Kèt teljes nap telt el a lakásomban tett látogatásunk óta. Natasha és Steve hiába mentek vissza, nem találtak semmit ami után el lehetett volna indulni bármerre. És én sem tudtam nekik semmi használható információt adni.
- Hogy érzed magad? - tolt egy bögre kávét elém Tony.
- Nem kell folyamatosan ezt kérdezgetnetek. - pillantottam fel rá.
- Kikészültél és rettegsz. - mutatott rá. - Próbálod titkolni, de látszik.
- Sajnálom... - szégyelltem magam az egész miatt. - Túl reagáltam.
- Valaki betört a lakásodba, persze hogy "túl" reagáltad. - szögezte le. - Egy tonnányi rózsa és senki nem látott semmit. Mit gondolsz ki a titkos hódolod?
Nem feleltem csak kirázott a hideg.
- Nem is akarom megtudni. - egy húzásra kiittam a kávémat. - Ne is beszéljünk róla. Inkább mond el mi a karácsonyi terv, mert úgy néz ki itt maradok.
    Egy pár percig elgondolkodva vizsgálta az arcvonásaimat, végül belekezdett a válaszadásba.

    Steve kísért el vásárolni. Pontosabban rángatott el magával...
- Van valami ajándék ötleted? - tette fel a kérdést a plázában.
- Nincs. - erőltettem mosolyt az arcomra.
- És valami amit szeretnél kapni? - kérdőtekintetem láttán kicsit elnevette magát. - Ne nézz így rám! Tudom hogy csalás, de így biztosan nem lövök mellé.
- Nem épp a kínos mosolygás a lényege? 
    Szemmel láthatóan meg volt könnyebbülve amiért viccelődök és mosolygok. Ettől pedig egy kicsit kezdett bűntudatom lenni.

    Az egyik üzlet kirakata előtt megtorpantam egy pillanatra. Mindenféle szobrokat árultak, főként mitikus állatokat de azért volt pár igazit ábrázoló alkotás is. Gyönyörűek és élethűek voltak.
- Tetszik valamelyik? - guggolt le Steve a kirakathoz közelebbről megnézve.
- Csak szerettem volna megnézni őket. - indultam tovább halvány mosollyal a számon.
- Mi a kedvenc állatod? - kérdezte mikor beért.
- A farkas. - feleltem. - Gyönyörűek és fenségesek. Rendkívüli módon képesek alkalmazkodni a szélsőséges viszonyokhoz is. Lenyűgöző lények.
- Ezt megértem. - bólintott elraktározva az információt.

-Ide menjünk be. - bökött a könyvesboltra. - Hátha sikerül találnom Bannernek valamit.
Elment a tudományos kötetek felé, még én a Sci-fi és fatasy részlegre. Azon gondolkodtam, hogy régen mennyire szerettem olvasni. Ennek ellenére évek óta nem nyitottam ki egyetlen könyvet sem... Igazából nagyon régóta nincs semmilyen igazi hobbim....
    Ezen gondolkodva megláttam egy ismerős könyvet. Elmosolyodtam az emlék hatására. Hisz évekig menekültem a valóság elől ebbe a fantasy világba, arról ábrándozva hogy tényleg átkerülhetek egyszer Azeroth földjére, hogy kedvenc hősömmel együtt kalandozzak és mentsem meg a világot... Nem, ez így nem pontos. Kedvenc ANTIHŐSÖMMEL kalandozzak és mentsem meg a... Nem, így sem jó. Mivel őt legyőzik és megölik a "hősök", pusztán azért mert a tettei alapján ítélik el. Pedig a cél néha szentesíti az eszközt. Ő akart a hős lenni a történetben, hogy mindenki láthassa nagyságát. Egész életében a bátyja árnyékában kellett élnie, még a szeretett nő is őt választotta helyette. Senki sem vette észre, hogy valójában ő volt aki mindent feláldozott hogy megmenthesse az életüket. Végül ő lett a "gonosz" még fivére a "hős", aki az ítéletet kimondta felette.
    Felnyitottam a könyvet és találomra beleolvastam.

"– Állj ki mellettem, Illidan! – szólította meg a mögötte ülőt. – Állj ki mellettem itt...- környezetük hirtelen ismét Zin-Azhsari romjait mutatta – ...és itt is! – A másik éjelf azzal a régi, ismerős vigyorral bólintott.
A bűzhödt ködtől mocskos városban az ikrek vált-vállnak vetve álltak a romokon átáradó démonhad elé. A szörnyek tucatjával vesztek oda az Illidan által fekete energiából teremtett, méternyi hosszú kardpengéktől és a szörnyű esőtől, melyet Malfurion úgy bővült meg, hogy cseppjei csak a szörnyetegek vértezetét és bőrét, húsát, csontját olvasszák el. Tyrande is ott állt mellettük, Elune tiszta fényét szólította magához, amellyel megvakította, sokszor meg is égette a túl közel jutó monstrumokat."

Az utolsó csata amit együtt vívtak meg. Utána Illidant csak Az Áruló névvel illeték, és 10 000 évre bebörtönözték. És mikor kiszabadult csodálkoztak, hogy dühös.....
    Így jobban belegondolva mintha látnék egy kis párhuzamot Illidan és Loki között....

- Látom találtál olvasnivalót. - bökött Steve a kezemben szorongatott három könyvre. - Vagy ajándék lesz?
- Még nem döntöttem el...
- De legalább valamivel előrébb vagyunk mint reggel. - kezdte vidáman emelgetve a szatyrait. - Nem vagy éhes? Tudok a közelben egy...
    Nem figyeltem a mondandója a további részére, mert megtorpantam. Hirtelen rám tört az az érzés, hogy valaki figyel valahonnan. De hiába pillantottam óvatosan körbe senki sem volt aki feltűnt volna. Mégis valami meghatározhatatlan rettegés kezdett eluralkodni rajtam. Így érezheti magát a gazella mikor oroszlán van a közelében. Noha még tökéletes beleolvad a szavannába elrejtőzve előle, mégis minden idegszála tisztában van a jelenlétével...
- Melody? - Steve kérdésére összerezzentem. - Minden rendben?
A nyomasztó érzés elszállt, mintha soha nem is lett volna.
- Persze, csak... - nem tudtam hogyan befejezni a mondatot.
- Aggódsz a betörő miatt. - fejezte be ő.
- Butaság igaz? - erőltettem mosolyt az arcomra. - Elvégre semmit sem vitt el.
- Szerintem kevésbé lenne para, ha kiraboltak volna. - vallotta be. - Mert ez a titkos hódolós dolog azt jelenti, hogy pontosan tudja ki vagy és hol laksz.
Fáradtan megdörzsöltem a szemem.
- Valaki most is követ. - jegyeztem meg csendesen.
- Hogy most?! - hirtelen komorodott el és harcra készen nézett körbe.
    Nem akartam közölni vele mennyire felesleges amit épp csinál, hisz én is hasonlóan jártam el pár perce.
- Igazából már hetek óta...
- Tessék?! - mind két vállamat megfogta.
Lehajtottam a fejem, de egyik kezét az állam alá téve kényszerített hogy ránézzek.
- Miért nem mondtad?
- Mert azt hittem csak képzelődöm. - ismét kirázott a hideg. - Menjünk innen, rendben?
Bólintott.

    A vissza út csöndesen telt, pedig láttam rajta, hogy lennének kérdései. De nem akartam rákérdezni, nem akartam hogy ő rákérdezzen. Egyszerűen csak nem akartam beszélni sem vele, sem mással erről a dologról. Tudtam jól, hogy attól még a probléma nem fog eltűnni ha nem veszek róla tudomást, de egyszerűen csak felesleges másoknak is beleártani magukat hisz úgyse tudnak segíteni. A sajnálkozásukból pedig nem kérek....

    A toronyba visszatérve Natasha és Tony a nappaliban beszélgetve fogadott.
- Minden rendben volt? - kérdezte Nat furcsán villanó szemekkel.
- Melody szerint valaki követte a plázában. - kezdte Steve. - Illetve már több hete...
- Komolyan? - nézett rám Tony, mire bólintottam. - A képességeidet nem használod igaz?
- Nem, de próbáltam már az elmúlt időszakban megtalálni vele. De semmi...
   Láttam a szemében megcsillanó kételyt. Valóban úgy hangzik mintha kezdenék megőrülni és csak hallucinálnék. Ettől függetlenül nagyon rossz érzés ezt más szemében látni...
- Mikor jártál utoljára a lakásodon? - tette fel a kérdést Natasha.
- Talán négy napja. A következő reggelen találtuk meg a rózsákat. Miért?
- Pont aznap mikor kivételesen Lokit is magaddal vitted. - nem értettem hová akar kilyukadni. 
- Megtaláltuk a virágboltot ahonnan a csokrok származnak.
- Igen, és? - komolyan nem értettem miért néznek mind ilyen komoly tekintettel.
- Elbeszélgettünk az eladóval. - folytatta Tony. - Kamera felvétel ugyan nincs, de emlékezett erre a hatalmas rendelésre illetve a párra is aki elment érte. Egy magas fekete hajú, zöld szemű férfi és egy barna hajú, kék szemű nő. Ezt az egyik szomszéd is megerősítette aki látott titeket a lépcsőházban azon a napon.
    Elkerekedtek a szemeim ahogy megértettem mivel vádolnak.
- Ti komolyan azt hiszitek, hogy én csináltam ezt magammal? - megrökönyödve néztem rájuk.
Reméltem, hogy egyikük elneveti magát, de nem tették.
-Ez valami vicc ugye? - fakadtam ki.
- Ezt inkább te mond meg. - Tony is összefonta a kezeit.
- Ti tényleg ezt hiszitek?!
- Melody figyelj. - mondta Steve is csitító hangon. - Nem akartad értesíteni a rendőrséget, nyoma sincs erőszakos behatolásnak, a szemtanú szerint is ti voltatok Lokival. Erre itt ez a rejtélyes üldözős történeted egy olyan személyről akit nem látsz és még a gondolatait sem hallod. Nem gondolod, hogy ez azt jelenti nem is létezik?
    Ez őrület! Komolyan elhiszik, hogy megjátszottam az egészet? A szemükben láttam a választ...Igen, elhiszik. Erre a gondolatra minden hitetlenségem elszállt, csak a szomorú csalódottság maradt.
- Nem haragszunk. - tette vállamra Tony a kezét. - Csak nem értjük. Elmagyaráznád miért tetted?
- Én... - felesleges magyarázkodni hisz már eldöntötték mit hisznek. - Nincs magyarázatom...
- Legalább már értem miért erősködtél akkor reggel, hogy el akarsz menni a lakásodra.

    Elrejtettem minden érzelmemet belülre. Nem tudnék olyant mondani amivel meggyőzhetném őket arról, hogy tévednek... Hihetetlen, hogy ilyen fordulatot vett ez a történet... Ha most nekiállnék erősködni csak szánalmasnak és bolondnak tűnnék... Egyszer már átmentem hasonlón....
- Azt hittem ha Loki elmegy végre kicsit megússzuk átverések nélkül. - rántott ki Stark a gondolataimból. - Direkt nem mondtam viccet, mert ez nem az volt. Aggódtunk érted. Komolyan. Hihetetlen hogy ilyesmiben hazudtál. Mint a fiú aki farkast kiáltott.
- Sajnálom. - motyogtam a földet nézve.
    Az apránként felépített kis bizalom és barátság megingott. Ugyan ki hisz egy olyannak aki ilyen dolgokkal viccel.... Lehet szólnom kellett volna mikor először éreztem, hogy követnek.... Most már csak az igazam szánalmasan gyenge bizonygatásának tűnne...

    A szobám padlóján ültem egyik késemet pörgetve ujjaim között. A fekete penge mintha csak elnyelte volna az éjjeli lámpa halovány fényét az ablaktalan helyiségben. Most mindennél jobban emlékeztetett egy börtöncellára... Egy beton kocka ahová a fény sem képes bejutni. Pont mint az elmém...
    Az árnyékoló nélkül csendesen "hallgatom" ahogy a többieket is tájékoztatják a "hazugságomról". Bruce nem akarta elhinni, próbált értelmes választ találni mindenre. Egészen addig még meg nem tudta, hogy mióta üldöz egy rejtélyes, gondolatmentes alak... Persze csak így utólag bevallva részemről.... Felmerült az is, hogy a csínytevések istene zavarta meg valahogy az elmémet így tényleg elhiszem, hogy van ott valaki. De ezt inkább elvetették. Túl kellemetlen lett volna az a tudat, hogy egy épületben vannak egy olyan gyilkos telepatával aki mentálisan instabil és teljesen elvesztette a realitás érzékét...

    Nem vettem észre mikor markoltam rá a késre, ahogy azt se mikor tűrtem fel a ruhám ujját és vágtam bele a húsomba. Csak a hirtelen fájdalom rántott vissza a saját testembe. Néztem ahogy a vér végigfolyik az alkaromon. Túlságosan természetesen jött a mozdulat. Túl sokszor csináltam már...
    Sóhajtva hajtottam hátra a fejem miközben a karom égetve lüktetett. Fizikai fájdalom... Teljesen elnyomott minden más érzést, így egy pár percre átadtam neki magam. Sokkal jobb mint a korábbi vihar az elmémben. Ezt el tudom viselni. Ezt tudom kezelni. Ez nem rémít halálra....
     Halál... Gondolkodtam el a szón még egy vágást ejtve picit arrébb. Mindig túl gyáva voltam hogy tényleg megtegyem. De sokszor eljátszottam már a gondolattal. Csak egy kicsit  kéne mélyebbre nyomni a pengét... Csak egy picit... Utána végre minden rendben lenne... Se fájdalom, se félelem, se emlékek....
     A kés megingott a kezemben ahogy magam elé emeltem. Egyetlen mozdulat....

    Végül kiesett remegő kezemből én pedig sírva túrtam a hajamba.
Tekintettem a tükörre siklott.
- Ostoba és gyáva vagy. Mire vársz még? Miben bízol még?
Eltakartam a szemem ép kezemmel mert képtelen voltam tovább nézni azt a lányt a tükörben. gyűlöltem őt. Mert minden az ő hibája!