(Egy kissé sokáig tartott, de végre hoztam a folytatást. Lehetséges, hogy rövid és tele van hibákkal, de kérlek nézzétek el nekem.)

Yunho volt az aki a szó legszorosabb értelmében lefogott engem. Igen, mert ki akartam menni, tudni akartam, hogy alfáimnak nem esik baja. Nagyon erősek, de akkor is féltettem őket. Aztán mert nem bírtak velem Yeosang hozott valamit amit aztán be is adott nekem. Pár pillanattal később már nyugton feküdtem ágyamon. Mindhárman ott voltak velem és vigyáztak rám. Egy bizonyos idő után azonban elaludtam és állmodtam is. Zavaros egy alom volt sok csúnyasággal melyben hol alfáim vesztettem el hol pedig a még meg se fogant gyermekeim. Ebből a borzalmas álomból térített észhez egy kisebb pofon, amit utólag kiderült Wooyoung-tól kaptam. Nem haragudtam rá, de nem is tudtam, neki sem és másnak sem, elmondani, nem mertem, hogy mit álmodtam. Napok teltek el, de az az álom visszatért mindig. S mindig egy fokkal rosszabb volt. Nagyon nem éreztem jól magamat. S ha ez nem lett volna elég eljött egy újabb lázas állapot melyben sokkal többet akartam mint bármikor máskor. Alfáim biztos meg voltak lepődve, de nem zavart akkor.
- Biztos vagy benne? - kérdezte ezt San miközben szerettek engem ismét.
- Teljesen... - a jónál is jobb volt velük. Kicsit még én magam is furcsálltam, hogy mennyire hevesen akarom őket.
- Akkor készülj fel. - Hongjoong heveskedett, ahogy San is már.
Éppen mikor úgy éreztem, újra, hogy el fogok menni, ők akkor haraptak meg engem. Egyszerre történt minden. A harapásuk s az azt kísérő sikolyom s az élvezetünk. Csodásabb pillanatot el sem tudtam volna képzelni a dologra. Ezúttal is vigyáztak rám, ellátták engem és velem maradtak míg le nem csengett lázas állapotom.
Ám aztán az ami, illetve aki változott, az nem ők voltak hanem én. Először nagyon gyenge voltam. Hosszú napokig az ágyat nyomtam. Aztán meg hirtelen változott a helyzet és egyre ingerültebb lettem, ehhez mérten nem tűrtem meg senkit magam mellett. Még alfáimra is rámorogtam egy alkalommal. Akkor váltottam alakot és azóta is úgy vagyok. Egy teljes hete tart már. Magamnak vadászok, mert nem adnak eleget, nem figyelnek rám. Na persze ezt csak én hittem. Igen. Erre rá is jöttem, éppen azon a helyen, ott ahol alfáimnak köszönhetően megfogant egy csepp élet bennem. Azóta is ott vagyok és rájöttem még más dologra is. Mégpedig, hogy nem egy pici van bennem hanem mindjárt négy.
- Szánalmas anyátok van. - csak ülök és gondolkozom miközben még alig látszó hasam simítom - Apáitok is biztos rájöttek, hogy nem kell nekik egy felesleges probléma a nyakukba. - nem tagadom vártam, hogy utánam jöjjenek. De vagy azért nem tették mert nem akarták vagy valami más miatt. Nem akartam rosszat nekik, mégis megtettem. Szégyent hoztam rájuk. Éppen ezért nem merek vissza sem menni.
Ültömből aztán felkeltem, hogy járjak egyet meg elmenjek a tóhoz fürdeni. Vadásznom sem ártana, mert mióta rájöttem, igaz csak két napja, de hogy vemhes vagyok azóta több, sokkal több ételt kívánok. De azt majd a fürdés után. A tóhoz érve aztán dobáltam is le viseletes ruháim. Közben valahonnan ismerős vonyítást, vonyításokat hozott felém a szellő. Úgy hittem biztos csak képzelődöm ezért nem is tanúsítottam különösebb figyelmet neki. Pedig lehet jobb lett volna. S miért? Hát csak mert a vonyítások után nem sokkal egy kisebb csapat farkas bukkant fel a tónál. Sietve kaptam fel ruháim, fogtam azokat magamhoz s morogva hátrálni kezdtem a tó felé. Morogtak a farkasok is, de csak míg a vízig nem értem s míg egy újabb vonyítást követően a kis csapat ketté nem vált. Azt hittem támadni akarnak, de nem így lett mert megjelent két alfa akiket azonnal felismertem, ám mégis féltem. Újabb vonyítás hangzott el, mire a csapat elszaladt, a két alfa morgott, majd vonyítptt, végül felém indultak. Nekifutásból alakot is váltottak, én meg azt hittem ott ájulok el ijedtemben. De nem esett bajom, hisz ott voltak és elkaptak engem, segítettek nekem. Furcsa volt. Furcsák voltak, mert nem szóltak, csak fogtak, ölelgettek, puszilgattak és érintettek ahol csak tudtak.
- Azt hittük meg sem találunk.
- Ha előbb jövünk ide...
- Aggódtunk értetek.
- Most már haza kell jönnöd velünk.
- Minden rendben lesz. - Hongjoong volt az akin először észrevettem az aggódást. Ő volt ezúttal is az aki nem hagyta, hogy más vigyen. Ő váltott alakot először s ő parancsolt a hátára. Viszont már San volt aki az első könnyes csókot adta. Ezek után indultunk haza. Most is így Hongjoong vitt engem elődei kb félútig, aztán San jött s akkor Hongjoong-tól is kaptam csókot.
Kész kis csapat várt minket már a határnál is. Aztán meg nem volt olyan pont ahol ne üdvözölték volna alfáimat. Ám ami a meglepőbb, hogy engem is ugyanúgy üdvözöltek. Sőt, mikor észrevették hogy valami más, nos, akkor fejet hajtottak. Bizony. Tényleg így volt.