Megragadtam a telefonom, és kikapcsoltam a zenét, majd feltoltam a szemüvegem az orromra.
Megőrültem Avicii új számáért...

So wake me up when it's all over, when I'm wiser and I'm older... /Szóval ébressz fel ha mindennek vége, amikor bölcsebb leszek és idősebb.../

Dúdoltam az egyik dallamot, míg bedobtam a táskámba a tárgyat. Idegesen a Range Roveremhez vettem az utamat. Hogy mennyire szerettem ezt a 'régi' csotrogányt! Mint már említettem, ez volt az első autóm, és valahogy úgy éreztem, hogy minden egyes nap után egyre jobban beleszeretek. Bár nem vagyok biztos benne, hogy pár héttel ezelőtt is ezt gondoltam volna róla.
Nem dehogy ez csak kamu.
Egyébként nem tudom, hogy a steak, vagy az idegességem okozta ezt a borzalmas hasfájást, amit most éreztem. Bár mikor a remegő kezeimre tekintettem, észrevettem, hogy elég kényelmetlenül érzem most magam a bőrömben.

Igen. Leakartam tépni az összes ruhát magamról, hogy megint Harry lehessek. Önmagam akartam lenni. Harry Styles akartam lenni, a göndör fürtökkel, és a megszámlálhatatlan tetkóval, amit az elmúlt évek során magamra varrattam. De, hogy sikeresen véghezvihessem a tervemet, abba kellet hagynom a vágyakozást, és csak a pozitív dolgokat szabadott néznem az álruhámban. De igazából egy csomó előnye is volt. Hiszen ezáltal nem csak London szemében voltam Marcel, hanem mindenki számára. Igazán örültem, hogy Londonnak nem voltak barátai, rajtam kívül, persze. Hiszen ha valakinek is akár egy képet megmutatna a 'bátyámról', akkor valószínűleg valaki úgyis felismerné, hogy az Harry. Igen, Marcel, szóval továbbra is láthatatlannak kell maradnod.

***

Ma már másodjára álltam Londonék háza előtt becsengetve. Tudtam, hogy mostmár biztosan Marcel vagyok, de azért, csak a biztonság kedvéért, mégegyszer meglestem a tükörképem az ablakban. Igen, ez tényleg nem csak egy álom, tényleg átváltoztam. Tényleg kezdessz megőrülni, Styles. Hallottam megint Eleanor hangját a fejemben

Láttam, hogy a folyósón felkapcsolódnak a lámpák, majd egy árnyék kezd közeledni az ajtóhoz. London lekocogott a lépcsőn, majd kinyitotta nekem az ajtót.

"Marcel!" Üdvözölt boldogan. Nem akartam túl messzire menni még az elején, ezért nem beszéltem olyan sokat.

"Hey, London, örülök, a találkozásnak!" Öleltem meg szorosan, először mióta ismerem.

Átvette azokat a ruhákat, amiket az előző koncerten viselt, egy kényelmes pizsamára, és felvett egy viccesen kinéző papucsot, aminek macska fülei voltak. Hogy mennyire imádtam a macskákat...Emiatt, szinte azonnal Dustyra terelődtek a gondolataim... Már azóta nem láttam őt, mióta elköltöztem abból a házból, amiben az anyám és a nővérem lakott. Azóta már csak ők gondozzák.

"Tetszik?" Kuncogott. Ez a hang zene volt a füleimnek.

Oh, Styles, tehát tényleg szerelmes vagy belé, ugye? Vagy nem? Vagy mégis? Hallottam El és a saját hangomat viccesen beszélni a fejemben. Mert talán mostmár tényleg szerelmes voltam belé? Vagy... Ez tényleg több volt már, mint egy szimpla barátság?

Istenem, miért? Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie? Igaz, hogy már nem volt rajtam az a nyomás, mint amikor szupersztárnak kell lennem, de még mindig problémáim voltak azzal, hogy felismerjem, és elfogadjam az érzéseimet. Plusz, még nem is tudhattam igazán, hogy London érez e egyáltalán valamit irántam. Vajon ő is annyira vonzódott hozzám, mint én hozzá? Bólintottam távollétemben, mikor beengedett, majd követtem őt az emeletre, a szobájába.

"M-milyen volt a napod?" Oh, baszdki! Már megint visszatértem ehhez az átkozott dadogáshoz!

De szerencsére egy kocka vagyok, szóval ez megengedett. Marcel, a stréber, beszélhet így, szóval no para.

Lassan megakartam valahogy közelíteni a kérdést a problémájához, mivel nem tudtam, hogy egyáltalán van e valami köze a mai koncerthez. Már elég késő volt, és láttam Londonon, hogy már nagyon fáradt. De valamiért, mégis csak áthívott magához.

"Borzalmas!" Ásított. BORZALMAS?

"Miért? Mi történt?"A hangom most egy kicsit túl érdes, és ideges volt Marcel ízléséhez.

"Én-" Egy pillanatig ráncolni kezdte a homlokát, majd folytatta. "Én csak..." Felsóhajtot. "Az apám elakart menni egy eseményre velem...És...emlékszel, amikor elmeséltem, hogy egyszer azt tervezte, hogy eljön velem egy Pink Floyd koncertre?"

Bólintottam.

"Hát, most is ugyanazt csinálta... megigérte, hogy eljön velem erre az eseményre, de aztán mégis egyedül hagyott a csarnokban, mert visszakellett mennie a szüleim cégéhez, megoldani valami problémát."

Leült az ágyára, és a mellkasához húzta a lábait, majd szorongatni kezdte azokat a finom, kis kezeivel. Már észrevettem az elmúlt napokban is, hogy egy kicsit letört volt...nem olyan durván, de mégis valamiért más volt. Közelebbről is megvizsgálltam, és tudtam, hogy nem kell félnem semmi rossztól, mivel igaz, hogy London teljesen mélyen volt megsértve, de nekem az egészhez semmi közöm sem volt. Csak azért kellett ott lennem, hogy segítsek neki, és mellette álljak. Hirtelen a megkönnyebbülés szele cikázott végig az ereimben. De ezzel együtt a szívem fájdalmasan kezdett el dobogni, mikor megláttam a kis könnyeket a szeme sarkában.

"Érzéztél már úgy, hogy halálosan csalódott vagy? És pont az apád miatt?" A könnyek már tömegével csorogtak le az arcán, és az ajkai is kicsit megremegtek.

"Nem...nem..még nem," Suttogtam, az alsó ajkamba harapva.

London tehetetlenül nézett rám, majd szippantott egyet, és a kis sziveket kezdte vizsgálni a takaróján.

"Ha Harry Styles nem lett volna ott, akkor lehet, hogy még most is ott kellene lennem...ott, ahhol soha többé nem akarok lenni." Megemlített engem, Harryt... de azt is mondta, hogy soha többé nem akar ott lenni... hacsak tudná, hogy én egy, és ugyanaz a személy vagyok..

"De én itt vagyok neked London, emlékszel? Én vagyok a legjobb barátod!" Mondtam neki. És ha jól emlékszem, ez volt az első alkalom, hogy valami ehhez hasonlót mondok neki. Nem akartam többé Harryről beszélni...Most Marcel voltam, és Londonnak is az ő segítségére volt szüksége.

Valószínűleg, ő azt gondolta, hogy ő nekem csak egy barát a suliból, vagy egyáltalán csak egy szimpla barát, de nem épp azt mondják, hogy igazán csak egy legjobb barát mellett lehetsz önmagad? Tudom, hogy még nem tettem meg a legfontosabb lépést, amivel megtudtam volna mutatni neki az igazi énemet, a kinézetemre értve, de ez mind nem a külsőségekről szólt már. Londonnak egyetlen egy ütésre volt szüksége, hogy visszahozzon a földre. Visszahozta a régi Harryt a fiúknak, Simonnak és az összes csodálatos rajongóinknak. Persze még mindig nem értem el teljesen a célomat, de már közel vagyok hozzá. De mindent miatta teszek. Csak még nem tud róla. És hiába akartam elmondani neki mindent ebben a pillanatban, tudtam, hogy nem tehetem meg, mert nem ez volt rá a megfelelő alkalom, és még talán én sem álltam egészen készen rá.

Az ágyhoz mentem, majd óvatosan leültem London mellé. Hangosan zokogott, és nem is próbálkozott azzal, hogy harcoljon a könnyei ellen vagy eltüntesse azokat az arcáról.

"Az egész életemben elutasított voltam," Suttogta puhán, ezért alig tudtam megérteni mit mond.

"De mostmár én itt vagyok neked," Súgtam vissza, majd rátettem a jobb térdére a kezemet, mivel az volt a legközelebb hozzám, és feltoltam a szemüvegemet az orromon.

"Marcel, te annyira kedves vagy! Te sokkal több tiszteletet és szeretetet érdemelsz ennél."

Ezeket a szavakat csoda volt hallani a szájából. Szinte úgy csaptak arcon, mint egy meteor a földet. Nem tudtam miért tett ennyire izgatottá ez a mondat... Úgy gondoltam, hogy London volt az első, mármint tényleg az első ember, akit nem érdekelt a pénzem sem a kinézetem, csak a belső értékeim. Mindigis csak a személyiség számított neki az életében... és ez már az elejétől fogva tetszett benne.

"Köszönöm, London, és csak, hogy tudd, te egy gyönyörű, fiatal nő vagy, aki olyan szülőket érdemel, akik törődnek a lányukkal," Levettem a térdéről a kezem, majd az egész karommal átkaroltam őt.

A mellkasomra dőlt, majd még elmorzsolt pár könnycseppet, anélkül, hogy észrevettem volna, mielőtt békésen elaludt. Óvatosan hátra döntöttem, betakartam a szives takarójával, és lehúztam a lábáról a macskás papucsokat. Ezután leültem az asztala mellett lévő székre, és vizslatni kezdtem a gyönyörű lány minden egyes kis részletét...

Lehet, hogy most valami zaklatónak hangzok, de úgy érzem, hogy igazából, csak egy...
csak egy szerelmes fiú vagyok...

Sziasztok! Csak szeretném mégegyszer leírni, ha valaki esetleg nem olvasta volna előzőleg, hogy belekezdtem egy újabb fordításba, aminek a címe 'White Walls'. Ha érdekel, megtalálod a könyveim között:)

További szép hétvégét!:)

Fay Bell
Xx