Már a színpad alatt álltunk, azaz félig guggoltunk és vártuk, hogy felemelkedjen velünk a talaj. Egymás vállába kapaszkodva alkottunk egy kis kört és szemünket lehunyva hallgattuk a fate girlök és boyok hangját, akik teljes hangerővel sikongattak és kántálták a nevünket. Főleg akkor, amikor elindult a kis köszöntő videó, amit készítettünk nekik a mai napra. Amikor meghallottam a saját hangomat, tudtam, hogy lassan itt az idő, így szememet felnyitva néztem a lányokra, akik mind engem figyeltek árgus szemekkel.

- Ez is eljött - sóhajtottam fel fejemet rázva és elmosolyodtam a múltunkra gondolva, amikor a legelső koncert előtt mondtam ugyanilyen beszédet. - Nyolc teljes évig boldogítottuk egymást. Néha veszekedtünk, esetleg sírtunk vagy szinte tomboltunk. Fáradtan próbáltuk el ugyanazt a koreográfiát vagy századszorra és csak akkor álltunk le, amikor már tökéletesnek éreztük a táncunkat. Éjjel-nappal a dalainkat gyakoroltuk, de mindez megérte, hisz idáig eljutottunk. Lett egy támogató fandomunk és megtaláltuk egymásban a második családunkat - mondtam és láttam, hogy Bora és Hyun szeme is megtelt könnyekkel. - És bármi is lesz, mindig emlékezzetek arra, hogy mi itt vagyunk egymásnak - fejeztem be, kicsit berekedve, majd torkomat köszörülve nagy levegőt véve számolni kezdtem. - Egy', két', há'...

- Red Thread fighting ! Fate girl and boy saranghae ! - kiáltottuk így együtt talán utoljára és felemeltük a fejünket, majd egymásra rámosolyogtunk bátorítólag és elengedtük a másik vállát. Beálltunk a saját helyünkre és felkészülve vártuk, hogy felemelkedjünk a színpadra. Mikor a kis köszöntő videónak vége lett, hatalmas zaj hangzott fel, majd elindult a ma esti első számunk kezdő akkordja és kitört a pokol, mi pedig kezdtünk felemelkedni. Ami a szemünk elé tárult, az valami hihetetlen volt. Ahová csak a szemünk ellátott, a mi kis vörös fonallal körbe tekert mikrofonjaink világítottak a sötétben, ezzel egy gyönyörű vörös és fehér színben pompázó tengert varázsolva a számunkra.

Mindent bele adtunk ezen a napon és teljesen beleéltük magunkat a dalainkba. Sokszor énekeltettük a rajongóinkat is, akik gyönyörűen hangzottak a hatalmas csarnokban. Hyun, mint mindig most is lopkodta a rajongók telefonját, amikkel selfieket készített magáról, majd vissza is szolgáltatta a készülékeket a tulajdonosukhoz. Bora a light stickünk hatalmas, felfújt változatával énekelgetett a színpadon, bár amikor komolyan koreográfiát adtunk elő, azért félrerakta. A leghíresebb és a fate girlök és boyok kedvenc számait adtuk ezen az utolsó estén elő. Na meg a saját kedvenceink közül is válogattunk. A három blokkos előadást beszélgetésekkel választottuk el egymástól és kisebb felvételekkel, amiket mi csináltunk csak úgy hülyéskedésből, így amíg a rajongók betekintést kaptak az életünkből, mi át tudtunk öltözni és a sminkünket is meg tudták igazítani. Nem nagyon tudtam még megkeresni a tömegben minden hozzátartozómat, de már kiszúrtam Hyun, MinSeo, és Bora szüleit, akik a kivetítőn is megjelentek pár másodperc erejéig, ami után a lányok mosolyogva integettek családtagjaiknak. Én ezt akkor csináltam, amikor a nővéreméket is kiszúrtam a tömegben és a kivetítő miatt el tudtam olvasni, amit feltartott az unokaöcsém a magasba. Egy rajz szerepelt középen, ami a vörös fonallal körbe tekert mikrofont ábrázolta, míg körülötte pár szó volt írva a kis golyófejű aranyos kézírásával. " Szép, okos, tehetséges, csodálatos, jó lelkű, egy hős; Kim HyeRin ! " Ezen jót nevettem, de integetve megköszöntem ezt a csodás ajándékot. Apát viszont hiába kerestem, nem láttam sehol sem. Pedig még egy jegyet is küldtem neki, hátha meggondolja magát. De ha nem, hát nem, én már nem erőltettem. Elfogadtam, hogy neki fájt néznie engem a színpadon. Az első blokk végén gyorsan emelkedő mellkassal jöttünk le a színpadról, majd sietve átvettünk egy szárazabb ruhát és mentünk is vissza a színpadra.

A második blokk alatt a hangulat a tetőfokára hágott és mindenki ugrált, ordított és ujjongott a számaink előtt, után és még közben is. Kicsit a pörgősebb számainkkal álltunk elő, amik közben jobban kifáradtunk, mint az első blokk alatt. Csináltunk pár képet a színpadon a közönségről és magunkról is, miközben pacsiztunk és megfogtuk a rajongóink kezét, akik könnyüket visszafojtva szorították meg gyengéden a kezünket. Mikor én megfogtam egy fiatalabb srác kezét, majdnem elájult, így szóltam a korlát mögött álló őröknek, hogy adjanak neki egy kis vizet. Szerencsére kapott is, így nem ájult ki a tömegből. Mi is gyorsan fogyasztottuk a kirakott vizeinket és jó párral felfrissítettük a közönséget. Mikor éppen én locsoltam le az egyik oldalt, megpillantottam a BAP tagokat, akik hevesen integettek mikor látták, hogy észre vettem őket. Erre szóltam a többieknek is és Hyun, akihez valahogy hozzákerült egy vízi pisztoly, jól lefröcskölte a barátját, aki nevetve rázta ki a hajából a vizet. A BTS-t még mindig nem szúrtam ki a szememmel, pedig nekik is valahol előrébb kellett volna lenniük, csak közép tájt, de hiába pásztáztam a tömeget, a halovány fény miatt, amit a light stickjein adtak nem láttam túl sokat az arcokból, de inkább a színpadot elárasztó erős fény volt a ludas. Néha egyáltalán nem láttam semmit, ilyenkor jeleztem a kezemmel, hogy kicsit vegyék lejjebb a világítást, amit szerencsére mindig meg is tettek. A blokk végére mindenki csuromvíz volt, aki előrébb ácsorgott, de a tömegben végig járt pár vízi pisztoly is, ami miatt a fentebb lévő emberek is élvezhették a bulit. Végül lezártuk ezt a részt egy viccesebb beszélgetéssel, ami arról szólt, hogy cikisebb sztorikat osztottunk meg egymásról a rajongóknak, amik ez alatt a nyolc év alatt történtek velünk. Amikor elindult az utolsó videó is, lesétáltunk a színpadról tudva, hogy ez lesz az utolsó blokk. Olyan jól éreztük magunkat, hogy fel se tűnt, de az idő gyorsabbá vált és vészesen közeledett a végéhez az este. Ezt jelezte az is, hogy utolsó videóként egy olyan következett, amiben össze lettek vágva a fanmeetingeink, ahol beszélgettünk, pacsiztunk és nevettünk a fanjainkkal. Különböző képek is bekerültek, amiken velünk fotózkodtak a fanok és apróbb felvételek is voltak, ahol ők énekelték egy-egy számainkat a koncerten. Mindent összevesztve, kicsit szomorúvá sikeredett, amit azonnal megéreztünk, mikor újra kiléptünk a színpadra.

El is kezdődött a harmadik, azaz utolsó blokk is. Síri csönd várt minket, mikor kiléptünk a színpadra és csak néhány szipogás ért el hozzánk, ami miatt megpróbáltuk a lehető legtöbbször megnevettetni a rajongóinkat. Habár ebben a blokkban a lassúbb számokra került a sor. Mégis mosolyt csalt az arcokra, amikor Hyun annyira elbambult a közönséget nézve, hogy elfelejtette a szöveget és lalázni kezdett a mikrofonba. Bora véletlenül a hatalmas light stickbe kezdett énekelni, majd elpirulva jött rá, hogy rossz keze felé akart belekezdeni a szövegbe. MinSeo elcsúszott a kiöntött vízen, amit észre sem véve folytatta úgy tovább a szöveget, mintha nem is történt volna semmi. Mikor SiWoo felé sandítottam látszott a fiún, hogy jócskán megijedt, de aztán megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor látta, hogy nem történt különösebb baj. Én mondjuk nem csináltam nagyon semmit sem, bár eléggé humoros volt a többieknek, hogy nagyban énekeltem egy számunk szomorúbb részét, amikor is megláttam, hogy egy rajongónk elkezdett zokogni, így gyorsan odamentem és az eredeti szöveg helyett azt kezdtem el énekelni a dallamra, hogy ne sírj, mert fogalmam sincsen, mit kell csinálni egy szomorú emberrel. Tény, hogy nem volt egyszerű megvigasztalni a lányt.

Miután elénekeltük az utolsó számot is, leültünk a kikészített bárszékek egyikére és lassan kiraktuk a lábunkra a megírt levelünket.

- Jó hosszú volt ez a hét év, nem gondoljátok ? - fordultam a lányok felé, majd újra a rajongókra néztem.

- Valamiért többnek is tűnik, mint hét - nevetett fel MinSeo. - Hyunnal egy év is tíznek felel meg - tette hozzá, mire az említett személy sértetten bökött felé.

- Ne hidd, hogy nem foglak álmodban meglátogatni - magyarázta.

- Juj, de félek - ironizált a lány, amin minden jelenlévő jót nevetett.

- Én még jó hosszú évig veletek lennék, ha lehetne - nézett körbe Bora és próbált erősnek tűnni, ugyanis nem hagyta, hogy már most könnyekben törjön ki, pedig jól tudta, hogy ez már vége. Büszkén mértem végig a világos barna hajú lányt, aki most már sokkal erősebbé vált, mint amilyen az elején volt. A kisugárzása is teljesen megváltozott. Ekkor a veszekedő párosra kaptam a fejemet. Hyun, ugyan nem annyira mutatta, de több szempontból is megkomolyodott és mellettünk valóban felnőtté vált és hátra hagyta a gyerekes énjét, habár azért maradt belőle még egy kis rész, de ez már a lányhoz tartozott, aki immár sötét barna hajjal üldögélt a helyén. MinSeo szinte semmit sem változott, de azt el lehet mondani, hogy jobban megtanulta értékelni azt, hogy vannak barátai és már nem üldözte el őket az igen önimádó természetével. Én pedig... Megtanultam szeretni magamat, legalábbis egy hangyányit jobban, mint eddig és tudtam kezelni a morgós oldalamat, így már csak az olyanokat bántottam meg a szavaimmal, akiket nem ismertem, az meg nem érdekelt. Az ismerőseimmel szemben próbáltam visszafogni magamat. Azt pedig bizton állíthatom, hogy sokkal több érzelmet mutattam mostanra, mint annak idején. Erre voltam talán a legbüszkébb.

- Szerintem HyeRint elveszítettük - hallottam meg hirtelen MinSeo hangját, ami miatt zavartan kaptam fel a fejemet. - Na, visszatért - tapsikolt, ami miatt halkan felnevettem. - Szóval, mint mondtam, most a leaderünk elmondja nektek, hogy mivel is készültünk erre a beszélgetésre - adta át a szót, mire szám elé emeltem az ölemben pihenő mikrofonomat és a levelet megfogva felemeltem.

- Mind írtunk nektek egy köszönő levelet és ez nem minden. A végén egymásnak is írtunk valamit, amit mindannyian csak most fogunk először hallani - magyaráztam és hangos morajlás hangzott fel a nézőtéren. - De én leszek az utolsó, ugyanis születési év szerint megyünk. A legfiatalabbtól, a legidősebbig - mondtam és emiatt minden szempár Borára szegeződött. A lány lassan kinyitotta a rózsaszín lapot és nagy levegőt véve felemelte a mikrofont, majd beleszólt.

- Sziasztok - integetett mindenkinek, ami vidám mosolygásra késztette az embereket. - Sokat gondolkoztam, hogy mégis miként kezdjek bele a levélbe, mit is kellene írnom, de aztán csak úgy jöttek a szavak - mosolyodott el halványan. - " Nagyon sokat köszönhetek nektek drága fate girlök és boyok. Nélkületek lehet, most nem lennék az az ember, aki most vagyok. Sok nehézségen mentem keresztül, amíg idáig eljutottam és nem hazudok, ha azt mondom, hogy a legnehezebb a gyűlölködő szavakkal volt megküzdenem - nyelt egy nagyot, majd szorosan lehunyta a szemét. - De ti mindig annyi szeretetet adtatok a szavaitokkal, tetteitekkel, ajándékaitokkal, hogy egyszerűen képtelen voltam feladni. Rátok gondoltam, ha fájt, ha kimerült voltam, ha fel akartam adni, hisz a mosolyotok és lelkes várakozásotok mindig rávett arra, hogy tovább folytassam azt az utat, amit elkezdtem. Nagyon köszönöm, hogy mellettem voltatok ebben a hét évben - nyelt egy nagyot és legördült egy könnycsepp az arcán, amit gyorsan le is törölt. - Szeretlek titeket - szipogta és végig nézett a síri csöndben hallgatózó tömegen. - Köszönöm még azoknak az alkalmazottaknak, akik mellettünk voltak és segítettek minket a munkánkban, vagy éppen helyre tették a kinézetünket, ha éppen hajnalokig fent voltunk a gyakorlás miatt - nevetett fel szemét törölgetve. - És nem utolsó sorban köszönöm a szüleimnek és Jiminnek. - it megkereste szemével az említettek helyét és sajnos lemaradtam arról, hogy merre volt Jimin, mert akkor én is megtalálhattam volna végre HoSeokot, de örültem, mert láthatólag kicsit megnyugtatta a szomorkodó lányt, miután látta az arcukat. - Ti voltatok azok, akiket azonnal felhívtam, ha valami jó dolog történt vagy ha esetleg rossz, mivel csak pár szóval, de megvigasztaltatok engem - ezen a ponton elővett egy zsepit és kifújta az orrát, majd megfordította a lapot és folytatta az olvasást. - Végül pedig köszönetet szeretnék mondani a Red Thread tagoknak. Akikkel együtt élni egyáltalán nem volt unalmas. Hyun; köszönöm, hogy ilyen vicces és reményekkel teli unniem voltál. Mindig valami eszement viccedre gondoltam, ha szomorú voltam és azonnal jobb kedvre derültem. Ott voltál, amikor magam alatt voltam és elfeledtetted velem, hogy miért is voltam egyedül. Köszönöm, hogy a lelki támaszom voltál és azt is, hogy miattad olyan dolgokat is csináltam, amiket egyedül soha sem tettem volna meg - nézett az említett személy felé, aki büszkén mosolyogva ölelte magához a már-már zokogó lányt, de azért neki is ott csillogtak a könnyek a szemében. - MinSeo; köszönöm a kinézetemmel való tanácsaidat - nevette el magát Bora a szemét törölgetve. - Ha te nem lettél volna, lehet, hogy soha nem találtam volna meg a saját stílusomat és az önbizalmamat sem. A tiédből bőven jutott nekem is - ezen mindenki jót mulatott még MinSeo is, akinek már szintén csillogtak a szemei. - És köszönöm, hogy annyiszor elvittél engem bevásárló körútra, ha esetleg magam alatt voltam, mivel amint belelendültél a vásárlásba, velem is elfeledtetted az összes bajomat. Köszönöm, hogy ilyen stílusos unnieval élhettem és dolgozhattam együtt, mint amilyen te vagy. HyeRin; annyira boldog vagyok, hogy te voltál a leaderünk. Benned minden meg volt, ami belőlünk hiányzott és olyan oldalaimat hoztad ki belőlem, amiket eddig nem is ismertem. Miattad megpróbáltam kiállni magamért és ezért mérhetetlenül hálás vagyok - hajolt meg ültében, és emiatt a combjaira hulltak záporozó könnyei. - Nagyon boldog vagyok, hogy veletek lehettem ebben a hét évben. Együtt nevethettünk, együtt nézhettük a doramákat és megbeszélhettem veletek mindent. Köszönöm, hogy a második családommá váltatok. " - csuklott el a végére a hangja és meggyűrte papírja szélét az ölében, ahogy sírt. Hyun és MinSeo sem bírta tovább könnyekkel áztatott arccal álltak fel és ölelték magukhoz a mi kis maknaenkat. Én is lassan felálltam, majd a hátukat simogatva fordultam a rajongóink felé, akik arcán itt-ott felvéltem fedezni egy-egy kósza könnycseppet.

- Hé, nem szabad sírni - szóltam rájuk kedvesen. - Ti meg üljetek vissza, mert még a végén megtelik a csarnok a könnyeitektől - fordultam a három lány felé, ami miatt végre nevetés hallatszódott a rajongóink felől. - Remélem Huyn te valami vidámabbat fogsz olvasni - néztem a szemét törölgető lány felé, aki száját elhúzva kezdett el fütyörészni és nézett más felé. - Mindegy, már megszoktam - legyintettem.

- Hello bello - üdvözölte az embereket Hyun, majd széthajtotta a levelét. - " Kedves naplóm... Ja, ez nem az - itt hangos kuncogás hallatszódott minden felől és még Bora is mosolyra fakadt. Már kevésbé volt ki, mint pár perce, ami kicsit megnyugtatott. - Szóval, kedves embik. Tudjátok, rajtatok kívül senki sem vidított fel annyira, mint én saját magamat - vonta össze a szemöldökét és elgondolkozott, hogy mennyire volt értelmes ez a mondata. - Lehet ez számotokra fura, de biztos, hogy nem, mivel ti mindig megértettek bármilyen fura is voltam. Emiatt imádtalak benneteket. Tudjátok, sokan nem fogadtak el amiatt, amiért ilyen pörgő és gyerekes természettel áldott meg a sors. Nektek viszont sikerült a lehetetlen - mosolyodott el halványan. - Köszönöm, hogy ott voltatok nekem és rengeteget szórakozhattam veletek. És plusz pont, hogy mindig jókat nevettetek az egyébként szar poénjaimon. Örökké megmaradtok a szívemben, mint az emberek, akik a napsugarat jelentették nekem a szürke hétköznapokban - magyarázta és felmutatta a saját maga által készített napocskáját, amit egy hurkapálcikára rakott és a fandomunk neve szerepelt rajta. - Aztán köszönöm minden embernek, aki segédkezett ebben az idol létben. A családomnak és barátaimnak, akiknek mindig tudtam dicsekedni, hogy mennyien néznek fel rám, holott ők mindig azt mondták, hogy utcaseprő leszek - tette hozzá csak úgy foghegyről, mire mindenki felvihogott. Én pedig a fejemet rázva néztem a szintén jókedvű szüleire. Nem is ő lett volna, hogyha nem mond valami ilyet. Viszont örültem, mert a kissé nyomottabb hangulatot feldobta ezzel a levelével. - És itt van a Red Thread, akiknek muszáj köszönetet mondanom. Borának, aki olyan cukorfalat hugica szerepét töltötte be az életemben ez alatt a nyolc év alatt, hogy legszívesebben befogadnám őt a továbbiakban is. Lehet mondjuk ennek Jimin már kevésbé örülne - ezt hallva Bora irult-pirult, de már látszólag sokkal jobb kedve volt. - De köszönöm, hogy megmutattad, ha nagyon akarunk, változhatunk. MinSeo, te drága lány. Annyira nem tudtam rajtad kiigazodni, hogy öröm volt egyre jobban megfejteni a kisebb titkaidat, kicsomagolni téged, hogy ezzel meglássam igaz valódat. És büszkén jelenhetem ki, hogy még mindig nem sikerült, de nem adom fel - magyarázta, amin MinSeo csak a fejét rázta, de azért ő is mosolygott. - Köszönöm, hogy megmutattad több is rejlik egy emberben annál, mint amit a külvilágnak mutat, így képes vagyok végre olyanokkal körbe venni magamat, akik megérdemlik, hogy a barátaim legyenek. És végül, de nem utolsó sorban drága leaderünk - támaszkodott itt a vállamra, ami miatt felvont szemöldökkel vártam, hogy folytassa. - A szerelmi tanácsoddal sokat segítettél nekem, amiért nem lehetek eléggé hálás. Felnyitottad a szememet és miattad képes voltam változni. Emiatt nagyon hálás vagyok neked. " - fejezte be és jó szorosan magához ölelt, ami miatt azt hittem, hogy a szuszt is kiszorítja belőlem. Viszont nem bántam, mert ezzel is mutatta, hogy mik voltak azok, amiket nem mondott ki, de még hálás volt értük.

- Na, ilyen levelekre van szükségünk - tettem hozzá heccelő szándékkal, ami miatt Bora sértetten kapta fel a fejét, Hyun pedig dagadó mellkassal feszített mellettem. - Nyugi, tudod, hogy csak vicceltem - hajoltam előre, hogy Borára nézhessek, aki csak mosolyogva megrázta a fejét és tátogott valami olyasmit, hogy hihetetlen vagyok. Tudom...

- Azt hiszem most én jövök - köszörülte meg a torkát MinSeo és hátratűrte egy fekete tincsét, miközben a fehér papírját nézte. - " Tudjátok, annyi mindent köszönhetek nektek fate girlök és boyok, hogy nem lenne elég ez az este mindennek a felolvasására. Így elmondom a számomra legfontosabb és maradandó dolgot. Hálás vagyok, amiért elfogadtatok olyannak, amilyen vagyok. Az önimádó embereket sokan nem kedvelik, és már elutasítják őket, ha megszólalnak. Meg se várják, hogy kibontakozzanak. Ti viszont olyan türelmesek voltatok és bátorítóak, hogy mégis képes voltam megmutatni nektek, hogy jóval több vagyok, mint egy csinos pofi, hogy emberből vagyok. Olykor mérges, olykor szomorú és olykor leharcolt vagyok, de az mind én vagyok. Ti ezt egy rossz szó nélkül elfogadtátok és nem hagytatok úgy el, mint a legtöbb ember az életemben - magyarázta és az emlékei hatására lehunyta a szemét. - Szeretlek titeket és köszönöm ezt a hét év szeretet, amit felém küldtetek. Gyógyír volt a viharos napjaimon - nézett végig az embereken és jól tudtam, hogy ennek megint csak sírás lesz a vége, így elővettem egy zsepit a zsebemből készenlétbe helyezve azt. - Köszönöm mindenekelőtt a szüleimnek és egy fontos embernek, aki még itt ül a nézők soraiban. Nélkületek már rég feladtam volna, ha nem lökdöstök folyton vissza a helyemre - mosolyodott el halványan és nagy levegőt véve megfordította a lapot. - Köszönöm a producerünknek, a koreográfusunknak, a staffosoknak, a sminkeseknek, a stylistoknak, a fodrászoknak, a testőreinknek és mindenkinek, aki velünk tartott ezen a hosszú úton. Remélem ti is annyira élveztétek a közös munkát, mint mi - fejezte be a felsorolást és szerintem egyáltalán nem gondoltak arra a segítőink, hogy meg fogjuk őket említeni és így köszönetet mondunk. - Na és most jön a fekete leves; a Red Thread tagok. Drága Bora, komolyan mondom nálad szerencsétlenebb lánnyal nem találkoztam, de annyit fejlődtél ezalatt a nyolc év alatt, hogy minden elismerésem a tiéd. Hihetetlenül fontossá váltál a számomra, mint főzőtárs, dorama imádó és a lány, akivel bármikor elmehettem vásárolni. Imádtam veled tölteni az időt, mert a kisugárzásod miatt megfeledkeztem arról, hogy bármilyen problémám lenne - olvasta és nagy levegőt vett, hogy biztosan ne sírja el magát. Bora már rég sírt, így ő Hyun vállát könnyezte össze. - Hyun... Neked már a neved kimondása után mindent elmondtam - akadt meg, mire mindenki felnevetett, kivéve Huynt, aki még csak a feltételezés miatt is megsértődött, amiért ő ilyen irritáló személyiség lenne. - Vicceltem... Imádlak, te búgócsiga. Komolyan. Mindig pörögtél a dormban, amiért soha nem unatkozhattam. Gyakran vitáztam veled, hisz néha az agyamra mentél, de egyben irigyeltelek is, amiért ilyen felelőtlen voltál. Miattad kicsit én magam is lazábbá váltam, amiért nem lehetek eléggé hálás neked - mondta ki és láttam, hogy gyorsan megtörölte a szemét mielőtt még akár egy könnycsepp is kigördült volna a szeméből. Hyun szipogva bólogatott és mondogatta, hogy ő is szereti. Emiatt MinSeo egy pillanatra megállt és elképedve bámulta a jelenetet, de végül fejét rázva folytatta. - És végül HyeRin. Nem mondok nagy titkot azzal, hogy utáltalak, amikor legelőször találkoztunk. Olyan valaki voltál, akivé én mindig is akartam válni, de nem sikerült. Erős jellemű, de mégis laza, felelősség teljes és rettentően okos. A stílusod pedig teljesen illett hozzád, mégha én le is szóltalak miatta. Muszáj voltam valamibe belekötni, mivel túl tökéletes voltál... Aztán rájöttem, hogy ez nem igaz és azonnal megváltozott rólad a kialakított kép. Sokkal emberibb lettél és egy olyan valaki, akit bátran mondhatok a leaderemnek. Imádtam veled beszélgetni, hisz miattad egy kis ideig én is erősnek éreztem magamat. Megváltoztattál és megmutattad, hogy milyen is vagyok valójában, hogy ki vagyok én. Soha nem is hálálhatom ezt meg neked - hajtotta le a fejét, majd szipogva elfogadta a felé nyújtott zsepimet és óvatosan megtörölte a szemét. - Szeretlek lányok, nagyon hálás vagyok, hogy veletek lehettem nyolc éven keresztül. Minden egyes emléket jól meg fogok őrizni veletek kapcsolatban. " - hajtotta össze lassan a lapot, majd halk sírásba kezdett.

- Te síró baba - álltam fel és a többiekkel együtt megöleltem a zokogó lányt. - Komolyan mondom, mindenki csak megsiratja szerencsétlen rajongóinkat. Meg úgy az összes jelenlévőt. Tuti, hogy már Park menedzser is zokog - ráztam a fejemet gondterhelten. - Most én jövök, habár én nem tudtam befejezni a levelet nektek, mivel egyszerűen ez nem az én stílusom. Így inkább elmondom nektek azt, amit most érzek - mosolyodtam el immár a helyemen és körül néztem a tömegen, még mindig HoSeok bíztató arcát keresve, de nem akadtam rá, így sóhajtva belekezdtem. - Ti tudjátok a legjobban, hogy mennyi mindenen mentem keresztül. Ugyan Borát is gyakran érték gyűlölködések, de amit én kaptam, az már felért valami pokolra küldéssel is. És lehet most meg fogtok lepődni, de engem is bántottak azok a szavak, habár sosem mutattam. Nem szerettem volna, hogyha aggódnátok - ezt egy hosszú „ó"-zás követte, ami miatt nevetve ráztam a fejemet. - Viszont, nem csak, hogy minden ellenére támogattatok, de megtanítottatok valamire; a mosolygásra - mutattam magamra és ezt újabb elérzékenyülés hullám követett, ami miatt elcsitítottam a tömeget. - Egy szóval; tényleg köszönöm. A kedves szavakat, az öleléseket, ajándékokat, kézfogásokat, fotókat; mindent, amit ti adtatok nekem. Nehogy sírjatok - szólaltam gyorsan meg, ami miatt többen is felnevettek. - Ez az igazság - vontam meg a vállamat. - Aztán, én is köszönöm mindenkinek, aki segített az utunkon, ami igazán rögös volt, de az árnyékban megbúvó emberek mindig ott voltak nekünk és fáradhatatlanul a segítségünkre voltak. Köszönjük a fáradságos munkátokat, szerintem megérte - mosolyodtam el. - És itt jönne az, hogy megköszönöm a szüleimnek... De előbb inkább a nővéremnek és kis családjának - itt azonnal meg is jelentek a kivetítőn. - Hidd el MinJi, ha te néha nem lökdösöl erőszakkal vissza a lányokhoz, akkor az elején biztos feladtam volna. Nélküled pedig talán nem lettem volna annyiszor is egészséges, amikor már normál ember az ágyat nyomná láz miatt - ezen a nővérem felnevetett, majd szemét törölgetve tátogta nekem, hogy szeret, majd ismét a rajongókat pásztázta a kamera. - Én is téged - válaszoltam még, majd megpróbáltam belekezdeni a szülős dologba. - Mint tudjátok, nekem anyukám meghalt, mikor még középiskolás voltam, de tudom jól, hogy ő is buzgón támogatott mindenben. Ha pedig élne, akkor minden koncertemen az első sorban csápolt volna - nevettem fel halkan és éreztem, hogy újból előjött az a gombóc a torkomban. Pedig egy ideje már valóban nem sírtam, amikor anyára gondoltam. Mély levegőt vettem, majd folytattam. - Ami apukámat illeti... - kezdtem bele lassan, majd hirtelen észrevettem egy eszeveszettül integető kezet a tömegben. Tekintetemet jobban arra felé vezettem és meglepetten vettem észre, hogy HoSeok volt az. Meglátva őt nyugalom költözött ismét a mellkasomba, de mikor megpillantottam a mellette ácsorgó embert, kicsúszott a mikrofon a kezemből és elég fülsüketítő zajt csapva gurult el a színpadon. Nem más szobrozott mellette, mint apa, kezében egy light stickel, amit ügyetlenül fogva integetett nekem zavartan. Hirtelen beállt a csönd, ugyanis nem szóltam egy szót sem és csak meredtem bámultam előre. Ezt viszont pár perc múlva felváltotta a döbbent sutyorgás.

- Rin, minden rendben ? - fogta meg a vállamat Hyun aggódva és nem értettem, hogy miért vágott mind három lány ilyen fejet, majd kihallottam a tömeg kántálását, ami után minden értelmet nyert.

- Ne sírj ! Ne sírj ! - mondták szomorúan, mire azonnal a szememhez kaptam és éreztem, hogy nedves volt a könnyektől, amik folyamatosan folytak belőle. Zavartan felálltam és arcomat törölve megkerestem a mikrofonomat, majd gyorsan beleszóltam, miközben visszaültem a helyemre.

- Nem-nem sírok - nyögtem ki valahogy, de ahogy apára néztem olyan sírógörcs jött rám, hogy képtelen voltam akár egy értelmes mondatot is kinyögni. - Nagyon hálás vagyok apának, aki mindig féltett engem, de egyúttal a háttérből támogatott. Köszönöm-köszönöm... Köszönöm, hogy ma eljöttél - hajoltam meg és majd megszakadt a szívem. Mindig is arra vágytam, hogy egyszer apa is megnézze a kemény munkám gyümölcsét és a többi tag szülőjéhez hasonlóan szurkoljon nekem. Titkon mindig a sorokat néztem, hátha megpillantom és mindig egy fájó érzés hasított a szívembe valahányszor nem volt ott. Most pedig végre eljött és látta, hogy mi is lett belőlem, hogy milyen erős lettem. Hihetetlenül boldoggá tett, hogy itt volt velem, ha ilyen távol is, de legalább láthattam. Szememet gyorsan megtöröltem egy zsebkendővel, majd nagy levegőt véve folytattam a beszédet. - Sajnálom, csak... Na jó, én is emberből vagyok, úgyhogy nem kérek bocsánatot - nevettem fel, ami miatt mindenki megkönnyebbülten csatlakozott hozzám. Biztos a frászt hozhattam szerencsétlen rajongóinkra a hirtelen sírásommal. Még egyetlen egyszer sem sírtam előttük. A lányok előtt is talán egyszer. - De most térjünk át a Red Thread tagokra. Lányok - néztem végig rajtuk -, köszönöm, hogy azzá az emberré tettetek, aki most vagyok. Bora segített érzelmesebbé tenni engem és miatta végre tudok normális tanácsokat adni és átérezni a másik helyzetét. Hyun, miattad már nevetek a vicceken és én magam is képes vagyok lazábban venni a dolgokat, habár annyira soha nem szeretném, mint te. MinSeo, te vagy az, aki miatt érettebben kezelem a dolgokat és lett stílusom. Na meg a doramákat is megszerettetted velem. Ami pedig a fő, hogy mindhárman megtanítottatok érezni, és hogy megéri harcolni az álmaimért, megéri szeretni magamat. Megéri hülyét csinálnom magamból, csakhogy megvédjek másokat. Megmutattátok, hogy ki is vagyok. És miattatok már nem éreztem magamat magányosnak. Köszönöm ezt a nyolc felejthetetlen évet - csuklott el a végére a hangom és már semmi sem érdekelt ráborultam a lányok nyakára és egy hosszú-hosszú ölelésben mind kisírtuk még a lelkünket is. Eközben körülöttünk a rajongók is ugyanígy tettek és az egész csarnok megtelt a közös érzéseinkkel. Még maradni akartunk, de mennünk kellett. Hisz ott volt a fiatalabb generáció, akik előtt ott állt az út, hogy hasonló küzdelmek árán, mint ahogy mi is, harcoljanak az álmaikért, mert megérte.

- Köszönjük, hogy a Red Threaddel tartottatok ebben a hét évben ! - fogtuk meg egymás kezét, majd jó mélyen meghajoltunk. Az egész helyet pedig betöltötte a hosszú-hosszú taps, mellette pedig síri csönd volt és ez nekünk sokkal nagyobb dicséret volt, mint bármilyen hangos sikongatás. A tapsot hallgatva egyenesedtünk fel és néztünk körbe stadionba. Magamba véstem ezt a gyönyörű fényes tengert és pillanatot, majd lehunytam a szememet. Köszönöm Red Thread, köszönöm, hogy a második családom voltatok és vissza adtátok a fényt a borús hétköznapjaimba. Köszönöm, hogy nem hagytatok egyedül.

///////////

Sziasztok^^

Igazából szerintem sejtitek, hogy mit fogok mondani... Igen, ez volt az utolsó rész. Vasárnap hozom az epilógust, ezzel egy kicsit hagyva nektek, hogy fellélegezzetek ezután a temérdek mondat halom után XD Tényleg nagyon remélem, hogy tetszett és kielégítő utolsó rész lett^^ Na meg, hogy nem untátok :D Jól esett leírni mindezt és közben sikerült elengednem is a sztorit. Az epilógusban pedig mindent lezárhatok. Viszont még ne szomorkodjatok, mert lesz még egy-két meglepetés az epilógusban ;) 

///////////