Jungkook minden tőle telhetőt megtett. Újabb koncertekre készültek, úgyhogy nem maradt idejük nagyon egymással törődni. Yoongi születésnapjára vásárolt egy új hangfalat és mikrofont, újabb modelleket, amikkel még hatékonyabban lehet dolgozni. Meglátogatta az idősebbet a születésnapi élőjén, de a másikon látszott, hogy nem tetszik neki Jungkook közelsége. Mindenesetre, nem mondott semmit később sem.

Összességében persze semmi sem volt ugyanolyan, de a remény halvány szikrája mégis felcsillant a fiú életében. Többet nevetett a többiekkel, még ha nem is mindig őszintén. A tagok sem tűntek mindig őszintének, de legalább nem űzték el. Jungkook beadott egy ötletet a koncertekhez is, ami talán egy kicsit közelebb hozta a tagokhoz, akik talán így látták, hogy keményen dolgozott ő, nem csak a robot teste miatt lehetett a bandában. Az ötlet az egyik dance breakhez kapcsolódott, a színpadon elhalványultak a fények, míg ők táncoltak a ruhájukba épített fényekkel. Nem konkrét lámpákat látott ebből a közönség, hanem mintha foszforeszkáltak volna a ruhák, megvilágítva a tagok arcát. Vakító színek helyett pasztellt használtak, hogy még titokzatosabbnak tűnjön a színvilág. Az Army persze imádta az újítást, és Jungkook is kapott miatta néhány hátbaveregetést.

London volt az utolsó állomása ezúttal a turnénak, két nap a Wembley falai között. Valahogy ez a színpad mindig különlegesnek tűnt, de most különösen. Az első nap után fáradtan gyűltek össze egy vendéglőben a többi dolgozóval, és mindenki csak ünnepelt. Mágikus pillanat volt ez, amikor úgy tűnt, minden rendben lesz. Még ha Jungkook egyedül is volt, még ha soha nem is lesznek igazán barátai a tagok, talán lehet egy jó munkatárs, akivel lehet együtt nevetni és kreatív kérdéseket megbeszélni. Talán ennyi is elég lenne az élethez, nem? Egy jó munkahely, amibe beleteheti a szívét, és fáradtságos munkával sikereket érhet el.

A félhomályból egy torta bukkant fel a tetején csillagszóróval, és mindenki ünnepelt. Egy olyan pillanat volt ez, amit igazán meg lehetett élni. A tagok egy asztalnál ültek, Taehyung Jiminnel beszélgetett egy új webtoonról, amiért mindketten odáig voltak. Jó volt Jimint látni ilyen lelkesen, vastag keretes szemüvegben, smink nélkül. Taehyung most is elegánsan öltözött a többiekkel ellentétben, valahogy az évek során a kedvenc viselete lett a bő öltöny. Yoongi csendben ült a sarokban, és a többieket figyelte szórakozottan, néha fűzve csak megjegyzést a beszélgetéshez, ami a többiek között folyt. Namjoon hosszas eszmecserébe bonyolódott Hoseokkal, amit Seokjin is hallgatott. Jungkooknak fogalma sem volt a témáról, csak szerette a többieket figyelni, ahogy lelkesen beszélgetnek egymással. Közöttük valahogy sosem volt nehézkes a kommunikáció, sosem fogytak ki a beszédtémából. Hogyha néhány percre el is hallgattak, a csend kényelmes volt, és egyáltalán nem kínos. Régen legalábbis, de most megint minden olyannak tűnt, mint azelőtt. Jungkook végre tudott lélegezni. Olyan érzése támadt, mintha kiengedte volna a régen benntartott levegőt, és megint az a Jungkook lehetett, aki korábban volt. A kicsit introvertált, túlméretezett pulóverbe bújt huszonéves, akinek egy kicsit túl hosszú mindig a haja ahhoz, hogy elegánsnak lehessen mondani. Jimin Jungkookja, még ha ez egyáltalán nem is volt igaz. Az érzés már megvolt hozzá.

Aznap este kissé spiccesen kapcsolta be a Weverse élőjét, hogy beszélgessen a fanokkal. Elmondta, mennyire élvezte ezt az estét. Az Armynak talán úgy tűnt, ez csak egyike volt a közös élményeiknek, ami után Jungkooknak még volt kedve és energiája feljönni beszélgetni az internetre. A kézfejére húzta a szürke pulóver ujját, és úgy könyökölt fel az asztalra, hogy válaszolgasson a kérdésekre.

– Hol vannak a tagok? Alszanak, gondolom. Külön szobában vagyunk a hotelben, szóval nem tudom biztosan. Nem, nem vagyok fáradt még. Hogy mit gondolok az új dalról? Nekem nagyon tetszik, Yoongi hyung kitett magáért... Van-e új tetoválásom? Nincs, már egy ideje nincs új, de gondolkozom esetleg másikon, még nem akarok semmit mondani. Hol van Jimin? Nem tudom, alszik – nevetett fel a fiú. Néhány rajongó persze gyorsabban kapcsolt, mint a többi, amikor személyes ügyekről volt szó. – Hogy vagyok mostanában? Érdekes kérdés, nem is tudom. Kicsit szomorúbban, mint máskor, egy kicsit nyomott a hangulat most. Sajnálom, hogyha látjátok a fellépésemen is. Persze imádok előadni, de az elmúlt időben kicsit minden olyan magányos és szürke. Bam sokat dob a kedvemen. Amíg koncertezünk, egy kutyahotelben él, mindig kapok róla képeket, és még videóhívásban beszélni is szoktunk. De azért jobb lenne, ha itt lenne velem. A tagok? Azt hiszem, hogy nem minden megoldható, hiába szeretjük egymást. De persze velük együtt minden könnyebb, meg néha nehezebb is. Sajnálom, hogy nem mondok semmi konkrétat. De ti is biztos átmentetek vagy fogtok nehezebb időszakon ennyi idősen, talán tényleg csak a kor teszi.

Nehéz volt úgy beszélni a problémájáról, hogy azt nem fedhette fel, és nem mondhatott semmit a tagokkal való összekülönbözésről sem, ami rossz fényt vetne a többiekre. Sőt, ha lehet, most volt itt az ideje, hogy egy kicsit őszintén beszélhessen az érzéseiről, ha már ők már nem hallgatták meg, mert csak egy robotnak tartották.

– De el sem tudom képzelni az életem a tagok nélkül. Nem tudom, hogy lehet-e jobban szeretni embereknek egymást, mint ahogy mi vagyunk egymással. Szinte az egész életem velük éltem le, velem voltak minden boldog és szomorú pillanatban. Jin hyung olyan, mint egy igazi testvér nekem. Tudjátok, vannak ezek a videók, ahol a testvérek bemennek egymás szobájába és random táncpartikat rendeznek meg csak megbökik egymást és mennek is ki. Vele mindig így voltunk. Tiniként az őrületbe kergetett, de közben meg valahogy csak szorosabb lett tőle a kapcsolatunk. Régen lámpalázas voltam, de mikor vele léptem színpadra, mindig tudtam, hogy ott van mellettem és rá számíthatok, akármi is történjen. Pedig belegondolva ő akkor vagy hat évvel fiatalabb volt, mint én most. De még mindig ez a helyzet.
Namjoon hyung az a fajta ember, akire fel lehet nézni, akitől lehet tanulni. Sosem értettem, hogy szorulhat egy emberbe ennyi gondolat. Talán néhány éve ki van gyúrva, de a legszebb benne mégis csak, ahogyan gondolkodik és látja a világot. Ahogy tudja értékelni az élet apró szépségeit, a művészeteket, az számomra mindig gyönyörű volt, és ez meglátszik a dalain is. Namjoon hyung az a fajta ember, aki színessé tudja varázsolni a világot, ami korábban szürke volt.

A chatet elárasztották a szívecskék és a kérdések a többi tagról, nem is beszélve a síró fejecskékről.

– Sajnálom, ha nagyon unalmas vagyok, biztos csak azért beszélek ennyit, mert egy kicsit sokat ittunk ma. De ha már elkezdtem, nem hagyhatom ki a többieket sem, ugye? Lássuk csak, mindenki Taehyungra kíváncsi. Tae hyung... Ő csak különleges. Sosem tudja az ember, hogy mire gondol, és mindig olyan ötletei vannak, amire senki sem gondolt volna soha. Csodálom, hogy így fel tudott nőni, és én is olyan laza és mégis komoly szeretnék egyszer lenni, mint ő. Akárhová megy, mindenhol talál barátokat, akárkivel el tud beszélgetni, mintha régóta ismernék egymást, de közben elvan a saját társaságával is. Én pont az ellenkezője vagyok, akinek csak néhány jó barátja van, és mindenki mással egy kicsit kényelmetlenül érzi magát, és nehezen találnak rám a szavak. De közben nem szeretek annyira egyedül lenni, jó lenne, ha mindig lenne mellettem valaki, akit szeretek.
Yoongi hyung kicsit Tae ellentéte. Benne a nyugalmat csodálom és a türelmet. Akármi is történik, ő mindig két lábon áll a földön és dolgozik. Néha talán túl sokat is. De az ő keze alól születnek a legszebb dalok. És a legjobb, hogy nem csak egy stílusban tud írni, mint én, nem csak a saját gondolatait tudja megvalósítani, hanem annyi mindent! Ha valaki mesezenét kérne tőle, csak annyit mondana, hogy fogd a söröm és egy nap múlva kész lenne. Egyszer nagyon klassz lenne, ha tudna írni valamilyen fantasy videójátékhoz zenét, még a Seom háttérzenéje is addiktív. Emlékszem, két dala fogott meg nagyon. Nem is, annál sokkal több, sorolhatnám hosszan. Ott volt a teljes első albuma, de különösen a The Last, aztán a First Love, a Tear, a Nevermind... Namjoon hyungnál nem soroltam dalokat, de tőle is tudnék bőven a saját dalai közül, meg aztán ott a Spring day.

Ki van még? Hobi hyung, igen. Elcsépelt őt mindig vidám mókamesternek leírni, nem? De ő is mindig meglepő, főleg a zenéjében. Mindig tud újat mutatni. Nekem ő az a személy, akinél kevés veszekedésre vagy nézeteltérésre emlékszem. Persze mind tudtok a régi banán-incidensről, de azon túl tényleg nem nagyon volt köztünk semmi, amire neheztelnék. Mindig ott volt, ha szükségem volt valakire, aki tanácsot adhat, de nem olyan filozofikus mint Namjoon, vagy nem olyan objektív, mint Yoongi hyung. Hoseok mindig azt mondta, hogy a szívünkre kell hallgatnunk, és az első, aki megkérdezi, hogy érzi magát az ember. Vele sosem kínos a fizikai kontaktus, úgyhogy valahányszor elmegy mellette az ember, kap egy paskolást vagy kézfogást, ami szerintem sokat jelent a csapat dinamikájában. Nem mintha a többiekkel kínos lenne ez, de Hobi mindig ott van, ha egy ölelésre van szüksége az embernek.

És még Jimin maradt ki, tudom. Jiminről nehéz bármit mondani, mert túl különleges számomra ahhoz, hogy azt mondatokba lehessen foglalni. Ő az a hyung, akinek kicsit a kezei, de a teste épp az ellentéte. Akinek kedves és szerény a természete, de olyan erős szellemileg, mint senki más. Ez mindenkire igaz a csapatban, de főleg rá, hogy nélküle semmi nem lenne ugyanolyan. Ő a „mi Jiminünk", akit meg szeretnénk védeni minden rossztól, de közben ő az, aki megvéd minket a rossz gondolatoktól és a bizonytalanságtól. Jimin mindeninek az, akire éppen szüksége van az embernek. Taehyungnak a legjobb barátja, Namjoonnak a hallgatósága, Jinnek és Hobinak az önbizalmát növeli. Nekem Jimin az a személy, akihez a legközelebb állhatok, akit érdekel minden boldog és szomorú gondolatom, aki mindenre tud jó választ adni, de aki nem fél ellent sem mondani, hogyha azzal segíthet rajtam. Néha elgondolkozok rajta, hogy Jiminnek ki van ott ugyanúgy, ahogy ő másoknak, hogy milyen magányos lehet néha olyan embernek lenni, aki mindenkinek tökéletes társaságot jelent. Mindig szerettem volna én lenni az, aki ezt tudja biztosítani számára, hogy ő is lehessen igazán önmaga valakivel. De azt hiszem, végül is, nem én vagyok erre a megfelelő ember, akármennyire is szeretném. Ne értsétek félre, attól még jó a kapcsolatunk, csak nem olyan, amilyen lehetne, ha klappolnának a dolgok, nekem nem megy az, amiben ő olyan jó. De azért nagyon hálás vagyok érte, hogy ő az életem része lehetett, és ez persze minden más tagra is igaz.

Jungkook érezte, hogy megtelik könnyel a szeme, ami azt illeti, már egy ideje próbálta visszanyelni őket. Hülye könnyzacskók, egészen biztosan félre volt velük programozva valami, hogy mostanában nem hallgattak rá. A fiú gyorsan megtörölte a szemeit a pulóverével, és a részegségre fogta az érzelgősséget. Zavarában újra a chatet kezdte olvasni.

– Valaki azt kérdezi, mit gondolok magamról. Magamról beszélni teljesen más, mint másokról. Szerintem a saját értékeinket sokkal nehezebben látjuk. De ennek ellenére nem tudok úgy beszélni magamról, mintha valaki más lennék. Én nem érzem magam érdekesnek vagy különlegesnek. Nem vagyok különösen jó semmiben, amiben ne lenne ezer másik idol is tehetséges. Néha nézem, milyen eredményeim születnek, mikor nem a csapattal vagyok, és csak nem értem, hogyan, valószínűleg az is csak a banda miatt. Hogyha az emberen túlnő a népszerűsége, nehéz megérteni, hogy mi is történik körülötte, és már annyi éve tart ez, hogy eléggé el vagyok veszve. Mert az emberek inkább csak a Jungkookról alkotott képet akarják életben tartani, már amennyire ez érthető. Szóval nem tudom, hogy minden, amit elérünk, azt azért érjük el, mert jól csináljuk, vagy azért mert híresek vagyunk. Nem akarok panaszkodni, vagy nehéznek bemutatni ezt. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy nehéz saját magam kiismerni ebben a káoszban. És ez nagyjából tizenkilenc éves korom óta tart, szóval a felnőtt önmagam nem nagyon ismerem. Mindenki olyasmiről beszél sztárként, hogy van egy sztár-énje meg egy hétköznapi önmaga, de néha úgy érzem, hogy nekem nincs egy másik Jungkookom, aki a hétköznapokban önmaga lehet. Minden perc, amíg nem a zenével foglalkozok, az csak köztes idő addig, amíg újra a színpadon vagy a stúdióban lehetek. Ha mondjuk egy filmet néz az ember, a dolgokból csak a kiemelt jeleneteket látja. Az én életem ilyen, vannak a kiemelt jelenetek, és a többi, amivel nem igazán tudok mit kezdeni. Ezért is olyan fontosak az életemben a banda tagjai, mert ők ezeket a perceket is szebbé tudják tenni, és mikor együtt vagyunk, akkor olyan, mintha megint pörögne a film.

Jungkook szomorúan elmosolyodott. Ő is csak most értette meg igazán az érzéseit, ahogy kimondta őket. Talán nem volt teljesen tiszta a rajongók számára, hogy miről is van szó, de az is elég volt, ha ő tudta. Jungkook egész életében énekes volt, gyakorlatilag. Neki nem volt gyerekkora, nem születtek más barátságai, nem volt igazán más érdeklődési köre, mert minden mást felül írt a zene, és csakis a zene. És a zene mellett csak a zenésztársai fértek bele a gondolataiba.

A fiú megrázta a fejét, és könnyebb témákra evezett, együtt nevetett a rajongókkal, mesélt arról, Bam milyen szavakat ért meg, és hogy verte le az egyik vázát egyszer a lakásában. Mire észbe kapott, már hajnali egy volt, és neki kilenckor próbán kellett lennie, úgyhogy gyorsan elköszönt a rajongóktól, de egy felbukkanó üzenet még elkapta a pillantását: „j-hope-nak mennie kell. Holnap lesz az utolsó nap, hogy színpadra áll. Nem való közétek".

Megjegyzések:

Tudom, unalmas fejezet, de a következő témával nem akartam egybe tenni, mert nagyon hosszú lett volna, meg nem akartam amiatt megint egy hétig húzni a feltöltést, így legalább egy kis izgalmat adhat a vége miatt. Talán ki lehet találni, mi fog történni, de vajon elég lesz az ahhoz, hogy minden helyre jöjjön a bandában? :)

Már előző héten akartam feltölteni, de sikerült lebetegednem a Harry Styles koncert után (amúgy úgy hallom, nagyon sok más ember sorsa is ez lett utána :D). Meg volt közben diplomaosztóm! Ahová alig élve-betegen mentem, de legalább nem kell többet félnem attól, hogy hasra fogok esni... És közben felvettek mesterképzésre is, amin annyira nem lepődtem meg, mert tudtam a többiek szóbeli pontjait is, de azért örülök neki, még ha nehéz is lesz megoldani :D Mostanában azon gondolkozom, hogy elmegyek egy Starbucksba dolgozni szeptembertől a mostani meló mellett, az őszintén még megadná a Spring day írásához is a hangulatot (bár ti még nem tudjátok, miért :P), meg aztán a pénz se hátrány. Amúgy sok dolog történik mostanában, de valahogy mégis el vagyok akadva, és nem jutok sehova az életemmel, legalábbis úgy érzem. Általában ilyenkor az írás segít, de mostanában csak bűntudatom van, amiért nem valami hasznosabbat csinálok, de ha leülök tanulni vagy dolgozni, nem tudok koncentrálni, és ez igaz az elmúlt két évre. Közben ez az időszak nem rossz ötletelésben, a Spring day-hez és egy originalhoz is jó alap, bár ezekhez szerintem már évek óta van elég ötletem, szóval jöhetne valami jó is (főleg anyagilag :D)

De elég az életemből, csak azt akartam vele mondani, hogy néha kicsit elakadok én is, hiába vannak eltervezve a történeteim elég pontosan. De azért szépen lassan meglesz mind, nem kell aggódni :) Egyelőre új történetet nem is tervezek, csak ezeket. Ennek a ficinek lassan vége, utána pedig vagy felváltva, vagy csak az IDOL-lal fogok haladni.

Addig is, szép hetet nektek! Ezt a hetet én is várom, mert névnapom lesz, és egész napos k-drama-nézést tervezek rá :)