Illya szemszöge:

Két év telt el azóta, hogy a Vinciguerra ügy után az isztambuli megbízást is teljesítettük. Mégsem tudtam kiverni a fejemből őt. Képtelen voltam rá. A gyűrű, amit akkor adtam neki, azóta is küldi a jelet. Így mindig tudom, merre van. Viseli, mert változik a helye. Talán azért nem tudom elfelejteni, mert nem akarom. Pedig jobb lenne mindkettőnknek – gondoltam.

Így teltek egymás után a hónapok. Ám egy nap új megbízást kaptam. Méghozzá Angliában. Kaptam egy esélyt. Még az nap útnak indultunk. Csak két másik ügynököt vittem magammal. Őket, sem azért mert feltétlen szükséges volt. De nem árt vigyázni. Ideiglenes támaszpontunk az egyik hotel volt. Azonban ma este én nem maradok itt.

Követtem a jelet, amit a gyűrű küldött, így hamar rátaláltam a keresett épületre. Ám az ajtó előtt megálltam. Rengeteg dolog futott át az agyamon. Na, jó! Menni fog! Elvégre KGB ügynök vagyok az ég szerelmére! Nehogy már egy nő fogjon ki rajtam – embereltem meg maga, majd megnyomtam a csengőt. Vártam, majd mikor nem jött válasz, újra megnyomtam. Ez úttal már nyílott az ajtó.

Egy alacsony, rém fáradt szépség állt előttem. De amint felismerte ki áll az ajtóban, egyszerre minden fáradsága köddé vált. Meredten nézett vissza rám. Láttam, ahogy lassan könnyek gyűlnek a szemeibe.
- Hogyan? – csak ennyit kérdezett, majd egy lépéssel közelebb jött.
Nem szóltam semmit csak elé léptem és magamhoz öleltem. A halk szipogás, viszont arra kényszerített, hogy eltoljam magamtól. Mélyen a szemébe néztem és megláttam minden fájdalmát. A szenvedést, amit a hiányom okozott. Boldog voltam, mert nem felejtett el. Ugyanakkor fájt, hogy fájdalmat okoztam neki. De ez mellett a sok keserű érzés mellett megjelent valami más is. A vágy tükröződött bennük. Azonban amilyen gyorsan megjelent, úgy el is tűnt. Majd egy hatalmas csattanást hallottam, s kezdtem érezni a nyomát az arcomon.
- Miért most? Ha? Most, amikor már kezdtem beletörődni, hogy nem látlak többé.
Tettem egy lépést felé, de ő elhúzódott. Egy pillanatra meg ijedtem, hogy ilyen hamar elveszítem újra. Még mielőtt visszakaptam volna. Miket gondolsz! Hisz sosem volt a tiéd. – szólt egy hang a fejemben.
- Most volt rá lehetőségem. - Erre ő csak a fejét rázta. Gaby értsd meg! Ez nem úgy megy, hogy gondolok egye és lelépek az országból. Ez a KGB! Mindenhol szemmel tartanak.
- Akkor most, hogy kerülsz ide? – tárta szét a karjait.
- Munka. És nem vagyok egyedül. – ránéztem az órámra. Azt hiszem mostanra arra is rá jöttek, hogy nem vagyok ott.
- H-hol ott?
- A hotelben. A város túl oldalán.
- És most, hogy lecsekkoltad élek e még mész is vissza. Nincs igazam?

Hangjában hallatszott a bánat és a csalódottság. Mielőtt mi előtt tovább folytathatta volna megcsókoltam. Végre! Annyi félbeszakadt próbálkozás után. Szorosan fogtam magamhoz mintha soha többé nem akarnám elengedni. Így belegondolva nem is nagyon áll szándékomban.
- Nem megyek sehová. – mondtam mikor elhajoltam tőle, és egy apró puszit nyomtam a homlokára. Visszavontam az ölelésembe. Azonban most már a kanapén ültünk. Egyszer csak halk szuszogásra lettem figyelmes. Jókedvűen megingattam a fejem. Deja vu!

*

- Szóval, táncolni nem akarsz, de verekedni igen...
- Nem mondtam ilyet. – válaszoltam zavartan, majd annyit vettem észre, hogy nekem rontott. Teljesen szétbarmoltuk a lakosztályt. Aki elmegy az ajtó előtt nem tudom miket gondolhatott. Az egésznek a végén Gaby a hasamon ült és a vállamon támaszkodott, majd egyre lejjebb kezd hajolni, de mielőtt teljesen leért volna megzuhant. Elaludt, mire én nagyot sóhajtottam. (AN: Itt kaptam először agyhugykövet.. xD)

*

Erre az emlékre kicsit felnevettem. Óvatosan felemeltem és felvittem a szobájába. Leraktam az ágyra és ráterítettem a takarót.
- Jó éjt kis autószerelő lány! – suttogtam és már elfordultam volna.
Ekkor azonban kinyitotta a szemét
- Maradj itt! – motyogta.
- Már mondtam. Nem megyek sehova. – ültem le mellé az ágyra.
Mosolygott. A mai este folyamán először mosolygott. Én is eldőltem az ágyon és az oldalamra fordultam, hogy szembe lehessek vele. Az arcár a mellkasomba fúrva feküdt tovább. Derekánál fogva húztam közel. Olyan rég óta várok már erre. Minden percét ki akarom élvezni, mert nem tudom mikor lesz rá legközelebb alkalmam.
- Még mindig hideg a kezed. – nevetett.
- Bocsánat!- mosolyodtam el én is.
Így feküdtünk ketten a sötétben, semmi szó nélkül. De nem is volt rá szükség. Végül az álom győzedelmeskedett felettünk.

***

Gaby szemszöge:

Másnap reggel korán ébredtem. Fordultam egyet, de Illya nem volt ott. Elfogott a szomorúság. Az ismerős érzés, hogy többé nem látom. Lassan az ablakhoz mentem. és szomorúan néztem a külvilágot. Ekkor nyílott a fürdőszoba ajtaja. Ő lépett ki az arcát törölgetve.
- Ohh! Jó reggelt! Felébresztettelek? – mondta meglepetten mikor észrevette, hogy az ablaknál állok.
Szerettem a hangját. Megnyugtatott.
- Nem... Ne aggódj! – léptem oda hozzá, majd átfogtam a derekát. – Hogy aludtál. – Néztem fel rá. Néha kifejezetten idegesítő hogy egy égimeszelő.
- Kifejezetten nyugodtan. – mosolygott vissza rám.
Lehúztam magamhoz és megcsókoltam. De sajnos a kételyeimet nem tudtam elrejteni.
- Mi a baj? – simított végig az arcomon és olyan aggódó szemekkel nézett rám, hogy a szívem megszakadt.
- Elmész. És félek, újra elveszítelek. - hajtottam le a fejem.
- Nem! Soha nem hagylak el. Mindig veled leszek. – emelte fel a kezemet, amit a nyomkövetős gyűrű volt. – De most mennem kell, mert feltűnő, hogy nem vagyok a helyemen.
Felkapta a kabátját és elindult az ajtó felé. De mielőtt átlépte volna, még visszafordult és megcsókolt.
- Szeretlek! Ezt soha ne felejtsd el. – mondta majd átsétált az ajtón.

Eltűnt. Újra. Ezúttal ki tudja mennyi időre? Már-már fizikai fájdalmat okozott az üresség, amit pillanatnyilag a mellkasomban éreztem. Rengeteg időbe telt, mire túlléptem a hiányán, és most kezdhetem, előröl. De nem tudom, hogy ezúttal képes leszek e rá? Nagy levegőt vettem és átbattyogtam a konyhába egy nagy adag kávéért. Azt hiszem, jelen pillanatban csak ez segíthet rajtam.

***

Illya szemszöge:

A hotelhez vezető úton kattogott az agyam. Vajon helyes volt, amit tettem? Lelkileg a padlóra küldtem őt. Nem így kellett volna. Megráztam a fejem, hogy felfrissüljek. Mostantól az adott ügyre kell koncentrálnom. Már így is eléggé gyanús vagyok. Visszatérve a többieket az előtérben találtam. Francba! Ezt akartam elkerülni. Két társam kétkedő pillantásaival találtam szemben magam.
- Nézzétek! Tudom, mire gondoltok. De ha tényleg azt hiszitek, hogy nem vagyok képes különválasztani a munkámat a magánéletemtől, nagyot tévedtek. – majd mivel részemről lezártnak tekintettem a beszélgetést elindultam fel a szobámhoz. Belépve nem kis meglepetésben volt részem. A felettesem állt az ablak előtt.
- Á! Hát itt vagy. Már azt hittem megszöktél. – jegyezte meg szarkazmussal a hangjában.
- Uram! – mondtam határozottan. Jól tudtam miért van itt, hát hagytam beszélni.
- Hol jártál az éjszaka? – tette fel a kérdés, amire nem hiszem, hogy választ várt. – Nem tagadom igazán elragadó nő. Nem csoda, hogy megakadt rajta a szeme. De nem árt vigyázni. – fojtatta kis szünet után. - Ugyanis valaki feltörte a KGB rendszerét. A furcsa az, hogy nem érdekelte semmi csak a te aktája. Így megkockáztatom azt a kijelentést, hogy a kis hackerünk nem más, mit a maga újdonsült kedvese. És meglehet, nem is olyan ártalmatlan. Hiszen, ha egyszer megtette, miért ne tenné meg még egyszer. Nem igaz? – tette fel a költői kérdést, majd folytatta. – Remélem élvezted a tegnap estét, mert többé nem látod. Legalább is az ügy hátralévő részében biztosan nem.
- Uram! Én... Mi...nem... - próbáltam összerakni egy értelmes mondatot, de nem igazán akart sikerült.
- Hogy mi van?! – nyíltak tágra a szemei – Csak azt ne mond, hogy elmentél életed szerelméhez, és csak azt nézted, ahogy alszik. Te teljesen megőrültél?!! – ez inkább kijelentés volt, mint kérdés. Azonban én tudom mit miért tettem. – Az üggyel kapcsolatban elvárom a teljes odafigyelést. Remélem világosan fogalmaztam. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
- Igen uram! – hangom megtalálta régi határozottságát.

Kérését nem volt nehéz betartani, hiszen teljesen természetesnek vettem. Igen... Ekkor még határozottan ezt gondoltam.
Szerintem mondanom sem kell, hogy mekkorát tévedtem. Szörnyen éreztem magam. Egyrészt Gaby miatt, és mert az, hogy valami elterelje a figyelmemet a munkámról megengedhetetlen volt számomra. Most pedig lassan a szétesés szélére sodort.

Rengeteg időnkbe telt felgöngyölíteni ezt az egészet. Majdnem 2 hónapunk ment rá. A vége a vártnál zűrösebb volt. Azt hittem ott maradok. Persze önhibámból. Nem volt meg a kellő odafigyelésem. De végül megmaradtam.
Az országot gyorsan kellett magunk mögött hagynunk. Nem mondták meg miért, de valahogy én sejtette az okát. Most, ha lehetett még rosszabbul éreztem magam. Csak egy cetli. Ennyit tudtam hagyni, amin egyetlen mondat szerepelt: „El akartam búcsúzni."
Senki nem látta rajtam, hogy mennyire megviselt ez az egész. Több éves kiképzés alatt megtanultam teljesen elrejteni minden érzésemet. Egy ideig ment is, de belefáradtam. Már nem érdekelt ki látja, vagy ki nem. Elmondhatatlanul fájt, és ezt nem lehet csak úgy rejtegetni. Megzuhantam. Sajnos ez többeknek feltűnt. Egy idő után már a fizikai terhelés sem segített. Ezzel csak azt értem el, hogy nem csak lelkileg, de fizikailag is kimerültem. Ezt pedig már a felettesem sem nézte jó szemmel. Az utóbbi időben elég sokat járok abba az irodába. És nem épp kellemes csevegésekre.
- Uram! - léptem be az irodába.
- Kuryakin. – nézett fel a dossziéból – Foglalj helyet. – mutatott az előtte lévő székre.
Eleget tettem a kérésének. Éreztem, hogy ez a beszélgetés sem fog a kedvenceim közé tartozni.
- Megmondanád, hogy mi e fészkes fene van veled?! – szegezte hozzám a kérdést. – Maga a legjobb ügynököm. Nem engedheti meg magának ezt a viselkedést. Azt hittel legutóbb világosan fogalmaztam.
- Igen uram... De... - kezdtem volna a magyarázatot, de félbeszakított.
- Nincs semmi féle de Kuryakin! Ez nem az a hely. – emeltem meg a hangját, és már majdnem üvöltött.
Csak bólintottam, majd mikor már nem mondott semmit elindultam vissza a szobámba, amin jelenleg még két másik társammal osztoztam.

Az egyik emeletes ágy alsó része volt az enyém. Elnyúltam rajta, és a felettem lévő ágy alját kezdtem fixírozni.
- Haver! – szólt a felettem lévő srác.

(Ő az Alexander Sokolov névre hallgat amúgy... :D)

Igazi nőcsábász lehetnél. Ha kicsit körülnéznél, rájönnél, hogy bármelyik lányt megkaphatnád. Neked miért pont az az egy nő kell, akit nem kaphatsz meg. – mikor nem válaszoltam fentről lehajolt hozzám.

- Nem éri meg ilyen dolog miatt szembekerülni a főnökkel. Szinte öngyilkosság. Térj már észhez. – csatlakozott a másik ágyon heverő srác is.

( Ő pedig a Dimitrij Kuznetsov nevet viseli...: D )

- De! Megéri. – zártam rövidre a beszélgetést. Ekkor egy öltönyös valaki lépett a szobába, és egy aktát nyomott a kezembe, majd távozott. Kevés fotó még kevesebb szöveg. Ezúttal Franciaország a cél.
- Mi az? – kérdezte Dimitrij felülve.
- Egy új munka. – pattantam fel és kezdtem pakolni. A dosszié egyik felén egy cetli volt ragasztva „Jó utat" felirattal. Fél órán belül már úton is voltam.

Célállomásom repterén, azonban nem várt ismerőssel találkoztam, Napoleon Solo személyében.
Rosszul kezdődik. – gondoltam
- Cowboy te még életben vagy!
- Nekem is hiányoztál Ördög. – majd kezet ráztunk.
Szóval, ha ő itt van, akkor Gaby-nak is jönnie kell, ebben biztos vagyok. – zajlott a gyors eszmefuttatás. De ez a lelkesedés gyorsan alábbhagyott, mikor az érkezett repülőről Gaby bukkant fel. Méghozzá nem egyedül. Valaki elkísérte. A következő pillanatban már nem hittem a szememnek. Búcsúzóul megcsókolta. Nem bírtam tovább. Szinte éreztem, ahogy egy világ dőlt össze bennem. Fogtam magam és se szó se beszéd, már ott sem voltam.
- Hé! Ilya! Most mi van hová mész?! – szólt utánam Cowboy – de mintha meg sem hallottam volna, mentem előre.

Solo szemszöge:
Elrohant. Nem értem, mi ütött belé. Néha tényleg elég furán tud viselkedni. Oké, hogy orosz, de akkor is.
- Az ott Ilya? – kérdezte az időközben megérkezett Gaby.
- Aha. Fogalmam nincs mi lelte. – ráztam a fejem. Ő csak a vállát rántotta meg, jelezve, hogy ő sem érti a szituációt.

Utunkat a szálloda felé beszélgetéssel töltöttük. Ott elfoglaltuk a szobáinkat. Így utólag lehet rossz ötlet volt, de egyikőjüknek sem szóltam, hogy közös szobát kaptak. Már előre félek mi lesz ebből.

Illya szemszöge:
Még mindig a történteken kattogott az agyam. Az erkélyen próbáltam kiszellőztetni a fejem. Az ajtó nyílására lettem figyelmes. Hát megfordultam. Ez nem lehet igaz! Most meg mit keres itt?
- Miért vagy itt?
- Mondd te mindenkit így üdvözölsz? – húzta fel a szemöldökét. Különben is nekem azt mondták, ez az én szobám.
- Hát, akkor úgy látszik, ismét osztozunk. Mint a régi szép időkben. – húztam cseppet sem őszinte mosolyt.
- Neked amúgy mi bajod van? De tényleg! Az előbb úgy szaladtál el, mint egy szégyellős kislány. Most meg adod itt a durcást.
- Még képes vagy kérdezni? – emeltem meg kissé a hangomat. Az, hogy szeretlek neked semmit nem jelent?!
- Szóval ezen akadtál fenn?
- Úgy gondolom okkal.
- Most komolyan? Mégis mit kellett volna tennem. Ha? Várni az örökkévalóságig, hátha ismét felbukkansz valahol.
- Pontosan.
Fájtak a szavai. És azt hiszem, most már kezdek tisztán látni, valamit van egy olyan érzésem, hogy ebben a főnököm keze nem kicsit van benne. Némán visszasétáltam a teraszra, ahonnan időközben eljöttem. Nem akartam tovább beszélni. Nem volt miről. Közben nagyon kellet figyelnem, hogy ne, kezdjek el törni, zúzni. Halk lépteket hallottam a hátam mögül, majd egy kezet éreztem a vállamon. minden izmom egyszerre feszült meg és ezt ő is észrevette, mert elvette a kezét.
- Illya... - kezdte, mire én hangosan kifújtam a levegőt. A következő pillanatban reagálni sem tudtam, mert két kéz fonódott körém. Az arcát a hátamba temette és én éreztem, hogy remeg. Nem tudtam, hogy most mit tegyek. Nem sikerült eligazodnom rajta. Nem tudom megbízzak-e benne. Még is melegség öntött el. Vágytam az érintésére. Hallottam, hogy eldörmög egy „Sajnálom"-ot. Meg akartam fordulni és magamhoz húzni, de nem tettem. Lassan elhátrált, majd visszatért a bőröndjéhez, hogy befejezze a pakolást. Én továbbra sem mozdultam. Mint egy szobor úgy álltam ott. Kattogott az agyam. Ezer és ezer gondolat suhant át rajta még nagyobb zűrt hagyva maga után. Hallottam az ajtó csukódását, ami gyors cselekvésre késztetett. Ha most hagyom elmenni, talán örökre elveszítem. Szóval utána rohantam. Mid ezt a másodperc tört része alatt döntöttem el. A folyosó végén értem be. Megragadtam a csuklóját és visszahúztam. Az ölelésembe zártam és úgy csókoltam, mint még soha.
- Amikor azt mondtam, hogy soha nem hagylak el, azt komolyan is gondoltam. – mondtam mikor elhajoltam tőle.
- Mégis megtetted. – nézett fel rám.
- Nem tehettem mást. Nem tűrik az engedetlenséget. És nem igazán vágyom Szibériába, hogy apámat kövessem.

Erre az emléke egy pillanatra elkomorult az arcom. Gaby erre gyorsan terelte a témát.
- Vacsorázni indultam. Velem tartasz?
Válaszul csak felajánlottam a karomat, amit ő egy boldog mosoly kíséretében el is fogadott. Így fojtattuk utunkat a szálloda étterme felé.

***

Az ügy, amit kaptunk gördülékenyen halad, semmi fennakadás. A kis csapatunk újra össze szokott és sokkal hatékonyabban tudtunk dolgozni mit legutóbb. Egyik este azonban mikor Gabyt a karomba zárva aludtunk, egy nem várt vendégem érkezett. Amint megláttam kiről van szó, még szorosabban húztam magamhoz Gaby-t. A főnököm tisztelt meg jelenlétével ma este. Intett, hogy ne izgassam fel magam.
- Igazán szívmelengető képet alkottok. – húzta gúnyos mosolyra a száját.
- Mit akar? – suttogtam enyhén ingerülten.
- Alkut ajánlok. – mondta nemes egyszerűséggel, majd mikor látta, hogy nem szólok, folytatta. – Gondolkodtam és megtaláltam a tökéletes megoldást. Ha és amennyiben hajlandó vagy beleegyezni. Bólintottam, hogy fojtassa.
- Tehát, ha idővel... ha netán érkezne egy kis Kuryakin.. – vezette fel óvatosan - Szóval, ha fiú lesz, a KGB igényt tart a gyermekre amint eléri a megfelelő életkort. Azonban ha a gyermeklány lesz, a Brit oldalhoz csatlakozik. Ezzel erősítve a két szervezet szövetségét, amit maguk ketten indítottak el. Mit szól hozzá?
- És ha nemet mondok? – kérdeztem vissza.
- Ugyan már Kuryakin mindketten tudjuk, hogy igent mond. Hiszen a nemleges válasznak beláthatatlan következményei lehetnek.
- Nem dönthetek egyedül. Ez az ő élete is.
- Legyen hát. – tette össze a két tenyerét. Holnap várom a választ. – azzal távozott.
Gaby pedig szépen átszundította az egészet. Most azonban hirtelen mocorogni kezdett.
- Ki volt az Illya? És miről beszélt? – ült fel értetlenül velem szemben.
- Mennyit hallottál?
- Hát... Egész sokat.
- Alkut ajánlottak nekem, de nem akartam egyedül dönteni, tekintve, hogy ez téged is érint.
Mikor nem szólt semmit elmeséltem neki mindent.
- Rendben! – mondta mikor befejeztem, szinte már túlságosan is határozottan.
- Mi?
- Nincs más választásunk, te is tudod. - fogta meg a kezem.

Egyáltalán nem volt kedvemre ez a döntés, de igaza volt. Csak bólintottam, majd magamhoz húzva hanyatt dőltem az ágyon.

***

Küldetésünk a végéhez közeledett. Cowboy-jal a szobában beszélgettünk.
- Szerintem vedd el.
- Hogy mondod? – húztam fel a szemöldököm.
- Jól tudod te azt. – nevetett. Figyelj! Játszottátok már a jegyes párt. Itt az ideje, hogy ne csak színjáték legyen. – erre csak megforgattam a szemem. – Ördög. Látom, hogy néztek egymásra. Tolvaj vagyok, ezt elismerem, de nem hülye.
- Ennyire nyilvánvaló? – nevettem e magam.
- Még annál is jobban. – Ekkor már mind a ketten nevetésben törtünk ki.
- Oké! Ha ennek vége, megteszem... Azt hiszem. – tettem hozzá bizonytalul, ami még engem is meglepett, hiszen nem jellemez a bizonytalanság.
- Jajj, ne csináld már. Mi az, hogy „Azt hiszed"? Persze, hogy megteszed. Még szép!
Pár perc múlva Gaby is megékezett, ami azt jelentette, hogy ideje munkához látni.
- Nahát, fiuk! Munkaidőben iszogatni? – mondta játékos rosszallással. – Hát nem szégyenitek magatokat. – ez már nevetve tette hozzá.
- Na! Akkor munkára! – csapta össze a kezét Cowboy és kiment. Odamentem Gaby-hoz. Szemében aggodalom fénye tükröződött.
- Ne aggódj minden rendben lesz.
- Vigyázz magadra! – mondta, majd megcsókolt.

Ez a csók más volt, mint máskor. Sokkal több volt benne. A félelem és bizonytanság is ott volt.
- Mint mindig.
Még egy utolsó puszit nyomtam a feje tetejére. Elindultam, hogy tegyem a dolog rám eső részét, ami jelen esetben a várakozás a jelre, vagy az esetleges közbelépés. Nem tetszik, hogy megint Gaby a csali, de nincs más megoldás. Legalább is egyesek szerint. Tehát most csak várok. Ezt utálom a legjobban. Várni.

***

A nap végén mindannyian egészben visszatértünk. Legalábbis többé-kevésbe. A felkarom összeszedett egy aranyos zúzódást, de megmaradok. Sokkal rosszabbat is túléltem már. Persze az óta hallgatom Solo kötözködését.

Végül megfogadtam amerikai barátom tan ácsát. A gyűrű már a zsebemben lapult. A közös ünneplés tökéletes alkalom erre. Éppen oda tartok, és körülbelül egy éretlen kamasz szintjén érzem magam. Remegő lábakkal haladtam előre. Megérkeztem, de mielőtt beléptem volna magamra parancsoltam. Mély levegő! Menni fog. Végül higgadtan léptem a terembe.

Jól éreztük magunkat. A vége felé közeledve egy kis figyelmet kértem. Mikor mindenki rám figyelt, lassan odasétáltam Gaby-hoz.
- Gabriella Teller. – kezdtem bele a mondandómba, holott magam sem tudtam mit akarok mondani. – Nem igazán tudom hl is kezdjem. Kettőnk kapcsolata elég kalandosan indult, és azt szeretném, ha ugyan ilyen kalandosan folytatódna. én cserébe csak az életemet tudom felajánlani. – ekkor fél térdre ereszkedtem és a zsebembe nyúltam. – Szóval részesítenél abban a hatalmas örömben, hogy hozzám jössz? – tettem a kinyitott dobozt a tenyerébe.
Meglepődöttségében a teremben lévők is osztoztak. Mikor végre szóhoz jutott csak annyit mondott.
- Egy feltétellel.
Hirtelen a vér is meghűlt bennem. Talán még az arcomra is kiült... kivárta a hatásszünetet és csak utána folytatta.
- Soha többé nem szólítasz a teljes nevemen.
Ekkor felhúztam a gyűrűt az ujjára, (és Gaby hirtelen eltűnt xD na jó nem) felálltam és megcsókoltam. Hírtelen tapsvihar zúdult ránk. Fel sem tűnt, hogy a végén jóformán az egész szálloda minket nézett. Cowboy lépett oda először, hogy gratulálhasson. Persze ki más. – nevettem magamban.
- Meg kell hagyni, jó kitettél magadért. gratulálok. Már alig várom az új Kuryakin generációt. Erre mid a hárman nevetni kezdtünk.
- Köszönjük. – mondtuk szinte egyszerre, majd Solo odébb lépve helyet engedett a többieknek.

Még aznap este csörgött a telefonom. Persze hogy a felettesem sem akart kimaradni a sorból.
- Gratulálok Kuryakin! – mondta erőltetett jókedvvel a hangjában.
- Köszönöm uram.
- Mikor érkezel vissza, ha kérdezhetem?
Kezdett idegesíteni ez a színjáték, de csak a szememet forgattam.
- Egy ideig meg nem uram! De a szükségben állok rendelkezésére... Mint mindig. – tettem még hozzá.
- Ezt már szeretem. Majd értesítelek. – azzal letette.

***

Egy éjszaka felriadtam. Borzalmas álmom volt. Zihálva ültem az ágyon. Percekkel később egy kezet éreztem a vállamon.
- Mi a baj? – kérdezte gyengéden. Én csak a fejemet ráztam.
- Semmiség. – mondtam, majd megcsókoltam, átkarolta és hátra zuhantam vele az ágyon. De nem tudtam kiverni a fejemből újra és újra magam előtt láttam.

Hetek teltek el az álom óta, de még mindig ott motoszkál a fejemben és ez Gaby-nak s feltűnt. Egyik nap össze is vesztünk.
- Neked meg mi bajod van? Elmondod végre? Nem vagy önmagad Illya! Azóta a furcsa álom óta... más vagy. – Nem szóltam semmit, mert nem igazán tudtam, mit is mondhatnék... vagyis inkább hogyan.
- Kérlek Illya! Ne csináld ezt. – ekkor már folytak a könnyei. – Kérlek... hagyd, hogy segítsek. – mondta elhaló hangon.
- Ülj el. – mutattam a mellettem lévő helyre. Ő tette, amit kértem, majd elmeséltem neki mindent. Szóról szóra. A fenyegetést, amit a felettesem vágott a fejemhez, az álomban lévő pisztolydörrenést a kiságyakat borító vért. Mindent. Erre azonban ő sem tudott mit mondani. Látszott rajra, hogy megviselték a hallottak. Kellett neki pár perc, míg feldolgozta az információk tömkelegét, amit az imént zúdítottam rá.
- Ez csak egy rossz álom volt szerelmem. Semmi több. Higgy nekem. Engedd, hogy segítsünk ezt bebizonyítani. – Erre az utolsó mondatra felkaptam a fejem.
- Nem, nyelvbotlás volt. Babát várok.
Most rajtam volt a sor információ feldolgozás terén. Fogalmam sincs, mit mondhatnék erre. Mit kell ilyenkor mondani? Kell ilyenkor valamit mondani? – repdestek a kérdések a fejemben. Végül csak szótlanul letérdeltem és átöleltem a derekát, fejemet a pocakjára hajtva. Ő lehajolt, hogy megcsókolhasson. Ebben a percben nem volt nálam boldogabb ember a földön. Hirtelen minden rossz érzésem elszállt.
- Köszönöm! – suttogtam. Erre ő csak mosolygott.

***

Nem is hinné az ember, hogy kilenc hónap milyen gyorsan el tud illanni. Észre sem vettem és már a korházban és egy pillanatra sem hagytam magára Gabyt, aki idő közben már a feleségemmé lett. A percek lassan teltek és mi már itt vagyunk egy ideje. Ekkor egy nővér a kezembe adta gyönyörű kisfiam. A neveket már a kezdetekkor tisztáztuk, így ez a kis csöppség itt a Niklas nevet kapta. Nem telt bele sok idő és egy újabb csomag érkezett. Egy kislány, aki a Nadya nevet kapa születésnapjára.
Gaby teljesen kimerült a végére, ami teljesen érthető. El sem tudom mondani mennyire büszke voltam rá akkor. Csendesen aludt mellettem, így egyedül maradtam a két kis batyuval. Némán pislogtak egy ideig, majd ők is anyjuk példáját követve megpihentek.

Aznap este egy üzenet érkezett a telefonomra.
„Remélem nem felejtett..." – Semmi név csak az üzenet, de így is pontosan tudtam a feladót. Ennek ellenére sem tudott érdekelni a dolog. tény hogy nem felejtettem el, de nem engedhetem, hogy az ilyen dolgok elvonják a figyelmemet. Most nem, mikor a mai napon kiteljesedett.

Két nap múlva végre Gabyék is haza jöhettek és látszólag egy új élet kezdődött számunkra. A munkát leszámítva. az maradt a régi. Egyetlen különbséggel. Most már sokkal jobban vigyáznunk kell magunkra. De ez részemről nem jelentett gondot és tudom, hogy Gaby is ezen a véleményen van. A gyerekszoba ajtajában álltunk egymás karjaiban. Így néztük a két kiságyat, melynek tulajdonosai az igazak álmát alussza, nem törődve a veszélyes élettel, amibe születtek.

Nadya & Niklas Kuryakin
*
**
***
Hát ennyi lett volna az agymenésem..Remélem tetszett nektek is.
Kérlek írjátok meg kommentben a  véleményeteket. Sokat segítene, mert én is érzem, hogy ez nem lett életem fő műve.
Köszönöm
🖤🖤🖤