Ahogy kiléptem az ajtón, különleges látvány tárult a szemem elé. A zöldellő gyepen különböző épületek álltak, többek közt volt ott amfiteátrum, nyitott pavilon, kör alakú aréna és U-alakba rendezve egészen sok, egymástól méretben és stílusban határozottan eltérő bungalóféleség. Nem messze az épületektől egy erdő mellett kisebb tó feküdt, a nap fénye élénken csillogott a víz tükrén. Na meg mindenhol ott voltak a narancssárga fölsőben tündöklő gyerekek.

-Mehetünk? - mosolygott rám Percy barátságosan.

-Hova is? - nevettem el magam kínosan.

-Kheirónhoz - válaszolt, majd megindult. Ettől sem lettem okosabb.

Rengeteg kérdés cikázott bennem,  például nem értettem miért bíztam meg random idegenekben, valamint azt sem, hogy Londonban mit szólnak az eltűnésemhez.

Oké, az árváknak biztos nem fogok hiányozni, de a dolgozóknak csak feltűnik a dolog...

Valamint még egy dolog belefészkelte magát a fejembe, mégpedig az, hogy hol a túróban vagyok, mert hogy nem Londonban, az biztos.

Azonban egyik kérdést sem tettem fel, hanem inkább jelentéktelenebb dologra kérdeztem rá.

-Percy, miért van mindenkin ilyen póló?

-Mert ez a tábor neve.

-De miért Félvér...

-Mindent megkérdezhetsz Kheiróntól - szólt közbe Percy, majd mintha csak végszóra történt volna, megálltunk, és Percy bekopogott egy épület ajtaján.

-Pár pillanat! - hallatszott bentről egy férfi hangja.

Rövid idő múlva az ajtó kicsapódott és egy tizenhat év körüli srác lépett ki rajta. A fiúnak sötétbarna haja a szemébe lógott, sötét, szinte fekete színű szemeivel unottan nézett maga elé. Minket pillantásra sem méltatott, köszönés nélkül indult el zsebre tett kézzel a bungalók irányába, Percy és én pedig beléptünk az épületbe.

Egy irodaféleségben találtam magam, az íróasztalnál egy tolószékes férfi ült és laptopba irogatott, miközben gondterhelten csóválta a fejét.

-Megint ő? - kérdezte Percy együttérzően.

-Igen. Egyáltalán nem képes türtőztetni magát - sóhajtott - most éppen egy aphrodités fejét verte a falba, mert az gúnyos megjegyzést tett rá. Na de mindez most nem fontos, hadd köszöntsem az újoncunkat!- mosolygott rám (az árvaházban egy hét alatt nem kaptam annyi mosolyt, mint ezen a furcsa napon) - Én Kheirón vagyok, ez pedig a Félvér Tábor.

Ezután kérdésekkel tűzdelt párbeszéd vette kezdetét, mivel úgy tűnik, kifogyhatatlan tartalékaim vannak kérdésekből.

De azért mellettem szól, hogy nem minden nap közlik az emberrel, hogy a görög mitológia valós és az istenek léteznek.

Mindig is odavoltam a görögök kultúrájáért, az irodalomóra volt a kedvencem. Igazából nem kellett sokat győzködniük a mítoszok valóságáról, mivel -mint azt már említettem - kifejezetten naiv voltam (és vagyok is) és szinte mindent elhittem az embereknek.

Lelkesedésem akkor érte el a legnagyobb szintet, mikor Kheirón felkelt a tolószékéből. A meglepetéstől ugrottam egy aprót, de pár pillanat múlva már meg akartam simogatni a kentaurt. Közben az már a tábor programjai után Percyék kalandjait mesélte a főszereplő segítségével, miközben  közbeszúrtam egy-egy kérdést, mint például:

-Akkor Percy igazából komplett vulkánkitörést okozott?

-Rachel komolyan nekivágott egy műanyag hajfésűt Kronoszhoz?

-Jason Superman?

A történet végére érve azonban kissé elszomorodtam.

-És Leo azóta sem tért vissza?

-Nem - hajtotta le a fejét Percy és láttam, hogy mélyen fáj neki a téma.

-Szerintem vissza fog jönni - mondtam határozottan.

-Hogy vagy ebben ilyen biztos? - húzta a száját Percy - Persze mi is reménykedünk, de tény, hogy több mint egy hónapja semmi hírt nem kaptunk felőle...

-Nem vagyon benne biztos, csak optimista vagyok.

Igazából, ha nem lettem volna született optimista, nem hiszem, hogy depresszió nélkül el tudtam volna viselni a sok bántást és piszkálódást, amit az árvaházban kaptam.

-Khm - köhintett közbe Kheirón, jelezvén, hogy kissé eltértek a főtémánktól - Nos, April tudnál mesélni magadról? - kérdezte a felém fordulva, mire csak megvontam a vállam.

-Hát, 15 éves vagyok, amióta az eszemet tudom, az árvaházban élek... Vagy éltem, nem tudom, mindegy. Mindig azt mesélték, hogy egy tengerparton találtak meg kisbabaként mindenféle nyom nélkül, kivéve a keresztnevemet, amit valaki a homokba írt. Még a családnevemet is az árvaháztól kaptam. Igazából sosem hittem el ezt a sztorit, sokkal inkább gondoltam, hogy a szüleim egyszerűen nem akartak.

-Biztos vagyok benne, hogy nem így van - tette a vállamra Percy a kezét bátorítóan - Nem véletlenül vagy itt. Te félvér vagy, vagyis félig halandó, félig isten.

-Félig... Isten? - hiperaktív énem ekkor fogta fel az egész beszélgetés lényegét.

-Mivel egyik szülődet sem ismerted, nem tudjuk, hogy anyukád vagy apukád volt isten, de reméljük, hogy nemsokára kijelenti - kezdte Kheirón - Ezenkívül tudjuk rólad, hogy különleges és erős vagy, mivel isteni kérésre mentek el érted Percyék Londonba. Azt viszont nem értem, hogy hogyan nem vonzottál egy csomó szörnyet a környékre... De bízom benne, hogy hamarosan erre is fény derül.

-Én... Félisten... Vagyok... - motyogtam magamnak sokkolódva - mint Akhilleusz, Odüsszeusz meg Héraklész?

-Igen. De mivel egyelőre nem ismerjük az isteni szülőd kilétét, a Hermész bungalóban szállásolunk el, mivel Hermész az utazók istene is.

-Rendben - bólintottam félszegen, majd kissé kizökkenve követtem Percyt, aki kilépett az épületből. A nap már lemenőben volt, ami meglepett, nem gondoltam volna, hogy órákig beszélgettünk Kheirónnal.

-Nyugi, minden rendben lesz - próbált nyugtatni - én is kivoltam, mikor mindezt csak úgy közölték velem, de adj hálát, hogy nem Mr. D avatott be... Ne félj, majd belerázódsz. - erre csak bizonytalanul bólintottam.

-És egyébként hol vagyunk? - tettem fel a kérdést. - Mármint azon túl hogy a Félvér Táborban.

-Amerikában, a Long Island északi részén.

-Hogy mi?! Mégis hogy kerültünk ide Londonból ennyi idő alatt? - akadtam ki.

-Hádész gyermekei képesek az árnyékutazásra, amivel elég nagy távokat át lehet ugrani. Nico pedig Hádész fia.

- Egyébként akkor a többi barátod is mind itt van? Úgy értem akikkel megmentettétek a világot meg a többi. Kivéve Leot.

-Egy részük igen, a többiek a Jupiter táborban. Piperrel meg Nicoval már találkoztál, ezenkívül a barátnőm, Annabeth is a Félvér Táborban van.

-Athéné lánya, akivel a Tartaroszba estél, ugye?

-Igen - mosolyodott el.

-Jó, jó, ne előttem csorgasd a nyálad! - nevettem el magam, mire Percyre rájött a röhögőgörcs - Most mi van? - értetlenkedtem.

-Semmi, csak az első mondat, amit mondott nekem az volt, hogy: "Álmodban csorog a nyálad"  - válaszolt.

-Máris kedvelem - vigyorogtam.

Nem tudtam volna megmondani, mikor voltam utoljára vagy egyáltalán voltam-e valaha ilyen felszabadult akárkivel. Úgy éreztem Percyvel körülbelül egy hullámhosszon vagyunk, és ő nem a külsőmet figyelte, mint azelőtt minden más fiú, hanem egyszerűen barátságos volt velem, mert érezte, hogy akkor arra volt szükségem.

Lehet hisztisen hangzik, ha arról beszélek, hogy észrevettek a fiúk, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy szerelmes leveleket meg verseket írtak.

Nem, az árvaház egészen más érzéseket hoz ki a lakókból.

Van, aki képes kezelni a tudatot, hogy árva és mondhatni hontalan, ám van aki enged a negatív energiának, ezért igen sok agresszív, dühkezelési problémákkal küzködő, bunkó és elkeseredett gyerek tengette napjait az intézményben. Engem pedig mindig kiszúrtak és kipécéztek.

Kiskoromban volt egy barátom, aki mindig megvédett, de ő egyszer csak eltűnt én meg magamra maradtam. Gondolom látták rajtam, hogy védtelen vagyok.

A rossz és kellemetlen emlékeket igyekeztem kizárni, inkább gyönyörködtem a tábort körülvevő táj szépségében.

És bár igaz, hogy aznap nem egy szürreális és abszurd dolog történt velem, valahol mélyen felütötte fejét bennem az érzés, hogy ma nem elhagytam az otthonomat, hanem megtaláltam.