"Wow, jól néz ki-" Kezdte, visszarakva a képet a helyére. "...mármint elég helyes." Elég?

"Köszi." Képzeletben most arcon csaptam magam. Bazdmeg, Styles!

Tudtam, hogy tetszettem neki. Minden lány imádta a göndör, Britt srácot. De elfelejtettem, hogy most Marcel voltam, és hallani Londont beszélni a 'bátyámról' idegessé tett...hiszen ha rajongó lett volna, akkor rájött volna, hogy ki a 'bátyám'. De szerencsére meg sem említette, hogy ismerné, vagy, hogy látta volna már valahol ezelőtt.
Hirtelen éreztem, ahogy a megkönnyebbülés elárasztja a testemet. London felémfordult, majd leült mellém a hatalmas bőr kanapéra. A vigyor nem hagyta el az arcát, míg a kék szemei rám fókuszáltak.
Meglepett, hogy nem ismerte fel a srácot a képen. Jó, oké, bekell vallanom, hogy az már egy elég régi kép volt, de attól még ott is tisztán felismerhetőek voltak a göndör tincseim, a gödröcskéim, és a zöld szemeim...de talán éppen ezért is hitte el a 'testvér' hazugságot, hiszen most egyenes volt a hajam, és a hatalmas szemüvegem pedig teljesen eltakarta a zöld szemeimet.

De miért mondta azt, hogy 'elég'...Mármint...Én egy szex szimbólum voltam, és szinte bármelyik nő eltöltött volna velem egy éjszakát.

"Most mérges vagy valamiért?" Zavarta meg hirtelen London a gondolkozásomat.

Megráztam a fejem, jelezve, hogy nem.

"Biztos?"

Bólintottam.

"Aww, Marcel! Nem kell kényelmetlenül érezned magad. Tudod, hogy téged azért kedvellek, ami benned van. Tudom, hogy mélyen ott van egy őszinte, szerető és törődő szív." Mosolygott rám. "A tested, csak a lelked csomagoló papírja, szóval ne aggódj emiatt." Tette rá a kis kezeit az enyémre.

Nem tudom, hogy mit kellett volna most éreznem. A dolgok amiket mondott...tényleg...azok tényleg a szívembe szúrtak. Éreztem belül valamit, és az nem az irtózás volt. Ez volt az első alkalom, hogy éreztem, hogy London tényleg komolyan gondolja. Azért kedvelt, aki voltam. Azt viszont nem tudta, hogy ő Marcelba kezdett beleszeretni, és nem Harrybe. Sőt, fogalma sem volt, hogy Harry egyáltalán számított. Elfelejtettem, hogy milyen kőszívű is vagyok, mert nem akartam, hogy csalódjon bennem. Igazából élveztem ezt a pillanatot,  amikor végre szeretve éreztem magam egy barátságos módon, úgy, hogy közben nem a kinézetem miatt tették ezt.
Én goromba voltam Londonhoz, míg ő csak őszinte volt. Csak egy barátságot akart, én meg végig csak magamra gondoltam.

Wow, Styles...már régóta nem mutattál együttérzést.

Talán megváltoztam?...Mostmár Marcel az igazi énem? Nem! Nem, az lehetetlen.

De az egy dolog amiben biztos voltam, hogy sohasem fogom elmondani Londonnak, hogy ki is vagyok valójában. Valószínűleg akkor csalódna bennem. Én a teljes ellentéte voltam annak, akit ő a barátjának akart. Én gazdag voltam, és híres, és tudtam, hogy a személyiségem minden nappal csak egyre rosszabb lesz. Barátságtalan voltam, és nagyképű. Most jöttem rá csak, hogy miért akart megváltoztatni Simon. De végülis mindegy, mert a szemeszter végéig úgy sem szabadulhatok innen.
De, hogy minderre rájöjjek...kellet egy lány, hogy rávezessen. Egy lány, akit egy normál diáknak hittem, és figyemen kívül hagytam, és akit még csak két hete ismertem meg.

"Uh-um, én sajnálom..." Motyogtam, felpillantva azokba a kék szemekbe.

"Mit?" Kérdezte London homlokráncolva.

"...hogy gonosz voltam hozzád, és, hogy azt mondtam, hogy nem vagy a barátom. Úgy értem...hülye voltam, é-és hibát követtem el."

Megajándékozott egy meleg mosollyal, majd elengedte a kezem, amit egész idő alatt fogott.
Egy kicsit kínos volt. A strébereknek mindig ilyen?

"Rendben van Marcel...Viszont, most azthiszem megyek. Hétfőn találkozunk," Dobta bele a táskájába a cuccait.

Követtem őt a bejárati ajtóhoz, mikor kilépett. Úgylátszik mégsem fog ma tízig maradni.

"Um, kell egy fuvar?" Kérdeztem.

"Nem...nem szükséges." Próbálta elutasítani az ajánlatom.

"De szeretném." Kacsintottam, ami rohadt nehéz volt ebben a hatalmas szemüvegben. Ez most Harrys volt. Teljesen összekavarom ezt az egészet.

"Köszönöm."

Én is kiléptem, majd a kocsimhoz vezettem őt. Mikor mindketten beszálltunk, elindítottam a motort. Miután elmondta, hogy merre menjek, csendbe lettünk, és azután az egész út is hangtalanul telt el. Senki sem mondott egy szót sem. Mikor a házához értem, kinyitotta az ajtót és kiugrott.

"London?" Erre megfordult, és visszanézett rám. "Szeretnék még mondani valmit."

"Mit?"

"Én sokkal jobb ember vagyok mint a bátyám. Esküszöm." Felkuncogott.

"Viszont te vagy a pimaszabbik." Mondta, majd becsukta az ajtót, és a házuk felé indult.

Nos, a pimaszabbik...igazából már rég nem kaptam meg ezt.

És a rég alatt két évet értek...pedig mindig úgy voltam ismert, mint a legpimaszabb a bandából.