Napokkal - talán hetekkel- később Louis Tomlinson újra önmaga lett, vagyis majdnem; olyan érzékeny lett mindenre, akár egy kisgyermek, egy nő. Lassan avatta be húgát a történtekbe. Apránként mesélte el a teljes történetet, s együtt sírtak, ami már megszokottá vált. Összebújva aludtak, s Lotts minden reggel, reggelivel ébresztette a testvérét, ki jóízűen befalta a reggelit, majd szinte azzal a lendülettel ölelte körbe a toalettet. A dolog akkor kezdett ijesztőbe fordúlni, mikor a fiú lassacskán kezdett kikerekedni, s horror filmekbe illő ételkombinációkat fogyasztani. A mágusnő viszont ezt sem furcsállta. Ő ugyanis úgy gondolta, ha a fiúcska gyomra adta meg magát, akkor ez a normális. Viszont mindez távol állt a normálistól, ugyanis Lou egészségtelenül kikerekedett hasa velejárójaként menni sem nagyon tudott, mert mindene fájt és megterhelő volt sétálnia.

Egyik nap, mikor a srác az ágyában heverészve a hasát figyelte, felötlött benne, hogy talán ez lesz az a betegség, amiből- hiába a farkasvér- nem gyógyul fel.

- Miért teszed ezt velem? - kérdezte a hasán végig simítva. Tenyerét lustán a hasán hagyta, s behunyta szemét, ezzel az árulkodó könnycseppek útját állva, mikor feltűnt neki valami: valami megütötte a tenyerét. Felkapta a fejét és a hasára meredt. Minden figyelmét neki szentelte, s akkor megismétlődött. A másik kezét is odaszorította, s mikor ismét érezte a különös jelenséget, egyszeriben felsikoltott, mire a húga berontott a szobába és aggódón leste az ijedt srácot.

- Lotts, ez mozog! - visította, mire húga elütötte a kezet, s helyükre saját tenyereit helyezte, majd ahogy ő is érezte, Lou tekintetébe fúrta a sajátját, ám látszott, nem a fiút nézi, hanem próbál kapcsolódni. Az jelezte sikerét, hogy a mágusnő sebesen megérkezik. Eltaszítja a lányt, s értőn mormog a kerekhasút bámulva. - Mégis mi a fene folyik itt? - kérdezte Lou kétségbeesve.

- Itt volt az ideje, hogy felfedd magad és a különlegességed. - csak ennyit mondott az öreg, majd ahogy jött, távozott.