folytatja. Így is lett. – Emlékszem, amikor kaptátok azt a hatalmas felállítható medencét. Melie odavolt érte. Hónapokon keresztül könyörgött a szüleinknek, egy pontosan ugyanolyanért. Aztán amikor rájött, hogy nem fognak venni, akkor beérte azzal, hogy minden egyes nap nálatok lóg, amíg az idő engedi.

- Igen, emlékszem. Mindennap olyan ráncos lett a talpunk és az ujjaink, mint ha száz évesek lennénk, annyit fürödtünk benne. Tudtad, hogy Melienek egyetlen egy pillantásba került, hogy meggyőzze anyát: a medence a tökéletes hely az ebéd elfogyasztására?

- Nem, ezt nem tudtam. – nevetett fel. – De nem lepődöm meg. Az a nézés mindenkin működik. Még rajtam is. Ezt nagyon jól tudja is. – csóválta meg a fejét. Feltűnt, hogy nem múlt időben beszél végre, és ezt jó jelnek vettem. A kertünk anya legnagyobb büszkesége volt. Na jó, a második legnagyobb, közvetlenül a házunk után, amit természetesen ő egyedül rendezett be. A kertet is – többnyire- egyedül ő csinálta, és tervezte. Az én kedvencem, az a két hinta volt a kert végében. Bár az igaz, hogy már nem is tudom, hogy mikor használtam utoljára. A magassarkúmban sokkal nehezebb volt lépkedni a talajon, mint én azt gondoltam. Pedig egy kikövezett ösvényen haladtunk, de még így is koncentrálnom kellett, hogy ne bukjak fel. Az ugyanis rendkívül ciki lenne. Az ösvény körbement egészen a kert elejétől a végéig, majd vissza, hogy az ember körbetudja járni az egészet. Nyilván Tristannak is ez volt a terve, én azonban másképp vélekedtem.

- Nem hintázunk? – vigyorogtam rá, és a két hintára mutattam, amikor elé érkeztünk. Tris még mindig zsebre dugott kézzel állt, ekkor pedig követte a pillantásomat, majd megvonta a vállát.

- Hintázzunk. – bólintott aztán, de az ő szájából ez körülbelül úgy hangzott, mintha egy rendelet első paragrafusának a lényegét emelte volna ki. Leléptem hát a kikövezett útról, le a fűbe, és így még nehezebb volt a járás, hiszen a sarkam belesüllyedt a földbe, de igyekeztem ezt titkolni. Pár lépés és már oda is értünk a hintákhoz, és már le is ültem. Tristan kissé habozott, mielőtt helyet foglalt volna mellettem, és nagyon olyan érzésem volt, mintha arra várna, valaki kifog ugrani abból a tökéletesen gömb alakúra vágott bokorból előttünk, és ráordít, hogy mégis mit képzel, hogy hintázni merészel?! De persze senki nem ugrott ki. Az ugyanis elég érdekes lett volna. A lábammal segítettem magamnak lendületbe jönni, és közben visszapróbáltam fogni magam, hogy szóba hozzam azt a rengeteg kérdést, ami megfogalmazódott bennem, vagy egyáltalán bármit szóba hozzak, ami Melievel, vagy a szobájával kapcsolatos. Aztán mégsem bírtam ki.

- Mit gondolsz mi késztethette arra, hogy teleírja a szobája falát? – böktem ki, mire Tristan úgy sóhajtott fel, mint aki remélte, hogy ez nem jön szóba, de ugyanakkor tudta, hogy így lesz.

- Fogalmam sincs. – csóválta meg a fejét. – Komolyan el nem tudod képzelni mennyit gondolkodtam már ezen, és hogy mennyi variációt számításba vettem. Egyszerűen képtelen vagyok rá akár egy logikus magyarázatot találni. – elkeseredettnek hangzott. A szoknyám csak úgy suhogott minden egyes lökésnél, miközben Tris arcát tanulmányoztam. – Engem a szüleim, és mindenki megpróbált ettől az egésztől annyira távol tartani, amennyire csak lehet. Bár nem értem ennek az okát, de mindegy. – újabb sóhaj – De persze azért néha hallottam ezt-azt. Meg abból amit elmondtak, abból is volt egy pár következtetésem. Erre azonban senki nem találta a magyarázatot. Úgy értem teljes magyarázatot.

- Hogy érted azt, hogy teljes magyarázatot? Valamilyen szinten rájöttek a dologra vagy mi?

- Hmm... - Tristan az égre nézett, a csillagokat bámulta, és nagyon úgy tűnt, hogy valamihez keresi a megfelelő szót. – Amikor apa, az egész rendőrséget ráállította az ügyre, és a Melie szobáját is megnézték a nyomozók, meg egy csomó ember... kellett hívni... orvosokat.

- Orvosokat? Minek? – vontam össze értetlenül a szemöldököm. Tristan, az égről a szemembe nézett.

- Nézd, senki nem akarta igazán kimondani, de miután megvizsgálták a szobát, mindenkiben elég erős volt a gyanú, hogy... nos, hogy Melie valamiféle mentális betegségben szenved.

- Tessék? Ez marhaság. – csóváltam vadul a fejem.

- Ha visszajött volna... úgy értem ha megtaláltuk volna, nagy valószínűséggel a pszichiátrián kötött volna ki.

- Most szívatsz ugye? – néztem bele a szemébe, de Tristan még csak nem is pislogott. – Melie nem őrült! Ez... ez nevetséges.

- Tudom, hogy nem az. – válaszolta Tris, és rosszalló pillantást vetett rám. – De most komolyan Nyx. Te is láttad a szobát. Be kell látnod, hogy ha tetszik, ha nem... ez a leglogikusabb magyarázat. – nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, és megvédjem a legjobb barátnőmet. Azonban nem jött ki hang a torkomon, hiszen belül tudtam, hogy Trisnek igaza van. Tényleg nem csoda, hogy egy orvos, aki meglátta azt a szobát, amiben faltól falig értelmetlen szavak, és számok vannak írva, ezt gondolja. Egy filmben is így történne. Kíváncsi vagyok mi volt a konkrét meghatározása a szakorvosnak, miután látta a barátnőm szobáját. Egyáltalán kíváncsi vagyok, hogy mit.... ekkor megállítottam magamat a hintán.

- Tris?

- Hmm? – kérdezte a földet bámulva.

- Láttad az aktáját?

- Tessék?

- Láttad Melie aktáját? – kérdeztem. Hiszen először is ezért akartam magamat letartóztatni és bejuttatni a rendőrségre! Hogy felejthettem el?

- Nem. – rázta meg a fejét. – Próbáltam, apa nem engedte.

- Meg kell szereznünk. – mondtam olyan határozottan, ahogyan csak tudtam.

- Jajj ne. Ismerem ezt a nézést. – sóhajtott fel újra.

- Komolyan Tris. Ez az egyetlen, ahonnan kiindulhatunk valamerre. Nincs más lehetőség. Egyedül is megtenném, de...

- De azt már tudjuk, hogy az nem jó ötlet. – vágott a szavamba.

- Azt mondtad segítesz.

- Igen, azt mondtam. – bólintott. Majd felemelte a fejét, és a szemembe nézett. – Rendben van Nyx. Halljam. Mi a terved?

***

Álmosan, kócos hajjal, és pizsamában mentem le a lépcsőn a konyhába. Ásítottam egyet, majd mikor leértem, megláttam Mayát, aki szintén pizsamában, szintén kócos hajjal ült a konyhapult mellett, és müzlit evett, közben pedig valami átalakító showt nézett a tévében.

- Jó reggelt! – köszönt, mikor észrevett.

- Jó reggelt! –mosolyogtam rá, és a hűtőhöz sétáltam. – Hogy aludtál? Sikerült kipihenned a tegnapi bulit?

- Jah, igen azt a fergeteges tegnap estét? – forgatta meg a szemét. – Bár a kaja jó volt. Meg el is voltam a bájcsevegéssel úgy vagy harminc percig. Csak az este további részében nem tudtam mihez kezdjek.

- Azért anyának ne mondd el. – A müzlit egy tálba öntöttem, majd a tejes dobozról lecsavartam a kupakot.

- Isten ments! Ezeket a partikat ő annyira élvezi, mint én a tizennyolcadik szülinapi bulimat.

- Úgy érted bulikat? Hány tizennyolcadik szülinapi bulid volt? Három? – vigyorogtam rá, de ő nem vette szívére a cukkolásomat. Sőt. Egy újabb adag müzlit tolt a szájába, miközben a szeme ravaszan csillogni kezdett.

- És te hová tűntél?

- Mikor? – kérdeztem, habár pontosan tudtam, hogy mire céloz.

- Tegnap este. Láttalak Tristannal beszélni, aztán egyszer csak leléptetek.

- Ööö... ahha. – ennyi válasz tellett tőlem. A müzlis tálammal leültem mellé a pultra, és igyekeztem úgy tenni, mintha nem lennék zavarban.

- Mit csináltatok? – kérdezte, és ha nem ismertem volna elég jól, elhittem volna, hogy csak azért kérdezi, hogy beszélgessünk valamiről, és nem azért, mert majd megeszi a kíváncsiság. Normális körülmények között egyébként szó sem lett volna finomkodásról. Konkrétan azt mondta volna, hogy: „Csókolóztatok? Ki vele! Úgy is tudom, ha valamit eltitkolsz előle..." De most tudtam, hogy belül harcol azzal, hogy megtudja az igazat, és azzal, hogy nem szabad rátérnie a témára, hiszen Tristan közvetlen kapcsolatban áll tudjukkivel és ezen a terepen még a nővérem sem érzi magát biztonságban, ugyanis fél attól, amitől anya is: Hogy egy rossz szó, és érzelmileg annyira összeomlom, hogy onnan aztán senki nem képes összeszedni.

- Beszélgettünk. – válaszoltam, egy vállrándítás kíséretében. És ennél többet nem is mondtam. Ennyi volt az igazság, és elég volt, ha Maya ennyit tud. És ő sem kérdezett semmit, az összeomlós okból kifolyólag. Azt még se mondhattam neki, hogy Tristannal tegnap elterveztük, hogyan törünk be a Chicagói rendőr főkapitányságra, hogy ellopjuk Melie aktáját, hogy megtudjuk őrült volt-e. Apropó, terv! Holnap este lesz a nagy nap. Holnap estére terveztük „a nagy betörést". Sajnos sokkal izgalmasabbnak találtam ezt, mint kellett volna. És, hogy ez pontosan mit árul el rólam, arra inkább nem szeretnék választ. Ha anya tudná, szerintem még sírni sem lenne ideje, egész egyszerűen elájulna, rögtön az után a mondat után, hogy: „ Istenem, kérlek bocsáss meg neki, tartsd távol a pokol kapujától". Anya ugyanis erősen vallásos, és nem egyszer az eszünkbe véste, hogy ha nem akarjuk a pokolban végezni, akkor mindent – de tényleg mindent – ami csak tőlünk telik, el kell követnünk annak érdekében, hogy az Úr kedvében járjunk, aki majd befogad minket a Mennyországba. Nos, ha emiatt a pokolra fogok jutni, akkor foglalok egy helyet Melienek is, mert ő egész biztosan nagyszerű ötletnek tartotta volna ezt. Mi több, ő találta volna ki. Azzal egybekötve, hogy ha már ott vagyunk, nézzük már meg a megoldatlan ügyek aktáit is, csak a móka kedvéért. Még Codynak sem szóltam a tervünkről, sőt, senkinek, még csak fedősztorit sem kreáltam magamnak, ha netán valaki valamiért az éjszaka közepén benézne a szobámba, és nem találna engem ott. Ez soha nem szokott egyébként előfordulni, és reméltem, hogy most sem fog. Pontban éjfélkor jelzett az órám. Fölkeltem az ágyból – természetesen az izgalomtól egyetlen egy másodpercet sem aludtam, de azért fenn kell tartani a látszatot – és a szekrényemhez léptem. Mindenre gondoltam. Tudtam, hogy nem számít, de azért csak hogy minden összhangban legyen, még a fehérneműm is fekete volt. Ahogy a zoknim, a farmerom, az ujjatlan pólóm, a dzsekim, és a bakancsom, sőt még a hajgumim is, amivel összefogtam a hajamat. Ennyi lett volna, de aztán eszembe jutott valami, és végül a kis tükrömhöz léptem, majd elővettem a sminkes táskámat, szempillaspirált és vérpiros rúzst vettem ki belőle. Tudtam, hogy Melie ezek nélkül amúgy sem engedne kilépni a házból.

Évekkel ezelőtt, Melie szobája, 23:54

Egy akció- vígjátékot néztünk, az ölünkben csipsszel. A film arról szólt, hogy négy lány, akiket már a születésüktől fogva arra neveltek, hogy tökéletes bűnözőkké váljanak, kiakartak rabolni egy bankot. Az este folyamán ez volt a harmadik film amit elindítottunk.

- Ha kirabolnék egy bankot, velem tartanál ugye? – kérdezte Melie, és a szájába tömött egy egész maréknyi burgonyaszirmot.

- Naná! – bólintottam. – De muszáj ilyen kezes lábasban lennem?

- Nem, egyébként, én is lecserélném sima fekete farmerre és pólóra, meg bakancsra. Az sokkal vagányabb. De a smink maradhat.

- Igen, szerintem is. – bólogattam egyetértően.

- De mondjuk én inkább tűzpirosat használnék. Ez inkább amolyan... nagyon sötét rózsaszín. – mondta, amikor a kamera közelről mutatta, a fekete hajú lány arcát. – Viszont ha bankot rabolunk, a rúzs mindenképp kell.

- Miért, hátha találkozunk egy csapat helyes betörővel akik szintén bankot akarnak rabolni? – nevettem fel.

- Sose lehet tudni. – vonta meg a vállát Melie. – De én amúgy akkor már nem is bankot akarnék kirabolni, hanem a NASA-ba törnék be. Ott tuti sokkal érdekesebb dolgokat látnánk!

- Tudod hol látnánk érdekes dolgokat? Az 51-es körzetben!

- Na jó. Nyertél. – tette le a csipszes zacskót. – Ha tényleg betörünk valahova, akkor oda törjünk be.

- Benne vagyok. –bólintottam, majd én is belenyúltam a zacskóba, és kivettem egy marék csipszet.

Az lett volna az igazi, ha mint a filmekben, csinálok a takarómból vagy ugrókötélből egy hosszú kötelet, majd annak, és a házunk mellett álló fának a segítségével kimászom az ablakon. De felesleges lett volna ezt véghez vinni, hiszen ha csak nem csapok akkora zajt, mint egy elefánt, akkor senki nem fogja észrevenni, hogy leléptem. Már csak azért sem, mert Anya, és Maya nagyon jó alvók, Henry pedig hangosabban horkol, mint Lena, pedig őt ebben nehéz túl szárnyalni. Viszont, Lena, és a riasztó miatt azért inkább nem a bejárat felé mentem ki, hanem a fürdőszoba ablakán másztam ki a kertbe, majd át a kapun, ki az utcára. A sötét utcára, amin egy lélek sem volt, de legalább a lámpák világítottak. Trissel azt beszéltük meg, hogy az utca végén találkozunk pontban fél egykor. A zsebemből elővettem a telefonomat, és a megnyomtam a főgombot, hogy világítson a kijelzője. Még kilenc percem volt félig, tehát valószínűleg még várnom is kell majd egy kicsit, mert körülbelül három és fél percbe telik, mire az utca végére érek. Legalábbis azt hittem, hogy én leszek az első. Hamar rájöttem, hogy tévedtem, mert megláttam a – most épp sötét – közlekedési lámpa mellett ácsorgó ismerős alakot.

- Gyors voltál. – mondtam, mikor odaértem mellé. Ő annyira nem vitte túlzásba az öltözködést, hiába reménykedtem titkon a betörő maszkra. Azért félreértés ne essék: így is – szokás szerint- lenyűgözően nézett ki. Sportcipőt, sötét farmert és pólót, meg egy fekete bőrdzsekit viselt. Mikor végignézett rajtam, a szemei most meglepett gitár szólót játszottak. Fogalmam sincs miért, de éreztem, hogy kicsit elpirulok.

- Időközben megállunk még egy fotózásra a Kém magazinnál? – kérdezte aztán, én meg halkan felnevettem.

- Nem, de betörünk. Ez jár az outfithez.

- Azért mert... - nézett a szemembe, magyarázatra ösztönözve.

- Nos... mi van, ha elkap valaki, mondjuk egy rendőr?

- Nyx, én is rendőr vagyok. – vonta össze a szemöldökét.

- Pontosan. Ha egy olyan bűnöző lányt fognál el, aki így néz ki, már annyira nem akarnál bilincset tenni rá nem? – kérdeztem, gyorsan végigmutatva magamon. Tristan mindkét szemöldöke a magasba szökött, majd megcsóválta a fejét.

- Nem kellene feltenned olyan kérdést, amire nem akarod tudni a választ.

- Hogy mi? – kérdeztem, mert nem egészen értettem, hogy ezzel mire akart célozni.

- Gyere, menjünk. – mondta figyelmen kívül hagyva a kérdésem, azzal megragadta a kezem, és elindult.

-------------------------------------------------------------------

Sziasztok, elnézést a késésért, ez a hülye egyetem, egyszerűen nem hagyott :Dd De megpróbálok most már minél jobban sietni mindig az új résszel, megígérem! Ja, és aki esetleg jelölt díjra, és még nem raktam ki, nyugi, nem felejtettem el, hamarosan azt is kirakom! :)