—————————————
Hoseok
—————————————

- Jungkook, készen állsz? - szólítottam meg a srácot, aki az egyik jó barátom és egyben a jobb kezem.

Miután a kiszemelt lány eltűnt a színfalak mögött, Jungkookot küldtem el hozzá, hogy elhurcolja a kocsiig. Nem szerettem lebukni, ezért is tűnt jó ötletnek, hogy most raboljuk el őt, amikor mindenki el volt foglalva a kifutón tipegő modellekkel. Én már a kocsiban ültem, miután Taehyung sikeresen bejutott a biztonsági rendszerbe, így hozzáférhettünk a térfigyelőkamerákhoz. Jungkook a falhoz volt lapulva, majd miután szóltam, lassan benyitott az öltözőbe, ahol csak a lány lehetett, ugyanis valamiért ő külön szobát kapott.

Mindent láttam és hallottam. Egy féloldalas mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy Jungkook egy rövid bírkózásba kezd a lánnyal. Püfölte, rúgta, Jungkook karját kétszer meg is harapta, de Jk sokkal erősebb volt, tudtam én jól, hogy jókedve volt a srácnak, ezért nem kábította el azonnal a lányt. A kölyök nagyon szeret szórakozni, az ő szavaival élve "ilyenkor az adrenalin irányítja", ezért is élvezi annyira az akciókat.

- Elég erős a csaj! - ugrott be Jungkook az autóba, miután a hátunknál lévő ülésekre fektette a lányt.

Fekete bőrkesztyűjét lehúzta kezeiről, majd az orrához nyúlva törölte le kézfejével a vért, ugyanis a lány lefejelte, mielőtt elájult.

ꕥ

Miután sikeresen elhagytuk a helyett, egyenesen a reptér felé vettük az irányt. Szerencsénkre nem tartott sokáig míg végre felértünk a magángépre. A lányt az ölemben cipeltem, majd lefektettem őt a gépen lévő, börből készült kanapéra. Mutatóujjammal eligazgattam tincseit, amik a szemeibe hullottak, így szemeim elé tárult egy halvány folt. Bizonyára akkor szerezte, amikor lefejelte Jungkookot. Halkan felnevetettem, ahogy ismét lepörgettem a képkockákat a fejemben és már akkor elég jól szórakoztam, ahogy azt néztem végig, miként próbálja legyőzni Jungkookot.

- Tudni róla valamit? - kérdeztem Taehyungtól, aki a gép másik felében ült a laptopjával az ölében.

- A neve Lee Areum, húsz éves és Busanban született. - sorolta fel az információkat. - Árvaházban nőtt fel. Egy éve költözött Amerikába a modellkedés miatt, a főnök kiskedvence volt. Ez megmagyarázza azt, hogy külön szobát kapott. Vajon másban is részesítette őt a főnök? - húzogatta a szemöldökét.

- Egy perverz vagy - enyhe grimaszba torzult az arcom, mire Taehyung csak egy kacsintással letudta az egészet, majd ismét a laptojába merült.

- Harcias vagy, azt már tudom - intéztem szavaim Aruemnek. - De vajon velem is megbírkózol? - rajzoltam apró mintákat a homlokától egészen az álláig.

—————————————
Areum
—————————————

Mindenem sajgott, amikor lassan ébredezni kezdtem és nem tudtam elképzelni, hogy mégis mit csináltam előző este, hogy ennyire izomlázam legyen szinte minden egyes végtagomban. A hányinger kerülgetett, amikor a hátamra fordultam, így kénytelen voltam felülni, hogy kiűrítsem gyomrom tartalmát, mert úgy éreztem, hogy nem bírnám tovább visszatartani. Megkönnyebbülve feküdtem vissza a párnákra és pillantottam egy pillanatra az alkotásomra, de fájdalmasan felnyögve kaptam el tekintetem róla. Kár annak a gyönyörű perzsa szőnyegnek.

Várjunk csak..

Szemeimet kinyitva néztem körbe a szobában, aminek az éjjeliszekrényen lévő lámpa adott fényt. Nem volt ismerős a hely és arra sem emlékeztem, hogy hogyan is kerültem oda. De nem is volt időm gondolkodni, hiszen valaki benyitott a szobába, kezében egy kisebb dobozzal.

- Látom, felébredtél - ült le az ágyra, majd kinyitotta a dobozt, amiben kötszerek és mindenféle gyógyszer foglalt helyet. - Hogy érzed magad?

- Nem jól, de ismerjük egymást? - kérdeztem tőle. - Nem rémlik, hogy orvost hívtam. - vagy talán annyit ittam, hogy nem emlékszem? De arra emlékeznék, hogy ittam, szinte semmit sem tudok feleleveníteni.

Fájdalom nyilalt a fejembe, miközben próbáltam visszaemlékezni a tegnap történtekre. De bár ne tettem volna, ugyanis nem éppen olyan képkockák jelentek meg, amikre emlékezni szerettem volna. Az rémlett, hogy egy férfival kezdtem el verekedni és vesztesként kerültem ki belőle, de onnantól semmire nem emlékszem.

- Hol vagyok? - húzódtam el hirtelen a mosolygó férfitól.

- Nyugodj meg kérlek - nyúlt volna a kezemhez, de elrántottam onnan végtagom és egészen az ágy széléig húzódtam.

- Csak azt ne mondja, hogy elraboltak! - öleltem át a felhúzott lábaimat. - Válaszoljon már!

Éreztem, ahogy könnyek kezdik mardosni a szemeimet. Fogalmam sem volt, hol vagyok és ki az a személy, aki éppen valami gyógyszert vett a kezébe. Próbáltam nem a legrosszabbra gondolni, de be kellett látnom, hogy most nincs itt az ideje nyugtatgatni magamat, ugyanis rohadtul elraboltak, más magyarázat nincs erre. Összeszorított szemeim kipattantak, amikor meghallottam az ajtó nyitódását. Egy magas, elegánsan öltözött férfi lépett be, kezében a zakójával.

- Jimin, magunkra hagynál minket egy pillanatra? - intézte szavait ezek szerint Jiminhez, aki egy bólintás után ki is lépett a szobából.

A férfi közelebb lépett az ágyhoz, de én szinte azonnal leszálltam az ágyról, sikeresen belelépve a saját hányásomba. Ennél rosszabb napom már nem is lehetett volna. Próbáltam kiutat keresni, de egyik lehetőség sem volt elfogadható. A férfi egyre jobban közeledett, én pedig egyre jobban hátráltam, míg nem a fal és a férfi közé szorultam. Muszáj volt gyorsan cselekednem, így minden bátorságomat összeszedve kikerültem őt és az ajtó felé rohantam, már sikerült kinyitnom, de a férfi utolért és rácsapott az ajtóra. Így azt érte el, hogy becsapódjon az orrom előtt.

Az ismeretlen a vállaimat megragadva fordított meg és az ajtónak nyomott, majd roppant közel hajolt hozzám. Elfelejtettem levegőt venni, megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim, nem mertem egy hangot se kiadni magamból, olyannyira megijedtem. Féltem, hogy ismét megtörténik az, amitől eddig rettegtem.

- Kérem - nyögtem ki nagy nehezen, mire a férfi csak hümmögött. - Ne bántson, kérem. Az összes pénzem a magáé, csak könyörgöm ne bántson - tettem össze mindkét kezemet. Reméltem, hogy megesik rajtam a szíve és elenged engem a pénzemért cserébe.

Ijedten összerezzentem, amikor jóízűen felnevetett, majd az állam alá nyúlt, ezzel elérve, hogy a szemeibe nézzek.

- Nekem nem a pénzed kell.

- Csak mondja, hogy mit akar és azt odaadom magának!

- Mint mondtam, nekem nem a pénzed kell - kezdte el az államat simogatni, mire csak még jobban sírni kezdtem. - Nekem te kellesz.

Reszketegen eresztettem ki a tüdőmbe rekedt levegőt és vártam, hogy valaki felébresszen ebből a rémálomból.

- Megijedtél?

Szakadozottan bólintottam egyet, mire ő ismét hümmögve folytatta tovább az arcom simogatását.

- Fogadd meg a tanácsom. - ragadta meg ismét az állam. - Fuss.

- M-mi?

- Fuss! - egy pillanatra nagyra tágultak szemei, majd ismét elmosolyodott és hátra lépett két lépést.

Hezitálva, de kinyitottam az ajtót, majd futásnak eredtem. A lépcsőn majdnem elestem, de sikeresen leértem, csak arra nem számítottam, hogy valaki elém áll.

- Szia! - intett egyet, mire én lassan végigvezettem tekintetem a testén, majd amikor tekintetem az arcára tévedt, lábaim feladták a szolgálatot, így elestem. Ő volt az, aki betört az öltözőbe. - Örülök, hogy ismét láthatlak, bár most nem ajánlom, hogy megint betörd az orrom.

Erőszakosan megtöröltem a szemeimet,  de mire összeszedtem magam, lépteket hallottam mögülem és tudtam jól, hogy ki is jött le az emeletről.

- Ennyire szeretsz fogócskázni? - kérdezte az előttem álló srác a másikat, aki bizonyára már a hátam mögött állt.

Én már csak magam elé meredve törődtem bele abba, hogy még ha megpróbálnám is, akkor se tudnék innen megszabadulni. Két férfi egy lány ellen, már ez a pár szó sikertelenül hangzik.

- Nem unjátok még? - hallottam meg egy ismerős hangot. Az a bizonyos Jimin lépett elő valahonnan, majd elém lépve nyújtotta ki a kezét. Pár másodpercig szemeztem a kezével, de aztán úgy döntöttem, hogy saját magamtól állok fel. - Jól vagy?

- Nem?! - emeltem fel a hangom hirtelen. - Elrabolt egy csapat férfi, nem tudom, hogy hol vagyok és a legidegesítőbb az, hogy az a vigyorgép folyamatosan stíröli a melleim! - mutattam a kanapén ülő férfira, akit még soha életemben nem láttam.

Újból végignéztem rajtuk, majd tehetetlenül a földhöz vágtam magam, kezeimmel a hajamat tépkedve. Mégis miért nekem kell itt lennem?!