Sziasztok! Nagy kimaradás után itt a következő rész. Remélem még lesznek olyanok akik velem maradtak a hosszú kimaradás ellenére is.
Jó olvasást!:)

Harry szemszöge.

A szám elé raktam a mutató ujjam, mielőtt jeleztem volna Louisnak.

Ha egy rossz szót is szól, akkor mindenre fényderül. Louis ráncolni kezdte zavartan a homlokát. Az ajkaimmal annak a személynek a nevét formáztam, akire a legkevésbé sem számítottam volna ma este. London. Miért áll most itt, az ajtóm előtt?

"Shh Louis, maradj csendben, és próbáld elvinni Eleanort attól a rohadt ajtótól." Suttogtam olyan halkan, amilyen halkan csak tudtam.

Louis bólintott, majd előkapta a telefonját. Mert amúgy személyesen nem tudott volna az ajtóhoz menni...

Mondjuk London felismerné őt. Szerencsére nem mindenki tudta ki Eleanor, szóval még nem volt minden veszve. Mármint nagyon remélem.

Miközben Louis Eleanort próbálta hívni, felszaladtam az emeletre a Marcel-es dogaimért. Megtaláltam a stréber szemüvegemet, egy régi vastag barna övet, és egy bő nadrágot, majd amilyen gyorsan csak tudtam, felkaptam azokat. Mindeközben egy pillanatra kinéztem az ablakon... London még mindig szótlanul állt El-lel. Remélem, hogy Louinak minél hamarabb sikerül elhívnia onnan Eleanort, mert ha nem, akkor... nem is akarok belegondolni, mi történne...

London szemszöge:

Ki az a Harry?

Ezen gondolkoztam, mióta Eleanor megemlítette. Meg persze azon is, hogy egyáltalán mit keres Marcel házában ez a lány. Talán a barátnője? Vagy a rokona? Abban reménykedtem, hogy az előbbi. Már annyira harapdáltam belülről a számat, hogy fájni kezdett.
Mármint, Eleanorban minden megvolt amit egy lány kívánhat, hosszú lábak, gyönyörű mosoly, csinos arc. Nem is beszélve a stílusosságáról. Tetszett az az összeállítás ami rajta volt, főleg a fekete, kivágott bakancsa. Viszont a külseje ellenére, kicsit fura volt.

Miért beszél egyáltalán ilyen dolgokról?

Most majd megakar tőlem szabadulni?

Vagy magának akarja Marcelt.

Valamiért mégsem tudtam elhinni... mondjuk Marcel nem sok mindent mesélt magáról. Annyit tudok róla, hogy van egy bátyja, a szülei gazdagok, és ő meg egy tipikus stréber.
Talán ezért gondoltam határozottan úgy, hogy ez a lány nem a barátnője volt.

"Bocsi," Motyogta kicsit idegesen, amikor észrevette, hogy rezegni kezd a farmerjában a telefonja. "Lou, Miért hívsz?" A hangja tele volt zavartsággal.

A tekintete találkozott enyémmel, de aztán hirtelen el is szakította. Erre mégjobban harapdálni kezdtem belül a számat, és az ujjaimmal a dzsekim gombjait kezdtem piszkálni. Eleanor arca hirtelen horrorisztikusan elképedt.

"Oké," Suttogta, mintha transzban lenne.

Miután kínosan visszacsúsztatta zsebébe telefonját, újra rám fókuszált. Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire ideges is lett hirtelen. Vajon Marcel hívta? Igen, tudom London, hogy Lou-t mondott, de lehet, hogy csak a zaklatottsága miatt.

"Igazából, nagyon sajnálom London, de Marcel most nincs itthon, és a 'Harry' az meg csak egy becenév, így szoktuk hívni őt..." Mondta. "...néha." Adta hozzá.

Valahogy akkor sem állt össze a kép. Ki volt az a telefonba? Miért lett hirtelen Eleanor olyan ideges? És miért nincs otthon Marcel ilyen későn?
És a legrosszabb.. Eleanor miért volt a házában? Próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ő tényleg csak valami családtag volt, de volt egy olyan rossz előérzetem, hogy a szívem nemsokára ezer meg ezer apró, szilánkos darabra fog törni.

Eleanor kínosan helyezte súlyát egyik lábáról a másikra, és próbált nem rám nézni, miközben beszélt. Hirtelen viszont hátralépett, és mégegyszer rámtekintett.

"Sajnálom London. Majd megmondom neki, hogy benéztél. Jó éjszakát," Mondta, majd behúzta az ajtót, és le is lakatolta azt.

'Majd megmondom neki, hogy benéztél' ...

És igen, megint itt volt az a kis törés a szívemben. De miért is érdekel, hogy Marcelnek van-e barátnője?
Mert nagyon vonzó volt és csinos? És neki tökéletes alakja volt, nem mint nekem? Vagy csak szimplán azért, mert csalódott voltam, hogy még sosem beszélt ezelőtt róla? Kiengedtem egy hatalmas levegőt, majd megfordultam, és haza felé vettem az irányt. Talán egy ici-picit féltékeny vagyok? Kérdeztem magamtól a mély gondolataimban.... Nem, London, ő a legjobb barátod, se több, se kevesebb.

Mindennek ellenére, nem tudtam nem vissza nézni még egyszer a ház irányába... Minden fény le volt oltva. Mármint előről nem látszódott semmi fény. De hirtelen a hálószobájában lévő villany felkapcsolódott. Nem kell végignézned ezt, Nézz el onnan, London. Gondoltam. Nem álltam készen arra, hogy lássam, hogy mi történik odafent.
Eleanor hazudott... Mégis mi másért mennének be a hálószobájába ilyenkor? Nem láthattam őt innen, de viszont észrevettem egy halvány sziluettet az ablakában, és abban a pillanatban már pontosan tudtam, hogy Marcel néz ki azon onnan. A hátrazselézett haja, és hatalmas szemüveges alakja, elárulta őt. Végig hazudott, nekem, és aztán még nem is volt képe elmondani az igazat... Abban a pillanatban rájöttem, hogy féltékenység kínzott.. ott nagyon mélyen, bennem, belül.

Az ajkaim remegni kezdtek, és felgyorsult a lélegzetem, nem jó értelemben. Elakartam menni. Nem, nem tehettem ezt magammal. Ez  önkínzás volt. Nézz már el!
A legfontosabb személy az életemben hazudott nekem, megcsalt, és elárult. Tudom, hogy én sosem voltam több neki csak egy legjobb barátnál, de valamiért nekem mindig mélyebb érzelmeim voltak iránta. Érzelmek, amelyeket, soha, egyetlen fiú iránt sem éreztem... a szerelem érzései.

De ő és Eleanor most elpusztítottak mindent... Ketten tapostak át széttört szívem darabjain, amik így most véresen, elpusztítottan terítették be a földet.

Az első könnyek elkezdtek legurulni az arcomon. Hibát követtem el vele kapcsolatban... olyan gyorsan akartam elfutni onnan, amilyen gyorsan csak lehetett... Az ágyamhoz akartam simulni, szorosan magamhoz ölelni a párnám, és kisírni a szívemet.

Könnyeket akartam hullatni, amit ez a hazug fiú nem érdemelt volna meg, ahogy természetesen a barátnője sem.

Soha.