2017. 06. 12.

A nyár előtt úgy véltük, még egy röpke hét alatt sem lehet megkedvelni valakit. Egészen odáig, amíg a Russel-tesók nem kopogtattak a házunk ajtaján és nem álltak elő egy kiharcolt kompromisszummal. Majd azt vettük észre, hogy a megdönthetetlennek látszó büszkeségünk pechére igen, egy hét elég arra, hogy eldöntsd, valakiből esküdt ellenség lesz-e vagy évszázados haver.

Az üzlet a két új szomszéddal részünkről meghalni látszott, ahogyan az egyezség szerinti idő gyorsan eltelt, mi pedig azon kaptuk magunkat, hogy Kaya Russel fondorlatos terve, amit talán a mi ajtófélfánkon álmodott meg, révbe ért. Ha akkor mindhármukat megkérdezték volna, hogy gondoltuk-e volna ezt, a nemleges válasz egy másodperc alatt elhangzott volna. Úgy véltük, ahhoz világéletünkben túl makacsok és bizalmatlanok voltunk, hogy bárki mással is jóban legyünk, aki nem rokon. Mivel ahogy Shelbynek és Miának is, úgy nekem is a család adott egy kisebbfajta mentsvárat úgy általánosságban a többi ember elől.

Életünk során mindenki másban hatalmasat és visszafordíthatatlant csalódtunk. Játszótéri pajtásokban, osztálytársakban, hamis barátokban. A felnőttekről, akik valahogy képtelennek bizonyultak megérteni minket, nem is beszélve. Nem hagyhattuk, hogy a harmóniánkat akárki félbeszakítsa, majd utána tudatosan kirángathasson minket a jól megszokott komfortzónánkból.

Mégis Kaya és Bryan Russel egynek tűntek a kevés kivételből. Miközben teltek az órák, rájöttünk, hogy az álarc mögött és a felszín alatt teljesen olyanok, mint mi, ugyanolyan gondokkal, tervekkel, logikával, meglátásokkal és kijátszandó kártyákkal. Kaya már nem tűnt olyan ártatlannak és idegesítően boldognak, mint azelőtt. Bryan pedig ha néha kidugta a fejét a házból és csatlakozott hozzánk, kezdett feloldódni.

Mégis egy valami furcsának tűnt: semmilyen esetben sem engedtek be az otthonukba.

Michaela talán az egyik legtapintatlanabb kérdését fontolgatta feltenni Kayának, ahogy a városrész lepukkant kisboltjában álltunk mi négyen, azaz a lányok, előttünk a cukrokkal. Kaya lábával dobolt a közért fekete-fehér kövén, fintorogva végignézve a választékon. Shelby levett egy csomag Haribót. Mia a savanyú cukrokat nézte, én meg arra vártam, mi fog történni. Mindig is érdekelt a dráma és állandóan sikerült résen lenni, hogy elkapjam azt. Márpedig ha a nővérem kérdezett, akkor kétségkívül fel kellett készülni egy robbanással érkező igazság-és drámabombára.

- Kaya - mondta ki a lány nevét gyorsan és határozottan.

- Mi az, Mia?

- Ezután hazamegyünk, igaz? - A szőke lány mosolyogva bólogatott. - Ezt értem, de... Miért van az, hogy mindig a mi házunkban vagyunk?

Kaya egyre fehéredő arcáról hamar lefagyott a vigyor. Látszólag próbált előállni egy értelmes vagy kevésbé épkézláb válasszal, miközben hol egyikünkre, hol másikunkra kapta egyszerre ijedt és értetlen tekintetét.

- Hát, az a helyzet, hogy a szüleink nincsenek itthon, és... - sóhajtott. - Jó, kit akarok én átverni? Nem veszitek be. Csak annyi, hogy... Légyszi, ne menjünk oda, veletek ne. Nem akartok oda bemenni.

- Miért? Barátok vagyunk, vagy legalább is olyasmik, nem tudom, mert sosem voltak normális barátaim, de... Tudtommal ez benne van az univerzális haver csomagban. Cserébe mi meg hallgatunk, mint a sír, akármi is van bent. Üzlet? - Mia az idősebbik Russel felé nyújtotta jobb kezét, aki tétován, de azért is viszonozta a kézfogást.

- Jó, legyen. Csak azért, hogy lássátok, milyen jó szívem van. És azért, mert abszolút nem rejtegetünk semmit - nevetett kínosan. Pedig ha tudta volna, kezdett nyilvánvalóvá válni számunkra, hogy a Russel családdal valami nem stimmel. Addig is uralkodott bennünk kevéske kétely és gyanú a szüleik miatt. Mintha megjátszották volna a tökéletességet, és mi már jól megtapasztaltuk, hogy az ilyen álca mögött olyan titok lapul, amit kár lett volna kihagynunk.

Így kötöttünk ki rövidesen a szomszéd ház ajtaja előtt. Már magával az építménnyel valami sántított, amióta emlékeztünk, egyszerre rideg, lehetetlenül magával ragadó és taszító látványt nyújtott a látszólag teljesen nyugodt, világosszürke faborítású ház, a habot a tortára pedig az tette, hogy a lakói szinte évenként cserélődtek. Eszembe jutott, hogy csak simán mi válhattunk az évek során ennyire paranoiássá és minden lében kanállá, a függönyök mögött pedig tényleg nem történt semmi, mégis ezt inkább elhessegettem magamtól. Tekintve, hogy Kaya már vagy egy perce szorongatta a bejárati ajtó kilincsét és hezitált bemenni.

- Lányok - váltotta komolyra a figurát legelőször előttünk. - Rendesnek tűntök, meg minden, de amit ott bent láttok, arról egy szót se senkinek. - Bólogattunk, majd szeme sarkából ránk nézett és inkább benyitott.

- Itthon vagyok! - kiáltotta el magát, ahogy a látszólag üres nappaliba léptünk, ahol minden egyszerre olyan rendesnek, mégis szürkének és kihaltnak tűnt. Mintha csak egy látszatot tartottak volna fenn. - Áthoztam pár barátot is! És fogadok, hogy már megint nincs itthon senki...

- Pedig itthon vagyunk, kincsem. - Egy tipikusan kinéző negyvenes nő komótosan kisétált a konyhából. Az anyjuk. Bár megdöbbentem egy pillanatra, hogy Kaya egyáltalán nem hasonlított rá. - És ti vagytok a szomszéd Pennék, ha nem tévedek?

- Igen, anya. Ő Moreen, Michaela és Shelby, a barátaim.

- Nagyon örülök nektek, lányok. Én Constanze Russel vagyok, Kaya és Bryan anyukája. Épp palacsintát csinálok, volna kedvetek...

Robajos ajtócsapódás hallatszott, amivel egyidőben egy hatalmas árnyék rajzolódott ki a földön. Mindannyian az illető felé vezettük tekintetünket, még Kaya és Mrs. Russel is, ahogy a nagydarab, majdnem két méter magas férfi felpüffedt, vörös arccal támolygott be közénk, mintha már nem is tudta volna a világát. Mrs. Russel arcán kétely és ijedtség jelent meg, Kaya pedig kapadozni kezdett, de már túl későnek bizonyult. A pasas erősen a lépcső melletti kisszekrényre csapott, aminek hála az azon pihenő lámpa rögvest leesett és földet érve ripityára törött.

Mia, Shelby és én rettegve összenéztünk. Már értettük, miért nem akarta Kaya, hogy lássuk az otthonát. Persze akkor még nem tudtuk, hogy az a férfi előttünk feltehetőleg a legagyatlanabb ember lehetett, akivel egész életünkben találkoztunk, de ezt a mérhetetlen kattantságot profi módon titkolta. És mégis tetőzte azzal a napi több liter tömény itallal, ami nélkül abszolút nem tudott túlélni.

- Asszony! - ordított fel karcos hangján, mire mindannyian összerezzentünk. - Adj pénzt, aztán takarítsd fel azt a ronda lámpát, ne lássam soha többé!

- De hát nem lehet, valahogy meg kell tudnunk élni, Tom. Hogy fogjuk kihúzni a hónap végéig?

- Nem lehet így, hónap vége úgy... Kurvára nem érdekel! Ne rikácsolj és adj már végre a kezembe valami szaros fityinget, különben...

- Gyerekek, menjetek fel vagy ki innen! - suttogta Constanze, kinek mindene remegett a félelemtől. - Most! Addig ezt elintézem.

- De anya, ő...

- Kaya, a felesége vagyok, úgy, ahogy neked az apád. Meg kell oldanom, te pedig mindig túl gyerek leszel ehhez, ahogy a barátaid is.

Ekkor egy sötét ruhás alak jelent meg Constanze és Thomas veszekedő alakja mögött. Velünk ellentétben nem látszott ijedtnek apja elé szaladni, vagy csak simán jól temette el a felszínről érzéseit. Nővérére nézve bólintott, tekintete pedig azt sugallta, hogy megoldja a helyzetet. Majd ránk nézett, arca egy pillanatra szánakozóba és megbánóba ment át.

- Elég volt! - csapott szét a kettő között. - Anya, hagyd rám, kérlek. Apa, van egy kis pénz a fészerben, ha...

- Végre nem vagy olyan szánalmas és felesleges, mint máskor, fiam. Tanulhatnál tőle, Constanze, elvégre a te idióta kölyköd!

Thomas végre hangosan bosszankodva kibandukolt, a fagyos lebegő pedig kezdett egyre csak felolvadni a férfi távolodásával. Mrs. Russel egy ideig állt és vegyes érzelmekkel nézett ránk, mire Bryan mellénk lépett.

- Nem bunkóságból, de nektek hárman mihamarabb el kellene tűnnötök innen, mielőtt egy újabb kocsmatúra után visszajön.

Halkan köszönve hagytuk el a Russel-házat. Kaya még utánunk kiabált, nehogy az egész átmenetel miatt még nekünk legyen lelkiismeret-furdalásunk, és, hogy majd másnap találkozunk, de ez egy cseppet sem segített rajtunk.

Ekkor tanultuk meg, hogy határozottan távol kellett maradnunk Thomas Russeltől. Vagy megtervezni, hogyan juthat ki abból a környezetből Kaya és Bryan, még ha átvitt értelemben is. És ez csak úgy lehetett lehetséges, hogy valahogy állandóan a testvérek mellett maradunk és eltereljük a figyelmüket az otthoniakról.

2019. 06. 03.

Álmomból felriadva ültem fel hirtelen a hajnal kellős közepén és azzal az erővel pánikba is estem. Hirtelen elképzelni se tudtam, hol voltam: az ablakot, a redőny csíkjain át beszűrődő fényeket és szinte még a sötétséget is teljesen ellentétesnek éreztem, mint otthon, Kanadában. Hiszen számomra minden után az a Vancouver melletti ház vált az igazi otthonommá és örökké az is maradt, ahogy képtelenségnek tűnt elfogadni újra Wembley-t.

És akkor csapott le rám a felismerés, hogy megint a gyerekkori szobámban aludtam. Felcsaptam a villanyt, hogy tényleg megbizonyosodjak róla, mire látva a kávébarna falakat, a sötétre lazúrozott bútorokat és az érintetlenül hagyott dolgaimat, amiket nem vittem magammal Kanadába, rögvest kirázott a hideg. A nyitott ablakhoz sietve egy mozdulattal felhúztam a redőnyt, hátha friss levegőhöz jutva talán jobban érzem magam, de ez a tett már-már még egyet belémrúgott. Azt teljesen elfelejtettem, hogy a régi szobám ablaka pontosan a szomszédéra néz. És a szomszéd, aki abban a helységben élt, Bryan Russel volt.

Valahogy ügyesen beletrafáltam. Pont akkor ébredtem fel, amikor már ő se aludt, hanem az ablakon bámult ki. Erről eszembe jutott, hogy régen mindig így beszéltünk: mindketten a nyitott ablaknál ültünk és néha éjjeleket is végigbeszéltünk. Sőt, ha olyan kedvünk volt, a garázsunk tetején keresztül átmásztunk egymáshoz vagy ott találkoztunk.

- Moe? - kérdezte, megtörve a meleg éjszaka csendjét.

- Mi az, Bryan?

- Semmi. Vagyis... Annyira lehetetlennek tűnik, hogy megint így beszélünk.

- Pedig itt vagyok, nem csalás, nem ámítás! És szerencséd van, mert egy egész nyáron át így foglak boldogítani.

- Nincs kedved átmenni a tetőre?

- De, persze. Csak reméljük, hogy nem csuklik össze alattam.

Elkezdtem feleleveníteni az emlékeket, hogy miképp másztam át a garázs tetejére. Az ablak szélére ülve kitettem mindkét lábam rajta, majd megkapaszkodva a vízelvezető csőben úgy egy métert ugrottam, majd földet értem a tető vékony szélére. Pár lépés múlva már elengedtem a bádogot, ahogy a fedél alattam is kezdett kiszélesedni. Már jóval stabilabban mint azelőtt leültem, nekidőlve a házunk falának. Ekkorra már Bryan is átért és ugyanígy tett.

- Hát, szia újra, Reen. - Egy nagyot sóhajtva nekidöntötte fejét a falnak, a saját házukat vizslatva. Pontosabban feltehetőleg a bejáratot nézte, arra várva, mikor jelenik meg az egyszerre ünneprontó és bunkó apja.

- Apádra vársz?

- Nem ért haza, pedig vagy tíz körül elment. Fogadni mernék, hogy az idióta ivócimboráival van és épp a sárga földig isszák magukat, vagy annál tovább, tudom is én, miközben valami focit néznek és az asszonyt meg a gyerekeket szidják a halálig... De akkor is meg kell várnom, nehogy kárt tegyen valamiben, vagy valami hülyeséget csináljon. Mert képes rá.

- Tehát még mindig...

- Az elvonó csak ideig-óráig segített neki. Újra iszik, cserébe még agresszívabb, mint valaha.

- Sajnálom, Bryan. Ha valamiben tudok segíteni, most már tényleg itt vagyok.

- Ne sajnáld. Ha ő ezt akarja, hát legyen, csinálja, meg is érdemli. Csak anyát és Kayát hagyja ki belőle. Meg úgy az egész kibaszott családot, aminek anyám szerint akármi történik, akkor is a része. Néha csodálom, hogy bírja még mindig mellette.

- Mert azt érzi, hogy muszáj neki.

- De akkor miért szépíti a dolgokat?

- Hogy valahogyan túléljen. Ahogy neked és Kayának is túl kell élnetek.

- Annyira várom azt a percet, amikor mindennek vége lesz. Biztos te is várhatod... Hogy újra elhagyd Wembley-t és utána vissza se nézel.

- Ezt... Ezt honnan tudod? - dadogtam. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy még mindig ennyire ismert.

- Ott voltam a tűzben, emlékszem, mi történt a többiekkel és legjobban, hogy mi veled. Nem lehetett könnyű élni a tudattal.

- Még most sem egyszerű, Bryan, de... Annyira örülök, hogy te legalább érted. - Egy hatalmas kő esett le a szívemről, tudván, hogy volt valaki, aki megértett és aki előtt nem kellett felvennem az álarcot és villantani egy idegesítő műmosolst, miközben azt szajkóztam magamban, hogy minden rendben, holott egy cseppet sem. - Úgy rühellem Wembley-t. Nem csak a várost, hanem magát a létezését is. 

- Ja, Moe, én is. Grover Wembley egy címeres ökör volt, amikor kipattant az ötlet a fejéből, hogy pontosan ide kell letelepednie és még véletlenül sem máshová.

- Akkor már ketten utáljuk ezt a várost? - kérdeztük egyszerre egymástól, mire minden hátulütő és rossz gondolat nélkül felnevettünk.

- Pusztuljon Wembley - jelentette ki magabiztosan.

- Pusztuljon.

Tovább nevettünk, miközben ugyanaz a sötét alak dülöngélt végig az utcán, mint mikor legelőször jártunk Russelék házában. Inkább csendben maradtunk, úgy figyeltük a férfit, ahogy próbálja beletenni a zárba a kulcsot, majd sűrű és hangos káromkodásokat ejtett el, amiért nem sikerült bejutnia a tulajdon házába.

- Ne haragudj, Moe, de úgy látszik, jelenésem van - állt fel, arca pedig kezdett elkomorodni. - Jó éjt!

- Jobbat, Bryan.

- Akkor jobbat.

Egy jó ideig onnan néztem a fiút, ahogy visszament a szobájába, leszaladt az emeletről és kinyitotta a bejárati ajtót, betámogatva a saját ittas apját a házba, aki torka szakadtából végigordította a házat, amíg a nappaliban lévő kanapéig nem ért és ott nem dőlt volna ki.

Nem gondoltam volna, hogy még mindig ilyen nehéz lesz mindkettőnknek. Mégis egy felem kezdte eldobni a közönyt és újra megkedvelni Bryant. Holott a terv szerint egyiket sem szabadott volna.