Elnéztem volna még egy darabig HoSeokot, ugyanis igazán viccesen festett, de kénytelen voltam ott hagyni és bementem TaeHohoz a konyhába.

- Na, jó kis kukta. Most kapsz szépen valami rongyot a pólódra, hogy anyádnak ne kelljen mosnia a ruhádat és ezzel talán elkerülném, hogy leszedje a fejemet. - magyaráztam és találtam is egy kisebb rongyot, amit nagy nehezen betűrtem a kissrác pólójába, ezzel nagyjából védve a ruháját. Ezután én is kerestem egy kötényt és találva kettőt is, az egyiket az épp megérkező HoSeokhoz dobtam. Véletlenül pont úgy érkezett meg, hogy a fején landolt, ezért meglepetten állt meg, majd szedte le magáról és nézett a nevető TaeHora, akit igazán jól szórakoztatott ez a jelenet. - Hupsz, bocsi. - vontam meg a vállam, amiből a fiú jól tudta, hogy egyáltalán nem bántam. Sőt, egy apró mosolyt is csalt ajkaimra az előbbi jelenet.

- Ne nevess - szólt rám morcosan, amiből rögtön sejtettem, hogy még mindig ki volt akadva a bácsizás miatt.

- Neked meg lehetne már végre jobb kedved is, hisz egy ilyen édes pofival – néztem TeeHora, aki rögtön elkezdte rebegtetni a szempilláját -, és egy ilyen aranyos, és kedves lánnyal süthetsz együtt. – mutattam végül magamra. Bíztatóan mosolyogtam rá, hátha ezzel rávehetem, hogy újra normális legyen és kevésbé gyerekes. A tervem sikerült is, ugyanis az arca kezdett meglágyulni és visszatért a régi mosoly az ajkaira.

- Egy ilyen alkalmat csak nem hagyhatok ki. - vette fel a kötényt, de mivel már kezdett idegesíteni, hogy annyit szenvedett a felvételével, mögé léptem és szorosan megkötöttem egy szép masnival rajta. – Köszönöm. - nézett hátra rám és miközben felkötöttem a hajamat, lehajolt és nyomott egy puszit a homlokomra. Ledermedve felejtettem el pislogni is és néztem csodálkozva a már felém forduló fiúra, aki szélesen elvigyorodott és a mit sem sejtő TaeHohoz sétált, hogy segítsen neki levenni a tálakat, amiket olyannyira elakart érni, de még túl kicsi volt hozzá, székkel együtt is. Eközben én még mindig sokkos állapotban bámultam magam elé és próbáltam meg nem figyelni a kigyulladni készülő homlokomra. Régebben biztos, hogy soha nem lett volna ilyen hatással rám, de most, hogy már éreztem valamit iránta, kezdtek a dolgok nagyban megváltozni. Levegőmet kifújva vettem rá magamat a felejtésre és felvéve egy lemondó ábrázatot segítettem kiszedni a hozzávalókat a hűtőből.

- Hogy ti semmit sem tudtok. - céloztam arra, hogy még azt sem tudták mi is kellett egy torta elkészítéséhez, mire TaeHo gyermeteg értetlenséggel az arcán, HoSeok pedig szemét lesütve próbált rám nézni.

- Én még soha nem csináltam tortát - magyarázta unokaöcsém, amit meg is értettem, így neki mondtam is, hogy ez nem feltétlenül hozzá szólt.

- Tulajdonképpen én is csak egyszer - mondta halkan HoSeok.

- Mikor? - lepődtem meg, ugyanis nem gondoltam volna, hogy bármikor is csinált. Ezzel a beszólásommal szimplán csak heccelni akartam, abba bele se gondoltam, hogy már volt dolga tortával.

- Amikor már egy éve voltunk barátok és akkor volt a születésnapod, amire megpróbáltam csinálni egyet, de elégettem, így soha nem tudtam oda adni.

- Szóval ezért mondtad akkor, hogy volt még ajándékom, de az eltűnt? - értettem meg végre azt a furcsa kijelentését.

- Pontosan. - nevetett fel zavartan és, hogy elterelje a figyelmet erről a sztoriról kitett mindent az asztalra, amit mondtam és végre belekezdhettünk a sütésbe. TaeHo szépen beleöntötte a hozzávalókat egy tálba, majd HoSeok fel is verte azt, ezután beleöntöttük a tortaformába és raktuk is be a sütőbe. Viszont jól tudtam, hogy TaeHo a habos epres tortát imádta a legjobban, így kivettem a fagyasztóból egy kis epret, hogy kiolvadjon és amíg ez meg volt, addig megpróbáltam felverni a habot. Ez viszont nehezebben ment, mint gondoltam, mivel minden tiszta hab lett, amint bekapcsoltam a robotgépet. Szitkozódásomat visszatartva próbáltam leszedni azonnal mindenről, de hiába indítottam újra, csak úgy sikerült felvernem, hogy mindenhova ment is belőle.

- Komolyan mondom kidobom ezt a szar... - akadtam meg hirtelen, mikor megláttam az ártatlan tekintetű TaeHo mögött a hevesen fejét rázó HoSeokot és egy kicsit korrigálva a mondatomat folytattam. - Khm...ezt a szemétbe. Igen, oda. - sóhajtottam fel és letörölve a maradék habot is, lehajoltam a felém integető unokaöcsémhez.

- Ez még rajtad maradt. - mosolygott rám és arcomhoz hajolva lenyalta a maradék habot.

- Köszönöm TaeHo. - simogattam meg mosolyogva a fejét, mire csak nevetve megölelt és az epres tálhoz futott.

- Bezzeg, ha ezt én csinálnám, akkor megütöttél volna. - morgolódott mellettem HoSeok, mire összevont szemöldökkel fordultam felé és tettem csípőre a kezemet.

- Hidd el, repülni is megtanítottalak volna. Ki, az ablakon. - mutattam arra, mire a vörös hajú fiú csak nyelt egy nagyot és sértetten odébb állt.

- Ebbe meg mi ütött? - ráztam meg a fejemet gondterhelten, majd segítettem megmosni az epreket és kivéve a tortát a sütőből, megvártam, amíg kihűlt és közben bekapcsoltam a nyavalygó TaeHonak is a tévét. Na, egyszer van szülinapja, még ha nem is ma...

Rákentem a habot a tortára és átadtam a terepet HoSeoknak, aki nagyon felakarta rakni a tetejére az epreket, ha már a belsejébe is én raktam. Komolyan úgy viselkedetett, mint egy gyerek. Miközben gyümölcsöt rakosgatta, addig a pultra támaszkodva figyeltem az arcát és mosolyodtam el halványan a koncentráló ábrázata miatt. Csak gyakorlás közben és koncerten láttam így, a magánéletben még soha sem. Főleg ilyen kis dologgal kapcsolatban nem. Vöröses árnyalatú haja kicsit a szemébe lógott, de néha kifújva a látóteréből pakolgatott tovább és ráncolta homlokát miközben alkotott. Nagy, világos barna szemeivel végig a tortát figyelte és szinte pislogni sem pislogott, ami megint csak nevetésre késztetett. Talán annyira el is foglaltam magamat a bámulásával, hogy észre sem vettem, mikor már előttem állt és engem szólongatott, majd mivel nem válaszoltam egy kis habot kent az orromra. Kitágult szemekkel kaptam oda és nyúltam sikeresen bele a fehér díszítő elembe, majd szinte villámokat szóró tekintettel formáltam egy szót ajkaimmal.

- Fuss.

Erre HoSeok azonnal el is tüntette mosolyát és kirohant a konyhából. Kezemmel én is felszedtem a maradék habból és gyorsan utána eredtem. A nappaliban kapta maga elé TaeHot, aki sikítozva fuldoklott szinte a nevetéstől és visítozta a fiúnak, hogy tegye le.

- HoSeok, ez nem ér. A gyereket ne vond bele a harcunkba. - erre viszont még mindig nem tett semmit, így hát komoly tekintettel TaeHora néztem. - Harapd meg - utasítottam, de többet nem is kellett mondanom, mivel azonnal cselekedett és beleharapott fogvatartójának a kezébe. Erre HoSeok halkan felszisszent és ledobta a kisfiút a kanapéra, majd gyorsan elslisszolt a szobánk felé. Viszont onnan nem menekülhetett már, így oldalra döntött fejjel mosolyodtam el és mutattam fel a habot. - Ha hagyod magadat, akkor ígérem nem fog fájni. - állítottam, mire HoSeok sóhajtva leült az ágyam szélére és feltartott kézzel rám nézett.

- Tedd csak meg, de nem ér, hogy csak te tudsz támadni - mondta morcos és gyerekes hangján, ami miatt csak megforgattam a szemeimet és közelebb léptem, egészen elé.

- Nyugi, csak egy kicsit leszel habos. - mosolyodtam el ördögien és kezemet hajához emelve kentem bele a habot. - Most nagyon szexin nézel ki. Szerintem menjél így haza. - próbáltam visszatartani nevetésemet, de miután HoSeok felnyúlt a hajához és megérezte rajta a habot rögtön el is fintorodott. Itt adtam fel és pukkadt ki belőlem a nevetés, de úgy igazán. Még magamat is megleptem, hogy milyen önfeledtem vihorásztam, de a baj csak ezután jött. - Pont ezért ne kezdj ki velem. - nyújtottam ki a nyelvemet és már fordultam volna meg, amikor hirtelen megfogta a derekamat és csiklandozni kezdte. A nevetés hirtelen szakadt fel belőlem és szinte visítozva kértem, hogy eresszen el, de hiába mondtam nem esett meg rajtam a szíve, épp ezért borult el velem együtt az ágyon és folytatta tovább a kínzásomat. Eközben már amiatt is visítoztam, hogy ne jöjjön az ágyneműmhöz közelebb, mert vele mosatom ki, de mikor kezemet végre feltudtam emelni, hogy visszacsiklandozzam, hirtelen rám esett, emiatt majdnem ki is lapított és még a párnámat is összehabozta a hajával. - Neee! - akadtam ki és fordultam mérgesen a felettem lévő alakhoz, ami miatt majdnem el is kaptam a fejemet, mivel igazán közel volt hozzám az arca. Kezével már nem engem kínzott, hanem a fejem mellett támaszkodott meg, hogy engem ki ne lapítson, így kerültünk ebbe a félreérthető helyzetbe, mint mostanában mindig. Elhalkulva néztem világos barna szemeibe és próbáltam meg nem a száját nézni, mivel már így is eszembe jutott a csókos incidens, amiről azt hitte, hogy nem tudtam. Pedig igenis jól emlékeztem rá és azóta sokszor álmodtam azzal a rövid jelenettel. Testemen azonnal borzongás futott végig, mikor lassan közelebb hajolt és én nem is ellenkeztem. Orromnál megállt és hirtelen lenyalta a maradék habot, ami még miatta került rá. Ezután leszállt rólam és felém nyújtva kezét segített felállni. Nem szólva egy szót sem siettem ki és huppantam le a tévéző TaeHo mellé, akin láttam, hogy jócskán kifáradt már ezalatt a pár óra alatt, épp ezért behoztam neki a konyhából a tortáját és egy szeletet adva neki valamennyire felélénkítettem. Megkóstolva én is egy szeletet, állapítottam meg, hogy egész jó munkát végeztünk és miután HoSeok is megérkezett és befalt egy szeletet elégedetten ütögette meg a hasát és jelentette ki ős is, hogy finom lett. Ezek után leült TaeHo másik oldalára és így néztünk tovább valami mesét, majd kicsit később meg is szólaltam, hogy én elmegyek fürödni. Nem éreztem úgy, hogy később eljutnék odáig, mivel kezdtem én is elálmosodni. Összeszedve a cuccomat álltam meg a két fiú előtt és néztem rájuk szigorúan.

- Ne tegyétek tönkre a házat azalatt a pár perc alatt, amíg nem ügyelek rátok és HoSeok ne engedd, hogy több tortát vagy édességet egyen. Ennyi bőven elég volt neki mára - parancsoltam rájuk.

- Rendben, bár egy kicsit sértve érzem magamat, hogy mindezt többes számba mondtad. Mintha csak rám is ügyelned kellett volna - magyarázta HoSeok és pont emiatt a gyerekes viselkedése miatt mondtam azt, amit.

- Hidd el HoSeok, hogy igen. - sóhajtottam és megsimogattam TaeHo fejét, mire ő megfogva a kezemet nézett rám nagy szemekkel.

- Nem fürödhetek veled? Tudod, mint régen - kérdezte és a végén, a mellette tátott szájjal bámuló fiúra nézett. Igazán meglepett ez a tette, és ugyanakkor nagyon is jól szórakoztam miatta, főleg HoSeok nézése végett, de muszáj volt lelomboznom szegény gyereket.

- Sajnálom, de nem. Talán majd legközelebb - mondtam és hátat fordítva nekik, elmentem a fürdőbe, de mielőtt becsuktam volna az ajtót még pont meghallottam HoSeok hangját.

- Legközelebb? - fúlt el a végére a hangja, amin megint csak jót mosolyogtam, bár már igazán kíváncsi voltam, hogy miért viselkedett ilyen gyerekesen. Régebben is gyakran volt ilyen, de azért nem ennyire. Már komolyan nem értettem őt...

Viszonylag gyorsan végeztem a tusolással, így felvéve a szürke melegítő nadrágomat és fekete atlétámat, vissza is sétáltam a fiúkhoz. Látványuk viszont apró mosolyt csalt az arcomra, ugyanis amíg a tévé halkan szólt ők közben elaludtak. TaeHo HoSeoknak dőlve aludt el, míg az idősebb hátra vetett fejjel dőlt ki. Nagyon édes látvány volt, ezért készítettem is egy fotót a telefonommal, hogy megmaradjon emlékbe. Az órámra nézve kiszámoltam, hogy volt még másfél óra, amíg az unokaöcsémért jöttek, így leültem HoSeok mellé és a telefonomon kezdtem el olvasgatni. Már igazán belemerültem egy romantikus sztoriba, amikor is megszólalt valaki telefonja. Szemöldökömet ráncolva néztem magam mellé, majd HoSeok zsebe felé és gyorsan ki is vettem onnan a csörgő tárgyat, mielőtt még mind a kettejüket felébresztette volna. Elhúzva a zöld ikont sétáltam a szobámba és hajtottam be magam mögött az ajtót.

- Hobi, mégis hol vagy ilyen későig? - szólalt meg rögtön Jimin ideges hangja, mire felsóhajtottam. Úgy félre fogja érteni a helyzetet, mint a sicc... - Miért érzem, hogy te nem hyung vagy?

- Jól érzed - vágtam rá és leültem az ágyamra.

- HyeRin? Te... Mégis miért? Hobi... Hobi egész este nálad volt? - sokkolódott le, emiatt hangosan felhorkantam és gyorsan megállítottam a képzelgéseiben, mielőtt még túl messzire ment volna.

- Nyugi, nem történt semmi olyasmi, ami miatt így kellene reagálnod. Szimplán segített nekem az unokaöcsémre vigyázni.

- Biztos? - kétkedett továbbra is bennem, ami egyre jobban kezdett idegesíteni.

- Jimin, nem feküdtem le HoSeokkal és soha nem is fogok, érted?

- Jól van, na... Csak azt hittem megbeszéltetek mindent, hisz azért is ment hozzád...

- Min változtatott volna, hogyha beszélünk a dolgokról? És te mégis miért tudsz ennyit?

- Titok. - nevetett fel - Hé, HyeRin. - szólított meg komolyra fordítva a szót, ami kicsit meglepett ugyan, de figyeltem.

- Hm?

- Köszönöm, hogy segítesz Hobinak. Mostanában újra kezd mosolygós lenni és kevésbé olyan merev. Viszont, kérlek, ne bántsd többet, hisz nagyon fontos vagy a számára. - Még mindig.. - tette hozzá halkan, én pedig szememet lehunyva dőltem el az ágyamon, vigyázva arra, hogy ne érjek a habos párnámhoz.

- Nekem is nagyon fontos... - motyogtam és a plafont bámulva előztem meg Jimin válaszát erre az őszinteségi rohamomra, hogy még véletlenül se tudjon reagálni. - Majd hazaviszem, ha TaeHoért megjöttek a nővéremék - mondtam gyorsan, majd kinyomtam a telefont. Nem állt szándékomban Jiminnel lelkizni és hiába tudtam, hogy ő megértette ezt a helyzetet, nem kértem a tanácsából. Ezt nekem kellett megoldanom; egyedül.

Visszamentem a nappaliba és még le sem ültem a kanapéra, de már csöngettek. Az órámat megnézve eléggé kételkedtem benne, hogy a nővéremék, vagy akár a lányok jöttek volna, így keresve valami ütőeszközt a bejárathoz sétáltam. Oké, a betörők általában nem csöngetnek, de azért fő az elővigyázatosság. Résnyire kinyitva az ajtót azonban rögtön leengedtem a kezemben tartott tárgyat és teljesen kitártam a bejáratot.

- MinJi? De hát nem úgy volt, hogy még a barátokkal beültök iszogatni? - tereltem be őket, mire a nővérem először csak kérdőn a kezemben tartott dologra nézett.

- Miért van nálad egy cipőkanál? - húzta fel fél szemöldökét, majd a kérdésemre is válaszolt. - Nem akartuk, hogy TaeHo ennyi ideig a nyakadon legyen. Ráadásul mostanában így is keveset voltunk vele. - nézett a férjére szomorúan, majd megfogva a kezét HyunJoo halványan rámosolygott, ami láthatóan jobbá tette egy kicsit a nővérem kedvét.

- Önvédelem céljából - válaszoltam és rögtön vissza is tettem a helyére. - Mindjárt hozom is nektek TaeHot, mert időközben kifeküdt - magyaráztam és vissza is mentem a nappaliba, ahol még mindig HoSeok ölelő karjaiban pihent. Viszont az idősebbik eléggé az utamat állta abban, hogy az unokaöcsémet anélkül kivigyem, hogy közben ne ébresszem fel, így megbökve a karját ébresztgetni kezdtem. Ezzel viszont túl sokra nem mentem így arcon vágtam egy párnával, ami miatt már rögtön ki is pattantak a szemei és ijedten nézett körbe.

- Ereszd el TaeHot, hogy ki tudjam vinni MinJiéknek - suttogtam, mire HoSeok pislogott párat és maga mellé nézve rögtön halvány mosoly költözött ajkaira. Fel is kapta a kis srácot és előre ment vele, engem hátra hagyva. Eléggé meglepett ezzel a cselekedetével, ezért karba tett kézzel követtem és megállva mellette figyeltem, ahogy átadta HyunJoonak. Eddig olyan furcsán viselkedett a kisfiúval most meg hirtelenjében túl kedves lett... - Miért vagy ilyen kedves? - mértem végig összevont szemöldökkel.

- Eddig is az voltam. - állította, ami miatt majdnem az arcába röhögtem.

- Ez volt az év vicce. Egészen mostanáig úgy viselkedtél vele, mint valami vetélytárssal, amit nem is értettem... - magyaráztam, de hirtelen befogta a számat és zavartan MinJire nézett, aki mindentudó mosollyal figyelte a fiút.

- Túl hangos vagy Rin - mondta, mire felhorkantam, de beszélni még mindig nem tudtam, így épp figyelmeztetni akartam, amikor is megszólalt. - Nem érdekel, hogyha meg is nyalod a tenyeremet, csak ne beszéljél többet - suttogta, ami miatt csak megforgattam a szememet és csöndben maradtam. Az okát mondjuk nem igazán értettem, de mindegy is volt. A nővéremék jelentőségteljes nézések közepette el is búcsúztak tőlünk és én visszamenve a nappaliba eldőltem a kanapén.

- Hazaviszlek - morogtam az egyik párnába, mikor éreztem, hogy leült a lábamhoz, de amint rájöttem, hogy mit is tervezett, már ültem volna fel, de már elkapta a lábamat, így nem tudtam szabadulni.

- Meg vagy. - nevetett fel vidáman és lábamat az ölébe rakta.

- Ha nem akarod, hogy megrúgjalak, akkor jobban teszed, ha elengedsz. - könyököltem fel és próbáltam ránézni, de mivel még nem változtam bagollyá, így képtelen voltam teljesen hátrafordítani a fejemet. Emiatt inkább visszaengedtem a párnára és vártam HoSeok kínzására.

- Láttam a csuklódon a karkötőt, amit még jó sok éve adtam - szólalt meg hirtelen és csuklómra pillantva rögtön le is esett, hogy valóban nem vettem még le. - Azt hittem már rég kidobtad - jegyezte meg és kiéreztem hangjából a szomorúságot.

- Nyugodj meg. Egy ilyen értékes dolgot még mérgemben sem dobtam volna ki - motyogtam, de miután rájöttem a mondat félreérthetőségére, már vontam volna vissza, de megelőzött.

- Azért annyira sokba nem került... - suttogta és már megint úgy éreztem magamat, mint egy önző és érzéketlen tuskó. Hogy én miért mondtam mindig ilyen dolgokat...

- Nem úgy értettem. - próbáltam újra szabadulni és sikerült is, emiatt gyorsan talpra álltam és HoSeok elé sétáltam. - Azért volt értékes, mert tőled kaptam. - böktem meg a homlokát. - És azt is jól tudom, hogy te is megtartottad a tőlem kapott nyakláncot. - néztem a nyakára, ahol kikandikált a pulcsija alól a bőrlánc.

- Nagyon jó a megfigyelőképességed - jegyezte meg a nyakláncot fogva, mire csak megforgattam a szememet és a bejárathoz sétáltam.

- Na, öltözz és hazadoblak. - néztem hátra a vállam fölött, miközben felvettem a cipőmet. Ezután felhúztam a dzsekimet is és megkeresve a kocsikulcsot meg is indultam előre. Miután HoSeok sikeresen felébredt a döbbenetéből végre elhagyta a házat és az ajtót is be tudtam zárni.

Az egész autóút alatt a rádióból szóló kpop dalokat hallgattuk és egyikünk sem szólt egy szót sem. Én túlságosan is a gondolataimba merültem, míg a mellettem ülő pedig a fejét az ablaknak döntve dőlt ki ismét. Biztos már igazán fáradt lehetett, hisz ők nálunk is többet dolgoztak. Néha már szívesen kiharcoltam volna nekik egy kis szünetet, de ha úgy nézzük a Jejun töltött idők annak számítottak, mégha a fele munkával is telt. Legalább nem kellett túl korán kelni...

Végre megérkeztünk, így leállítottam a kocsit és kikapcsolva az övemet HoSeok felé fordultam.

Ő még mindig az igazak álmát aludta, így sóhajtva kikapcsoltam az övét is és kiszállva az autóból átfutottam a másik oldalra, majd kinyitottam az ajtaját.

Arra viszont nem számítottam, hogy emiatt ki fog esni, így túlságosan is hirtelen ért, hogy egyenesen nekem esett. Kezemmel próbáltam vállánál fogva megtartani, de ez igen nehezen ment, tekintve, hogy egy kicsit nehezebb volt nálam én pedig túlságosan is gyenge voltam már ilyenkor.

- HoSeok, kellj már fel! - nyöszörögtem és toltam vissza a helyére, de hiába sóhajtottam fel megkönnyebbülten, újra kezdett kidőlni. - Mi van veled már? Hallasz? HoSeok? Kelljél már. - próbáltam újra visszatolni és magamban már kezdtem átkokat szórni rá. Tuti direkt csinálja... Lehetetlen, hogy egy ember ezek után is képes legyen aludni. - Mire vársz már? A kocsiban akarsz éjszakázni? Oppa, az istenit, kellj már fel! - morogtam idegesen és azonnal életre is kelt, felnyitva a szemét felegyenesedett és elmosolyodva kezdett el méregetni. Eközben én szapora lélegzetvételemet próbáltam csillapítani és számoltam el magamban vagy húszig, hogy biztosan ne üssem le.

- Azt mondtad, hogy oppa? - szállt ki lassan a kocsiból és engem arrébb tolva becsapta az ajtaját.

- Úgy tudtam, hogy fent voltál. Komolyan, ha még egyszer szórakozol velem, kint alszol az utcán, de én biztos nem fuvarozgatlak. - ráztam meg a fejemet idegesen, mire csak kinevetett és lassan a kapujuk felé sétált.

- Találkozunk a dalfesztiválon Rin. - integetett vidáman és fütyörészve becsöngetett az ajtón.

- Remélem, kint ragadsz - motyogtam bosszúsan és intve egyet beszálltam a kocsiba.

Való igaz volt, hogy addig nem is találkozunk és ez egy kicsit elszomorított, de erre gondolva rögtön le is szidtam magamat. Dehogy szomorított el. Még hogy engem? Ch... Na persze, majd pont Jung HoSeok miatt szomorodok el, amiért nem láthatom az arcát pár napig. Hisz valóban nem volt túl sokról szó, ráadásul utána kezdetét vette a klipforgatás és a dalok felvétele, ahol annyit fogom látni, hogy még meg is unom a feje látványát. Az egyéni fotózások pedig már holnap elkezdődtek és kellett még dolgoznunk az új dalainkon is, meg persze a választott idol csapatnak a koreográfiáját és számát is el kellett sajátítanunk. Túl sok munka várt ránk és én már előre éreztem, hogy megint semmire nem marad időnk. Legfőképpen magunkra nem, így muszáj volt több időt szentelnem a lányokra, hogy legalább én helyettük szemmel tarthassam őket. Nem akartam, hogy bármelyikük is kórházban kössön ki, ezért muszáj volt odafigyelnem rájuk. És pont ezek miatt nem szabadott a HoSeokkal való kapcsolatomon agyalnom, hisz amíg idol voltam, mikor is lehetett volna időnk egymásra. Ez az; semmikor. Épp ezért értelmetlennek láttam az egészet, mégha annyira is vágytam rá, de nem lehettem önző, ráadásul még mindig nem voltam biztos az ő érzéseiben sem. Ezek hiányában miért is vágtam volna bele? Semmi értelme nem volt. Igen, semmi értelme...

/////////// 

Sziasztok^^

Sajnálom, hogy nem tudtam tegnap kirakni ezt a részt, csak ez a hetem állandó rohanásból állt, így nem igazán voltam itthon, emiatt kirakni sem volt időm az újabb részt... De mostanra lecsillapodtak a dolgok és jöttem nektek egy igazán semmitmondó résszel... XD De tényleg, az égvilágon SEMMI nem történt benne, így még jobban zavar, hogy így tértem vissza... Na de a következő részek már sokkal eseménydúsabbak lesznek, bár nem ígérhetem, hogy gyorsan fognak történni az események... Na mindegy XD Remélem azért tetszett és megérte várni rá^^
Oh és elfelejtettem írni, ( XD ) hogy belekezdtem egy új sztoriba, aminek V a főszereplője^^ Ha érdekel titeket, a munkáim között megtaláljátok :)

///////////