Harry

Elbúcsúztunk egymástól, majd a kocsimhoz mentem, és elhajtottam a házuktól. Simon szerencsére megengedte, hogy Marcelként is használhassam az új Range Roveremet. Ez a kocsi a másikra emlékeztetett, amit az egyetemi első napomon használtam. Azóta sem szálltam bele abba az autóba Marcelként, érthető okok miatt.

London nagyon óvatos volt a délután. Talán azért, mert nem voltam elég jó, vagy igaz a munkájához, vagy csak szimplán azért, mert a szemébe mondtam, hogy megakarom győzni őt valamiről, amiről már rég elmondta a véleményét. Ha csak tudta volna, hogy Harry Styles vagyok, biztos vagyok benne, hogy  kétszer is átgondolta volna azt, hogy mit ír le. És ha nem is vonta volna vissza amiket mondott, akkor is kevésbé lett volna előítéletes. Vagy az is lehet, hogy még jobban ragaszkodott volna az állításaihoz, hiszen én is egy híresség vagyok, mégis hazudtam neki. De mi mást gondolhattam volna, mint, hogy nekem van igazam? Hogy én nem vagyok olyan, akire illenek a vádaskodásai? De mindegy is, hiszen nem tudtam semmit sem csinálni. Valahogy megint megtalálta azt az érzékeny pontot - a hírességeket.

De amint rájön, hogy ki vagyok én, megfogja változtatni a véleményét...csakúgy, mint ahogy én is kezdek közelebb kerülni a régi Harryhez, aki már túl sok ideje ült ott a sarokban.

Tetszett ez az átváltozásom...Hogy őszinte legyek, már nekem is hiányzott ez a régi én. Kezdtem egyre közelebb kerülni a célomhoz, köszönhetően a barátaimnak, és a főnökömnek. Bevallom, ez fantasztikus érzés volt. Kezdtem megbarátkozni Marcel gondolatával is, hiszen jó volt, hogy végre nem vettem észre, és, hogy végre nem kellett minden egyes percben a paparazzók elől futnom. De a legkiemelkedőbb személy, az London volt. A jelenlétében megértettnek, és normálisnak éreztem magam. Normálisnak, úgy, mint egy normális személy, mint mindenki. Ugyanúgy, mint a fiúkkal, vele is önmagam lehettem, és nem kellett eljátszanom, hogy egy arrogáns seggfej vagyok, aki igazából sosem voltam.

Nem tudom, hogy ennek ő volt e az oka, de mióta az egytemre jöttem, nem nagyon flörtöltem lányokkal. A régi arrogáns segg, imádott flörtölni, és lecsekkolni a lányokat, de Harry, aki egykor voltam, és aki megint kezd a felszínre törni, más volt. Jó, persze néha én is szerettem lányok után nézni, de nem olyan durván, hanem csak úgy, mint egy normális tinédzser fiú. Hirtelen elkezdtem mindent más szemszögből látni, és bevallom, nagyon tetszett ez az ismerős érzés.

Az egész kocsi út alatt, mélyen a gondolataimba voltam  merülve, és azon gondolkoztam, hogy hogyan is tudnám bebizonyítani Londonnak, hogy a hírességek néha csak tényleg magányosak, és csak így próbálják felhívni magukra a figyelmet. Csakúgy, mint én. Igaz, hogy van egy szerető családom, de attól függetlenül mindig egyedül éreztem magam a vakuk, és a kamerák kereszttüzében. Teljesen olyan volt ez az egész felhajtás körülöttem, mint egy végtelen óceán, amit sohasem tudnék átúszni. De most, hogymár van nekem London, eltűnt a szívemből ez a nehéz hűvösség, csak az elmúlt két hétben eddig még nem akartam bevallani magamnak.

De szerencsére adott még nekem egy kis időt. Idő. Igen, erre volt most szükségem. Volt egy tervem, amit már nem is kellett megbeszélnem Simonnal, hiszen már a tudta nélkül beleegyezett. De most az egyszer, utoljára, élvezni akartam, hogy Marcel lehetek.

Eredetileg, azért jöttem erre az egyetemre, hogy itt töltsem el a tanulmányaim utolsó három hónapját, mivel 'a családom Anglia nyugati részéről, a fővárosba költözött'. És mostmár csak két hónapom volt a diploma osztóig. És ha végül minden jól sikerül, akkor végre a szemétbe dobhatom majd ezt az egész Marcel álruhát, és folytathatom az eddigi életemet... persze csak akkor, ha nem jön közbe semmi.

***

"Hey, haver!" Ölelt meg szorosan Niall.

"Most koncertünk lesz, ugye?" Kérdeztem őt, kitisztítva a torkomat.

"Ja. Éneklünk pár számot az új albumról." Felsóhajtottam.

A torkom most egy kicsit rekedt volt, mivel tegnap otthon, egész nap egy számot gyakoroltam. Már csak négy hét, az új dalunkig, a Best Song Ever-ig, és már csak egy hónap a diploma osztómig. Nagyon tetszett a videó koncepciója. Beszéltem a rendezővel, és ketten megtárgyaltuk a jeleneteket, és a sztori menetét. Tetszett neki az ötletem, és már alig vártam, hogy leforgathassuk a srácokkal. És a kiadási időpontja is pont jókorra esik. Majd meg kell kérnem Londont, hogy nézze meg a videót.

Ma mindketten elég csendesek voltunk. Nem tudom miért, de semelyikünk sem szólalt meg. Segítettem neki kémiából abban amit nem értett, de válaszul csak egy alig észrevehető bólintást kaptam. Talán mérges volt rám, vagy nem tudom.

Odaadtuk a munkánkat a tanárnak. London egy kicsit bűnbánónak látszott, de próbáltam meggyőzni őt arról, hogy jó munkát végeztünk, és, hogy nagyon jól teljesített. Nem tudom, hogy mi van ilyenkor a lányokkal. Talán megjött neki, vagy ilyesmi.

De most a koncertre kell fókuszálnom.

"Na essünk neki!" Motyogtam, mikor a fiúkkal felszaladtunk a színpadra.

A csodálatos rajongóink sikoltozása megdobogtatta a szívem... Ez az érzés új volt, de mégis ismerős. Utoljára az X-Faktorban éreztem ezt, de aztán ez mégis elhalványult, viszont most, London miatt, újra kezdtem érezni ezt az idegen, de mégis kellemes érzést. Örültem, hogy a rajongóim kitudták hozni belőlem ezt az érzést. Talán ez azért volt, mert tudtam, hogy London kedvel, és a tudat, hogy a rajongóim is szeretnek, csak még erősebbé tette ezt az érzést.

De a torkomon akadt a levegő, mikor felismertem egy ismerős arcot az első sorokban. Ez nem lehet igaz. Nem, ilyen nincs.  Azt hittem, hogy ő nem rajongó.

London?