46. Könnyek

-A francba...!-fogta a fejét a fájdalomtól.
-Gabi! Ne mozogj, pihenned kell!-szólt rá azonnal Bruce.
-B-Bruce!
-Minden rendben! Ne aggódj!-mosolygott rá.
-Mi történt?
-Elájultál! Nem emlékszel?-lépett közelebb.
-Nem...igazán!-kezdett gondolkozni.
-Steve cipelt be a karjaiban az udvarról! Nagyon megijesztettél minket!
-Steve...hol...hol van most?-kérdezte remegő hangon.
-Miután megtudta, hogy nincs semmi komoly baj, elment valahova...! Még nem ért vissza!
-Hova ment?-próbált felülni.
-Gabi, kérlek ne mocorogj!-nyomta vissza az ágyban.-Nem tudjuk hova ment...!
-Meg kell keresnem...!-próbált újra felülni.
-Gabi így is nagy felfordulást okozott Steve...kérlek egy kicsit maradj még itt!
-Felfordulást?
-Steve....!-sóhajtott.-Sharon meglátta mikor a karjaiban cipelt be és persze azonnal elöntötte a féltékenység őt...mire összevesztek és Steve tudatta vele, hogy minden ami köztük volt vegye semmisnek...! Erre persze Sharon hisztirohamot kapott...!
-Miért...miért tette ezt Steve?
-Te nem tudod?-biccentett egy apró mosollyal a kezén lévő gyűrű felé.
-Mi...? Te...te ezt honnan...?
-Ő maga mondta el nekünk, miután Sharonnal összevesztek! Elmondta, hogy kibékültetek és eljegyeztétek egymást! Persze, erről Sharon semmit se tud...ha megtudná hogy te vagy az oka ennek az egésznek biztos nem nézné jó szemmel!
-Steve...!
-Tehát Louis...Steve fia?-kérdezte ahogy leült mellé.
-Azt hittem tovább tudom titkolni...!-nézett maga elé.-De...annyira rosszul lettem Ryan miatt, hogy képtelen voltam visszafogni magam...!
-A hülye is látta, hogy mennyire hasonlítanak...még ha Steve nem is vette észre...a szíve mélyén szerintem kívánta, hogy bárcsak ő lehetne az apukája!
-Nem így akartam, hogy megtudja...!
-De legalább végre tudja...! Nem? Kicsit fellélegezhetsz!
-Fellélegezni...? Nem tudjuk Steve merre van...!
-Kell neki egy kis idő Gabi!
-Louis...Louisnak elmondtátok?
-Nem! Ne aggódj, neki még nem mondtuk el!
-Behívnád? Beszélni szeretnék vele...!
-El akarod mondani neki?
-Mi értelme van annak ha Steve tudja, de a fiamnak fogalma sincs továbbra is arról, hogy az apja valójában az...akit annyira apukájának akart? Csak...!
-Csak?
-Csak attól félek mi van ha Steve még se akarja őt...mint fia? Mi van ha miattam még se akar az apukája lenni? Akkor összetöröm Louis szívét is!
-De az is lehet hogy mindkettem boldogok lesznek! Nem?-adott egy bizakodó mosolyt.
-Lehet...!
-Szólok neki rendben?-indult az ajtó felé. Louis rohant az anyukája szobájába ahol boldogan ölelte át Gabit. Hosszú beszélgetés volt. A csapatnak fogalma sem volt mikor Louis elhagyta a szobát, hogy mit érezhet a fiú. Boldog volt? Csalódott? De nem akarták zaklatni őt. Gabi nem sokra rá a lépcsőn maga sétált le a csapathoz, ahogy a szemei megpillantották a férfit aki miatt a szíve jelen pillanatban fájt...mégis a legboldogabb volt.
-Steve...!
-Gabi! Te mit....?-kezdte Bruce de a kapitány szavába vágott.
-Te szörnyű beteg vagy!-sétált a lány elé.-Nem tudnál a szobádba pihenni?
-Jól...jól vagy?-kérdezte ahogy a kezei megakarták simogatni a férfi arcát mégis kezei megremegtek.
-Inkább az a kérdés te hogy vagy?
-Én...én...!-gyűltek könnyek a szemében.
-Miért sírsz?-törölte ki a könnyeket a szeméből.
-Én...!-érezte ahogy a szavak nehezen akarják elhagyni a száját.
-Nem kell semmit mondanod...!-kezdte ahogy a kezei azonnal az arcán lefolyó könnyeket próbálta megszüntetni.-Csak egy valamire válaszolj kérlek...de arra őszintén! Rendben?-Gabi nem válaszolt de a szemei elmondták, hogy készen áll a kérdésre.-Valóban én vagyok...Louis apja?-Gabi bólintott.-És engem akarsz...férjednek?-Gabi újra bólintott.-Ez bőven elég!-húzta magához ahogy a fejére nyomott egy csókot.
-Ne haragudj, hogy nem mondtam el!-tört meg Gabi.
-Biztos meg volt az okod....! Tudom, hogy nem titkoltad volna el előlem ha nem lett volna rá okod! És...!-mosolyodott el.-Megnyugodtam, tényleg elhittem hogy mennyi egyéjszakás kalandod volt!-nevette el magát a végére.
-Te utánad...senki se volt...!
-Jaj, kicsim most már ne sírj már! Minden rendben!
-Megijedtem, hogy elveszítettelek!-bújt vissza Steve mellkasához.-Mikor Bruce mondta hogy elmentél...én...én azt hittem elveszítettelek!
-Elveszíteni? Nincs olyan ok ami miatt elhagynálak!
-Akkor hol voltál?-szólt közbe Tony.
-Ajándékot venni!
-Ajándékot?-kérdezett vissza Natasha.
-A fiamnak!-mosolyodott el.-Be kell pótolnom mindent vele! El se akarom hinni, hogy apa vagyok!-pörgette meg Gabit a tengelye körül.
-Akkor...boldog vagy?-lepődött meg Gabi.
-Hogy boldog e? Leírhatatlanul!-mondta széles mosollyal.
-Kapitány...!-hallatszódott a törékeny Louis hangja a lépcső tetejéről.
-Louis...!-engedte el Gabit ahogy a kisfiút nézte a lépcső tetején. Csak nézték egymást, majd kapitány megtette az első lépéseket.-Szia...Louis!-a kisfiú csak nézte a kapitányt, könnyekkel a szemében. A kapitány egy gyengéd mozdulattal húzta magához a fiút ölelésre. Louis elsírta magát, ahogy a kapitány is egyre nehezebben tudta tartani magát.
-Apa...!-mondta ki először a szót ami végül megtörte a kapitányt.
-Kisfiam...!-húzta magához szorosabban.-Drága kisfiam!

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top