Ha az unott londoni járókelők felpillantottak volna az árvaház emeleti ablakára, egy kócos, fekete hajú lányt látnak, aki smaragdzöld szemeivel álmosan lesi a korai órához képest meglehetősen mozgalmas utcát.

A gondolataim azonban teljesen máshol jártak. Egyre erősebben tört fel bennem az érzés, miszerint nem vagyok való ide, a londoni árvák közé.

Abban sem voltam biztos, hogy valójában árva lennék. Bár nekem azt mesélték, hogy egy reggel a tengerparton találtak meg kisbabaként, mellette egy névvel, amit a lágy homokba írtak: April, én nem igazán hittem ebben, sokkal valószínűbbnek tartottam, hogy a szüleimnek nem kellettem, így lepasszoltak az árvaházba.

Egy ablakpárkányon ültem, ami a kedvenc helyem volt az egész nyomasztó intézményben. Ahogy leszálltam onnan, úgy éreztem, mintha aznap az életem egy új fejezetbe kezdene és változás köszöntene rám. Persze rögtön elhessegettem ezt a gondolatot, hiszen itt töltött éveim alatt egy dolgot biztosan megtanultam: nem éri meg reménykedni.

Mert utána rendesen pofára eshet az ember.

Hirtelen megszólalt az ébresztő csengő, mire a párnák mélyéről kócos fejek emelkedtek fel. Sietve mentem a mosdóba, mielőtt szobatársaim belém köthetnének. Mint mindig. Miután végeztem, gyorsan felkaptam az árvaházi egyenruhát, felraktam magamra a névjegykártyát, majd az étkező felé indultam. A folyosó falai hófehéren virítottak, a lábaim alatt pedig kopott, fekete színű csempék csattogtak. Ahogy haladtam az étkező felé, egyre több szobaajtó nyílt ki, ahonnan újabb árvák léptek ki. Mélyen lehajtottam a fejem és megpróbáltam láthatatlanná válni. Az árvaház lakosai gyakran piszkáltak és bántottak, fiúk és lányok vegyesen. Sosem értettem pontosan miért.

Észrevettem, hogy a fiúk figyelmét felkeltem és ez miatt piszkálnak, a lányok pedig a fiúk viselkedése miatt voltak féltékenyek rám. Szinte nem telt el nap, hogy nem sírtam volna miattuk. Pedig igazán nem volt miért bántaniuk, akármikor cseréltem volna velük!

Nem akartam mást, csak jelentéktelenné válni, beleolvadni a tömegbe, hogy többé rám se nézzenek, azonban akármennyire is próbáltam magam elrejteni, mindenhol észrevettek. Ébenfekete, enyhén hullámos hajam, élénk smaragdzöld szemem valamiért mindenkire hatással volt.

Éppen bevettem volna egy kanyart, amikor beleütköztem valakibe, és kölcsönösen feldöntöttük egymást. Amikor felnéztem, egy sötét hajú fiút láttam, aki gyorsan felpattant, majd engem is felsegített. Furcsának tartottam a fiúból áradó, tengerre emlékeztető illatot és erőteljes auráját, valamint azt is, hogy nem egyenruhában volt, sőt, kék pulcsiján különböző vágások voltak, mégsem tűnt fel senkinek.

Az idegen ránézett a névjegykártyámra, majd halványan mosolyogva megszólalt.

-April Williams. Napok óta kereslek. Tudom, hogy ez így ijesztő és furcsán jön ki, de beszélnünk kell, és nincs sok időnk - fúrta bele tengerzöld tekintetét az enyémbe - Bíznod kell bennem.

-Én... - Nem tudtam mit mondjak. Az idegen furcsa volt, de tekintetében a legkisebb gonoszság sem volt fellelhető. Egyszerűen lehetetlen volt elképzelni róla, hogy akármilyen rossz szándéka lenne. Bár elég naiv tudok lenni, ekkor biztosan éreztem hogy jók a megérzéseim - Azt hiszem, megbízok benned.

-Gyere, itt nem beszélhetünk. - a fiú gyors lépésekkel indult el a folyosón, én pedig követtem. Egyszer csak bekanyarodott egy apró mellékágazásnál, ahol lementünk egy lépcsőn, majd körülbelül ötven méter után feljutottunk a felszínre.

Az utca szélén álltunk, mellettünk pedig egy barna, fonott hajú, gyönyörű lány állt, valamint egy talpig feketébe öltözött fiú.

-Percy Jackson vagyok - szólalt meg a srác, aki odavezette, majd kézfogásra nyújtotta a kezét, amit elfogadtam.

-Piper McLean - intett a lány.

-Nico di Angelo - bicentett a harmadik.

-April Williams vagyok és szeretném tudni, miért hoztatok ide. - próbáltam határozottnak tűnni.

-Nyugi, mindent meg fogsz tudni - mosolygott bátorítóan Piper -, de itt veszélyes, el kell...

Morgó hang hallatszott a közelben.

-Ez meg mi volt? - pislogtam ijedten.

-Figyelj, mindent elmondunk, de most mennünk kell - nézett rám Percy komolyan.

-Mi? Hova? Én itt lakom, nem mehetek el csak úgy! - A szívemből szóltam. Árvaház ide, nyomasztó épület oda, ez az intézmény volt az egyetlen otthonom. Egészen kicsi koromtól fogva itt nevelkedtem, a dolgozók mind ismertek és bár néha álmodoztam arról, hogy nem kell többé itt élnem, teljes mértékben elképzelhetetlennek tartottam, hogy elhagyjam ezt a helyet.

Az egyik sikátorból előtűnt a morgó hang gazdája. Még sosem láttam ekkora testű kutyát, nem is beszélve arról, hogy a nyakából a szokásos egy fej helyett három nőtt ki. Az állat vérszomjasan vicsorgott, vörös szemében gyilkos fény villogott.

Elképedve néztem a felém száguldó kutyát, azonban pár pillanat múlva elsötétült minden körülöttem.

Először azt hittem elájultam, de nem ez történt. Elsuhanó árnyakat láttam, miközben csontig dermesztett a hideg. Rövid idő múlva pedig minden kivilágosodott, és a fényes napon találtam magam. Minden erőm elhagyott, a lábaim gyengén csuklottak össze, miközben a fejemben lüktető fájdalom egyre erősebbé, már-már elviselhetetlenné vált.

Ez volt az a pillanat, amikor tényleg elájultam.

***

Mikor kinyitottam a szemem, fehér falak vettek körül. Megállapítottam, hogy egy kórteremszerűségben fekszek.

A kérdés csak egy volt: hogy a túróba kerültem oda?

Nagy lendülettel felültem, de rögtön meg is bántam, gyengén hanyatlottam vissza a puha matracra. Léptek hallatszottak, mire megpróbáltam legalább feljebb nyomni magam az ágyon, hogy ne tűnjek olyan szerencsétlennek. Az érkezők ketten voltak, egy ismeretlen, szőke hajú fiú, valamint a srác, aki kivezetett az árvaházból, avagy Percy.

-Jól vagy? Mikor megérkeztünk szó nélkül összeestél - szólított meg aggódva Percy, ám nem méltattam válaszra.

-Mi történt? És hol vagyok? - kérdeztem halvány kétségbeeséssel a hangomban.

-Elájultál - válaszolt a szőke hajú - Van akinek a szervezete nem bírja az árnyékutazást. A második kérdésedre válaszolva pedig üdvözlünk a Félvér táborban! - mosolygott rám.

-Árnyékutazás? Félvér Tábor? Mégis miről...

-Mindent el fognak mondani neked - nyugtatott Percy, majd egy poharat nyújtott felém -, de most hajtsd ezt fel, jobban leszel tőle.

Bizonytalanul néztem rá, de mivel minden furcsa fejlemény ellenére továbbra is úgy éreztem, megbízhatok benne, végül elvettem és megittam az italt az utolsó kortyig. Rögtön erősebbnek éreztem magam, úgyhogy újra felültem az ágyon, azonban most nem estem vissza.

-Tényleg jobb - mosolyodtam el halványan.

-És? Milyen íze volt? - kérdezte izgatottsággal vegyes érdeklődéssel Percy. Nem értettem miről beszél, én nem találtam semmi különlegeset az italban, olyan volt, mintha egy pohár vizet hajtottam volna fel.

-Semmilyen. Miért, mi volt benne? Teljesen olyan volt, mintha vizet innék, közben rögtön jobban lettem tőle.

A két fiú értetlenül nézett össze.

-Nektárt ittál. Mindenkinek a számára legkedvesebb ízt idézi fel. - válaszolt a szőke srác.

-Na mindegy, ejtsük a témát - szólalt meg Percy. - Ő itt Will Solice, a legjobb gyógyító a táborban. Az én nevemet meg ugye tudod, szóval ne húzzuk az időt, menjünk Kheirónhoz, ő majd mindent elmagyaráz neked.

-De először nyugodtan öltözz át - rakott le egy zacskót az ágyra Will - van itt több méret és fazon, válassz csak.

-Kint várlak - tette hozzá Percy, majd Willel együtt kimentek az épületből.

Számba vettem a zacskó tartalmát. Többfajta nadrág volt benne, valamint narancssárga felsők, amelyeken ugyanaz a felirat virított: Félvér Tábor. Volt ott haspóló, hosszú ujjú, pulóver, atléta és még más ruhadarabok is. Nem bonyolítottam túl a dolgot, igazából sosem tulajdonítottam nagy jelentőséget az öltözködésnek. Felkaptam egy egyszerű farmert meg egy rövid ujjú pólót, majd a többi ruhát visszarakva vettem egy nagy levegőt és Percy után indultam.

Sziasztok!

Ezt a könyvet már elég régóta tervezem, szóval remélem tetszik❤️

Legyen szép napotok!