A mágusnő az egyik legelfoglaltabb egyénnek számított Vampcity-ben. Mégis az egész napját Louis-ra áldozta, jegyzem meg óvatosan: eredménytelenül. A fiú egész nap a siketet játszotta. Az egyetlen jele annak, hogy csak megjátszotta, az a rengeteg szemforgatás volt. A harmadik óra után, már látszott a srác fején, mennyire nem akarja ezt a vallatós dolgot. Még ő maga sem dolgozta fel a történteket, így nem volt kapacitása beszélgetni. Még csak nem is érezte magát képesnek arra, hogy beszéljen.

**

Két nap telt el a Tomlinson házban, teljes némaságban. Harmadik napon történt a változás. Reggel Lottie arra ébredt, hogy testvére zokog. Ennyi idő kellett a fiúnak, hogy megeméssze a történteket. A lány halkan kopogott be Louis szobájába, s még csendesebben lépett be. Akkor tört össze a lányka szíve, mikor fivére könnyáztatta tekintetét rá emelte. Közöttük lévő távolságot átszelve borúlt a zokogó nyakába, s a fiú hátát simogatva próbálta nyugtatgatni, mely úgy tűnt, lassan, de sikerül.

- Olyan hihetetlenül féltem...- suttogta Louis, alig hallhatón- őrjítő volt a fájdalom és én azt kívántam, én bárcsak...- nem mondta végig. Ő magának is fájt a tudat, hogy mit kívánt akkor magának, s nem akarta, hogy a húga is megtudja. Ám Lottie sejtette, mi lehet a mondat vége. Haragudni akart érte a fiúra, de belegondolt, hogy a helyében ő is így vélekedett volna. Hogy bárcsak meghalna, hogy ne kelljen elviselnie a felfoghatatlan fájdalmat.

A hetek csiga lassúsággal és eseménytelenül teltek. Napközben nem sokat beszélgettek, reggel pedig a lány mindig vigasztalta a fiút. Majd egy hónappal a történtek után jött az, amire a mágusnő sem figyelmeztette: a fiú kifordult önmagából. Ingerlékennyé vált, nem lehetett hozzászólni sem, mert nem volt értelme. Ha nem dühöngött, akkor csak zokogott, evett, majd hányt. Charlotte arra gondolt, most a bátyja gyomra adta meg magát, mert szinte semmi sem maradt meg benne.