Reggel nem meglepő módon én voltam az első, aki kiszállt az ágyából és úgy döntött, hogy inkább készülődni kezd, hisz az esti üzenet hatására képtelen voltam akár csak egy szemhunyásnyit is aludni. HoSeok máskor megnyugtató ölelése nem adott erőt nekem, így félig nyitott szemmel gondolkoztam egész éjszaka, hogy mégis honnan szerezhette meg az a sasaeng a telefonszámomat. Mindannyian új számot kaptunk miután debütáltunk, hogy ne zaklassanak minket régi ismerőseink, akikkel egyébként már évek óta nem tartottuk a kapcsolatot, de számot valamiért cseréltünk. Így hát kizártam azt az opciót, hogy egy régi ismerősöm akart kikészíteni, ami egyébként nem sikerült neki, mert inkább lettem ideges az egész helyzettől, mintsem féltem volna. Bármennyit is gondolkoztam a fiúk konyhájában üldögélve, előttem egy pohár vízzel, nem tudtam rájönni mégis honnan szerezhette meg a számomat. Hacsak nem a forgatás helyszínén, hisz a lakókocsit nem mindig tudták őrizni... Ha az a szemét a többi lányt is zaklatni meri, saját két kezemmel fogom a nyakát kitekerni, azt garantálhatom. Megpróbáltam lehűteni magamat a vízzel, de túl sokat nem segített. Épp töltöttem volna egy újabb pohárral, amikor egy kéz érintette meg a vállamat ezzel nem kicsit rám hozva a frászt. Majdnem orrba is vágtam zaklatómat védekezés gyanánt, de arca előtt pár centivel épphogy megállítottam ökölbe szorult kezemet, és mérgesen mordultam a hevesen pislogó fiúhoz, akinek valószínűleg a szeme előtt lepergett eddigi élete.

- Mi a fenéért nem szóltál, hogy te vagy az? - kérdeztem Jintől, aki tarkóját fogva kezdett el meglepetten magyarázni.

- Nem hittem volna, hogy annyira ijedős lány vagy, hogy le akarsz ütni, ha hozzád érek - mondta és sajnos magamban igazat kellett neki adnom. Én nem ilyen voltam...

- Pont az a fajta lány is vagyok csak... - akadtam meg és nem tudtam hirtelen semmilyen fedősztorit kitalálni a cselekedetem végett.

- Csak? Mi az, rosszat álmodtál? - érdeklődött, mire nem túl lelkesen, de bólogattam rá, ugyanis semmi egyéb ötletem nem volt a térítésre. Az ő magyarázata pedig egész elfogadható volt még számomra is. - El akarod mesélni, hogy mit? Általában ilyenkor jobban érzi magát az ember...

- Nincs szükségem segítségre. - vágtam hozzá talán kicsit indulatosabban, mint terveztem, és elbátortalanodott tekintetét látva már bántam, hogy egyáltalán megszólaltam. Lehet, ki se kellett volna jönnöm abból a nyamvadt szobából... - Jó elmondom, csak ne nézz, így. - mértem végig és csípőmmel a pultnak támaszkodtam, majd lassan elmagyaráztam azt a bizonyos „álmomat", ami ennyire kikészített. - Tehát, röviden és tömören. Álmomban megfenyegetett egy sasaeng és megpróbált az életemre is törni, majd különböző üzeneteket küldözgetett nekem. - fejeztem be a rövid beszámolómat és Jin együtt érzően rám nézett, majd halványan elmosolyodva megszólalt.

- Kár, hogy Hobi nem szerepelt benne, hisz ő akkor bármitől megvédett volna téged. - tett hozzá kicsit a történetemhez valami pozitívat is, ami miatt az én ajkaimra is költözött egy apró mosoly és sóhajtva megráztam a fejemet.

- Nehéz beismernem, de igazad van - szólaltam meg kisvártatva, majd az utolsó korty vizet is kiittam a poharamból és megköszönve Jinnek a beszélgetést visszasétáltam a szobába.

Talán hallgatnom kellett volna Jin tanácsára és így kevésbé hittem volna azt, hogy bármit tehet az a sasaeng. Hisz, ha körülöttünk mindig voltak egy csomóan, akkor ugyan mit árthatott volna?

Fáradtan szálltam ki a furgonból és sétáltam szorosan HoSeok mellett a stúdió felé, ahol elkészültek a benti képek is, bár igazán kíváncsi voltam, hogy milyenekre tervezték őket. A kintiek szerintem nagyon is jól sikerültek, na de hogy bent mit kezdhettek velünk, arról sejtésem se volt. Amint beléptünk a hatalmas épületbe elvezettek minket egy nagyobb terembe, ahol csodálkozva néztem a díszletet, amit összeraktak nekünk a tervezők. Hát, minden tiszteletem az övék volt, hisz én ilyet soha nem tudtam volna csinálni. Ketté volt választva a stúdió, egyik felében egy csomó fehér díszlet és egy nagy aranykapu volt és tele volt minden fehér vattával. Másik felén pedig pár omladozó oszlop és fekete-vöröses háttér volt, a talaj pedig olyan volt mintha meg lett volna repedve. Iszonyatosan jól néztek ki és mellé még igazán valósághűek is voltak. A mellettem álldogáló két fiú szintén el volt varázsolva és azt se tudták melyiket vizsgálják meg tüzetesebben. Sokáig viszont nem bámészkodhattak, mivel megjelent előttünk a fotós és meghajolva előtte köszöntöttük is.

- Látom igazán elnyerte a tetszéseteket a díszlet. - mosolygott reakciónkon és felvázolta előttünk a mai témát, amire mondjuk én kezdtem rájönni, tekintetbe véve a számunk egy kisebb részét, így nem ért túl nagy meglepetésként az, amit mondott. - Tehát, mint emlékeztek a számotokban van egy olyan rész, ami ugye arról szól, hogy egyikőtök a rossz irányba, míg másik a jó irányba akarja terelni a dühös és összezavarodott lányt, így ezt véve alapul megszületett a menny és pokol ábrázolás az angyallal. - mutatott HoSeokra, aki a megnevezés hallatán szélesen elmosolyodott. - És persze az ördöggel. - nézett YoonGi felé, aki ugyan nem egészen volt megelégedve a szereposztással, de ő maga is jól tudta, hogy így illettek hozzájuk a legjobban a szerepek, így csöndben is maradt ahelyett, hogy ellenkezni kezdett volna. Ezért mind hálásak voltunk, ugyanis legalább időben haladhattunk a fotózással. Elmentem a stylisttal az öltözőbe és a kapott ruhát felvéve számat azonnal elhúztam, hisz egy fekte-fehér ruhát kaptam, ami szerencsére leért egészen a térdemig, így takarta a hegemet, mégis fura érzés volt, ahogy kiemelte minden vonalamat és alul szétterült. Kísértetiesen hasonlított azokra a ruhákra, amiket az anime karakterek viseltek a kávézókban, csak ennek hátul nem kellett masnit kötni. Ellenben a nyakamnál volt két vékony zsineg, ami a ruhához tartozott és valószínűleg meg kellett volna kötni, csakhogy túlságosan is kiakadtam a ruha láttán, hogy ezzel foglalkozzak.

- Muszáj pont ezt viselnem? - léptem a stylisztom elé, aki elégedetten mosolygott a kinézetemen és elém lépve megkötötte masnira azt a szart a nyakamban. - Úgy érzem magamat, mint valami rossz cseléd. - morogtam, mire unnie gyengéden ráütött a fejemre és a sminkes felé irányított, miközben hátul is megigazította a szoknyarészt.

- Inkább annak örülj, hogy mezítláb leszel egész végig és nem kell valami idétlen magassarkút vagy balerinacipőt felrángatnod magadra - magyarázta, mire felhorkantam és levágódtam a sminkes elé.

- Ja persze, majd kicsattanok a boldogságtól - ironizáltam, mire egy újabb ütést kaptam a fejemre és stylist unnie már el is sétált ránézni a két fiúra is. Én eközben próbáltam lenyugodni és nem túl hangosan elmondani a szebbnél szebb káromkodásokat, ami kisebb nagyobb sikerrel ment is. Helyzetemen viszont nem segített túl sokat, hogy mindenki azt mondogatta mennyire jól áll a ruha és, hogy milyen szép vagyok benne. Szerintem meg minden voltam csak nem szép... Legszívesebben örökre a sminkes székben maradtam volna, de sajnos ki kellett mennem a fotózáshoz, így erőt véve magamon megindultam a terem felé nyomomban egy staffossal, aki megkínált egy kis vízzel. Én szívesen el is fogadtam, majd még megkérdezte mit szeretnék a kávézóból és miután leadtam a zöld tea rendelésemet el sietett a dolgára. Nagy levegőt véve nyitottam be a stúdióba és amint kiszúrtam a fotóssal beszélő HoSeokot már fordultam volna vissza, de valaki hirtelen belökdösött a terembe.

- Végre, hogy arrébb mentél - szólalt meg YoonGi, majd végig nézve rajtam felvonta egyik szemöldökét. - Mégis mi ez a hacuka rajtad? - kérdezte és éreztem, hogy mindjárt kitör belőle a nevetés, így szúrós tekintetemmel inkább elvettem a kedvét a röhögéstől.

- Ha meg mersz nyikkanni leütlek, és úgy, hogy nem veszi észre senki. - morogtam és hátat fordítva neki megindultam a fotós felé, de visszaemlékezve az előző látványra megtorpantam és csodálkozva néztem a felém tartó YoonGira, aki teljesen feketébe volt öltözve. Az ingje, a nadrágja, a cipője és még az öve is az volt. Egész jól állt neki, de aztán tekintetem fejére tévedt, ami miatt kitört belőlem a nevetés.

- Mégis mi az a fejeden? - szórakoztam továbbra is, a kis szarvakra célozva, mire a fiú azonnal odakapott és kiszedte a hajából őket.

- Csak egy próba volt, de a stylist és én is úgy gondoltuk, hogy ez szörnyen néz ki, így inkább elvetettük ezt az ötletet és maradt a teljesen fekete ruházat - magyarázkodott rögtön és látszott, hogy milyen zavarban volt attól, hogy véletlenül a fején felejtette, így haját igazgatta bőszen, csakhogy rám ne kelljen néznie. Igazán szívesen szívtam volna továbbra is a vérét, csakhogy hívott minket a fotós, így vidáman tovább sétáltam felé és magamban örültem, hogy nem csak rám aggattak ilyen förmedvényt, habár úgy lett volna fair, ha YoonGin is rajta marad az a két szarv.

- Most felváltva lesznek kettes, egyéni és csoportfotók is. - világosított fel minket a napi menetről mi pedig figyelmesen hallgattuk az instrukciókat és, hogy miket várt el tőlünk. Ugyan nekem személy szerint a kinti fotózás jobban tetszett, mint az itt tartott, már csak a ruha miatt is. Egész gyorsan és zökkenőmentesen haladtunk, amin eléggé meglepődtem, hisz minimum egy veszekedésre számítottam YoonGival, de ma jó napja lehetett, mert egyáltalán nem szólt be és emiatt nem is keletkezett semmilyen vita közöttünk. Azt viszont nem hittem volna, hogy ettől függetlenül vár ma még rám egy nagy veszekedés, csak nem éppen azzal a személlyel, akire számítottam...

Épp az utolsó csoportos fotózásra készültünk, de előtte még tartottunk egy kis pihenőt és nyugodtan ittuk a kért italainkat és eszegettünk egy kis süteményt, amit szintén a kávézóból hoztak.

Jól elvoltunk, beszélgettünk és még hárman is jókat nevettünk. Most látszott a legjobban, hogy YoonGi és köztem, ha fura mód is, de szent volt a béke. Mivel kiittam a zöld teám végét, így megindultam egy szemetes felé. Holott mondta az egyik staffos lány, hogy elviszi nekem, de visszautasítottam, hisz nekem is volt lábam, csak megtudtam tenni azt a pár méter magam is. Viszont mikor éppen az egyik lámpa mellett mentem el, valaki fellökött, így elveszítve az egyensúlyomat és elfojtva káromkodásomat estem el és gurult el kezemből az üres pohár. Sóhajtva és a futó alak felé nézve kezdtem lassan feltápászkodni, amikor is többen a nevemet kiabálták. Így fejemet az emberek felé fordítva vontam fel szemöldökömet, majd értettem meg végre az ijedelem okát is.

- Rin, menj onnan! - hallottam HoSeok hangját és fejemet oldalra kaptam, ugyanis valami fura zaj megcsapta a fülemet. Viszont, mikor megláttam, hogy a lámpa épp felém dőlt tágra nyílt szemekkel kúsztam arrébb, csakhogy nem elég gyorsan, mert a tartó rúd pont ráesett a lábamra nem kis fájdalmat okozva az így is megterhelt bokámnak.

- Úristen! - futott felém pár staffos, hogy leszedjék a lámpát a lábamról, őket pedig HoSeok, YoonGi és a fotós követte. Hogy én miért keveredtem ilyen helyzetekbe, azt nem értettem... Végre leszedték azt a nyamvadt lámpát a lábamról és egyik oldalamra HoSeok, míg a másikra YoonGi jött és úgy szedtek fel a földről és tartottak meg, hogy el ne essek.

- Próbáltam elkapni azt az idiótát, de eltűnt a szemem elől. - jött vissza a személyi testőröm is, ugyanis Park menedzser épp Boráékkal volt és semmi féleképpen sem akart egyedül hagyni a mai napra, hiába mondtam neki, hogy megleszek. A történteket látva, lehet valami jós, hogy számított ezekre a dolgokra is.

- Egyáltalán hogy jutott be a stúdióba?- kérdezte a fotós ingerülten és aggódva fordult felém. - Rá tudsz állni? - célzott a lábamra.

- Fogalmam sincsen, mivel emiatt a két jómadár miatt még nem tudtam megnézni - magyaráztam, mire YoonGi felhorkant és azonnal el is engedett.

- Ha ilyen nagy a szája, akkor biztos nincs semmi baja – állapította meg, de azért felém lesett, mert, ahogy ilyen hirtelen elengedett ráestem a bal lábamra, ami miatt halkan felszisszentem, ugyanis kicsit lüktetett a bokám a mozdulat miatt.

- Azt hiszem, jól leszek. - próbáltam a körülöttünk lévőket megnyugtatni és lassan HoSeok is elengedett. Ugyan sokáig kellett neki könyörögnöm, de végül nagy nehezen megértette, hogy nincs akkora bajom és a segítsége nélkül is tudok állni. Tettem pár lépést is, és bár nem esett a legjobban, de szerencsére igazán erős csontom volt, így valószínűleg nem tört el semmim sem, de ezek után este borogathattam a lábamat, hogy biztosan helyre jöjjön.

- De ez nagyon furcsa - szólalt meg HoSeok egy kisebb csönd után, ugyanis mindenki a történteket próbálta feldolgozni. Máris szereztek nekem jeget és leültettek egy székre, majd rá is rakták a bokámra. Viszont a fiú hangjára mindenki rá figyelt, így folytatta is, amibe belekezdett. - Nem gondoljátok, hogy ennek az embernek van köze a tegnapi motoros incidenshez is? - tette fel azt a kérdést, amit nagyon nem akartam, hogy felhozzon, mivel én magam is pont erre gondoltam. Ráadásul én majdnem biztos is voltam benne, az este kapott üzenetet nézve.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy valaki zaklatja HyeRint? - kérdezte a fotós, mire HoSeok csak bizonytalanul bólintott, majd minden szempár rám szegeződött.

- Nem kaptál esetleg valami fenyegető üzenetet vagy levelet mostanában? Esetleg nem mászkált körülötted egy fura alak? - kérdezte a testőröm, mire azonnal próbáltam valami hazugságot kitalálni. Azonban sajnos nekem is rá kellett jönnöm, hogy a továbbiakban már túlságosan is furcsa lenne, hogyha ezek mellett a balesetek mellett nem kapnék semmilyen fenyegetést. Ezért sóhajtva bevallottam az igazat és HoSeok szemébe még csak nézni sem mertem, mert jól tudtam, hogy mennyire ki lesz akadva. Óóó, de még mennyire...

- Ami azt illeti. - kezdtem neki lassan és itt már láttam, hogy mindenki arca idegessé vált. - Pár napja kaptam egy fenyegető levelet, amiben az állt, hogy hagyjam el a bandát, vagy megkeserülöm. Nem igazán vettem komolyan, hisz ilyen gyűlölködő leveleket mindig is kaptam, de aztán utána történt az a motoros incidens és valahogy megszerezte a számomat is, és egy üzenetet is küldött...

- Te teljesen hülye vagy? - akadt ki először YoonGi és értetlenül nézett felém. - Néha komolyan nem tudom elhinni, hogy te vagy a leader a Red Threadben. Azt gondoltad, hogy semmi segítség nélkül meg tudod oldani a dolgokat? Az oké, hogy a levél után még nem szóltál, na de miután majdnem elütöttek te képes voltál továbbra is hazudni? - elemezte a hallottakat, mire csak kelletlenül bólintottam és ki is tört a harmadik világháború körülöttem. Mindenki csak egy valamit mondott, hogy milyen hülye is vagyok. Kösz szépen, erre már én is rájöttem... Természetesen a fotózást sem tudtuk olyan hangulatban folytatni, mint az elején és eredetileg még csak nem is folytattuk volna, de végül nagy nehezen rábeszéltem az embereket, hogy nem lesz semmi bajom tőle. Viszont a fotózás végére már senki sem mosolygott...

Sajgó végtagokkal ültem be a furgonba és inkább nem szóltam senkihez sem, hisz látszólag mindenki haragudott rám. Na most, hogy miért nem arra a hülye sasaengre, azt nem tudom, de valamiért én kerültem az idegességük kereszttüzébe és semmi kedvem nem volt az okoskodásaikat hallgatni. Hisz jól tudtam, hogy az elején ők sem szóltak volna az egészről. Úgy tettek, mint akik olyan nagyon másképp viselkedtek volna, holott nem. Jó, az lehetséges, hogy ők előbb beavatták volna a többieket is a bajukba, mint amit én terveztem, de akkor is. Semmi joguk nem volt ahhoz, hogy rám haragudjanak, de az igazság az volt, hogy én is haragudtam saját magamra és jól tudtam, hogy ostoba voltam.

- Miért jöttünk a kórházhoz? - kérdeztem idegesen, ugyanis érthetően megmondtam a fiúknak, hogy erre nincsen semmi szükség. Ráadásul tudtam, hogy MinJi is csak kiakadna a felelőtlen viselkedésem miatt. Nem akartam még vele is veszekedni.

- Vedd fel és ne szólj semmit. - nyomott a kezembe HoSeok egy maszkot és napszemüveget, majd egy sapkát feltéve a fejére kiszállt a kocsiból. Nem igazán tetszett a hangneme, ugyanis egyáltalán nem olyan volt, mint mindig. Túlságosan is komoly volt, ami megijesztett és sokkal távolabbinak éreztem magamtól, mint bármikor az ismeretségünk alatt. Még akkor is jobb volt, mikor nem is találkoztunk több éven keresztül...

A recepción megkérdeztük merre is van a nővérem és mivel épp nem volt nála senki, így felmentünk a szobája elé.

Végig előttem sétált, zsebre dugott kezekkel és a földet bámulta, még csak meg sem próbált beszélgetést kezdeményezni velem. Az esett a legszarabbul, hogy egyáltalán nem szólt semmit az eset óta. Könyörgöm, még az is jobb lett volna, ha ő is megmondja, hogy mekkora nagy idióta voltam, de ő még sem tette és ez volt a legfélelmetesebb az egészben. Mondhattam volna akár vihar előtti csendnek is...

Bekopogtunk MinJi ajtaján, majd kisebb motoszkálás után ki is nyitotta. Fáradt szemeit nézve, valószínűleg felébresztettük a pihenéséből, hisz ma éjszakás lesz, így fel kellett töltekeznie előtte energiával. Emiatt szívesen ott is hagytam volna, de HoSeok a kezemnél fogva behúzott a nővérem mellett és leültetett egy székre.

- Történt valami? - kérdezte MinJi furán méregetve minket, mire gyorsan megszólaltam, hogy ne a barátomnak kelljen felvilágosítania a nővéremet arról, hogy majdnem kilapított egy lámpa a mai nap.

- Ráesett egy lámpa a lábamra és ugyan mondtam, hogy annyira nem fáj, hogy eltört volna, de nem hittek nekem, így muszáj volt bejönnöm hozzád - magyaráztam, mire a nővérem aggódva jött közelebb és megszabadítva cipőmtől gyorsan megnézte, hogy valóban nem történt-e semmi komolyabb. Párat fordított rajta és kicsit megnyomkodta a belilult és kékült részt, ami miatt halkan felszisszentem, de a továbbiakban megpróbáltam semmilyen hangot se kiadni, ami a fájdalmamat bizonyította volna. Nem akartam bent maradni a kórházban.

- Úgy tűnik nem tört el, de azért jobb lenne, ha estére bent maradnál. Bár jól tudom, hogy úgy sem fogsz, így adok egy kenőcsöt, amit kenj rá, ha hazaértél. Borogatást pedig lefekvéskor rakj fel és próbáld egy hétig nem megerőltetni a bokádat. Ez pedig azt jelenti, hogy semmi ugrálás és tánc, értve vagyok? - nézett rám jelentőségteljesen, miközben egy polcon kutatott a kenőcs után, amit megtalálva a kezembe is nyomta. Kettőnkre nézve viszont sóhajtva leült az ágya szélére és fejét kezén megtámasztva szólalt meg. - Szóval, mi is történt, ami miatt mind a ketten ilyen gyászos fejet vágtok? Mivel nem hiszem, hogy a baleset miatt vagytok ilyenek. – vonta össze szemöldökét, mire magamban csak újra áldottam a családomat, akik nem voltak olyan naivak, mint mások.

- Rint megfenyegette egy őrült rajongó. - vázolta fel a dolgokat helyettem HoSeok, ami miatt dühösen kaptam felé a fejemet, de azonnal elszállt minden idegességem, mikor megláttam, hogy ő mennyire volt dühös. Csak most látszottak igazán érzelmei arcán, ami miatt visszasírtam azt, mikor még olyan semleges volt. Az valamiért jobban tetszett.

- Hogy micsoda? - kérdezte kitágult szemekkel. - És én erről miért csak most hallok? - nézett rám a magyarázatomat várva, de természetesen HoSeok megint csak beelőzött.

- Ne aggódj, mi is csak ma hallottunk róla először. Holott egy ideje már tart ez az egész...

- Basszus HoSeok, csak pár napja, pár kibaszott napja. Miért vagy ennyire kiakadva miatta? - kaptam felé a fejemet idegesen.

- Azért mert megsérültél, azért vagyok ennyire kiakadva! - vágta hozzám hangját felemelve, majd haját idegesen összeborzolva felsóhajtott. - Inkább hagylak benneteket beszélgetni - mondta és az ajtó felé sétálva egyedül is hagyott minket.

- Na, ez meglepett. - pislogott nagyokat a nővérem a fiú kiakadásán és most ez engem is ugyanúgy érintett, mint őt. HoSeok soha nem viselkedett így senkivel szemben sem. Ő volt a nyugodtság megtestesítője... - A te sztorid viszont annál kevésbé. - sóhajtott fel gondterhelten. - Sejtettem, hogy bármilyen problémád is adódik, te egyedül akarod azt megoldani - mondta, mire összevont szemöldökkel méregettem és kérdeztem meg bizonytalanul.

- Szóval te nem akarsz mindent a fejemhez vágni, csakhogy bizonyíthasd, hogy milyen hülye is voltam?

- Igazából nagyon szívesen megtenném. - gondolkozott el, de végül mosolyogva megrázta a fejét. - De nagyon jól tudom, hogy azzal csak felidegesítenélek. Mivel jól tudod te azt, hogy hibáztál, nem igaz? - döntötte oldalra a fejét, mire csak szememet forgatva felálltam és úgy döntöttem ideje nekem is mennem. - De azért egy valamit mondani szeretnék, mint a nővéred - szólt utánam mielőtt még lenyomtam volna a kilincset, ezért félig hátrafordulva vártam, hogy kibökje. - Lehet értelmetlen számodra, hogy mindenki ennyire ki van rád akadva, ahelyett, hogy az anti fant hibáztatnák. Viszont gondolj bele, hogy te, mint legidősebb, miért mondod mindig azt a lányoknak, hogy szóljanak, ha valami bajuk van. - fejezte be és komolyan bámult szemeimbe, ami miatt képes volt lelkiismeret furdalást okozni nekem.

- Értettem - motyogtam, majd intve egyet kiléptem az ajtón és a mellette ácsorgó HoSeokot figyelmen kívül hagyva mentem a parkoló felé. Lehet nem volt jogos, hogy kiakadtam és haragudtam rá, de ennek ellenére szerintem engem is meg lehetett érteni. Ráadásul nagyon jól ismertek, az ilyen cselekedetem meg sem kellett volna, hogy hassa őket.

Az út a Red Thread dormja felé túlságosan is hosszú volt és jól tudtam, hogy már ők is értesültek a történtekről, mert párszor már hívtak, csak nem vettem fel nekik. Nem telefonon akartam mindezt megbeszélni. Tulajdonképpen meg sem akartam beszélni, de muszáj volt túlesni mindezen. Mivel annyira bunkó azért nem voltam, elköszöntem a fiúktól, és a sofőrtől, majd válaszukat meg sem várva kiszálltam a kocsiból és becsaptam magam mögött. Fellélegeztem, hogy végre nem voltam abban a fullasztó kocsiban, mivel a végére már én magam is éreztem azt a szörnyű légkört. Mintha csak megöltem volna valakit, körülbelül úgy viselkedtek, amit rövidtávon még megértettem volna, na de ennyi ideig...

Épp a kódot írtam volna be, amikor is valaki megfogta a vállamat és maga felé fordított. Kezeimet újra védekező üzemmódba emeltem, de végül sóhajtva engedtem le magam mellé, ugyanis HoSeok állt velem szemben váltakozó érzelmekkel az arcán. Szemei is csak azt tükrözték, hogy mennyire össze volt zavarodva, így én szólaltam meg előbb.

- Mi akarsz még? - kérdeztem fáradtan és nem csak fizikailag, de lelkileg is egy kész csődtömegnek éreztem magamat. A mai nap, számomra már túl sok volt.

- Nem tudom... Én - túrt hajába ingerülten és most már jól kivehető volt dühös tekintete, amikkel engem méregetett és szája téglalap alakúvá préselődött, mint olyan nagyon ritkán, amikor régebben is közeledett ahhoz, hogy ideges legyen. De ilyenné egyszer sem vált ismeretségünk óta. - Miért nem szóltál? Ennyire nem bízol meg bennem? Vagy úgy gondoltad, hogy engem nem is érdekelne?

- Nem tartottam nagy dolognak. - magyaráztam volna, de válaszomat hallva csak még jobban felhúztam.

- Mi az, hogy nem tartottad nagy dolognak Rin? Az az ember kis híján kétszer is majdnem megölt téged és azt mondod, hogy nem nagy dolog? Komolyan ennyire felelőtlen vagy?

- Nem akartalak terhelni a problémáimmal...

- Rin, te bele se gondoltál, hogy mi lett volna, ha tényleg nagyobb bajod lesz? A francot érdekel, hogy mennyire is terhelt volna le engem vagy sem. Engem az érdekel, hogy veled minden rendben legyen. - fogta meg a vállamat és megszorítva azt nézett a szemeimbe. - Te mondod azt mindig, hogy szóljak, ha valami gond van, erre te viselkedsz így.

- Elég! - szóltam rá ingerülten. - Nagyon jól tudom, hogy egy idióta vagyok! Megértettem. - halkultam el a végére. - De tudod, ahelyett, hogy mindenki leordítja a fejemet, megkérdezhettétek volna, hogy jól vagyok-e! Hogy itt bent mit érzek. - mutattam a szívem felé. - Hogy félek-e, hogy össze vagyok-e zavarodva. Bármit! Érted? Bármit kérdezhettetek volna, de csak annyi tellett, hogy közöltétek velem mekkora egy idióta is vagyok. Kösz szépen a felvilágosítást, én is nagyon jól tudom. - böktem meg a mellkasát, mire nyúlt volna az arcom felé, de hátrébb léptem, hogy ne érhessen el. - Menj el. - mutattam a kocsi felé érzelemmentes arccal és szemeiből eltűnt az idegesség, helyét felváltotta a szomorúság és bűntudat. Jókor, mondhatom...

- Kim HyeRin! - szólalt meg mögöttem egy ideges hang, mire hátrafordultam és láttam, ahogy MinSeo tartott felém villámokat szóró tekintettel mögötte a másik kettő aggódó csapattársunkkal. Barna, lófarokba fogott haja csak úgy szállt a levegőben miközben felénk tartott és már el is kezdett ordítozni. - Te komolyan ilyen hibbant vagy? Hogy lehetsz ilyen felelőtlen leader, hm? - szegezte felém kérdéseit. Mire előre kaptam fejemet és kezeimet ökölbe szorítva láttam, ahogy HoSeok lesütötte tekintetét a szavakat hallva. Most már tudta, hogy menyire is bántottak és zavartak. Egyszerűen nem bírtam tovább. Erős és érett nőnek tartottam magamat, de képtelen voltam továbbra is a szentbeszédeket és a kioktatásokat hallgatni, emiatt fogtam magamat és elrohantam valamerre.

- Rin! - szólt utánam HoSeok, de nem érdekelt. Elegem volt mindenkiből és valami olyan helyre akartam menni, ahol nem kell hallgatnom azt, hogy milyen szar is vagyok: mert tudtam jól...

Futottam ameddig csak bírtam és az sem érdekelt, hogy mennyire is sajgott a lábam és hogy ezzel talán csak rosszabbá tettem az állapotát, mivel el akartam menekülni. Most az egyszer egy olyan helyre akartam bújni, ahol egyedül lehettem vagy valaki olyan mellett, aki nem vágott mindent a fejemhez és helyette inkább szó nélkül megölelt. Én csak erre vágytam, semmi többre. Szívem majd kiszakadt a helyéről, lábamat alig éreztem és az oldalam is szúrt, de a fejemben lévő egymást követő szidások minden figyelmemet elvonták az ilyen apróságoktól. Megtörtem, most először történt az, hogy megtörtem és csak egy helyre vágytam nagyon: anyához.

Felszálltam a temetőbe tartó buszra és egy ülést elfoglalva, az ablakon bámultam ki és azt figyeltem, ahogy egyre több sötét felhő jelent meg az égen, ezzel eltakarva az éppen lemenő napot; vihar készülődött.

A temető még nyitva volt, így lassan anya urnája felé vettem az irányt és figyelmen kívül hagytam a néha engem vizslató tekinteteket. Nem volt kedvem senkivel sem jó pofizni, így inkább úgy tettem, mint aki észre sem vette, hogy felismerték. Az úton vett virágot leraktam anya képe elé és mosolygó arcát bámulva elszorult a szívem.

- Bárcsak megölelhetnél, ezzel erőt adva nekem. - simítottam végig a képen és ezzel egy időben legördült egy könnycsepp az arcomon. - Bár itt lehetnél velem. - csuklott el a hangom és szememet lehunyva hagytam, hogy könnyeim eláztassák arcomat, ezzel könnyebbé téve szívemet, ami már réges-rég óta csordultig tele volt az elnyomott érzéseimmel.

Nem tudtam pontosan, hogy mennyi is volt az idő, de egy alkalmazott kísért ki az épületből, ugyanis már zárniuk kellett. Nagy nehezen rávettem magamat, hogy megmozduljak, de a kapu előtt állva csak leültem a vizes lépcsőre, ugyanis időközben valóban eleredt az eső és úgy néztem ki a fejemből. Semmi kedvem nem volt a dormba menni, hisz ugyan az fogadott volna, mint mindenhol. Emiatt a nővéremhez sem mertem menni, a BTS dormja meg egyenesen kizárt volt. Telefonomat már rég kikapcsoltam, hogy senki se zaklathasson, és nem is szándékoztam visszakapcsolni, hisz csak a hívások tömkelegét kaptam volna, amire ebben a lelkiállapotban szintén nem vágytam. Pedig egy valakit mégis felhívtam volna...

- Állj fel te okoska, még a végén felfázol. - tartott fejem felé hirtelen valaki egy esernyőt és a hang hallatán megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

- Úgy tűnik, a telepátia még mindig működik, YoungJae. - néztem fel rá, mire csak szélesen elmosolyodott és kezét kinyújtva felém segített felállni.

- Meghívhatlak egy kis sojura? - lépdelt mellettem lassan, hogy mindkettőnket védhessen az eső elől és kérdése hallatán halványan elmosolyodtam.

- Ha nagyon muszáj - mondtam pont ugyanazt, mint megismerkedésünk elején, mire YoungJae csak felnevetett és vállamat átkarolva magához húzott úgy baktatott velem tovább a dormjuk felé. Hihetetlen, hogy megint ő segített nekem. Yoo YoungJae, aki akkor és most is megtalált. Pont, amikor ennyire magam alatt voltam.

/////////// 

Sziasztok^^

Már több, mint egy hete nem volt rész, tudom jól, de sajnos, mint hétvégén említettem, meg kellett írnom egy novellát. Egész héten azzal foglalkoztam és ma összvisz aludtam három órát, mert éjjel háromig azt írtam XD Ennek ellenére viszont szerintem ritka rossz lett, pedig koreai témában írhattam... Erről ennyit. Inkább nem akarok visszagondolni a fölöslegesen elvesztegetett időmbe... Ez a rész egyébként pont tükrözi a mai hangulatomat, így nem hiszem, hogy annyira örömmel olvastátok XD Tudom, szemét húzás volt tőlem, de nem lehet mindig minden happy. Azért remélem jó lett és megpróbálok sietni a folytatással, de nem ígérhetek semmit, ugyanis még hátra van egy koreai vizsgám, amire egész hétvégén készülhetek, juppí :D 

///////////