Jungkook az elkövetkező két napban belevetette magát a dalszerzésbe és egyáltalán a zenébe. Megtalált egy régi dalt, ami annyira illett a mostani helyzetéhez, hogy muszáj volt csinálnia belőle egy feldolgozást. Néhány éve ismert Tiktok dal volt, mára már alig lehetett hallani. Kicsit lelassította, melankolikusabbá tette a dallamot. Nem akart nagy körítést hozzá, úgyhogy nem is vett fel hozzá hátteret, csak a gitárját vette kézbe, és belefogott Mitski Nobody című dalába.

Háromszor énekelte fel egymás után, mire az egyik felvételt elfogadhatónak érezte. Nézte az arcát a videón, és kicsit utálta magát, amiért nem tudott változni, ahogy mások, nem látszott meg rajta az érzelmei trauma vagy az elhanyagoltság, csak a szemei csillogtak szomorúan. Két napja nem evett semmit, mert azt úgyis csak az ízek és a látszat kedvéért tette eddig, nem szólt senkihez, nem járt ki a mosdóba, nem ivott, nem aludt. Néha az ágyában feküdt és gondterhelten bámulta a plafont. Kiolvasott egy teljes trilógiát, de nem igazán tudta volna megmondani, miről volt szó benne. Megírt egy dalszöveget és egy teljes dalt is, de amilyen szomorú lett, talán soha nem használják fel, ha lesz még egyáltalán BTS. Talán ha tenne bele egy kis feszültséget, a refrénnél...

Jungkook felkapta a fejét, amikor meghallotta a kopogást az ajtaján.
Felállt, hogy elfordítsa a zárat. Valamiért félt nyitva hagyni azt. Korábban az életével is bízott volna a többiekben, de a legutóbbi beszélgetésük után már semmiben nem volt biztos.
Az ajtóban Yoongi állt félszegen. Jungkook felhúzta a szemöldökét.
– Bejöhetek?
– Persze. Szeretnéd, hogy nyitva hagyjam az ajtót?
A rapper szórakozottan megrázta a fejét, ahogy beljebb csoszogott a szobába, és leült az ágy szélére, míg Jungkook visszatelepedett a székére.

– Sokat gondolkoztam a beszélgetésünkön. Őszintén szólva, mikor először meghallottam a tényt, hogy az egyik legjobb barátom egy mesterséges intelligencia, az eléggé lesokkolt. Sőt, már korábban is, a parton történtek eléggé kikészítettek mindenkit. Nem tudtam, hogyan kéne viszonyulnom hozzád, hogy mi áll az egész mögött, valaki folyamatosan irányít-e téged abból az eldugott laborból, folyamatosan meg vagyunk-e figyelve. Vannak-e olyan képességeid, amiktől félnünk kellene, vagy léteznek-e vírusok, amik miatt hirtelen vörösen kezd izzani a szemed és a karjaidat fegyverré alakítva lemészárolsz-e mindenkit emiatt. De aztán beszélgettünk, és szörnyű dolgokat mondtunk neked. Mint olyan ember, akiben felmerült az öngyilkosság gondolata korábban, megrázó volt hallani a többieket, pedig nem is rólam volt szó. És aztán rád néztem, és ugyanazt a Jungkookot láttam, akit ismerek. Ugyanúgy mutatja az arcod az érzelmeidet, mint eddig, ugyanúgy beszélsz velünk, mint máskor, ugyanúgy hétköznapi dolgokat csinálsz, mint mi, szóval elgondolkoztam, tényleg akkora hazugságban éltünk-e, ha tulajdonképpen te ugyanaz vagy, aki eddig, csak éppen robot. Mintha kiderülne, hogy egy ismerősömnek nem is Yookjae a neve, hanem Gongshin. Igazából mindegy, mert a személy ugyanaz.
– Köszönöm, hogy eljöttél ide hozzám. Még ha nem is vagy biztos a dologban.
– Hát igen, nos, két napja nem jöttél ki innen, és egy kicsit kezdtem aggódni, hogy mi lehet veled, és a többiek is úgy mászkálnak, mint a zombik. Két nap sok idő, aztán hallottam, mit énekelsz, és gondoltam megkérdezem, hogy vagy. Szóval, hogy vagy?

Jungkook először mosolyodott el őszintén az elmúlt néhány napban. A hyung meglepően aranyos tudott lenni, amikor ilyen félszeg és őszinte volt.
– Megleszek, talán. Nem tudom, az én világom is összedőlt, nem csak a tiétek. Jimin látni sem akar, a bandával, ki tudja, mi lesz miattam, és őszintén szólva, elég rossz, hogy nincs kihez fordulnom. Jóban vagyok Dr. Choival, de azért csak nem olyan, mintha lennének szüleim.
– Érthető. Nem is gondoltam rá, hogy milyen egyedül maradtál nélkülünk. De akkor kik a szüleid, akiket mi ismerünk?
– Dr. Choi fia és felesége. Ezért hasonlítok rájuk, hasonlóra lettem szabva, bár volt egy kis beleszólásom a laborban a dologba. Tudod, eleinte nem volt testem, és Dr. Choival egy számítógépen keresztül kommunikáltam. Az interneten keresgéltünk képeket, hogy milyen stílust szeretnék, szóval közös megegyezés alapján lettem ilyen. A kiskori képeimen pedig az ő gyerekük van, aki még gyerekként meghalt. De nem miatta lettem Jungkook vagy ilyesmi, azt is az internetről szedtem össze.
– Igazi gen Z vagy, mindent az internetről – mosolygott Yoongi, látszólag kerülve a kényes kérdéskört a halott gyerekről. – Szóval volt idő, amikor nem volt tested.
– Igen és nem. A processzorom már megvolt, csak az emberi testem nem. Kódokkal viszont lehet kommunikálni. Tudom, nagyon ijesztőnek tűnhet ez az egész.
– Nem is az, nem, ahogy te gondolod. Inkább csak további kérdéseket vet fel arról, mi a tudat és a lélek, és hogyan boríthatná fel ez az információ minden tudásunkat az emberről.
Jungkook legyintett.
– Én már régen feladtam ezt a kérdéskört, mert rájöttem, hogy beleőrülnék, ha ebbe komolyabban is beleásnám magam. Próbálok csak magamként létezni, és nem mint egy mondjuk „faj képviselője". Igazából egy kicsit másfajta emberként gondolok magamra, mint mások. Ezért volt olyan rossz az elmúlt néhány nap számomra. Egyébként, a kérdésedre válaszolva, nem fogok soha gonosz robottá alakulni. Mivel a létezésemről nem tudnak, így nem igazán akarnak meghackelni, ha mégis megtörténne, akkor sincsenek alkatrészeim ahhoz, hogy fegyverek legyenek a karjaimból vagy valami, és erősebb sem vagyok nálatok kifejezetten, simán lefognátok és elvihetnétek Dr. Choi-hoz.
Yoongi elmosolyodott.
– És nem, nem irányít senki, nem készülnek felvételek kifejezetten senkiről. Annyira, amennyire az emlékezetemnek működnie kell, de azt rajtam kívül nem látja senki, és soha nem is fogja.
– Értem.

Mindketten hallgattak. Volt még mit mondani?

– És most mi a terved? Gubbasztasz itt, ameddig egyesével meg nem békélnek a többiek?
– Nem tudom – húzta a száját a fiú. – Én próbáltam a nappaliban lenni, próbáltam beszélgetni, de az egészből annyi lett, hogy „kapcsoljam ki magam". Én már bocsánatot kértem, és az én bűnöm nagyobb is, de nem tudom, ezek utána hogyan mehetnék ki csak úgy innen.
– Gyere ki velem? – próbálkozott a rapper. – Éppen valami unalmas természetfilmet néz Namjoon, a többiek pedig próbálják megszerezni az irányítót.
Jungkook megrázta a fejét. Láthatóan a többiek nagyon jól megvoltak nélküle. Nem változott semmi, csak eggyel kevesebb személyből állt a társaság.
– Jimin hogy van? – kérdezte végül.
– Tekintve, hogy két napja nem aludt, úgy néz ki, mint aki a halálán van, és megevett egy tonna jégkrémet. Nem tudom. Néha egyszerre eszik és bőg, szóval nincs a toppon.
Jungkook rágcsálni kezdte a szája belsejét. Minden benne kavargó érzés közül ez volt a legrosszabb. Máskor, ha Jiminnek valami baja volt, oda mehetett hozzá, hogy megvigasztalja. Volt egymás között egy kis biztató dialógusuk is, ami arra ment ki, hogy amíg így ketten vannak, addig nem számít semmi más. Addig minden rendben lesz. Aztán mégsem volt minden rendben, mert már nem együtt voltak. Volt Jimin, és a robot, akit le akartak kapcsolni. Na jó, talán ennyire nem kellett volna lovagolnia egy rosszul megfogalmazott mondaton, de mégis rendesen a lelkébe szúrt ez a kellemetlen kifejezés.
– Kicsit olyan, mintha szakítottatok volna, és most menne túl a nehezén.
– Valószínűleg azért, mert így is van. Látni sem akar többé. Nem hiszem, hogy valaha ugyanolyan lehetne a kapcsolatunk, mint volt. Pedig neki tényleg el akartam mondani. Csak néhány hónap kellett volna még – mosolygott szomorúan a két gyűrűre gondolva, amik valahol most a bőröndje alján pihentek az ékszeres dobozban.
– Azért ne add fel. Jiminnek hatalmas szíve van. Lehet, hogy egy robot is belefér.
– Egy hazudozó kevésbé...
Yoongi felállt, és óvatosan megveregette a fiú vállát.
– Remélem, azért nem ebben a szobában akarod leélni az életed.

Ahogy az idősebb elhagyta a szobát, Jungkook az ágyára hanyatlott. Ideje volt összekapnia magát. Szeretett úgy gondolni magára, mint egy főnixre, aki néha elég ugyan, de hamvaiból mindig képes feltámadni. Lévén, hogy halhatatlan volt, ezt egy elég jó hasonlatnak gondolta. Megnyitotta hát az Instagramot és a Twittert, és mindkét helyen megírta, hogy jól van. A balesete után persze mondania kellett valamit az ügynökségnek, úgyhogy a rajongók napok óta csak az egészségéért aggódtak, ami tényleg idegölő lehetett. Pedig Jungkook nem volt jól, csak éppen nem olyan értelemben, ahogy azt ők gondolták.

Miután mindezzel végzett, végre lefürdött, felvett egy normálisnak mondható fekete melegítőt és hozzá illő pulóvert, aztán kinyitotta a szoba ajtaját. Ekkorra azonban már éjszaka volt. Fel sem tűnt neki, mikor sötétedett be, de szinte teljes csend köszöntötte őt a nappaliban. Csak a tévé halvány kékes fénye világított, de alig lehetett hallani a műsort. A kanapén egyedül Jimin ült. A takarót a fejére húzva dőlt a háttámlának, és meredt szemekkel bámulta a képernyőt.

Jungkook nem tudta, mi lenne a helyes döntés, halkan visszahátrálni a szobájába, vagy megszólítani a másikat, de végül nem is kellett döntenie, mert Jimin felé fordult. És aztán... Nem mondott semmit, csak bámulta a másikat.
A fiú végül remegő térdekkel sétált a kanapéhoz, és a lehető legtávolabbi pontra ült, de Jimin felé fordulva.
– Jól vagy? – kérdezte. A fiú valóban elég kialvatlannak tűnt, még a gyér fényben is.
– Hogy lehetnék... – suttogta az rekedt hangon.
– Sajnálom. Tényleg.
– Ezt már mondtad.
– Tudom. De mit mondhatnék még?
Jimin elutasítóan meredt felé. A szeme fehérje valahogy ijesztően vette át a tévé fényének csillogását.
– Talán, hogy igazi volt. Olyan hosszú ideje voltunk már együtt. Nehéz elhinni, hogy végig valaki olyannal voltam, aki nem is él. Mivé tesz ez engem? Valami perverz alakká, aki nem ismerte fel, hogy akivel szeretkezik, az nem ember? És még csak nem is a szexről van szó, hanem mindenről. Annyit szenvedtünk azért, hogy együtt lehessünk. A sok kérdés az ügynökségtől, meg hogy hogyan adagoljuk be a kapcsoltunkat a rajongóknak, hogy ne legyen feltűnő, ha véletlenül megöleljük egymást. Az elmúlt pár év egyszerre volt baromi nehéz, de közben a legjobb is, amit a szerelmi életemben átéltem. És most valahogy olyan, mintha a jó részek is hamisak lettek volna, így mellette minden szenvedés értelmetlennek tűnik.
– Ez... Sok – válaszolta őszintén Jungkook. – De nekem is ugyanannyit jelentett az együtt töltött idő, mint neked. Tudom, hogy most nehéz ezt elhinni, de szeretlek. Tényleg. Amikor ez az egész kezdődött, és rájöttem, hogy neked is vannak érzelmeid irántam, komolyan pánikba estem. Azért löktelek el magamtól olyan sokszor, mert én magam sem értettem, hogyan működhet ez az egész, hogy amit érzek, valódi-e. Nem akartalak becsapni, de nem tudtam hogyan elmondani az igazat, talán nem is engedték volna. Beszéltem Dr. Choi-val a dologól, ő pedig azt mondta, hogy amit érzek az valóban szerelem, és képes vagyok valódi kapcsolatot ápolni valakivel, minden téren. Csak amikor erről megbizonyosodtam, akkor mertem közeledni hozzád, de még akkor sem igazán. Mert addigra kellően ellöktelek magamtól, és még én is bizonytalan voltam. Már kevésbé a kilétem miatt, inkább mert egyszerűen egy gyerek voltam a magam módján, aki nem tudja, mit miért csinál, vagy hogyan működik a világ. Szóval csak követtelek, mint egy kiskutya, amíg ki nem alakultak a dolgok, amíg nem ültünk le beszélgetni, csak hogy ne menjen tönkre a banda.
– Emlékszem – mosolyodott el halványan a fiú, de aztán egyből lefelé hajlott a szája sarka, mint aki éppen rájött, hogy azt az emléket is gyászolnia kell.
– Segít, ha beszélek arról, hogyan éltem én meg ezeket a dolgokat?
– Nem tudom. Nagyon elcseszettnek tűnik a helyzet. Hozzád akarok rohanni, de közben éppen miattad kellene rohannom valakihez, hogy segítsen nekem. Azt hiszem, egy kis időre van szükségem egyáltalán ahhoz, hogy a szemedbe tudjak nézni, és ne utáljalak legalább részben azért, ami történt.
Jungkook bólintott. Nehéz volt ezt hallani, de nagyjából erre számított.
– Kössünk egyezséget. Én megpróbálok nem az utatokban lenni, és bármibe belekényszeríteni téged. Nem fogok veled leülni így beszélgetni, ha nem kérsz rá meg egyenesen. Nem akarom, hogy kellemetlenül érezd magad.
– Mi az egyezség másik fele? – szipogta Jimin. Jungkook is a könnyeivel küszködött. Tényleg ideje lenne kiszedetni ezt a funkciót a testéből.
– Menj el aludni. Aludj napi nyolc órát, amikor tudsz, egyél rendesen, ne csak jégkrémet. Fürödj le, vegyél új ruhát. Ha így nézel ki, nem tudok nem beszélni veled. Ha látom, hogy jobban vagy, tudom, hogy megleszel nélkülem is, és nem akarok majd beleavatkozni az életedbe.
Ezen a ponton mindketten sírni tudtak csak. Hát ilyen is lehetett egy szakítás. Egyikük sem akart ezt, de valahogy nem működött a kapcsolatuk. Legalábbis egyelőre. Jungkookban mindig ott motoszkált a remény, hogy mindez csak ideiglenes, de mi nem volt ideiglenes? Az emberi élet is csak egy pillanatig tartott a világegyetem történetéhez képest. Hát ezen is túl lesznek, így vagy úgy.

– Ez így elég kegyetlen. Nem akartam, hogy ez legyen velünk – szipogta Jimin.
– Én sem – suttogta Jungkook. – De így végig tudod gondolni a dolgokat. Jó lenne, ha egy nap megint barátok lehetnénk, ha más nem is.
– Talán.
Jungkook bólintott.
– Akkor én megyek.
– Jungkook... Azért még egyszer... Megölelhetnénk egymást? Tudom, hogy butaság, de mióta a vízbe estél, még nem is tarthattalak a karomban, és így az egész olyan valótlannak tűnik. Még abban sem vagyok biztos, hogy nem csak idegösszeroppanást kaptam-e, mert meghaltál. Ez a néhány nap egyszerűen ködös.
– Persze. – Jungkook közelebb húzódott a fiúhoz, aki átkulcsolta rajta a karjait. Óvatosan Jimin hátára tette az egyik kezét, de nem mert ennél többet tenni. A fiú zakatoló szívverését így is az ujjai alatt érezte. Szinte aggasztó volt. Azonban az egész csak egy pillanatig tartott.
– Köszönöm – húzódott el Jimin. – És Jungkook... Örülök, hogy nem fulladtál bele a vízbe. Nagyon ijesztő volt. Tudom, hogyha ember lettél volna, az lett volna az utolsó közös napunk. Csak nehéz felfogni ezt az egészet.
– Megértem. De ha ember lennék, valószínűleg nem játszanék a tűzzel, szóval ezen felesleges agyalnod. Nincs egy párhuzamos univerzumban egy halott Jungkook vagy ilyesmi.
Jimin elmosolyodott.
– Sajnálom, amit mondtam. A kikapcsolásodról. Nem gondolkoztam.
– Tudom. Én reagáltam túl a dolgot – felelte Jungkook, habár nem érezte így. Valóban nagyon bántónak találta a szavakat.
– Na jó – csapta össze végül a két tenyerét, ami kínosan nagyot szólt a csendes szobában. – Megyek is. Jó éjt, Jimin. Örülök, hogy azért egyszer tudtunk beszélni. És tényleg menj el aludni, rád fér.
Szinte hadarta a szavakat, aztán mielőtt újból cserben hagyták volna a könnyzacskói, kisétált a szobából. Nem nézett vissza drámaian, nem ment vissza, hogy könyörögjön a megbocsátásért. Hagyta, hogy a régi élete kicsússzon a kezei közül, mégis ez tűnt a helyes lépésnek.

Megjegyzések:

* Dráma... :D Kicsit kevésbé cselekménydús fejezet, sajnálom, de lassan haladunk a végkifejlet felé (ami azért még odébb van)

* Azt hiszem, talán szerdán tudok feltölteni, addig még meg kell írnom egy szemináriumi dogát, meg megláttam, hogy 400 oldal a záróvizsgatételeim, és persze dolgozom is. És említettem, hogy a felvételimre 1100 oldalnyi könyvet adtak fel? :D Azért igyekszem az idegösszeroppanás közben valamit alkotni ;)

* Viszont aki most érettségizik, annak sok sikert!!! ♥

Szép hetet nektek!

~ Ally