"Csak játszd el, hogy valaki más vagy, és akkor nem lesz kínos." Bíztatott Simon, de a tény, hogy majd egy olcsó autót kell vezetnem, és hogy a stréberes mellényem gallérja miatt viszketni fog a nyakam, az őrületbe kergetett.

Még mindig nem tudtam elhinni, hogy egyetemre kell járnom egy kockának beöltözve. Senki sem fogja tudni, hogy ki vagyok, és, hogy milyen jól is nézek ki igazából.

"Ugh, sosem felejtem el, hogy rákényszerítettél erre." Motyogtam.

Letettem, majd bedobtam a ronda táskámba a telefonom, és kiszálltam a kocsiból amit az egyetem előtt parkoltam le. Utáltam Simont amiért erre kényszerített.

A hajam nem volt többé göndör, mert hátravolt zselézve. A hatalmas szemüveg eltakarta szinte az egész arcomat, és ráadásul utáltam a ruháimat. Egy pillanatig kelletlenül konstatáltam, hogy híres vagyok, mivel csakis azért kellett most így beöltöznöm. Ugh, még most sem hiszem el, hogy ezt csinálod, Harry.

De mostantól Marcel voltam. Marcel, a stréber. Hogy a pokolba jutott egyáltalán eszébe Simonnak ez az ötlet?

Kinyitottam az épület ajtaját, majd hirtelen szó szerint érezni kezdtem magamon a tekinteteket. Eljátszottam, hogy tényleg egy nyomi vagyok, és, hogy szinte majdnem elesek a lábamban. De azért nem is játszottam túl. Elakartam dobni ezt a Spongyabob szemüveget, és hangosan kiakartam kiabálni: "Harry Styles vagyok, szóval ne nézzetek így rám!"

De nem lehetett. Simon kirúgna, és lemondana a szerződésről.

Hallottam a kuncogásaikat, és láttam, hogy mutogatnak rám. Szerencsére a gimiben nem voltam gyík, bár annyira népszerű sem. Az a srác voltam, akivel bárki tudott csak úgy lógni. Aki a vicces gyerek volt a sok komoly diák között, és a törődő, ha valaki azon gondolkozott, hogy elakar menni a suliból. De minden megváltozott, mikor jelentkeztem az X-Faktorba.

A szekrénymehez léptem, majd kinyitottam a kóddal, amit az irodában kaptam. Mindent bedobtam oda a táskámból, kivéve az első előadásra szükséges könyveimet.

"Nézd már!" Hallottam egy mély hangú fiút kuncogni.

Ökölbe szorítottam a kezeim, és összeszorítottam az állkapcsom. Megakartam mondani ennek a srácnak, hogy fogja be a kibaszott száját, de természetesen nem tehettem meg. Az nem fért volna bele az imidzsembe.

"He-Hey!" Hallottam egy másik hangot, ami sokkal halkabb, és ártatlanabb volt.

Becsuktam a szekrényem, és észrevettem, hogy egy fiatal lány áll mögötte. Talán egy, vagy két évvel lehetett fiatalabb nálam. Barna haja volt és kék szeme, ami csillogott ahogy felmosolygott rám. Leesett, hogy miért ő volt az egyetlen aki beszélt hozzám, tekintve nem láttam, hogy lenne körülötte valaki is. Talán ő is egy gyík volt, de igazából nem is érdekel. Rábólintottam, majd felvettem a táskám, és gyorsan elfutottam.

Nem akartam beszélni egy olyan nyomival mint ő. Akkor is, ha már én is olyan voltam.

London

"Hey London kaphatok egy idegenvezetést a testeden?" Viccelt Jack.

Ő volt az a tipikus rosszfiú az egyetemen. Mivel nem volt itt egy barátom sem a suliban, nem nagyon tudtam önmagam lenni. Vicces voltam, érdekes, és csak jól akartam érezni magam. A régi osztálytársaim elrontották a személyiségemet, ezért elég nehéz volt beilleszkednem. Azt reméltem, hogy amikor majd végre egyetemre fogok járni, akkor ez mind megfog változni. De a valóság megint csalódást okozott.

"Fogd be." Mondtam, de szinte csak suttogásnak hallatszott.

Nem értem, hogy az emberek miért csinálnak viccet a nevemből. A Scarlett-London egyáltalán nem rossz. Rákerestem a Googlen, és elvileg azt helentette, hogy 'okos' és 'romantikus'. De mivel London egy város is volt, mindenki csak kinevette.

Folytattam a sétámat a csarnokban a szekrényem felé, mikor hirtelen valakin megakadt a tekintetem. Magas volt, és széles alakja volt, bár a stílusa kicsit régimódi volt. Egy nagy szemüveg takarta az arcát, és a haja hátra volt zselézve. Egy tipikus strébernek nézett ki.

Megközelített engem, de akkor észrevettem, hogy nem hozzám próbál jönni, hanem csak a szekrényéhez, ami közel van az enyémhez. Pedig egy percig azt hittem, hogy beszélgetést akar kezdeményezni velem, de mint látszik, rosszul gondoltam. Kinyitotta a szekrényét, majd beledobált egy csomó dolgot. Talán lehetne ő az első barátom itt. Biztos voltam benne, hogy senki sem akar barátkozni vele. Hiszen tudtam, hogy ezen az egyetemen milyen durvák is tudnak lenni az emberek.

"H-Hey!" Mostmár a szekrénye ajtaja mögött álltam.

Igazából nem voltam sose az a dadogós tipus, de valamiért mindig elkezdtem, ha ideges voltam. Becsukta az ajtót, majd észrevett. Rámosolyogtam, de ő erre csak bólintott, és elviharzott, ezzel egyedülhagyva engem.
Nem voltam meglepve a tettén. Tudtam, hogy mit érezhetett, és, hogy csak félt.

Talán csak félénk?-Gondoltam, majd követtem őt az első órára.

Harry

Remélem, hogy nem követ.

Igazából nem tudom, hogy miért viselkedtem így. Én is gyík voltam, és ő is. Talán most ilyen gyík-barátoknak kellett volna lennünk. Jó, bekell vallanom, hogy nem volt olyan ronda, de én egy celeb vagyok. Modellek és szinészek voltak a zsánereim, nem random egyetemes lányok, akiket még nem is kedvelek. Nem tudtam arra gondolni, hogy szerelmes legyek belé, vagy akár arra, hogy együtt lógjak vele. Még egy gyors kalandot sem láttam benne. Ő csak egy senki volt számomra.

Mi a fenéért csinálom ezt?

Ja igen, mert nem akarom elveszteni a legjobb haverjaimat, és nem akarok kilépni az álmomból, amiért keményen dolgoztam. Szóval nem volt kiút ebből a pokolból.

Marcelnek kellett lennem, és elkellett fogadnom a következményeket.