- 3 év múlva -

Mindig is olyan ember voltam, aki gyakran késett el helyekről. Ez nem feltétlenül azért volt mert nem érdekelt a pontosság, egyszerűen csak rosszul számítottam ki a dolgokat és az indulás pillanatában jutott mindig valami még eszembe, ami eléggé megakadályozott az elmenetelben. Ez alól a suli volt az egyetlen kivétel. Na, oda direkt nem indultam soha időben. Úgyis ott ültem még fél napot, minek kellett ahhoz még sietnem is, hogy pár perccel meghosszabbítsam a szenvedésemet ? Na igen, ez ment egészen felsőközép első évéig, amikor is találkoztam egy olyan emberrel, aki imádta a pontosságot. Velem ellentétben...

- Riiiin ! Riiiiin ! - hallatszódott már a bejáradtól és magamban szinte fohászkodtam azért, hogy valamilyen csoda folytán ne tudjon bejutni a szobámba. Ez azonban meg is szakadt rögtön a kilincs lenyomásával és az ajtó kitárásával, ami következtében megláttam két hosszú lábat. Lusta voltam feljebb emelni a fejemet, ezért a szememmel csak a felém közeledő ló mintás zoknikat figyeltem és nem pedig a hozzájuk tartozó embert. Lecövekelt közvetlen az ágyam mellett és szép lassan leguggolt, hogy a fejünk egy szintben lehessen. - Készülődj...

- ...mert elkésünk - fejeztem be helyette a mondatot és mutatóujjamat a szájára téve hallgattattam el és néztem morcosan fekete szemeibe. - Jung HoSeok, utálom, hogy minden egyes reggel ezt kell hallgatnom - forgattam meg szemeimet és egy mozdulattal másik oldalamra fordultam, hogy aludhassak még egy kicsit. Ezt valamiért kedves barátom nem akarta hagyni, ezért sóhajtva ugyan, de megfogta a lábaimat és egy rántással lehúzott az ágyról. Nagyot mordulva adtam tudtára, hogy ennek most nagyon nem örültem és fejemet felemelve néztem vészjóslóan az arcára. Vette a lapot, ezért nagyot nyelve felállt és az ajtó felé mutogatva gyorsan kispurizott rajta. Egyedül maradva a hideg színekkel betöltött szobámban túrtam fáradtan a hajamba és álltam nagy nehezen fel, léptem a gardróbom elé, vettem ki gyorsan az egyenruhámat és a melegítő nadrágomat, majd azokat felvéve sétáltam ki a konyhába, ahol Jung HoSeok nagyban beszélgetett apukámmal és anyuval. Furcsa volt látni az igaz mosolyát az arcán, amit valamilyen szinten én hoztam ki belőle. Az öngyilkossági kísérlete után rengeteg időt töltöttem vele és folyton átjárkáltam az osztályába elküldve a közeléből az idegesítő népséget, akik csak szekálni tudták és kicsit sem voltak a segítségére abban, hogy lelkileg meggyógyuljon. Először ugyan nagyon nehezen nyílt meg nekem, de miután ezt én is megtettem sokkal oldottabb lett közöttünk a hangulat. Egyre többet és többet találkozgattunk iskolán kívül is és lassan arra eszméltem fel, hogy kezdtem kötődni hozzá, ahogy ő is hozzám. Az elején valamelyest csak a megmentője voltam a szemében, de ez szép lassacskán kezdett szeretetté átalakulni, ami nagyban segített a kapcsolatunk megváltozásában. Ugyan mindenkinek furcsa volt, hogy a közelembe engedtem valaki olyat, mint Jung HoSeok, de miután kezdték lassacskán őt is megismerni, rájöttek, hogy nem hiába barátkoztam vele. Egy igazán szerethető ember volt, aki mindig a segítségemre volt és tőlem is elfogadta azt. Így hát mostanra már ő is az iskola egy kedvelt tanulójává vált és mindenkit meglepve ezzel, de barátnője is lett, akivel most ünnepelték az egy éves évfordulójukat. Ezekbe belegondolva igazán büszke voltam arra, hogy segíthettem neki ebben a fejlődésben és végig is nézhettem, ahogy botladozva ugyan, de eljutott idáig.

- Anyukád meghívott a szülinapi vacsidra - mesélte Jung HoSeok, miközben az iskola felé sétáltunk, aminek én ugyan nem annyira örültem, de ő szerintem helyettem is megtette ezt.

- El ne gyere - néztem rá ellentmondást nem tűrően, mire szélesen elvigyorodott. - Már bele is egyeztél, ugye ? - emeltem a tekintetemet az ég felé és magamban csak áldani tudtam anyut ezért a csodás ötletért. - Nem mondhattad volna azt mondjuk, hogy a kutyád temetése lesz, ezért nem érsz rá ?

- Hiszen Mr. Kiwi már fél éve meghalt - emlékeztetett szegény elhunyt állatra, akit annyit nyomorgattam, mikor nála voltam. Ezt az igazán furcsa nevet egyébként a szőre színe miatt kapta, mivel felül a fejénél olyan volt akár a kiwi külseje, míg egyre lejjebb haladva a kutya testén olyanná vált, mint a gyümölcs belseje. Senki nem tudta, hogy ez mégis hogyan lehetett lehetséges, de most nem is ez volt a lényeg.

- Tök mindegy - legyintettem, mire hüledezve torpant meg mellettem és nézett mélyen a szemembe.

- De hisz te is imádtad Mr. Kiwit...

- Nem így értettem - forgattam meg a szememet és hátrahagyva folytattam az utat. - Anya úgy se tudta volna, így simán hazudhattad volna ezt, ha valóban nem akartad elfogadni azt a hülye meghívást... El akartad fogadni, mi ? - néztem fel rá, mire visszanyelve a mosolyát inkább az aszfaltot kezdte el bámulni.

- Figyelj, nem hagyhatom ki az együtt éneklést és a csákót a fejeden, bár a közben vágott arcaid sem rosszak - gondolkozott el és végére képtelen volt visszatartani a nevetését, így az egész környék az ő hangjával lett zajosabb. Bosszúsan tarkón vágtam és nem túl nyugodtan, de próbáltam megvárni, amíg végre abbahagyja a röhögő rohamát és képes lesz emberibben viselkedni. Ehhez kellett jó néhány perc, ami idő alatt képtelen voltam megnyugodni, mivel a mellettem sétáló fiú folyton emlékeztetett az ezelőtti szülinapjaimra, amiktől rögtön kirázott a hideg, ezért feljebb húztam magamon a sálamat ezzel kicsit melegebbé téve a környezetemet. Tél közepén jártunk, ami miatt folyton folyt az orrom és náthás voltam. Jung HoSeok ilyenkor is nagyon jókat szórakozott rajtam, főleg az állandó orrhangomon. - Ugye tudod, hogy bármennyire is nézel a megöllek tekinteteddel ez nem jön be a beszéded miatt ? - mosolyodott el és saját sapkáját levéve a fejéről az enyémre húzta. Hálásan néztem fel rá és igazítottam meg a fejemen, hogy rendesen fedje a füleimet. - Már annyiszor magyaráztam neked, hogy szerezz be egy sapkát...

- Értettem apuci, nem kell többet felhoznod ezt a témát - forgattam meg a szememet és a távolba nézve ismertem fel a kapuban vacogó közben integető alakokat. - Már várnak a barátaid - mutattam elénk, mire ő csak elkezdett hunyorogni.

- Milyen jó, hogy rajtad szemüveg van.

- Te miért nem hordod a sajátodat ? Már vagy fél éve...

- Mert...nem divatos - bökte ki nagy nehezen, mire csak gúnyos mosolyra húztam a számat és felnézve rá rögtön rávágtam az első dolgot, ami az eszembe jutott.

- Igazad van, megvakulni valóban jobb - veregettem meg a vállát és ellépve mellette besétáltam a kapun faképnél hagyva a fiúkat. Semmi bajom nem volt azzal, hogy velük volt és bennük találta meg az igaz barátait, de én nem igazán bírtam őket és ha nem kellett akkor inkább nem is beszélgettem velük. Ez igaz volt mindenkire az iskolából, természetesen Jung HoSeok kivételével.

Még volt egy kis idő a csöngőig, ezért felsétáltam a tetőre és kilépve az ajtón újra megéreztem a hideg fuvallatot a kabátom alatt, így rögtön megborzongtam és tüsszentettem egy nem túl nőieset. Szipogva támaszkodtam neki a falnak és néztem a szürke felhővel borított eget. A leheletem látszódott a levegőben ezzel mutatva, hogy már igazán a mínuszoknál jártunk. Nem tudtam elképzelni, hogy mégis miért örültek az emberek, hogyha sokan voltak körülöttük, ha sok embert mondhattak a barátjuknak, aztán ki tudta, hogy ki is volt az igazi és ki volt mellette csak kiegészítőként. Ezen most akaratlanul is elgondolkoztam figyelembe véve HoSeok barátait, akik nekem valamiért szúrták a szememet. Jó, talán, de csak nagyon talán, volt köztük egy-kettő, akik egész barátságosnak tűntek, de a többség annyira unszimpatikus volt, hogy legszívesebben elüldöztem volna őket a barátom mellől. A lány, aki pedig a barátnője volt... Jó, ezen lehet, hogy mindenki nevetne, de nekem még ő sem volt szimpatikus. Olyan kiszámíthatatlan ember volt és ők voltak az egyik legrosszabbak. Soha nem tudhatta az ember, hogy mégis mik forogtak le a kicsi agyacskájában és pont ezért féltettem HoSeokot.

Miután az elmélkedésemnek véget vetettem, azzal, hogy nem volt nálam zsebkendő, így szereznem kellett valakitől, mivel féltem, hogy mindjárt elfolyok, nagyokat szipogva sétáltam vissza a termünkhöz, de előtte szerencsétlenségemre belefutottam a tesi tanárba, aki igazán utálta, hogy nem csak simán szoknyában voltam...

- Kim HyeRin ! - kiabálta a nevemet már messziről, így kénytelen kelletlen, de szép lassan a hang irányába fordultam és kedvesen elmosolyodva néztem a felém közeledő monstrumot.

- Tanár úr, szépen kérem ma nem hagyhatna ? Annyiszor eljátszottuk már ezt a fogócskázást és általában én jöttem ki belőle nyertesül, így megkímélhetnénk magunkat ettől a szenvedéstől, nem gondolja ? - magyaráztam a lehető legnormálisabb hangon, de ez a megfázásom miatt biztos, hogy nem lett olyan hatásos, mint ahogyan azt terveztem. Erre csak egyre jobban kidülledt az ér a homlokán és vészjósló tekintettel nézett felém. - Hát, ha ön így akarja - vontam meg a vállamat lemondóan és intve egyet gyorsan futásnak eredtem.

- Állj csak meg te szerencsétlen ! - üvöltözött mögöttem. Normál esetben még jó kedvem is lett volna emiatt a reakciója miatt, mivel imádtam húzni az agyát, de így megfázva nem volt túl sok életkedvem, ahhoz, hogy vissza is szóljak neki. Csak minél hamarabb le akartam hagyni. Befordultam jobbra a folyosón és mielőtt még elbújhattam volna egy teremben, valaki behúzott a szertárba és befogva a számat csöndre intett. Ahogy közeledett a tanár, úgy lett egyre gyorsabb a szívverésem és vártam, hogy mikor nyit ránk, de mivel a hangok egyre jobba kezdtek távolodni, ezért megnyugodva eresztettem le a vállamat és könyököltem oldalba a "megmentőmet".

- Aigoo, ezt most miért kellett ? - nyöszörgött közvetlen előttem és egyhelyben elkezdett ugrálni.

- Azt nem tudom, hogy mégis miben segít ez a mozgás abban, hogy elálljon a fájdalom, de igazán megérdemelted Jung HoSeok - szűkítettem össze a szememet, amit valószínűleg nem láthatott a sötét miatt.

- Mégis miért ? Én csak segítettem...

- Magam is megtudtam volna oldani - vágtam rá kapásból és a kilincset lenyomva kinyitottam az ajtót.

- Mindig ezt mondod, valahányszor segítek neked - lépett ki mögöttem HoSeok is a folyosóra és mellettem sétálva megindultunk az osztályterem felé, bár arról fogalmam sem volt, hogy neki hol is volt órája.

- Na látod, ha nem tennél ilyen fölösleges dolgokat, akkor nem kellene vagy századjára megismételnem.

- Miért nem engeded, hogy segítsek ? - állított meg a vállamnál fogva és maga felé fordított. Nagyot szipogva tettem csípőre a kezemet és álltam a tekintetét, amitől nyelt egy nagyot és lesütötte a szemét.

- Mert... Mert nem szeretnélek leterhelni azzal, hogy állandóam a gondomat viseld, mert hiába akarsz tiltakozni, ezt tennéd, hogyha engedném. Én nem foglak kihasználni a jó szíved miatt, nem úgy mint egyesek - forgattam meg a szememet és céloztam titokban a barátnőjére. - Erős lány vagyok Jung HoSeok - enyhült meg egy kicsit az arckifejezésem és megfogva a kezeit leemeltem a vállamról és engedtem had hulljon az oldala mellé. Elgondolkozva mért végig és mosolyodott el a plafonra emelve a tekintetét.

- Mégis mit gondoltam, hisz rólad van szó Rin - fogta meg hátulról a vállamat és szép lassan elkezdett a termem felé tolni. Még gyorsan megtorpanva késztettem arra, hogy megálljon és fordultam felé.

- Viszont, egy zsebkendő igazán jól jönne - kértem, mire hangosan elnevette magát és kihúzott a farzsebéből nekem egy zsepit. - Köszönöm - vettem el és végre ki tudtam fújni az orromat. Mielőtt még beléptem volna a terembe, levettem a fejemről a sapkáját és a kezébe nyomva ezt is megköszöntem, majd az ajtó elé léptem és megfogva arrébb húztam volna, amikor is még utánam szólt.

- Fighting ! - tartotta fel a hüvelykujját, mire csak halványan elmosolyodtam és benyitottam a terembe.
A tanárnő szokásosan leordította a fejemet és hosszas előadást tartott arról, hogy mi lesz az olyan emberekkel, mint én. Ezt természetesen mind angolul tette, aminél úgy tettem, mintha nem értettem volna, ahogy a többi osztálytársam. A különbség szimplán csak annyi volt, hogy ők valóban egy mukkot nem értettek belőle, míg én mindenegyes szót. Mivel imádtam az angolt, ezért elég hamar el is kezdtem magamtól tanulni, ami kezdett meglátszani rajtam az órákon, ezért a tanárnő legtöbbször hagyta had csináljam azt, amit szeretnék, de a késéssel azért még gondjai voltak. A három év alatt, amit együtt töltöttünk még nem igazán sikerült megszoknia engem, pedig lassan itt is hagytam, így ideje lett volna. Mindegy, az ő baja volt, hogy erre képtelen volt, pedig még nekem is sikerült megszoknom az idegesítő szokását, hogy állandóan az asztalt csapkodta, hogyha felidegesítettük. Nyugalom tanárnő, nem akar találkozni egy pszichiáterrel ? Biztos segítene a dühkezeléseivel kapcsolatban. A legjobb pedig az volt az egészben, hogy közben köpködött. Még jó, hogy nem az első sorban ültem, hanem leghátul az ablak mellett. Ezt még azért is szerettem, mert legalább ha unatkoztam akkor tudtam nézni a hátsó udvart, ami ugyan nem volt annyira érdekes, de legalább addig is elfoglaltam magamat valamivel.
Az óra végén nagy meglepetésünkre bejött az osztályfőnökünk és mindenki padjára kitett egy papírt. Rákönyökölve az asztalomra olvastam el a nagy nyomtatott betűket. Jövőbeli terveim; állt rajta, én pedig azonnal megfogtam a papírt és begyűrtem a táskámba. Nem akartam ilyen hülyeségekkel foglalkozni, még ha a nyakunkon is volt a döntés napja, ami pontosan fél hónap volt. Aztán jöttek a felvételik és egyebek. Nem akartam ezen gondolkozni, még csak gondolni sem szerettem volna rá, ugyanis az volt a nagy helyzet, hogy semmi ötletem sem volt a jövőmet illetően.

///////////

Sziasztok^^

Mondtam én, hogy hamarosan jön a folytatás. :D Meg is jött.^^ És ugyan semmi izgalmas nem történt benne, viszont ez kell a történet bevezetéséhez. :) Ígérem a következőben már lesz pár egészen érdekes dolog, ami végre beindítja a történetet.^^

///////////