Szerda volt, és éppen úton voltam Londonék háza felé. Az esőcseppek lassan csorogtak le a Range Roverem ablakairól, amit amúgy mégcsak nemrég hoztam ki a szervízből.
Féltem ettől a délelőttől. Minden egyes perc amit Londonnal töltöttem reggel, borzalmas volt. Alig szólaltam meg, mivel belül egész végig azért imádkoztam, hogy ne jöjjön rá.

Azt mondtam neki, hogy elromlott a MacBookom, ezért azt nem kellett átvinnem hozzá, mivel tele volt arra utaló dolgokkal a bandáról, és az igazi énemről.
Szerencsére hitt nekem, és azt mondta, hogy akkor használhatjuk az övét is.

Hirtelen elkezdett rezegni a táskám. A bal kezemmel elkedtem keresni a telefonom a táskában, majd mikor végre megtaláltam, átraktam a jobb kezembe, amivel a kormányt fogtam. Mikor ránéztem, egy név tűnt fel a képernyőn.

"Hey, Marcel!" Hallottam meg a puha hangját.

"London," Kuncogtam.

"Most úton vagy?" Kérdezte.

"Igen! Honnan tudtad?"

"Uhm...csak hallottam a motornak a zúgását a háttérben. Ne aggódj, nem vagyok valami megszállott követő. És amúgy sem vagy valami celeb, akit követnék." Ő felnevetett, de én arcon akartam csapni magam.

Jó kezdés, Styles, jó kezdés

"Szóval amúgy igen, nemsokára ott vagyok." Mondtam, majd letettem, anélkül, hogy megvártam volna a válaszát.

Csak nem akartam még egy hibát elkövetni azzal, hogy elmondom neki, hogy én pont olyan személy vagyok, akit valószínűleg követne...de igen.
Bekapcsolam a rádiót, hogy kikapcsolódhassak egy kicsit, mikor egy olyan dallam zengte be az autót, amit a legkevésbé sem vártam. Kiss You, tőlem és a fiúktól.

Nyugodtnak kellett maradnom, és nem gondolni azonnal a legrosszabbra. London úgysem fog rájönni...

A kezeim már majdnem megtalálták az ajtó kilincsét,  mikor London hirtelen kinyitotta. Egy szoros öleléssel üdvözölt, majd beinvitált. Már az első pillantáttól kezdve tudtam, hogy a szülei piszok gazdagok...

"Szóval, mivel az előbb leraktad, most kérdezem meg, hogy melyik hírességet választottad?" Mutatta az utat fel a szobájához.

"Um, lenne egy...de nem vagyok biztos benne, hogy arrogánsak..." Mélyült el a hangom, mire felköhögtem. "Talán írhatnánk inkább csak úgy a celebekről, mindegy, hogy arrogánsak vagy nem." Haraptam alsóajkamba.

"Szóval...ki az? Mondd el először, hogy kit választottál."

"Pink Floyd." Visszatartottam a lélegzetem, várva a válaszára.

"Ez nagyszerű, Marcel. Az apám mindig is elakart vinni egy koncertjükre, de a végén aztán mindig közbejött valami." Magyarázta. "De talán rakhatnánk bele egy kis csavart is...mint, tudod, mondjuk azok a fanfiction-ök...Szóval róluk írunk, de mégis egy nem igazi módon!"

Rajongói fikciók? Ez minden egyes perccel csak rosszabb lesz! Úgyértem, lehet még ennél is rosszabb?

A téma, London állítása szerint, a dal lesz a rádióban, és most, hogy mostmár fanfictionökről beszél...minden tény egy jel lett számomra...ez a nap nem lesz túl jó.

"Ugh, persze...szóval ha jól értem, hazudni fogunk róluk?" Kérdeztem idegesen.

"Igen." Mondta, majd az ágyára zuhant.

Bólintottam. Ha tudott a fanfictionökről, akkor biztos tudott a bandánkról is.

"Ez a laptopod?" Kérdeztem, mutatva az asztalán lévő tárgyra, ahhol felismertem azt a tipikus laptopot, amelyiknek letudod venni a képernyőjét, és arra forgathatod, amerre csak akarod, de tabletként is használhatod.

"Mhm," Motyogta, majd az arcával mutatta, hogy üljek le.

Leültem a székre, míg ő az ágyára huppant.

"Idehozom az apámét, várj egy percet." Vigyorgott, majd kisétált a szobából.

Addig csak ott ültem, és körbenéztem. Nem láttam semmi rajongóra hajazó dolgot...de abban viszont nem voltam biztos, hogy ez jó dolog, vagy rossz.