Gabi lassan nyitotta ki a szemét de szörnyen hasogatott a feje és először fogalma sem volt hogy került a szobába.
-Anyu!-mosolygott Louis a megkönnyebbüléstől, hogy anyukája jól van.
-Louis! Drágám...!-nézett a fiára.-Jól vagy?
-Jól, és te anyu?-kérdezte aggódva a kisfiú.
-Túlélem...!-jegyezte meg.
-Anyu...apu...?-kezdte volna kérdezni de Gabi nem engedte hogy befejezze mikor bevillant neki mi történt.
-A francba!-kelt volna ki az ágyból de megszédült.
-A-a! Feküdj vissza!-lépett be Bruce.
-Bruce...!-szólította a nevén.-Hol van Steve...?-kérdezte remegő hanggal.
-Louis! Menj le Jameshez rendben?-szólt a kisfiúhoz Bruce. Aki szót fogadva ment ki az ajtón.
-Bruce! Hol van Steve?-kezdett ideges lenni.
-Gabi picit meg kell nyugodnod!
-Bruce! Hol van Steve?
-Sa-sajnálom Gabi...!
-Mi...mi az hogy sajnálod? Bruce! Mit sajnálsz?-félt attól amit hallani fog. Bruce nem válaszolt.-Kérlek ne tedd ezt velem!-állt fel, az sem érdekelte ha holtan esik össze.
-A...halált megállapították...!-Bruce torkában is gombóc ült. Egy ilyen hírt közölni ugyanolyan szörnyű dolog mint a fogadó félnek.
-Nem...nem...NEM!-üvöltötte.-NEM! AZ NEM LEHET!-tört össze teljesen.
-Gabi....!
-Vigyél oda!-mondta ahogy a hangjában hallani lehetett a fájdalmat.
-Gabi ez....!
-Azt mondtam vigyél oda!-volt határozott Gabi, ahogy megmarkolta Bruce felsőjét.-Vigyél hozzá!
-Tonyék a helyszínen vannak Gabi....hagyjuk inkább rájuk...!
-Bruce! Azt mondtam vigyél oda!
-Jobb lesz ha látod? Ne kínozd magad Gabi!-próbált hatni rá Bruce.
-Nem...nem lehet hogy elveszítsem őt!-rogyott a földre.
-Szörnyen sajnálom...!-ölelte át.-Nagyon sajnálom!
-Látnom kell őt!-mondta ahogy Bruce vállán szüntelenül folytak a könnyei. Be kellett látnia Brucenak hogy Gabi túlságosan akaratos így semmiképp nem tudja megóvni a következő órák talán legnagyobb fájdalmától. Az autóban ülve Gabi végig Stevere gondolt. Komolyan ez lenne mindennek a vége? Amikor már megkapnák a boldogságuk az élet elszakítja egymástól őket? Hisz Stevenek még ideje sem volt a fiával és a születendő gyermekével több időt tölteni. Arról nem beszélve hogy az utóbbi időben mennyit beszéltek arról, hogy összeházasodnak. De úgy látszik ezek csak tervek voltak. A kórházba érve Gabi teste remegett mint a kocsonya.
-Gabi!-látta meg Tony a lányt.
-Tony!-ölelte át Gabi szorosan.
-Te...te neked nem kellene itt lenned!-látszott az aggodalom a férfi arcán.
-Hol van...hol van Steve?-minden amire gondolni tudott jelen pillanatban a férfi volt. A férfi aki a gyermekei apja.
-Gabi jobb lenne ha haza mennél!-győzködte Gabit.
-Ezt mondtam neki én is!-szólt közbe Bruce is.
-Té-tényleg....-nehezére esett ezeket a szavakat kimondania.-...meghalt?-nézett Tonyra akitől reményt várt.-Kérlek mond hogy él! Hogy jól van!-folytak könnyek az arcán.
-Gabi...!
-Kérlek Tony! Kérlek hozd őt vissza!
-Megtenném....ha tudnám...!-válaszolta. Valóban bármit megadott volna azért hogy a barátját újra köztük tudja.-Szörnyen sajnálom...!
-Ez mind az én hibám...ha...ha nem megyek oda...!-sírt. Szüntelenül az arcát könnyek mosták.
-Nem tehetsz róla! Senki se tehet róla! Steve...Steve te is tudod milyen volt...! Makacs...mindig a feje után ment! Ha pedig akart valamit azt el is érte!
-Látnom kell őt Tony! Látnom kell!
-Nem hiszem hogy ez jó ötlet!-próbálta meggyőzni a lányt.
-Kérlek segíts! Látni akarom!-egy sóhaj után Tony a lányra nézett.
-Megpróbálok beszélni az orvossal...rendben?-Gabi bólintott. Tudta hogy nem lesz könnyű számára...látni a férfit aki a mindenséget jelentette neki. De ha az élet elvette őt tőle legalább utoljára el akar tőle köszönni. Nem sokkal később Gabi engedélyt kapott hogy utoljára találkozzon Stevevel. A gyomra összerándult, úgy érezte forog vele a világ mégis összeszedte magát és követte az előtte az utat mutató orvost.
-Kérem ne maradjon sokáig, hivatalosan be se engedhetném ide!-engedte be a szobába ahol egy fehér lepedővel takart test volt felfedezhető. Gabi bólintott ahogy a szeme szüntelenül a domború alkatot figyelte. Remegő kezekkel kezdte a fehér textilt lehúzni róla mikor a kezeit a szájához kapta. Zokogott. Minden ereje elhagyta abban a pillanatban. A szíve száz darabjaira tört és az utolsó remény is elhagyta. A kezei lassan a fal fehér archoz közeledtek ami többet nem mutatott fájdalmat, félelmet, aggodalmat. Nyugodt volt.
-S-Steve....!-remegő hangja az üres termet kitöltötte.-Szívem...kelj fel! Menjünk haza!-még egy utolsó szikrányi reményt próbált magába elővadászni.-A gyermekeink...a gyermekeinknek szüksége van rád! Ahogy nekem is....!-simogatta az arcát.-A kislányunk...a kislányunk még nem is láthatott téged! Alkalma sem volt megismerni téged! Steve kérlek! Csak utoljára nézz rám!-a könnyei Steve arcára folytak. Mégis a férfi mozdulatlan volt.-Szeretlek hallod? Fel kell kelned! Hogy...hogy élhetnék én nélküled? Hm?-az ajkai remegtek.-Azt mondtad örökké együtt leszünk! Te mindig betartottad az ígéreted! Steve kérlek!-több percig ott állt felette és kérte. Kérte egy utolsó pillantásra, egy utolsó szóra, egy utolsó lélegzetre...de késő volt. A kapitány szíve megszűnt dobogni...Gabi előtt pedig elsötétült minden.