Harry szemszög

-Figyelj Louis, én sajnálom a tegnapit én csak...
- Miért kérsz bocsánatot? Te semmi rosszat nem tettél. Kettőnk közül én voltam a hülye, hogy nem álltam le, mikor először szóltál.
-........- nem válaszoltam, csupán mélyen a kék szemekbe néztem.
-Harry... mondd, most félsz tőlem?
-É-én nem igazán tudom mit mondjak...
-Értem. Én tényleg sajnálom és megértem ha a történtek után nem akarsz a közelembe se jönni.- mondta, majd felkellt mellőlem és beállt focizni. Egész tesin őt figyeltem, s mélyen a gondolataimban süllyedtem. Ahogy néztem Lou izzadt arcát, amint haja a homlokára tapad, mocskos dolgok jutottak eszembe. Olyanok, melyeknek a tegnapiak után nem szabadott volna.
Arra eszméltem fel, hogy a többiek haladnak vissza az öltözőbe. Megráztam a fejem, hogy teljesen visszatérjek a valóságba, majd mentem utánuk. Louis egész nap a lehető legmesszebb volt tőlem. A tesi utáni órán távol üllt tőlem, s egész nap, minden teremben, abban a padban üllt. Fájt, hogy messze ment tőlem. Fájt, hogy rám sem nézett. Fájt, hogy hozzám se szólt. Nem mintha máshoz beszélt volna, de akkor is rosszul esett.

Hazafelé tartottam az iskolából, amikor megpillantottam magam előtt sétálni az én pici Tomlinsonom.
Harry hozd rendbe a dolgokat, hogy ismét barátok legyetek! Ordítottam magamban, s rohanni kezdtem utána. Megragadtam a csuklóját s magam felé fordítottam.
-Louis, én nem akarom ezt! -mondtam lihegve. Ő csak értetlenül nézett rám. -Szeretném, hogy elmondd mi bánt, hogy tudjam min változtassak!
-Ne változtass semmin, Harry. Te csak maradj ilyen csodálatos és tiszta. Maradj ilyen angyali.