Audrey

Késő délutánra járt már. A nap is már lemenőben volt. Igaz, Aemond megkért, hogy ne hagyjam el a szobát, de ezt megszegtem. Nyugtalan voltam azóta, amióta csak elment. Vajon mi lehet most vele? Ugye jól van és nem esett baja? Istenem, kérlek hallgasd meg imáimat, amiért már napok óta imádkozok.

De közben olyan nyugtalan is vagyok, nagyon rossz érzésem van... A szívemben hasogatott a fájdalom, mintha valami össze akarná roppantani. A körmömet már véresre rágtam, miközben oda-vissza járkáltam a szobában.

Ekkor kopogtattak az ajtómon. Egyből az ajtóhoz siettem, hogy kinyithassam. Viszont amikor kinyitottam, az ajtó előtt csak Helaena állt.

- Hoztam neked valamit enni, mert ebédre se jöttél el. - nyújtotta felém a tálcát.

- Nem tudok enni egy falatot sem. - utasítottam el. - De azért köszönöm! - próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra.

- Azért próbáld meg! - tette le a tálcát az asztalomra, majd leült az agyámra.

- Nagyon rossz érzésem van, mintha valami baj lenne. - nyugtalankodtam.

- Aemond nagyon jó harcos, Audrey. - próbált megnyugtatni a lány, de nem járt sikerrel.

- Daemonnal szemben nem biztos. - ráztam meg a fejem.

- Csak próbálj nyugodt maradni és minden rendben lesz. - állt fel, majd megsimogatta a vállam, és kiment a szobából.

Ehhez inkább nem fűzök semmit. Elegem van ezekből a "Próbálj nyugodt maradni! Ne aggódj, nem lesz gond!" mondatokból. Már a könyökömön jönnek ki. A hajamat tudnám tépni ilyenkor már, csak még egyszer mondja ki valaki a száján.

Újabb kopogtatás az ajtómon. Vajon Helaena mit felejtett el? Szinte csak ő az, aki meglátogatott ma, meg néha Alicent. Viszont most teljesen más valaki állt az ajtóban.

- Ser Robert... - tátottam el a szám, majd a lovag mögé néztem. - Hol van Aemond?

- Hercegnő, gyere ki egy percre... - fogta meg gyengén a csuklóm, majd kivezetett a szoba ajtóból a folyosóra.

- Aemond mikor jön be? Nagyon szeretném már megölelni! - tekingettem jobbra-balra, hogy hátha valamelyik oldalról meglátom a szőke fiút közeledni.

- Hercegnő... - sóhajtott egy nagyot Ser Robert, majd lesütötte mogyoróbarna szemeit. Nekem a szívem pedig egyre hevesebben kezdett verni. - Légy erős, mert amit most mondani fogok, az nem lesz könnyű...

- Mi történt? Aemondnak baja esett? Daemon bántotta? - kérdeztem, kapkodva a levegőt.

- Meghalt, hercegnő... - suttogta, majd egy nagyot nyelt. Amikor meghallottam ezt a szót, én teljesen lefagytam.

- Nem... Az nem lehet... - ráztam meg a fejem. - Aemond nem halhatott meg! - törtek ki belőlem a könnyek. - Nem! - dőltem neki háttal a falnak, miközben a számra szorítottam a kezem.

- Hercegnő! - kapott utánam Ser Robert.

- Miért hazudsz? Ki kérte ezt? - ordítottam, miközben összerogytam a földön.

- Hercegnő... - nyúlt bele a zsebébe a lovag, majd elővett egy kendőbe csomagolt apró valamit, és felém nyújtotta. Remegő kézzel vettem el tőle azt, majd ránéztem. - Azt kérte, hogy ezt adjam oda neked.

Kihajtogattam a kendőt, és amikor megláttam, hogy mit rejt a tartalma, még jobban sírni kezdtem. Az a zafír volt benne, ami Aemond szeme helyén csillogott mindig. A számhoz emeltem a gyönyörű ékkövet, és egy csókot nyomtam rá, majd a szívemhez szorítottam.

- Visszahoztam a herceg holttestét, hogy el tudj búcsúzni tőle, ha szeretnél... - mondta Ser Robert, mire egy pillanatra abbahagytam a sírást.

- Vigyél oda, kérlek! - álltam fel remegő lábakkal, és hagytam, hogy Ser Robert elvezessen oda, ahol az én szerelmem holtan feküdt. Addig nem vagyok képes elhinni, amit mond, amíg a saját szememmel nem láttam.

A lovag benyitott abba a szobába, ahol a Csendes Nővérek szokták előkészíteni a holttesteket a temetés előtt.
Az asztalon valóban feküdt valaki, de le volt takarva. Remegő lábakkal és ajkakkal sétáltam közelebb, majd megálltam az asztal előtt, ahol ránéztem Ser Robertre. A kezeim mint a nyárfa levele, úgy remegtek, miközben a fehér lepedő fölé emeltem őket. Nem mertem levenni, mert féltem, hogy tényleg igaz, amit a testőröm mondott.

Végül csak megtettem. A szívembe belehasított a fájdalom, miközben elordítottam magam. Aemond élettelenül feküdt az asztalon, a bal arca oldalán pedig egy lyuk tátongott. Egy kard helye volt... A másik szeme pedi üvegesen tekintett a semmibe, az ajkai pedig résnyire nyitva voltak.

Zokogva borultam a mellkasára, miközben megszorítottam a ruháját. Mélyen szívtam be az illatát, amit most érzek már utoljára. Egyszerűen képtelen vagyok ezt elhinni. Elveszteni életem szerelmét... Ezt az egyet kértem, semmi mást, és most mégis...

A kezem közé vettem az arcát, miközben remegő ajkakkal egy csókot nyomtam kihűlt ajkaira. Az ujjaimat végig vezettem ezüstös haján, miközben folyamatosan csak egyre jobban sírtam.

- Daemon herceg is életét vesztette, amikor megölte Aemond herceget. Bár az ő holttestét nem találtam meg. - mondta Ser Robert, mire ránéztem, majd vissza a holt férjemre. Ezért meg is érdemelte a halált. Ha ilyet mert tenni Aemonddal, akkor megérdemelte.

Végig simítottam a seb helyét, ahol a kard áthatolt Aemond bal szemén, majd végig simítottam az egész arcán. Egy könnycsepp rácseppent a fiú ajkára, amit a hüvelykujjammal letöröltem róla.

Annyi emlék tört fel bennem, hogy csak úgy áradtak az agyamban. A szebbnél szebb emlekektől a gyermekkori emlékekig minden eszembe jutott. A rengeteg játék, amit kisgyermekkorunkban játszottunk, az első csókunk, a házasságunk, az este, amikor elvitt a városba szórakozni... Minden... Ettől pedig még több darabra tört a szívem, pedig már úgy éreztem, hogy nem tud többre, de most mégis.

- Magamra hagynál Aemonddal, Ser Robert? - kérdeztem szipogva a lovagot, mire ő bólintott, és kiment.

- Miért tetted ezt velem? Én mondtam, hogy ne menj el, erre mégis, és most itt hagytál! - borultam bele a vállába. - Miért? - kérdeztem elkeseredve. - Most kinek fogom mondani, hogy szeretlek? Kivel fogok nemes valyrul beszélni? Kinek a karjaiban fogok elaludni? Hm, kinek?

Kicsapódott az ajtó, és belépett rajta Alicent Aegonnal az oldalán. Amikor Alicent meglátott, ide sietett, és ránézett halott fiára. Az asszony hatalmasat sikított, és hangos zokogásban tört ki. Megszakadt a szívem, ahogy láttam Aemond mellkasára borulni, átéreztem a fájdalmát. Viszont én már nem akarok így élni... Aemond nélkül nem...

Se szó, se beszéd léptem ki a szobából, majd a szemeimet megtörölve, sietni kezdtem az istálló felé. Felszereltem Csillagot, majd jól megsarkalva, szélsebesen vágtatni kezdtem a Sárkányverem felé.
Seperc alatt ott voltam, és nem érdekelve az, hogy Ser Robert is jött utánam, beszaladtam a Sárkányverembe.

- Rhaegal, dracarys! - kiáltottam, amikor odaértem a sárkányomhoz.

- Hercegnő! - keresett Ser Robert, de ő nem tudta pontosan, hogy Rhaegal melyik veremben van.

- Dracarys! - ordítottam zokogva. Rhaegal sárga szemei szomorúan és sajnálva csillogtak rám, miközben végig mért. - Dracarys, Rhaegal! - rogytam a térdemre. A sárkány nem mert tenni a parancsnak, túlságosan is szeretett ahhoz, hogy most megtegye ezt. - Dracarys! - végül Rhaegal kinyitotta a száját, én pedig becsuktam a szemem.

- Hercegnő, ne! - ez volt az utolsó szó, amit hallottam, mielőtt a lángok beborították a testem.

Amikor Aemond és én összeházasodtunk, megígértük, hogy együtt leszünk, míg a halál el nem választ, és most már itt is együtt lehetünk. Ha ő itt, akkor én is, hiszen Isten előtt megígértük.