3. Fejezet

Észre sem vettem, hogy elkezdődött az október. A fák lombjai kezdtek színes ruhát ölteni, a levegő pedig egyre hűvösebb lett.

- Nem unod már ezt a limonádét? – kérdezte Cody, mikor a Starbucksban leültünk egy asztalhoz.

- Ez tea. – helyesbítettem.

- De tele van jéggel.

- Jeges tea. – néztem rá.

- Oké. Te tudod. De aztán majd ha torokgyulladást kapsz, akkor majd ne nyávogj.

- Cody, nem mindenki hipochonder.

- Én nem vagyok az. Csak elővigyázatos. – ráncolta az orrát durcásan.

- Ahha. – hagytam rá és inkább kivettem a zacskómból a tojásos bagelemet. Épp egy hatalmasat haraptam a szendvicsbe, amikor egy rendőr egyenruha ismerős viselője jelent meg a látóteremben.

- Nyx. Sziasztok! Jó étvágyat. – mosolygott rám Tristan.

-Hi..ha. Köhi. – Próbáltam beszélni tele szájjal, amikor azonban rájöttem, hogy alighanem gusztustalanul festek, inkább befogtam és a pofazacskóim méretét érezve, bizonyára úgy néztem ki, mint egy méretes hörcsög.

- Öhm... ki a barátod? – pillantott Codyra. Nem tudtam eldönteni, hogy megszólaljak-e ezzel kockáztatva, hogy Tristan szemügyre veheti a reggelim egy igen részletekben gazdag felaprított részletét, vagy pedig nem mondok semmit és csak nézek rá, mint egy idióta. Ezért inkább csak hümmögni kezdtem el, de szerencsére Cody hamar kapcsolt, és kimentett a szituból.

- Szia, Cody vagyok. – nyújtott kezet Trisnek.

- Tristan. – fogadta el az üdvözlést, és egy pillanatra Cody szemébe nézett, majd vissza rám, és úgy tűnt nagyon jól szórakozik. – Suliba mentek? Vagy...

- Ahha, ezután oda. Az egyetemről ismerjük egymást. Csak gondoltuk előbb beugrunk reggelizni. – válaszolta Cody, mert én még mindig azzal küszködtem, hogy azt a töménytelen mennyiségű kaját ami a számban volt, minél hamarabb rágjam el.

- Á, értem. – bólintott Tristan, a szája sarkában pedig mosoly bujkált. Kínos csend telepedett ránk, amíg Tristan torokköszörülésbe nem kezdett. – Szóval... akkor én most megyek, örültem, hogy összefutottunk.

- Mhmm. – bólogattam hevesen. Tristan halkan felnevetett, majd a kezében lévő starbucksos szatyorral megfordult és az utca túl oldala felé kezdett sétálni.

- Ha lenyelted azt az egy köbméter kaját, ami a szádban van, akkor megoszthatnád velem, hogy ki ő, hogy hívják és vissza jön-e még. És esetleg van-e ikertestvére. – nézett rám csillogó szemmel Cody. Hevesen rágtam a számban lévő maradék ételt, majd nyeltem egy nagyot, hogy végre megtudjak szólalni.

- Ő Tristan Danvers, az utcánkban lakik, nincs ikertestvére és nem a te csapatodban játszik.

- Igen, sajnos arra ennyi idő alatt is rájöttem. A radarom sosem téved. Nagyon reménykedtem az ikertestvér dologban. – grimaszolt, majd elmosolyodott és felém fordult.

- Pontosan mennyire ismered? – emelgette meg felém a szemöldökét.

- Gyerekkorom óta. – mondtam, kihagyva a „legjobb barátnőm bátyja" részt.

- Ohh, de cuki, ő a gyerekkori szerelmed?

- Nem. – mondtam, és beleittam a gyümölcsös teámba.

- Tudod mi pirosabb ennél a löttynél? – kocogtatta meg a poharamat. – Az arcod. – nézett rám jelentőségteljesen, de nem válaszoltam. – Jól van, jól van. Nem faggatlak. Most az egyszer. – emelte fel védekezően mindkét kezét, majd megigazította a nyakkendőjét. Rutinmozdulat volt, ugyanis a nyakkendője szokás szerint tökéletesen állt. De megfigyeltem, hogy ez nála olyan berögzült mozdulat, mint nálam a hajtincsem ujjam köré csavarása. Most is ezt csináltam, amíg szívtam a szívószálon keresztül az édes hideg folyadékot.

***

Az ujjammal ütöttem a ritmust a kormányon a dallamra. És felváltva néztem az utat, meg az ablakra hulló esőcseppeket.

- Tényleg Doris Dayt hallgatunk? – szólalt meg Cody, amint elkezdődött a Dream a little dream.

- Szeretem a régi zenéket. – vontam meg a vállam.

- Frank Sinatra is van a telódon? – vonta fel a szemöldökét, én pedig bólintottam. – Hmm...

- Mit hümmögsz? – pillantottam rá.

- Semmit. Csak nem gondoltam volna rólad.

- Hogy szeretem a Jazzt? Miért nem?

- Nem úgy nézel ki. – vonta meg a vállát.

- Hogy néz ki az, aki szereti a Jazzt? – nevettem fel.

- Hát... - kezdte, aztán végigmért. Egészen a fekete ingemtől, aminek mindkét ujját gyöngyök és kis csillogó kövek díszítették, a lila szoknyámon át, a fekete balerina cipőmig. – Nem így. – fejezte be. Nem válaszoltam, mert nem tudtam volna rá mit mondani, másrészt pedig megérkeztünk Codyék házáig. Megálltam a padka mellett, és Codyra néztem.

- Van már programod a hétvégére?

- Igen, igen, gondoltam elmegyek a szervizbe, megkérdezni, hogy hány ezer év, míg kész lesz vége a kocsim. De ezen kívül... nem, semmi. – rázta a fejét. – Miért, mire gondoltál.

- Még nem tudom. – vontam meg a vállam. - Csak kérdeztem, hogy szóba jöhetsz-e, mint opció.

- Szóba jöhetek, mint opció. – bólintott.

- Oké, akkor... még nem tudom. Majd hívlak.

- Rendben, de légyszi ne moziba menjünk. – mondta, miközben szállt ki a kocsimból.

- Miért mi a bajod a mozikkal?

- Az elmúlt félévben négy darab mozis randin voltam. Mind szörnyű volt.

- De mi nem is randizunk. – nevettem fel.

- Az nem számít. Az érzés a lényeg Nyx. Az érzés. – szegezte nekem a mutatóujját. Nevetve intettem neki, mielőtt belépett volna a kapun, aztán kikanyarodtam az utcából, és hazafelé vettem az irányt.

Mikor hazaértem, anya természetesen még mindig nem volt otthon. Így hát Lenával voltunk csak kettesben, mikor betettem a mikróba a maradék lasagnát. A mikró két vékony pittyegéssel jelezte, mikor kész lett az ebédem, én pedig sikeresen megégettem a kezem, ahogy kivettem a tányért, és sietve tettem az ujjam a jéghideg víz alá.

- Klassz. – morogtam. Lena felváltva nézett rám, és az asztalon lévő lasagnára. – Bocs kislány, de tudod, hogy nem adhatok belőle. A tiéd ott van a tálba. – biccentettem a fehér tál irányába, amire piros betűkkel a „Lena" név volt írva. Persze Lenát ez cseppet sem érdekelte, továbbra is hatalmas, könyörgő szemeit vetette be, hogy elnyerje amit akar. Hosszú másodpercekig győzködtem magam, hogy semmi baja nem lesz, ha nem adok neki az ebédemből, mert hisz ott van a sajátja, de aztán – mint az lenni szokott – nem tudtam ellenállni.

- Na jó. – sóhajtottam. – De csak mert anya nincs itthon. – mondtam, és a villámmal levágtam egy darabot a lasagnából, majd felvettem és Lena felé dobtam, aki természetesen azonnal mozdult, és a levegőben bekapta a felé eső ételdarabot. Miután végeztem, a mosogatógépbe pakoltam az edényeket, és felmentem a szobámba. Leültem az ágyamra, kinyitottam a laptopom, de pár percnél tovább nem tudtam magam elfoglalni rajta. Körülnéztem a szobámban, a szemem pedig megakadt az íróasztalomon lévő, lefordított képkereten. Felálltam és az asztalhoz sétáltam, majd a kezembe vettem a képet. Nem tudtam elrakni innen, ahhoz viszont nem volt elég lelki erőm, hogy mindennap ezt lássam, ezért hát lefordítottam. De most mégis bámultam a képet, amin Melie és én voltunk. Egy nyári napon volt. Elakartunk menni a színfesztiválra, de nem tudtunk, mert beteg lettem. Mikor meggyógyultam, Melie rendezett a kertjükben egy saját színfesztivált nekünk. Volt egy csomó színes és száraz festék, és fürdőruhában egymást dobáltuk, és bárki mást aki véletlenül odaégett – szegény Melie apukája egy egész lufit kapott az arcába, ami kék festékkel volt megtöltve – miközben a hifiről Taylor Swift számok üvöltöttek. A képen mindketten mindenhol színesek vagyunk, a hajunk kócos és festékes, a karunkat egymás köré fonjuk, és szívből nevetünk. A képet Melie anyukája csinálta. Igazából készült még ezen kívül egy csomó kép, de körülbelül ez az egy lett jó, mert Sadyt, Melie anyukáját is elkezdtük dobálni, a többi képen pedig csak színes festék pacák látszanak, mert a kamera lencséje is festékes lett. Leültem a képpel az ágyamra, és csak néztem. Minél tovább néztem, annál jobban biztos lettem abban a gondolatban, ami megfogalmazódott a fejemben. Melie volt a legjobb barátnőm, én meg az övé. Mindent elmondtunk egymásnak, de tényleg mindent. Egyedül nem nagyon mentünk sehova, kivéve ha kifejezetten valami családi program volt. A családjával azonban akkor nem volt, mivel akkor ez nem történt volna meg. Velem sem volt, tehát vagy egyedül ment el valahova, vagy valaki mással. Mindkét eset sántít, ugyanis már önmagában az is furcsa, hogy egyedül menjen bárhova is, netán valaki mással. De az, hogy nem szól nekem róla... egy szóval sem említette meg, és ilyen tényleg soha nem fordult elő. Még a legkisebb dolgokat is megszoktuk osztani egymással, például, hogy Lena kilyukasztotta a műanyag pulykáját, amit hálaadásra vett neki anya. Tehát ha ez e lehetőség kiesett... akkor marad az, amit hallottam is suttogni magam körül. Amit azok hisznek, akik nem a másik két opcióval értenek egyet, amit hallottam. Egyesek szerint elrabolták. Mások szerint megölték. És akkor van a maradék. Akik szerint elszökött. Teljesen értelmetlen. Melienek az égvilágon semmi oka nem lett volna elszökni. Ha pedig mégis... akkor azt velem tenné. Vagy mimumum szólna róla. Egyedül nem csinálna semmit, úgy hogy nem kérdez meg róla. Nem létezik. Emlékszem egyszer nagyon összevesztünk. Azt már nem is tudom, hogy mi volt az oka. Csak arra emlékszem, hogy ritka pillanatok egyike, amikor mérges voltam rá. Két napig nem beszéltünk egymással. Aztán fölhívott, hogy tudja, hogy összevesztünk, de muszáj abbahagynunk, mert túl fontos mondandója van ahhoz, hogy haragban legyünk egymással. Zane Litsvack hívta el ugyanis randizni, és nem tudta eldönteni, hogy mibe menjen. Annyira viccesen hangzott ahogy mondta, hogy kitört belőlem a röhögés, és hosszú másodpercekig nem is tudtam abbahagyni, aztán ő is nevetni kezdett. És ennyi volt a mi nagy összeveszésünk. Valami nagyon nem stimmelt itt, és most nem arra gondolok, hogy a rendőrségnek állítólag fogalma sincs, hogy mi történt vele, és hogy hol van. Ismerem Meliet, tudom, hogy itt valami nagyon bűzlik. A képkeretet mindkét kezemmel megszorítottam. Meg kell találnom őt.

***

Szinte egész este nem aludtam semmit. Végig azon kattogtam, hogy hogyan is fogjak ennek hozzá. Hol kezdjem? Fogalmam sem volt, mi lehetne az első lépésem, pedig nagyon elszánt voltam. Csak a baj az volt, hogy mindig mindent Melievel csináltam. Most is az első gondolatom bizarr módon az volt, hogy hívjam fel, hogy vajon mit gondol, mi hogyan kezdjek ehhez hozzá? Az a baj, hogy ezzel egyedül vagyok. Cody nem ismerte Meliet, és nem is szeretnék vele róla beszélni. Anya nem értené meg, csak aggódni kezdene ha szóba hoznám neki akár a töredékét is annak, amit gondolok. Mindenki más meg... mindenki más meg azt tenné, amit az elején. Amit akkor tettek, amikor elmondtam, hogy szerintem márpedig igen is kinn van valahol, és visszafog jönni. Vagy ha nem jön vissza, csak meg kell találnunk. Mindenki ugyanazzal a pillantással nézett rám, ami azt üzeni: „Szegény Elenyx, nem képes elfogadni, hogy a barátnője már sohasem kerül elő, ez biztosan nagyon nehéz lehet a számára, ezért hisz valótlanságokat" Még a saját anyám is ezzel a pillantással illetett. Az ajtómon kopogtak, és anya lépett be a szobába.

- Segítenél megteríteni kicsim?

- Persze. Most?

- Igen, két üzlettársam jön ebédre. Örülök, ha velünk eszel, de persze teljesen megértem ha nem szeretnél.

- Hát... - húztam el a számat. Eddig összesen két darab anya féle üzleti vacsorán vettem részt, ami nálunk lett megtartva. Akkor is csak azért, mert ilyenkor anya mindig a tökéletességre törekszik, és nagyon finomat főz, vagy rendel, attól függ milyen kedve van. Ám az ilyen találkozók legeslegunalmasabb dolgok, amiken valaha részt vettem.

- Azt hiszem most kihagyom.

- Rendben, semmi gond. – mosolyodott el anya. – Akkor megterítesz, kérlek?

- Persze. – álltam fel az íróasztalomról, és lementem anya mögött a lépcsőn a konyhába, hogy megterítsek az „üzleti étkészlettel". A szalvétákat tettem éppen a tányérok mellé, amikor egyet rezgett a mobilom. Kivettem a zsebemből a készüléket, és megnyomtam az egyetlen gombot rajta, hogy a kijelző kivilágosodjon. Cody írt üzenetet. Megnyitottam az applikációt, és láttam, hogy valami eseménynek a linkjét küldte át, ás alá annyit írt: Van kedved? Rákattintottam a linkre, és olvasni kezdtem a weboldalt, ami megjelent. Egy képregény festőművészeti megnyitóról volt szó, ahova a dátum szerint a mai napon fél áron lehet jegyet venni. Codyt még csak nemrég ismertem meg, de így is rászokott érezni velem kapcsolatban a dolgokra. Például nem emlékszem, hogy említettem volna neki, hogy szeretem az ilyesmit. Pedig igen, nagyon is. Azonnal vissza is írtam neki, hogy: Igen! A válasz hamar érkezett, miszerint egy óra múlva menjek el érte.

- Van mára valami terved? – kérdezte anya.

- Ami azt illeti, úgy néz ki, hogy van.

- Igazán? – hallottam a hangján, hogy nem csak meglepődött, de szinte egy oktávval feljebb ugrott örömében.

- Igen, lesz egy képregény művészeti megnyitó ma.

- Ez nagyszerűen hangzik. Na és kivel mész?

- Codyval. A suliban ismertem meg.

- Na és ez a Cody... - kezdte, de én közbevágtam.

- Meleg? Igen.

- Ohh. – mondta csalódott hangon, aztán elnevette magát. – Sajnálom drágám, azt hittem, hogy randira mész.

- Semmi gond. – mosolyodtam el. – Viszont készülődnöm kellene, mert egy óra múlva ott kell lennem nála. Nem gond ha felmegyek? Vagy kell segíteni még valamit?

- Nem, menj csak. Tudod már, hogy mikor jössz?

- Nem még. De majd hívlak.

- Rendben van. – bólintott. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat felfelé menet, és kinyitottam a szekrényemet. Egy farmerdzsekit, fehér felsőt, és fekete szoknyát vettem föl. Viszont a hajam kész katasztrófa volt, és hiába próbáltam sietni, így is egy évnek érződött, mire végre sikerült vállalható formába hoznom a vállig érő loknijaimat. Az órára néztem. Ajjaj, késésben vagyok. Felkaptam a táskámat, és elindultam lefelé a lépcsőn. Aminek a közepénél aztán megálltam, és visszafordultam, mert eszembe jutott, hogy a mobilomat meg az ágyamon hagytam. A kocsihoz érve szinte bevetődtem az ülésre, ugyanis a telefonom órája szerint már több, mint negyed órája el kellett volna indulnom. Kihajtottam a garázsból, és rátapostam a gázra. A GPS szerint három percnyire voltam csupán Codytól, amikor észrevettem a rendőröket. Lelassítottam, de már késő volt. A fekete hajú egyenruhás csávó intett, hogy álljak félre.

- Ajjmár. – mordultam fel kelletlenül. Lehúztam az ablakom, amikor a fiatal rendőr odaért.

- Hölgyem. – nézett be az ablakon a fiatal férfi. – Kaphatnék egy jogosítványt? – kérdezte szigorú hangon.

- Öhm... igen, persze. – mondtam és már el is kezdtem keresni. A táskámban kutattam, amikor megszólalt az ismerős hang.

- Bryan hívnak. Ezt majd én elintézem.

- Igen? Oké, kösz, mindjárt jövök. – Felnéztem, a Bryan nevezetű fickó épp visszafelé sétált, a rendőr autó irányába, Tris pedig őt bámulta. Mikor beszállt a kocsiba, két kezét az ablakomra támasztotta és benézett.

- Direkt csinálod velem ezt Nyx? Megígértél nekem valamit. – oké. Az egy dolog, hogy rendőr. Na de miért kell neki mindig akkor felbukkannia, amikor éppen gyorsabban hajtok a megengedetnél?! Még a végén a rendőrségen kötök ki miatta, és akkor.... várjunk csak. A gondolat abban a pillanatban hasított az agyamba.

- Igen, figyelj, én... átléptem a sebességhatárt, teljesen megértem, ha beviszel.

- Tessék? Gyorshajtásért? Ne viccelj. – rázta meg a fejét. – Viszont tényleg megkellene bírságoljalak. Ne csináld már ezt velem, basszus. – Igaza van, gyorshajtásért nem kerülhetek be. Valami más kell.

- Jogos, ne haragudj. De figyelj... ezen a szakaszon vagytok csak? A... jövőre nézve kérdezem.

- Most már egyre több helyen. A mi kerületünkbe én meg Bryan vagyunk beosztva legtöbbször, meg a görög negyed környékén. Szóval légyszi kerüld a bajt, ha lehet. Nem szívesen vinnélek be. – mondta én meg akaratlanul is elvigyorodtam a kijelentésen, de mikor rájöttem, hogy erre valójában semmi okom nem lenne, gyorsan letöröltem a mosolyt az arcomról, és bűnbánóan Tristanra néztem.

- Persze, világos. Ne haragudj.

- Jól van. Na menj, mielőtt Bryan visszajön. Majd kidumállak valahogy. – rázta meg a fejét, és úgy tűnt, mint akinek tényleg nehezére esik, hogy szembe szálljon a törvénnyel, vagy legalábbis azzal, ami a feladata lenne.

- Oké, köszi. – mondtam, ő pedig biccentett. Rányomtam a gázra, és elhajtottam, de ezúttal figyeltem rá, hogy tényleg ne lépjem túl a sebességkorlátot. Cody épp akkor kezdett hívni, mikor befordultam az utcájukra, így hagytam had csörögjön, amíg észre nem vett. Akkor aztán megálltam előtte, ő pedig nagy puffanással beszállt az anyósülésre.

- Már elkéstünk.

- Nyugi, odaérünk. Amúgy meg a képek nem futnak el sehová.

- A képek nem, de érkezésnél az első ötven embernek adnak ingyen pezsgőt. Én akarok ingyen pezsgőt. Nem tudnál egy kicsit beletaposni?

- Az előbb megállítottak, mert jócskán túlléptem a sebességkorlátot. Úgyhogy nem, nem tudok ennél gyorsabban menni.

- Komolyan? És hogy dumáltad ki magad?

- Tristan volt az.

- Úgy érted Mr. Starbucks? – kerekedtek ki a szemei, és pedig bólintottam. – Ohh, így már mindent értek. – mosolyodott el mindentudóan. – Ez nem ér. Beépített embered van a rendőrségnél, téged tutira nem vinnének be.

- Hát gyorshajtásért biztosan nem. Ahhoz nem is tudom mit kellene csinálnom. – mondtam, elhintve a morzsát, és bízva abban, hogy Cody rákap.

- Hát, mondjuk graffitizni a szemük láttára, megrongálni a kocsijukat, behúzni az egyiknek, egy jó nagy üveg tequilás üveget meghúzni előttük, tekintve, hogy még csak tizenkilenc vagy, vagy ööö füvezni, most hirtelen ennyi jut eszembe. – Ahha, értem köszi a tippeket. Nem szólaltam meg, csak rámosolyogtam, de közben megállás nélkül járt az agyam. Még akkor is, amikor odaértünk a megnyitóra, és Cody megkapta a pezsgőjét. A kiállítás tényleg nagyon klassz volt, de csak félig voltam jelen. Félig meg azon gondolkoztam, mit csináljak, ami elég ahhoz, hogy bevigyenek, de aztán kitudjam belőle magam valahogy magyarázni.

***

Mindig is kiakartam próbálni a graffitit. Kreatívnak, és gyönyörűnek tartottam. Na nem azt az írásos fajtát. De olykor olykor, igazi mesterműveket lehetett megpillantani egy-egy elhagyatott épület falán. Csodáltam őket ezért. Hogy ilyen dolgok megalkotására képesek. A festék boltban, nem is néztem az árát, vagy a márkáját. Megragadtam az első szórófejes festéket, ami a kezem ügyébe került. Egy feketét. A görög negyed közelebb volt, de valamiért úgy éreztem, a mi kerületünkbe nagyobb esélyem van. Így hát hazafelé vettem az irányt, de nem mentem be az utcánkba, a kerületünk külső, kicsit elhagyatottabb környékénél álltam meg a kocsival. Rendőrautónak nyoma sem volt, de úgy döntöttem, nem baj, ennek így kell lennie. Fogtam a festéket, kiszálltam a kocsiból, és miután bezártam, a magas lakóház felé sétáltam. Ami ugyan nem elhagyatott, de olyan ronda, hogy már a graffiti is szinte csak javítani tud rajta. Megálltam a fal előtt, de nem tudtam mit rajzoljak. Körülnéztem. Ritkán ment el az utón csak autó, és a járdán is csak egy-két gyalogos sétált, de ha maguktól nem jönnek, valamelyik lakó vagy erre járó csak kihívja a rendőrséget. Remélem. Megemeltem a kezem, megráztam a festékes flakont, és fújni kezdtem. Az egész olyan hirtelen jött, nem gondolkodtam rajta, mintha a kezem magától mozogna. Fújtam a kecses hullámvonalakat, és meglepően jól ment. Bár tudom, hogy csak azért, mert ezt a mintát még csukott szemmel is letudnám rajzolni, annyiszor megtettem már. Majdnem végeztem, már csak a két pont hiányzott, amikor meghallottam a szirénát. Elmosolyodtam, de nem fordultam meg.

- Hé! – hallottam meg a hangot. Igazság szerint az is jó lett volna, ha egy ismeretlen rendőr jön, de így még jobb. – A rohadt életbe. – szólalt meg halkabban. Azt hiszem felismer. Vagy a kocsimat. Megfordultam, és Tristannal találtam szembe magam.

- Most komolyan Nyx. Ez valami hülye vicc akar lenni? Szórakozol velem? – kérdezte és igazából mérgesnek tűnt. Nem csoda, hiszen két nap alatt ez a második alkalom, hogy elcsíp.

- Ó... nem. Én csak... - kezdtem és a hátam mögé mutattam a mintára, amit a falra festettem.

- Igen, azt látom. Tedd le a festékszórót.

- Ó, azt nem. – ráztam meg a fejem. Tristan szemöldöke a magasba szökött. Megfordultam, és a kezemben lévő festéket, újra a falhoz emeltem.

- Nyx.- szólt figyelmeztetően Tristan. Visszanéztem rá, de aztán csak azért is odafestettem az a két pontot, hogy befejezzem a tetoválásunk mintájának a mását, egy kicsit nagyobb kiadásban.

- Teljesen elment az eszed? – nézett le rám mérgesen Tristan és megragadta a csuklómat.

- Nem. – mondtam rezzenéstelen arccal.

- Pedig nagyon úgy néz ki. Na jó, figyelj nem tudom mi a fene folyik itt, de ha nagyon gyorsan leteszed azt a vackot és lelépsz innen, akkor talán még kimenthetlek.

- Ajj már. Mi a fenét kell még csinálnom, hogy letartóztass? – bukott ki belőlem, Tristan pedig olyan arcot vágott, mintha legalábbis azt mondtam volna neki, hogy titokban a NASA-nak dolgozom, és egy világrengető kísérletnek vagyok a legfontosabb szereplője.

- Mivan?

- Semmi. Lebuktam, vigyél be, ennyi a történet.

- Oké. Van körülbelül két másodperced, hogy elmond mi folyik itt, mielőtt...

- Danvers, ott vagy? – hallatszott egy hang a Tristan vállán lévő fekete adó-vevő készülékből.

- Igen. Hallgatlak.

- Hol vagy?

- A Rocket Rode sarkán, az társasháznál.

- Jó. Egy perc és ott vagyok. – mondta a hang.

- Baszki. – mordult fel Tristan.

- Ki az? Ki fog ide jönni?

- Lenny. A te nem túl nagy szerencsédre. – elnézett a távolba, majd vissza rám. Végignézett rajtam. És bár most nem szoknya, meg balerinacipő volt rajtam, azért a feszes farmer, az ezüst top, és a fehér blézer, inkább illett volna egy állás interjúra, mint graffitizésre.

- Mi a franc ütött beléd, de most komolyan?

- Én... - mit válaszoljak neki? Az igazat nem mondatom. Tudom, hogy reagálna. Csöndben maradtam. Nem tudtam mit mondhatnék, aztán meg éppen elakartam volna kezdeni beszélni, csak azért, hogy ne álljunk csöndben, amikor megállt egy rendőr autó az út mellett.

- Állj a falhoz. – mondta nekem Tristan.

- Tessék?

- Te akartad, hogy tartóztassalak le. Állj a falhoz. – utasított, én pedig úgy tettem. Nekitámasztottam mindkét tenyeremet a falnak,és enyhén terpeszállásba álltam. Aztán megéreztem magamon mindkét tenyerét. Gyors és gyakorlatias mozdulattal tapogatott végig, bár mintha kicsit jobban elidőzött volna egyes területeknél. Persze az is lehet, hogy csak képzeltem, mert a szívverésem annyira kalapált össze-vissza, és a pulzusom pedig az egekbe szökött. Ezt nem gondoltam végig, és csak remélni tudtam, hogy nem tiszta vörös az arcom. Mikor megfordultam egy Tristannal idősebb, de szintén húszas éveiben járó férfit pillantottam meg, ugyanolyan egyenruhában mint Tristan, kivéve, hogy neki sapkája is volt, meg valami kitüntetés szerű dolog a mellkasára tűzve.

- Jogodban áll hallgatni, minden, amit mondasz, felhasználható ellened. – mondta Tristan, de körülbelül olyan lelkesedéssel, mintha gyökérkezelésre kellene mennie.

- Ő volt a graffitis? – kérdezte a Lenny nevű férfi. – Tristan bólintott. – A kocsiért majd eljönnek. – mondta, nekem intézve a szavait. Tristan beültetett a hátsó ülésre, ő pedig előre ült. Talán megkellene lennem ijedve, vagy azt kellene gondolnom, hogy ez egy nagyon, de nagyon rossz ötlet volt. De nem így éreztem. A Lenny nevezetű beült a kormány mögé, és elindultunk. A visszapillantó tükörbe néztem, a pillantásom találkozott Tristanéval. A szemében ezer meg ezer kérdést láttam, érthetetlen matekpéldákat, amiket nem tud megoldani, mert egyszerűen nem látja az eredményt. Én voltam az, aki először elnézett. Kinéztem az ablakon, és néztem az elsuhanó tájat. Ketten vezettek be az őrsre, a két oldalamon mentek. Bementünk a bejáraton, az előcsarnokon keresztül végig egy folyosón, föl egy lépcsőn, majd jobbra fordultunk egy újabb folyosóra. Aztán megálltunk egy pult előtt, amin egy számítógép volt, a számítógép billentyűzetén pedig egy szemüveges férfi pötyögött.

- Danvers, maradjatok itt. Azonnal jövök. – mondta a Lenny nevezetű, és bement a kicsivel odébb lévő ajtón egy szobába. Amint becsukódott az ajtó, Tristan odalépett a számítógép mögött pötyögő férfihoz, és mondott neki valamit, mire az bólintott. Aztán visszasétált hozzám, megragadta a kezemet, és elkezdett húzni maga után.

- Hé! Tris mit csinálsz? Hova megyünk? – kérdeztem értetlenül, de nem válaszolt. Végül megálltunk a férfi mosdó előtt.

- Na befelé.

- Tristan. Ez a férfi mosdó. – közöltem vele. Átnyúlt mögöttem, kinyitotta előttem az ajtót, és kicsit sem boldog hangon azt mondta:

- Hölgyeké az elsőbbség. – mivel nagyon úgy tűnt, hogy nincs más választásom, így beléptem a mosdóba. Megálltam a tükör előtt, és szembefordultam Tristannal, aki a falnak dőlt, mellkasa előtt összefonta a karját, és azt mondta.

- Itt az ideje, hogy csiripelj madaram. Ki vele Nyx. Mi ez az egész? – nézett rám szigorú zöld szemekkel. Oldalra néztem, menekülési út után kutatva, de nem volt. Ezt a tervet nem gondoltam eléggé át. Sőt, semennyire. Mivel nincsen más választásom... akár el is mondhatom neki.

- Rendben. – sóhajtottam. Akkor reméljük a legjobbakat.