Hirtelen erős kezek ragadtak meg és rántottak vissza.
- Elment az eszed?! - kiabált velem megmentőm.
Maga felé fordított majd arcomat látva hirtelen elhallgatott.
     Loki állt előttem. Én pedig képtelen voltam egy pillanatnál tovább állni egyszerre aggodalmas és dühös pillantását. Lehajtottam a fejem inkább.
- Menjünk mielőtt megfagysz. - morogta miközben hagytam hogy maga után húzzon az épületbe.

     Feszült némaságban értük el a szobámat. A tető óta most először fordult felém. Nem mertem ránézni, csak a tekintetét éreztem ahogy alaposan végigmért. Végül óvatosan végigsimított felrepedt ajkamon és feldagadt arcomon.
- Ezt ki tette? - jéghideg volt a hangja.
- Nem ismered. - elléptem mellette lerázva érintését és az ágyra ültem.
     Egy pár pillanatig hezitált, majd végül mellém telepedett.
- Komolyan le akartál ugrani? - kérdezte meg csendesen.
Csak vállat vontam miközben felhúztam a lábaimat hogy átkarolhassam őket.
- Miért?
- Ugyan mit számít? Kinek számított volna? - magamat is megleptem a saját megtört hangommal.
- Azt hittem jól kijössz a Bosszúállókkal. - jegyezte meg mire csak felhorkantam.
- Őrültnek tartanak! - keserűen felnevettem. - Azt hiszik teljesen megbolondultam... Nem hisznek nekem... Sokkal jobb lett volna mindenkinek ha csak hagyod, hogy megtörténjen...
- Komolyan így gondolod? - sziszegte fogai között ökölbe szorított kézzel.
- A világon senkim sincs... - éreztem hogy a hangom elcsuklik. - Senki sem venné észre ha eltűnnék...
- És én?! - dühösen hajolt közelebb és ragadta meg a vállaimat.
- Ugyan mit számít neked egy kibírhatatlan, ostoba midgardi élete?

     Egy pillanatig zavartan nézett rám, majd felismerés csillant a tekintetében. Kezei pedig lehullottak rólam.
- Ennyire rosszul hangzott volna? - most már az ő hangja is keserűséggel volt tele. - Azt nem úgy értettem mint gondolod...
- Ezt ne mond kérlek! - szakítottam félbe a magyarázatát. - Ne mond, hogy én vagyok a hülye ostoba aki mindig mindent félreért, aki mindig mindent elront, aki mindig mindent tönkretesz... Utálod ezt a világot és az embereket. Úgyhogy kérlek ne mond, hogy nem utálsz. - felsóhajtottam és halkabban folytattam kezemmel eltakarva az arcomat. - Nincs ezzel gond, én is gyűlölöm magamat...
     Megfogta a csuklómat, hogy elhúzza az arcom elől, de nem engedtem neki. Erősebben rászorított, mire felszisszentem. Erre teljesen lefagyott egy másodpercre.
- Mutasd a karodat. - kérte komor hangon.
- Miért? - nagyot nyeltem.
Óvatosan magához húzta a kezemet és remegtem miközben elkezdte felhúzni a pulcsim ujját.
- Tudni akarom hányszor lett volna szükséged rám amég nem voltam itt... - a korábbi él ellenére most csak szomorúság lapult a hangjában.
      Percekig nem szólt semmit szétmarcangolt karomat vizsgálva. Semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Utána megnézte a másik karomat is. Majd egyszerűen csak felállt és a szobaközepére sétált. Idegesen hátrasimította a haját majd hirtelen visszafordult és dühtől szikrázó szemekkel ugrott felém.

     Remegve hunytam le a szemem. De a várt ütés elmaradt. Helyette gyengéden simította a hajam a fülem mögé.
- Félsz tőlem. - állapította meg szomorúan.
Az éles váltás a korábbi kirohanásához képest annyira meglepett, hogy a szemébe néztem. Fogalmam sincs mit láthatott a tekintetemben, de az övében csak aggódás maradt. 
- El se tudom képzelni mi mindenen kellett keresztülmenned, hogy idejuss. - suttogta maga elé. - Hiszen te rettegsz tőlem... Mit műveltek veled?
Nem tudtam mit válaszolni erre ezért elfordítottam a fejem. Mire azonnal az arcom után nyúlt és gyengéden visszafordította majd a homlokomnak döntötte az övét.
- Annyival könnyebb lenne minden, ha... - nem fejezte be hanem keze átsiklott a tarkómra.
Egy ideig kutakodott a hajamban majd megtalálta amit keresett.

      Könnyeim megindultak ahogy elértek az érzelmei és gondolatai. Nem tudtam tartani magam, így lecsúsztam az ágyról, ő pedig magához szorított és ott térdeltünk mindketten a földön. Hagyta hogy minden amit érez szabadon áramoljon köztünk. Aggódás, szeretet, félelem, düh... Mindez egyetlen hatalmas hullámként csapott át rajtam.
     Magára volt dühös, mert nem volt itt, mert majdnem elkésett és elveszített. Segíteni akart. Nem tudta hogyan, csak azt hogy segítenie kell rajtam. Mert törődik velem. Mert barátok vagyunk.
     Remegve kapaszkodtam belé és nem akart csillapodni a zokogásom.
- Itt vagyok. - suttogta a fülembe megnyugtató hangon. - És itt is maradok. Ígérem hogy nem engedlek el többet.

     Nem tudom mennyi idő telt el mire kicsit lenyugodtam. A fejem lüktetett és érzelmileg teljesen kimerültnek éreztem magam. Loki olyan támaszt nyújtott aminek nyugodtan nekidőlhettem, tudtam hogy nem fog meginogni. Nem sürgetett, türelmesen várta hogy összeszedjem magam.

- Honnan tudtad, hogy baj van? - kérdeztem meg végül.
Elhajoltam tőle, hogy a szemébe nézhessek. Sóhajtva egyenesedett fel és engem is felsegített majd visszaültünk az ágyra.
- Heimdall látta mi történik. Tudod, az ő szeme mindent lát a kilenc birodalomban. Azonnal üzent, hogy valami baj van. Ha jobban kifejtette volna és Odin nem tart fel hamarabb ideértem volna, nem csak az utolsó pillanatban....
     Bűntudatom lett emiatt az egész miatt.
-Sajnálom... - motyogtam magam elé.
- Én sajnálom. - nézett rám. - Ha nem fogalmazok olyan szerencsétlenül mikor utoljára beszéltünk.... De annyira különbözöl a többi embertől, hogy megfeledkeztem arról hogy te is az vagy.
- Nem emberként gondolsz rám?
- Nem, hanem a barátomként. - mosolyodott el halványan.
     Visszagondolt arra az estére, és elképedtem az emlékein. Nem azért volt olyan fura és szótlan mert örült, hogy végre hazamehet, hanem mert akkor döbbent rá hogy maradni akar. De ez az érzés annyira abszurd volt, hogy igyekezett magát meggyőzni hogy csak egy ostoba szentimentális pillanat műve az egész.
- Most már te is tudod. - hangja kicsit szomorúvá vált.
- Nem akartam olvasni a gondolataidat. Sajnálom. - elfordultam. - Máris visszateszem az árnyékolót.
- Ne! - állított meg. - Nem akarom hogy tovább hord azt a vacakot.
- Biztos vagy benne? - kérdeztem.
- Ezt mond meg inkább te. - nézett a szemembe elnyomva egy nevetést. - Furcsa lesz nekem ez az egész, de te vagy a legjobb barátom. Nem akarlak ostoba félreértések miatt elveszíteni. Meg aztán, melletted amúgy is hajlamos vagyok kimondani mindent amit gondolok. Részemről nincs több titok. Legalábbis előtted.
     Elmosolyodtam erre. Rettentően jól estek a szavai, ugyanakkor valami nyomasztott. Lepillantottam csupasz karjaimra amin nem csak friss sebek nyoma volt...
- Nem kell elmondanod. - értette meg rögtön min hezitálok, vállamra téve a kezét. - Majd beszélsz róla ha készen állsz.
- Erre szerintem sosem leszek kész...
Kezem akaratlanul is a hasamra simult, amit észrevett. De nem szólt egy szót sem.

     Egy ideig csendben feküdtünk egymás mellett, hátunkat a falnak vetve.
- Mi történt amég távol voltam? - kérdezte meg végül.
Nagyot sóhajtottam.
- Mi lenne ha azt mondanám, hogy hetek óta úgy érzem követnek és figyelnek? De valahányszor leveszem az árnyékolót senkit sem találok... Pedig tudom, hogy ott van valaki. Ott kell lennie! Loki, te hiszel nekem?
Egy pillanatig kétségbeesett arcomat tanulmányozta.
- Igen, hiszek neked. - bólintott.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Sziklaszilárd őszintesége mázsás súlyt emelt le a vállamról. 
     De az apró mosoly hamar lehervadt az arcomról.
- Megtalált.... - suttogtam és remegni kezdtem.
- Hé, minden rendben. - húzott magához.
- Itt van Loki. - tiltakoztam kétségbeesve. - Rám talált... ennyi év után.... Én...én...
- SSH... - suttogta a fülembe a hátamat simogatva.
- Valamire készül Loki. - mondtam a mellkasába. - Túlságosan is ismerem... Nem akarom, hogy....
Hangom elcsuklott.
- Akármi is az leküzdjük. Együtt.

     Együtt.... Nagyon sokáig bennem visszhangzott még a szó. Ez egy ígéret volt.

    Kezem megint a hasamra simult, és láttam hogy Loki megmozdul. Gondolkodás nélkül nyúlt a pulóverem aljához, de elkaptam  a csuklóját. Némán nézett a szemembe ezernyi kérdéssel, végül elengedtem és megremegtem mikor feljebb húzta az anyagot.

     Köpni-nyelni nem tudott mikor meglátta a hasamon lévő rengeteg késszúrás nyomát. A tekintette ide-oda siklott a hasam alján, de nem talált épp felületet.
- 46 késszúrás. -jegyeztem meg végül halkan. - Orvosi csoda, hogy túléltem. Bele kellett volna halnom...
Próbálta feldolgozni amit lát és közben a gondolatait is igyekezett rendezni.
- Ki tette ezt veled? - hangja igyekezett nyugodt maradni, nem sok sikerrel.
- Megtalált. - suttogtam átkarolva magam.
- Ő ütötte meg az arcodat is? - kérdezte mire bólintottam. - Megölöm!
- Nem teheted! - ugrottam utána, mert az ajtó felé viharzott.
- Miért nem?! - fordult vissza felém.
- Mert nem éri meg, hogy miatta elveszítsd az esélyedet a szabadságra.
Hezitálni kezdett erre. Végül közelebb lépett hozzám és megfogta mindkét kezem.
- Vigyázni fogok rád mostantól. Soha többé nem bánthat, megígérem.
- Ne ígérj olyat amit nem tudsz betartani. - húztam el szomorúan a számat.
- Melody, én...
- Melissa. - szakítottam félbe mire értetlenül nézett rám.
Pár pillanat után felismerés csilant a szemében és megmagyarázhatatlan öröm öntötte el.

- Képes vagy látni az emlékeimet igaz? - kérdeztem rá.
- Igen, de az fájdalmas. - felelte szemöldök ráncolva. - Neked is újra át kell élned őket.
- Így is bennük élek.... - felpillantottam a szemébe. - Mit kell tennem?
Egy kis ideig tanulmányozott, csak utána válaszolt.
- Ülj le. - mellém ült és felemelte a kezét? - Biztos vagy ebben?
Bólintottam mire a halántékomra tette a kezét.

    És beszippantott a pokol....