Vampcity levegőjét füst és sikolyok zaja töltötte meg. Louis több napja majd' megőrült olyannyira ideges volt a Hanssal való találkozás miatt, s mintha ez nem lenne elég kikészítő, most harcolnia kell. Magára kell hagynia kisfiát és húgát, amihez őszintén szólva csepp kedve sem volt. Összeszorított fogakkal öltözött terepmintás ruhába, igyekezett nem felzokogni. Lassan lesétált a lépcsőn a nappaliba, majd leguggolt kisfia elé.

- Sajnálom, Kobak, de most el kell mennem. Vigyázz Lottie-ra, jó?

- Hova mész?- nézte apja arcát elkerekedett szemekkel.

- Olyan helyre ahol sok rossz dolog fog történni, ezért ígérd meg, hogy vigyázol Lottie-ra és magadra is, mint egy igazi férfi!

- Megígérem.- bólintott, de nem tudta tovább visszafogni a könnyeit. - De visszajössz?

- Hát persze, Kobak! Mire észbekapsz, már itt is leszek. - puszit nyomott a kisfiú homlokára, majd szorosan magához ölelte, amiben benne volt minden; a mérhetetlen szeretete, a féltése, az összes aggodalma és reménye. Maga is félt, hogy nem tudja betartani az ígéretét és nem fog többé hazajönni.

Lassan feltápászkodott, majd húgát is megölelgette. A biztonság kedvéért a lány fülébe súgta: Vigyázz a fiamra, ha nem jönnék vissza.

*******

A csatateret füst, démonok és vámpírok borították. A vámpírok közötti összhang regénybe illő volt, ám hiába gyilkolták közös erővel az ellenséget, esélyük sem volt. A démonokon látszott, aznap mindennek vége lesz. A démonok serege megközelítőleg háromszoros túlerőben volt. A vámpírok már az előtt elveszítették a harcot, mielőtt egyáltalán belekezdhettek volna. Az egykoron virágokkal borított rét, most zöld helyett vörösben pompázott, hála a rengeteg vérnek és élettelen testnek.

Louis különösen ügyes volt aznap. Hajtotta a vérszomj, az élni akarás és a gyermeke iránt érzett aggodalom. De sajnos hiába a nagy önbizalom és harci képesség, mikor egy másodpercre lankadt a figyelme az egyik démon észrevétlen mögé került, s már csak arra eszmélt, hogy a földre hullik. Alig kapott levegőt, s a mellkasából és hasából egy- egy fadarab kukucskált. Próbálta kiszedni őket, de eleve halva született ötletnek bizonyul. A karja kicsavarodva, élettelenül feküdt mellette. Szépen lassan homályosodott a látása, ám mielőtt elvesztette volna eszméletét még halkan elsuttogta:

Sajnálom picim. Mégsem fogok hazamenni.