Szemügyre vettem a filceket a tolltartómban, végül egy lazac színűt vettem ki. Egy felnőtt mandala színező füzet volt előttem. Ebben a mandalában sok virágforma, és hullámvonalak kapták a legnagyobb szerepet. A színezés lenyugtatott. Sajnos nem voltam megáldva olyan tehetséggel, hogy ilyeneket szabad kézzel tudjak rajzolni, ezért bizonyult jó megoldásnak a színező könyv. Na, meg azért is, mert a TLC csatornán éppen nem ment semmi érdekes műsor, csak a „Bazi nagy amerikai roma lagzi" ismétlése. Amit már tegnap is láttam. Lassan húztam a filcet a papíron, ügyeltem rá, hogy még véletlenül se menjek ki a vonalból, még egy negyed milliméternyit se. A lazac színűt letettem, és egy citromsárgát vettem föl ezúttal. A filc hegye éppen hogy csak érintette a papírt, amikor meghallottam a tűsarkak kopogását az alsó szinten. Magamban visszaszámoltam: három... kettő...

- Elenyx! – hallottam anyám hangját a lépcső aljáról. A kupakot rácsavartam a filcre, és letettem az asztalra, majd felálltam és a lépcső felé vettem az irányt, hogy lesétáljak az alsó szintre. Anya szürke ceruza szoknyát, fehér blúzt és szürke blézert viselt. Platinaszőke haja hosszú copfban lógott, a sminkje kifogástalan volt, és chanel parfümtől illatozott, amikor puszit adtam neki. Szokás szerint. Anyáról sokan első ránézésre alkotnak egy véleményt, amiről biztosak, hogy ő bizony, csakis olyan lehet. Gazdag, szigorú üzletasszony, akinek valójában nincs semmi élete. Csakhogy ez egyáltalán nem igaz. Az én anyám a leg élettel telibb ember, akit ismerek. Lakberendező, ám nem akármilyen. A felső elitnek dolgozik, ügyfelei közt, nem egy világsztár is szerepelt már. Az ügyfeleivel kedves, udvarias, és csak úgy üvölt róla a profizmus. De munkán kívül, más emberré válik. Imád főzni, nyitott minden új és izgalmas dologra, szabadidejében kertészkedik és olvas, és nem ismer lehetetlent. Ugyanannyiszor láttam már túrabakancsban, mint tűsarkúban. Most pedig olyan ezer wattos mosollyal nézett rám, amit egészen három hónappal ezelöttig még én is birtokoltam.

- Hogy telt a napod drágám? – kérdezte, miközben kipakolta a frissen vásárolt élelmiszereket, majd a konyhapultra rakosgatta.

- Tudod... semmi extra. – vontam meg a vállam.

- Voltál kinn a levegőn, vagy csak egésznap a tévét nézted? – méregetett gyanús pillantásokkal. Már nyitottam volna a számat, hogy válaszoljak, amikor megjelent Lena. Amint meglátta anyát, hevesen elkezdte csóválni a farkát, és anya térdénél ugrándozni kezdett.

- Persze, hogy voltam. Lenával. Ahogy mindig. – bólintottam. De anya már nem figyelt, hanem a kutyának gügyögött valamit, és a fejét simogatta. Lenát, kölyökkorában egy árokban találtuk meg. A jobb mancsába egy hatalmas szálka is belefúródott, mi meg anyával azonnal beleszerettünk, ahogy nézett ránk hatalmas barnai szemeivel, így csak egy megoldás volt. Ha hazavisszük, és meg is tartjuk. Nem lehetünk benne száz százalékig biztosak, de úgy gondoljuk, Lena németjuhász és boxer keverék. De egyébként gyönyörű. A szeme körül, mindkét oldalon a szőr olyan alakban fekete, mintha kilenne húzva a szeme olyan egyiptomi stílusúra.

- Beszéltél a nővéreddel? – kérdezte anya, miközben megmosta a kezét a konyhai csap alatt.

- Ma? Nem. Miért?

- Maya azt mondta kétszer is hívott, de nem vetted fel. – válaszolta, én pedig elhúztam a számat. Igen, ez nagyon is előfordulhat. Egy ideje nem nagyon használom a mobilomat. Nincs miért.

- Azt hiszem le van némítva. – válaszoltam. – Mondott valamit?

Anya megtörölte a kezét egy konyhai ruhába, majd bólogatni kezdett.

- Azt mondta mégis haza tud jönni az őszi szünetre.

- Komolyan? – kaptam fel a fejem és önkéntelenül is elmosolyodtam.

- Igen, szóval arra gondoltam, esetleg rendezhetnénk egy, amolyan „Üdv itthon" bulit. Mit szólsz?

- Benne vagyok. – bólintottam lelkesen.

- Helyes. Akkor ezt megbeszéltük. Segítenél kipakolni?

- Persze. – bólintottam, és már oda is pattantam mellé, hogy egy doboz fagyasztott zöldborsót betegyek a hűtőbe.

***

Az ébresztőóra ugyanakkor csöngött, mint az elmúlt egy hétben minden egyes nap. A fejemet továbbra is a párnába temetve kinyomtam az órát, hogy abbahagyja az idegesítő pittyegést. Körülbelül öt plusz perc kellett hozzá, hogy kisikerüljön kászálódni az ágyamból, és elvonszoljam magam a fürdőig. Megengedtem a vizet, és a zuhanyrózsa alá álltam. A fejemet hátradöntöttem, mert ma még nem akartam hajat mosni, így vigyáztam, hogy ne érje a víz. A málna illatú tusfürdőt addig dörzsöltem a testemen, amíg hatalmas hab nem keletkezett mindenhol a bőrömön, majd leöblítettem. A törölközőt magam köré csavarva sétáltam vissza a szobámba, és eltoltam a ruhásszekrényem tükörajtaját. Az öltözködés mindig is kiemelkedő szerepet játszott a családunkban. Még a nagyiék is úgy néznek ki, mintha egy hivatásos stylist öltöztetné őket. Ugyanis a nagyi mindig is azt tanította anyának, hogy az öltözködés, a jómodor egyik formája. Anya pedig nekünk tanította ezt. Hálás voltam azért az életmódért, ami megadatott. Tisztában voltam vele, hogy a legtöbb embernek még negyedannyi sem jut, mint nekem, és hogy valakinek az egész lakása akkora, mint az én szobám. Tudom, hogy ez egyáltalán nem minden, és próbálok mindig minél többet tenni ahhoz, hogy értékes tagjává váljak a társadalomnak, és hogy magammal is kibéküljek. De ez nem jelentette azt, hogy nem szeretem használni azt, ami jutott. Imádtam a ruhákat, és a szoknyákat, amikor csak tehettem, valamiféle szoknya összeállításra esett a választásom. Általában vidám színeket, és mintás darabokat választottam. De most nem volt hozzá kedvem. Pontosabban még mindig nem volt hozzá kedvem. De hiába vagyunk szeptember második hetében, az idő még mindig nagyon meleg volt itt Chicagoban. Így tehát egy szürke miniszoknyára, és egy fekete felsőre esett a választásom, amibe már gyárilag bele volt varrva egy arany nyaklánc szerű díszítés. Szokásos villám smink; szempillaspirál, és rúzs, majd a kontyomat kibontottam. És igen, most is bejött. Vállig érő szőke hajam tökéletesen hullámos volt, mintha hajsütővassal csináltam volna, csak éppen erről szó sem volt. Csupán egész éjszaka fel volt fogva. Arrébb léptem a ruhásszekrényemtől, és a mellette álló, sok polcos bútorhoz álltam, majd kivettem belőle egy aranyhajpántot, amit a jobb oldalán arany levelecskék díszítettek. Hozzá egy arany szandált vettem, majd befújtam magamat a Mayától kapott Love is heavenly fantázianevű Victoria's Secret parfümmel. És kész is. A tökéletesség, és gondtalanság látszata. Belemosolyogtam a tükörbe. Csakis Melie tudná megállapítani, hogy kamu. A kék szemem csillogásáról is csak ő tudná, hogy hamis. Felkaptam a vajszínű iskolatáskám, beledobtam egy füzetet, tolltartót, meg a telefonom és a pénztárcám, és már robogtam is le a lépcsőn. Anya, természetesen már nem volt otthon. A hűtőhöz mentem, hogy hozzávalókat rámoljak ki egy szendvicshez, amit villámgyorsan össze tudok dobni. Majd szélsebes visszapakolás, és már mehetek is. Kiérve az ajtón, megnyomtam a kulcstartómon lévő garázsnyitó gombot, és a kocsimhoz sétáltam. Ami igazság szerint Mayáé, csak rám hagyta, mikor két évvel ezelőtt felvették a FIT-re New Yorkba, hogy divatot tanuljon. Nem értek a kocsikhoz. De még egy egészen hangyányit sem. Azt tudom róla elmondani, hogy piros, és hogy le lehet húzni a tetejét. Jah, meg hogy mustang, de ezt is csak azért tudom, mert Maya belém verte, hogy „Lovacska a jele érted??". Beszálltam a kocsiba, és mielőtt beindítottam volna a motort, kivettem a kesztyűtartóból a napszemüvegem, mert a nap szörnyen tűzött. A rádiót bekapcsoltam, de hiába. Az idei kezdés a jogi karon maga volt az álom. Legalábbis annak kellett volna lennie, hiszen erről ábrándoztunk már mióta. Én és Melie. Együtt kellett volna nekivágnunk az egyetemnek, hiszen így terveztük mindig is. Arról nem volt szó, hogy egyedül maradok az egésszel. A torkomba hatalmas gombóc gyűlt, és minden erőmre szükségem volt, hogy visszafojtsam a feltörekvő sírást. Már csak azon is meglepődtem, hogy egyáltalán van még mit kisírnom. Pedig már abban bíztam, hogy kiszáradt a könnycsatornám vagy valami ilyesmi. Leparkoltam, majd kiszálltam a kocsiból és bezártam az ajtót. Nagy levegőt vettem, összeszorítottam mindkét öklömet, majd határozottan bólintottam egyet magam elé és elindultam a bejárat irányába. Körülnézve nyugodtan feljegyeztem magamba, hogy itt még mindig nem lógok ki a sorból. Csupa fekete-fehérbe öltözött ügyvéd palánta drága cuccokban, és laptop táskával. Ami mondjuk nem is rossz ötlet, képzeletben feljegyeztem, hogy most már igazán hozhatnám én is a sajátom. Úgy látszik azon jegyzetelni sokkal egyszerűbb.

Minden olyan volt, mint a körülöttem lévő emberek. Minden fekete és fehér, és tudtam, hogy nem ilyennek képzeltem ezt. Arra gondoltam minden egyes óra élvezet lesz, és alig fogom győzni magamba szívni azt a sok sok új dolgot, amit meg kell tanulnom. De ehelyett csak betűk és számok egymásutánját láttam magam előtt, arctalan embereket, és magam körül a tompa háttérzaj, idegesítően biztonságos hatást keltett. A telefonom rezegni kezdett, ami már önmagában is szokatlan volt, mert anya és Maya az egyetlen, aki keresni szokott, de iskolaidőben ők sem hívnak. Unottan a telefonomra néztem. Nem hívott senki, és nem jött sms. De a levegő a tüdőmben rekedt, a szívem pedig heves ütemben kezdett verni. A telefonom emlékeztetett egy közelgő eseményre. Egy, egy hét múlva esedékes Taylor Swift koncertre, amire Melievel még akkor vettünk jegyet, amikor szakított Maxel, akit fölvettek a Los Angelesi egyetemre. Az ajkamba haraptam, olyan erősen, hogy már fájt. Becsaptam a füzetemet, és kiviharzottam az előadóból. Egészen biztos vagyok benne, hogy megannyi szempár követte minden lépésemet, de én csak a földet bámultam. Berohantam a legközelebbi mosdóig, és a wc ajtaját magamra zártam. Mélyeket lélegeztem. Nem borulhatok ki megint. Egyszerűen nem tehetem. Amikor már épp elsikerült többé kevésbé elhitetnem anyával, hogy jól vagyok. Vagy legalábbis jobban. Fölkaptam a táskám, és kiviharzottam az épületből. Megszokott bip-bip hang jelezte a kocsi nyitását, én pedig bepattantam, a gázra tapostam, és kifaroltam a parkolóból. Ügyet sem vetettem rá, hogy a sebességjelző nyilacska egyre följebb vándorol. A szél fújta az arcomat és a hajamat, a napszemüvegen keresztül pedig láttam magam előtt az országutat, amin végigszáguldottam, egyenesen a park felé. Legalábbis ez lett volna a cél, hogy elérek a parkba, anélkül, hogy rendőrök szegődnének a nyomomba. De a félreismerhetetlen sziréna akaratosan a jött utánam, és arra kényszerített, hogy engedelmeskedjek neki.

- Basszus! – sziszegtem kelletlenül, majd lassítottam, és félreálltam az úton az autóval. Gyorsan lejjebb igazítottam a visszapillantó tükröt, hogy vessek magamra egy pillantást. Nem szép dolog kihasználni a férfi elme gyengeségeit, de anyu nem örülne egy jó vaskos bírságnak. Amúgy meg ő is elég gyakran folyamodik efféle fortélyokhoz. Mi több, tőle tanultam. Ráadásul egy büntetésnek én se örülnék, mivel valószínűleg abból a pénzből kellene kifizetnem, amit az eladói munkával sikerült szereznem az utcánkban lévő optikai üzletben. Csücsörítettem, majd villantottam egy jól begyakorolt „ál-ommosolyt", és a jobb oldalamra néztem, ahol már meg is állt két rendőr.

- Tisztában van vele mennyivel ment hölgyem? – kérdezte az egyikük. Levettem a napszemüvegem, és már nyitottam a számat válaszra, amikor megláttam a mellette álló srácot.

- Tristan? – lepődtem meg.

- Nyx! Figyelj, tudom, hogy lövésed sincs a kocsikról, de azt elárulom, ha összetöröd, az nem tesz jót neki. – villantott rám egy apró, féloldalas mosolyt.

- Oké. Ti ismeritek egymást. – jelentette ki a mellette álló srác a nyilvánvalót.

- Igen, Nyx, a... - kezdte, aztán elhallgatott, megköszörülte a torkát, majd folytatta. – Az utcánkban lakik. – fejezte be a mondatot, elkomolyodva. Egészen biztos vagyok benne, hogy először azt akarta mondani, hogy: „Igen, Nyx a húgom legjobb barátnője"

- Te nem suliban vagy még? – váltottam hirtelen témát.

- Gyakorlaton vagyok. – bólintott. Sosem láttam még rendőr egyenruhában. De kifejezetten jól állt neki. Küldtem felé egy mosolyt, aztán megköszörültem a torkom.

- Figyeljetek fiúk, tudom, hogy egy ici-picit túlléptem a sebesség határt...

- Egy ici-picit mi? – horkant fel Tris mellett a rövid, barna hajú, aki igazán megborotválkozhatott volna ma reggel. Tris halkan felnevetett, és a mellkasa előtt összefonta a karját.

- Okééé, akkor egy kicsit nagyon. De tényleg nagyon sietek, már így is késésben vagyok, de ígérem, betartom a sebességkorlátot, ha most elengedtek. – pislogtam fel rájuk.

- Tris? – nézett rá a túl nagy borostával rendelkező srác. Tris megvakarta az állát, és úgy tűnt, mint aki igencsak fontolóra veszi a dolgot. A fény megvilágította a haját, aminek következtében az amúgy borostyánbarna hullámos tincsek, most egészen szőkének tűntek.

- Legyen. – szólalt meg végül, aztán közelebb jött. – De megígéred nekem, hogy nem fordul elő többször?

- Naná! Becsszó. – bólintottam.

- Rendben van akkor. Nyomás, mielőtt meggondolom magam.

- O-oké. Köszi! – küldtem feléjük egy mosolyt, majd a ráléptem a gázpedálra és – a sebességkorlátot betartva – elindultam. Meg sem álltam a parkig. Ugyanolyan volt, mint ahogy emlékeztem rá. Semmit nem változott a nyár alatt. Színpompás virágok, kőpadok, amiknek a két oldalán őrző kőoroszlánok vannak beépítve, egy kis tó, valahol középen, és nem messze onnan, egy szökőkút. Melievel imádtunk ide járni. Ez volt a törzshelyünk. Azt hittem csak még szomorúbb leszek, ha most idejövök. Azt hittem sírni fogok, és rosszul fogom érezni magam. És valami beteges, mazochista módon, vágytam is erre. De csak megnyugtatott. Nem sírtam, nem éreztem rosszul magam. Úgy éreztem, pont jó helyen vagyok. Elővettem a telefonomat, a fülhallgatóval együtt, és véletlenszerűen elindítottam a lejátszási listát. Mindegy, hogy mi szólt. Azt akartam, hogy zsibbadjon el az agyam, hogy csak nézzem a színes virágokat, és a kicsit messzebb csobogó vizet a szökőkútban. Lehunytam a szemem, és megengedtem magamnak, hogy fél órára önző legyek. Hogy ne gondoljak senkire, és semmire, csak üljek anélkül, hogy bármivel foglalkoznom kellene.

***

A petrezselymet szeleteltem föl éppen, hogy segítsek anyának elkészíteni a vacsorát. Petrezselymes koktél rák tésztával, és fokhagymás kenyérrel. Nyami.

- Henry átjön ma vacsorára, nem gond? – lesett rám anya a tűzhely felett.

- Nem, persze. – mondtam, és rá is mosolyogtam, hogy meggyőzzem: tényleg így gondolom. Henry anya... nos barátja, de szabadabban fogalmazva, szerintem nyugodtan hívhatnánk a férjének is. Ugyanis már három éve együtt vannak, és vagy Henry van nálunk, vagy anya van Henrynél. Az ok, pedig, hogy miért nem cuccolnak be egymáshoz és házasodnak össze, az az, hogy anyának elkötelezettségi problémái vannak, amióta apám lelépett mielőtt még megszülettem volna. Szerinte egy házasság bőven elég – sőt még sok is! – volt egy egész életre, és amúgy is feleslegesnek tartja, mert mégis mit számít egy papír? És hogy akkor legalább miért nem költöznek össze? Nos azért, mert anyám szerint az összeköltözést automatikusan követi a házasság. De a véleményem ezzel kapcsolatban annyi, hogy az én édes drága anyukám, csupán fél attól, hogyha megházasodik, az egy újabb kudarchoz és megtört szívhez vezet. Nos, nem hibáztatom a félelmeiért, de azért na. Ne legyünk már ilyen drámaiak. Főleg akkor ne, ha a pasink George Clooney. Mármint nem igazából, de Henry rettentően hasonlít rá. Egyszer faggattam is a családjáról és a rokoni szálakról ezzel kapcsolatban, de tagadja. Egyébként meg teljesen rendben van a fickó. Van humora, imád horgászni, szereti a kutyákat, stílusos, és a People of Chicago magazin szerint, a város legjobb orvosa. Konkrétan anyámnak lett teremtve.

- Milyen volt a suliban? – kérdezte anya, amikor a rákokat a serpenyőbe szórta. Megköszörültem a torkomat. Egyszer, majd még egyszer.

- Minden rendben volt. Csupán egy szigorú professzorom van, de az ő tárgya is teljesíthető. Úgyhogy meglesz.

- Ezt örömmel hallom. – mosolygott rám. A következő percben az ajtó nyílt, léptek hallatszódtak, és Henry lépett be a konyhába. Lena, aki eddig a tévé előtt a kosarában aludt, most felkapta a fejét, és csóválni kezdte a farkát, de azt hiszem vagy túl lusta volt, vagy annyira nem vonzotta a gondolat, hogy megszaglássza Henryt, mert a helyén maradt.

- Henry! Hét órát mondtam. – nézett anya zavartan a faliórára.

- Igen, tudom Liv, de előbb elszabadultam, gondoltam segítek nektek a vacsorával. – mondta Henry, majd anyához lépett, hogy adjon egy puszit az arcára. Aztán közelebb jött hozzám, és felemelte a tenyerét.

- Mi a pálya kölyök?

- Megvagyok. – csaptam bele a kezébe.

- Szuper. Mi jót főzünk? – nézett körbe izgatottan, anya pedig nagy nehezen beleegyezve rábízta a fokhagymás kenyerek elkészítését. Szerettem az ilyen estéket, mert a családias hangulatnak mindig sikerült egy kicsit elvonni a figyelmemet, és legalább a látszatát megadta annak, hogy minden rendben.

***

A tükör előtt álltam és magamat bámultam. Majd oldalra fordultam, úgy hogy a jobb oldalam látszódjon a tükörben. Lassan felhúztam a pizsama felsőmet, és a tükörre meredtem. Két egyenlő nagyságú pont, alatta pedig egy nonfiguratív jel volt, kecses, fekete vonalakkal. Végigsimítottam rajta az ujjammal. Emlékszem, hogy fele annyira sem fájt, mint ahogy azt vártam. Emlékszem, hogy csak arra tudtam gondolni, mennyire örülök, hogy ez most már örökre rajtam lesz. És emlékszem, hogy mennyire imádtam, hogy nem tudtam betelni a nézegetésével miután elkészült. Ez a mi titkunk volt, senki más nem tudott róla. Melie nem mondta el a szüleinek, és én sem szóltam róla anyának. Még Mayának sem, pedig neki mindent elmondok. Persze nyáron nehézkes lett volna titkolni, de a munkába meneten, a kutyasétáltatáson, és a szobámban ülésen kívül semmit nem csináltam. Anya pedig nem szólt érte, mert örült, hogy legalább ennyit csinálok. Meg is lepődött. De nekem így jobb volt. Jobb volt, hogy dolgozom, és elviszem Lenát sétálni, mint hogy egésznap magamra maradjak a gondolataimmal. Utoljára végigsimítottam a tetováláson. Újabb gombóc gyűlt a torkomba. Hiszen a tetoválást alig egy héttel előtte csináltuk. Azelőtt, hogy Melie eltűnt.