Sziasztook! Tudom, hogy sokat kellett várnotok az új részre, de sajnos így gimnázium, és edzések mellett nem marad sok energiám, és időm írni, de ma végre sikerül befejeznem a kilencedik részt is, ami most két oldallal több lett a szokásosnál, egyfajta kárpótlásként. :) Nagyon szépen köszönöm nektek a folyamatos visszajelzéseket, fogalmatok sincs, hogy mennyire örülök neki, hogy tetszik nektek a sztori! ❤ Továbbá köszön a sok sok kommentet, csillagot, és a természetesen a díjakat is, amiket majd szépen lassan elkezdek feltölteni :) Imádlak titeket! :) ❤

(Ui.: az írási hibákért bocsánat, nem biztos, hogy mindenhol észre vettem)

Jó olvasás, további szép estét nektek!❤

„Ne kérd, hogy lassan a testtel, ne súgd, hogy most ne siesd el!"

Kezemet lassan vezettem fel arcára, éreztem, ahogy érintésem alatt megborzong. Vártam még pár másodpercet, majd óvatosan eltoltam magamtól pont olyan távolságra, hogy hüvelykujjam beférjen szánk közé, ezzel megszakítva csókunkat. Halkan szuszogva bámultunk egymás szemébe, majd lassan homlokát nekem döntötte és lehunyta szemhéját. Egyikünk sem szólt semmit, csupán a madarak csicsergése és levegővételeink törték meg a csendet.

- Vissza kellene mennünk - suttogtam halkan. Nem akartam, hogy elmúljon a varázs. Nem akartam, hogy vége legyen. Még maradni akartam, de mind a kettőnknek voltak kötelességeik, illetve voltak szabályok, amiket be kellett tartanunk. És mi pont most szegtünk meg egyet.

- Igen, tudom - suttogta Ő is. Ahogy meleg lehelete arcomhoz ért, libabőrös lettem, és egy halvány mosoly kúszott ajkamra.

Nagyon rég éreztem ilyet. Nagyon régen voltam ilyen nyugodt. Ilyen békés. Fizikailag és lelkileg is egyaránt. A fejemben nem volt ott az elviselhetetlen, folytonos hangzavar. Nem éreztem azt a folyamatos szorító érzést, amit a nap minden egyes órájában. Olyan volt, mintha csak pár másodpercre is, de levette volna azt a hatalmas súlyt rólam. Egy pár percig szabadon fellélegezhettem. Az a lelki fájdalom egyszerűen megszűnt létezni.

Mind a ketten vártunk. Hogy mire? Azt talán még mi sem tudtuk. De valamire vártunk. Valamit kutattunk. Egymásban kerestük a válaszokat a hirtelen jövő kérdéseinkre. Végül egy nagy levegővétel után nyomott egy apró puszit a homlokomra, majd felállt. Hatalmas termete fölém magaslott, ami így lentről nézve még nagyobbnak tűnt a szokásosnál. Tenyerét mosolyogva felém nyújtotta, mire viszonozva kedves gesztusát, hagytam, hogy felsegítsen a földről.

Ez nem az a Logan volt, akivel eddig megismerkedtem. Ő más volt. Nem volt rajta a kemény, macsó álarca. Ez volt az igazi Logan. Most volt igazán önmaga. Mind a ketten most voltunk önmagunk.

Kezemet nem engedte el egyből, egy ideig még csak állt, és némán fürkészte arcomat. Ő is nyugodt volt. Láttam a szemében.

A számunkra ismeretlen és szokatlan pillanatot Rommel szakította meg, aki hirtelen termett mellettünk, hatalmas szemekkel figyelve ránk. Elengedve Logan kezét, lehajoltam hozzá, hogy egy kicsit megnyúzzam gyönyörű fejét. Ő is boldog volt. Soha életemben nem láttam olyan tiszta szemeket, mint akkor az övét. Sugárzott belőle a rengeteg pozitív jelző. Hihetetlen volt. A fűből felvettem a pórázt, amit időközben oda dobtunk le, majd gondosan nyakörvére csatolva azt, felegyenesedtem, és Loganre néztem.

- Mehetünk? - kérdezte egy félmosoly kíséretében, mire csak bólintottam egyet, és már meg is indultunk a kapu irányába, mögöttünk hagyva ezt a gyönyörű helyet. És az eseményeket. Szorosan sétáltunk egymás mellett, kezeink rendszeresen súrolták egymást, de nem kulcsoltuk őket össze. És ez így pont jó volt.

Egyikünk sem kezdett magyarázkodásokba. Egyikünk sem kapta fel a vizet, nem kezdtünk el egymással üvöltözni. Nem estünk egymásnak. Valójában nem értettük mi történt. Mind a kettőnknek volt egy gyenge pillanata, és mi pont ekkor voltunk egymás közelében, aminek ez lett az eredménye. Vagy egymásból hoztuk ki ezt a gyenge állapotot. Minden esetre, ami megtörtént, az megtörtént, de ennyi. Nem kell túl gondolni, vagy különféle teóriákat gyártani. Nem kell semmilyen szándékot mögé látni. Ösztönből cselekedtünk, adta magát a helyzet.

Logan végig csendesen figyelte, ahogy Rommel nyakából leveszem a nyakörvet, majd miután bezárom a ketrecet, visszaviszem a raktárba a holmikat. Végül megköszörülte a torkát, és vigyorogva felém fordult.

- Nagyot alakítottál ma - villantotta meg fogait, amik most még fehérebbnek tűntek sáros arcától.

- Igyekeztem! - nevettem fel, mire az Ő vigyora csak még szélesebb lett. Szemei csillogtak, testtartása nyugodt volt.

- Kiscsillag! Mondtam, hogy többet kéne nevetned!

- Én meg mondtam, hogy adj okot rá - vágtam vissza csípőből, majd lassan elindultam a kapuhoz. Jól éreztem magam az elmúlt fél órában, de most már azért szeretnék megszabadulni a koszos ruháimtól, valamint a hajamból is kimosnám a sáros darabokat.

Pár lépéssel később Logan is mellettem termett, sőt, még a kaput is ki nyitotta előttem, majd kezével úri emberekhez méltóan intett, hogy előre engedjen.

- Nem nem! Ezt ismerem. Nálam nem válik be! - vigyorogtam rá fejemet rázva.

- Nem értem, miről beszélsz! - tettette az ártatlant egy kisfiús mosoly kíséretében.

- Nem is illedelmességből engeditek előre a lányokat, hanem szimplán azért, hogy addig is feltűnés mentesen stírölhessétek a feneküket, és még eközben lovagnak is tűntök a hölgyek szemében. De sajnos én nem vagyok naiv, úgyhogy menj csak szépen előre te! - győztes vigyoromat le se lehetett volna vakarni arcomról, és hogy fölényességemet tetézzem, még karjaimat is összekulcsoltam mellkasom előtt.

- Hát szörnyű! Egyszer szeretnék úriember lenni, te meg leszólsz! - rázta a fejét nevetve, majd elindult kifele, de hogy ne hazudtolja meg önmagát, olyan csípő mozgással lépkedett, amit nagyon sok lány megirigyelne.

- Jézusom, rémálmaim lesznek! Bolond vagy! - nevettem fel, és hogy még jobban bosszantsam, szemeimet is eltakartam.

- Csak irigykedsz! - fordult vissza továbbra is vigyorogva. - Tudod, hányan fizetnének azért, hogy ezt lássák?! - kezdett el pózolni a nagy macsót játszva. Olyan volt, mint egy tíz éves kisfiú.

- Nem tudom, de én nem tartozom közéjük! - néztem rá tettetett gonoszsággal, de vigyorom gyorsan arcomra fagyott.

- Pár perccel ezelőtt nem úgy néztél ki! - most az Ő arcát díszítette a győztes vigyor. Elém úsztak a nem régiben történt események, és ez volt az a pont, ahol tudtam, hogy eljött a távozás ideje.

- Szia Logan! - intettem neki, erősen koncentrálva, hogy elfojtsam mosolyomat, majd határozott léptekkel elhaladva mellette, elindultam az épület irányába.

Hallottam még halk nevetését, amitől kissé kirázott a hideg. Meglepődtem saját magamon. És ez volt az a pillanat, amikor végleg tudatosult bennem. Ha akartam volna sem tudtam volna letagadni, hogy Logan belépett a falaimon belülre.

A szobába beérve síri csend fogadott, egy árva lélek sem tartózkodott ott. Most jól esett, hogy nem a hangzavarra léptem be. Jó volt egy kis nyugalom. Kivettem pár tiszta ruhát a szekrényemből, majd a fürdőbe indultam, ahol mindenféle tétovázás nélkül szabadultam meg ruháimtól, és álltam a forró víz alá. Hosszú, sötétkék hajamból győztem kiszedegetni a sárdarabokat, illetve egy pár kisebb gally darabot, ami könyörtelenül ragaszkodott volna hozzám. A forró víztől hatalmas pára keletkezett az egész helyiségben. A tusfödőm illata pedig keveredett a meleg levegővel, ezzel még intenzívebb illatot kölcsönözve neki. Csak álltam ott, és hagytam, hogy a forró víz felmelegítsen. De rájöttem, hogy testem már önmagában is tűzforró. A szám bizseregni kezdett, az arcom perzselt azokon a pontokon, ahol hozzám ért, szemeim előtt pedig megállás nélkül az Ő zöld szemei lebegtek, ahogy rám néz. Ahogy vár, és figyel. Ahogy az arcomat kémleli, arra várva, hogy jelt adjak neki. Végül pedig valamiféle csillogás tűnik fel benne. Azok a fajta szemei vannak, amiben el lehet veszni. De úgy igazán. És azt hiszem, nekem sikerült elvesztem gyönyörű szemeiben.

Az itt töltött napok lassacskán hetekké nőtték ki magukat, mi pedig egyre jobban beilleszkedtünk a környezetünkbe - néha szó szerint Jonson hadnagynak köszönhetően. Egyre jobban bírtuk az edzéseket, nem akartunk meghalni már a második kör után, bár Jonson továbbra is siralmasnak véli a teljesítményünket.

A katonákkal is már könnyebben kijövünk, sokukkal megismerkedtünk, és valójában kifejezetten szórakoztató társaság tudnak lenni. Megtanultuk kezelni őket, és a perverz beszólásaikat. Sőt. Már a lányok is igen belelendültek ebbe a csipkelődés dologba, és egyfolytában röpködnek a kisebb-nagyobb beszólások. Már kialakult egy megszokott kis társaság, az úgy nevezett kemény mag. Amikor volt egy kis szabad ideje a társaságnak, és nem épp a kiképzők parancsait, vagy a hadnagy kiabálását hallgattuk, összegyűltünk a tábor valamelyik pontján, és beszélgettünk, viccelődtünk, piszkáltuk egymást. Voltak pillanatok, amikor egy- egy megszólalás, történet után feszült, néma csend telepedett ránk, míg máskor felhőtlen nevetésünk zengte be a teret. Egy kicsit kezdtünk olyanok lenni, mint egy kis család. A magunk furcsa, különös módján.

És természetesen ott van Logan. Igazság szerint nem tudnám megfogalmazni, hogy mit érzek vele kapcsolatban. Néha előadja a nagy macsót, elejt néhány perverz beszólást azzal a pofátlanul pimasz mosolyával, míg pár perccel később képes a szemével levetkőztetni, és minden alkalmat megragad arra, hogy a közelembe férkőzzön. Sokszor mentünk sétálni a kis füves területre, de az óta egyetlen csók sem csattant el köztünk. Volt pár felforrósodott pillanat, játszottunk egymással, feszegettük a határainkat, de sosem léptük át őket igazán. És ez így pont jó volt. Ennél több nem is kellett. Olyanok voltunk, mint két közeli barát.

A napokba belefeledkezve teljesen kiment mindannyiunk fejéből, hogy a mai nap egy kicsit más lesz, mint az eddigiek. Két hét telt el. Ez pedig csak egyet jelent.

- Szép jó reggelt a Hölgyeknek! - rontott be Jonson a szobánkba kora reggel, konkrétan ránk rúgva az ajtót. Nem is kívánhattunk volna szebb ébresztést. - A mai napon érkezik a maradék lány, akik hasonló okokból lesznek itt, mint maguk. Szeretném, ha segítenének nekik, és ha nem rendeznének semmiféle jelenetet. A szabályok továbbra is ugyan azok fognak maradni, annyi különbséggel, hogy este már minden ágyban fog valaki aludni. A munka beosztásuk változni fog, és egy minimálisan kevesebb lesz így, hogy bővül a társaság. Tehát elvárom maguktól, hogy megfelelő viselkedést tanúsítsanak, és ne hozzanak szégyent a fejemre, csak azért, mert pár „újonc" érkezik. Értve vagyok?

- Igen Uram! - szólt az egységes, ám most igencsak álmos válaszunk.

- Szörnyű, hogy maguk még mindig nem tudnak rendesen válaszolni! - botránkozott meg reggeli aktivitásunkon, miközben megdörzsölte orrnyergét. - Na, kapják már össze magukat, mégis mire várnak az ég szerelmére! Elkezdődött a nap! - tapsolt kettőt, majd a hozzá legközelebb lévő ágyhoz lépett, és lerántotta róla a takarót, majd távozott a hálóból. Nicole nem kifejezetten értékelte a hadnagy ötletét, de elfojtva morgását, felült az ágyon, és nekilátott a reggeli teendőinek, mi pedig követtük a példáját.

Az ebédlőbe beérve nagy nyüzsgés volt, szinte már mindenki a reggelijét fogyasztotta. Ma egyikünk sem a konyhára volt beosztva, így közösen tudtunk reggelizni. Ahogy beléptünk az ajtón, hangos köszönések tömkelege repült felénk, mindenkinek a sajátos megfogalmazásában, stílusában. Vannak, akik továbbra is töretlenül próbálkoznak, és néha egészen perverz eszközöket bevetve, de ilyenkor a társaságunkhoz tartozó fiúk elég tekintély parancsolóan csendre intik őket. De ők nincsenek ott mindig, így lehetetlen elkerülni az olyan alakokat, mint például Zac.

Miután magunkhoz vettük a reggelinket, a szokásos asztalhoz vettük az irányt. Bár nem sokáig tudtunk magunk lenni, mert a fiúk pár percen belül már ott ültek velünk. Egy valakit kivéve. Logant nem láttam sehol. Az utóbbi időben észrevettem magamon, hogy akaratlanul, és öntudatomon kívül keresem a tekintetemmel. Ezt a cselekedetet addig ismételve, amíg meg nem pillantom valahol. Próbáltam nem feltűnést kelteni a túlzott forgolódásommal, így inkább az előttem lévő ételre koncentráltam. Illetve csak koncentráltam volna. Egyik pillanatról a másikra egy hatalmas, meleg érintést éreztem a hátamon, ahogy finoman végigsimít rajta, majd a mellettem maradt üres helyre Logan helyezkedett el. Köszönés képpen lepacsizott társaival. Közben óvatosán ráemeltem tekintetemet, és próbáltam felmérni arca minden egyes vonását. Haja kócos, szemei kissé nyúzottak voltak, és fáradtságot tükrözött. A mosolya nem a megszokott volt. Nem szívből jött. Volt benne valami keserűség. Nem tudom mi, de valami történt.

Megérezhette, hogy figyelem, így hirtelen rám kapta a tekintetét. Egy pillanatra összeráncolta a homlokát, majd egy óvatos mosolyra húzta a száját. Látta rajtam, hogy engem nem tud átverni, és tudom, hogy valami nincs rendben. Kezét az asztal alatt óvatosan térdemre csúsztatta, majd egy aprót szorított rajta. Ez volt az egyik jelünk, ami a többieknek még sosem tűnt fel. Ezt általában akkor szokta használni, ha fáradt, mert nem jó éjszakája volt, és nem tudott jól aludni. A katonáknál ez sajnos gyakran elő fordul. Igaz, hogy Ők még nem voltak háborúban, de vannak/voltak barátaik, akik már megjárták a front vonalat. Ők pedig tisztában vannak ennek az egész súlyával. Ha befejezik a kiképzésüket, ők is mennek. És fájó bevallani, de lehet, hogy nem mindegyikük fog haza térni. Az utóbbi pár napban Logan többször is gondolkozott ezen. Nem tudom, honnan jutott ez most így eszébe, mert mindig tereli a témát, amikor esetleg rákérdezek, hogy mi baj van. Sosem ad konkrét, tiszta választ. Egy nagyon aprót bólintottam, jelezve, hogy értem, majd a társaság felé fordultam, nehogy valakinek szemet szúrjon, hogy pár pillanatra kivontuk magunkat közülük. Továbbra is magamon éreztem Logan tekintetét, de próbáltam nem zavarba jönni tőle. Hirtelen közel hajolt, majd egy óvatos puszit nyomott a halántékomra, amitől egy pillanatra meglepődtem. Nem szokott ilyeneket csinálni, ha van társaságunk. Ahogy belenéztem a szemeibe, rájöttem, hogy most ténylegesen történt valami. Olyan volt a szeme, mint egy elveszett kisfiúnak. Elszakította a tekintetét, majd minden figyelmét a reggelijére összpontosította. Pár másodpercig még emésztettem a történteket, majd félve pillantottam körbe, hogy ki volt szemtanúja az előbbi jelenetünknek, de az igazság az volt, hogy senki sem figyelt ránk. Mindenki azzal volt elfoglalva, hogy - a fiúk szavaival élve - friss húsok érkeznek a táborba. Figyelmemet immáron én is az ételre összpontosítottam, és hallgattam a különféle eszmefuttatásokat arról, hogy a srácok hogyan próbálják majd befűzni őket, mondván, hogy mi úgysem adjuk könnyen magunkat.

- Logan! Te, mint szakaszvezető, téged illet a megtiszteltetés, hogy először te válassz közülük - hódolt be Scott a srácnak, mire a többiek egyöntetűen bólogattak, megerősítve az állítást. De az én belsőmben valami megmozdult. Eddig nem foglalkoztam azzal, hogy Logan bármelyik lányra rámászhatna, mert ha akarta volna, már megtette volna. De most, hogy jönnek mások is, ez a dolog felborulhat. Nem vagyunk együtt, nem vagyunk szerelmesek, csak barátok vagyunk, de nem szeretném, ha a barátságunk esetleg tönkre menne azzal, hogy megbolondul egy lány miatt.

- Ez igazán megtisztelő, köszönöm szépen! - bólintott diszkréten, miközben vizes poharát a magasba emelte, mondta végén pedig beleivott, mintha valami fontos köszöntő szöveget mondott volna.

Még vártam egy kicsit, hogy a téma arrébb terelődjön, aztán csendesen felálltam a helyemről, és visszavittem a tálcát a helyére, majd a beosztásom szerint az irattárba indultam, hogy az új papírokat összerendezzem, valamint a még kitöltésre várókat bevigyem az irodába. Minél több időt töltünk el itt, annál komolyabb munkákat is ránk bíznak. Most már nem csak a füvet kell locsolnunk, vagy a szobákat takarítanunk, hanem az iratokat, számlákat, jelentéseket is rendszerezzük, a megfelelő helyre, szobába visszük. Bár ezt a feladatot általában én szoktam megkapni, egy cseppet sem bánom. Inkább ezt csinálom, mint hogy a férfi mosdót takarítsam.

A raktárban most egy kifejezetten nagy papír kupac várt az asztalon, úgyhogy egy nagy sóhaj közepette összekötöttem a hajamat, és nekiálltam a dolgomnak. Igaz, hogy az asztal előtt volt egy szék, de jobban szerettem inkább az asztal tetején ülni, innen felülről jobban át tudtam látni a sok iratot. Körülbelül negyed órát tölthettem bent, amikor nyílta az ajtó, és egy túl jól ismert kócos hajkorona figyelt be rajta. Szemeivel amint észrevett, egy mosoly húzódott szájára, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Nagyon szótlan vagy ma csillagom! - sétált elém, majd a széken megtámasztva egyik térdét figyelni kezdett.

- Nem, mintha máskor túl beszédes lennék, de a mai napon én ugyan ezt elmondhatnám rólad! - tettem le a kezemben lévő mappát, miután gyorsan belepillantottam, hogy tudjam, hol tartottam. - Szóval! Mi a baj? - dőltem előre kicsit, és kezeimet megtámasztottam az asztal szélén, nehogy előre bukjak.

- Nincs semmi gond, te viszont ne terelj, én kérdeztem előbb! - húzta össze szemeit résnyire.

- Ne nézz madárnak Logan, látom, hogy van valami - hagytam figyelmen kívül előző mondatát, és tértem rá arra, amire kíváncsi vagyok.

- Semmi extra nincs. Csak a szokásos - vont vállat hanyagul, mire felhúzott szemöldökkel néztem rá.

- De máskor sem mondasz semmi konkrétat. Ilyenkor mindig csak rébuszokban, meg tőmondatokban beszélsz. Nem vagyok gondolatolvasó, és nem ismerlek még annyira, hogy azokból a fél mondatokból összerakjam a dolgokat. Így nem tudom, mit mondjak, vagy csináljak. Hagyd, hogy segítsek. - mondandóm közben végig a szemébe néztem, és próbáltam végig úgy használni a szavakat, hogy nehogy valahogy megsértsem, és végig kedvesen hangozzon. Meggyötörten sóhajtott egyet, majd leemelte térdét a székről, és helyet foglalt rajta. Úgy nézett, mintha egy világ súlya lenne a hátán. Nem volt jó érzés így látni Őt.

- Én csak nem tudom... Egyre közelebb vagyunk a kiképzés végéhez, ami egy átvitt, és hogy úgy mondjam, kissé morbid értelemben akár azt is jelentheti, hogy néhányunknak konkrétan meg vannak számlálva a napjai. És ez ijesztő. De erre jelentkeztünk. Ezt akartuk. Nem kényszerített senki, csak most valahogy nem tudom. Nem szeretnék elveszíteni senkit... És azzal, hogy én vagyok a szakaszvezető, csak még nehezebb, mert én felelek értük. Nekem kell óvnom őket. Egy apró hiba akár valaki életébe is kerülhet... - hallgatott el végül egy nagy sóhaj kíséretében. Zavarodott volt. A hangja meg sem közelítette a megszokott magabiztosságot, a szemei fel, s alá cikáztak, de semmi pénzért nem nézett volna rám. Nem tudta, hogyan kezelje most ezt a helyzetet.

- Figyelj Logan! - kezdetem bele egy nagy levegővétellel, és lecsusszantam az asztalról, hogy közben elé állhassak. - Nem tudom, milyen lehet ez az érzés. Őszintén. Fogalmam sincs. De egy valamit tudok. Ne akarj mindenkinek megfelelni, mert nem fog sikerülni. Ez a fene nagy igazság. Nem akarlak hitegetni, nem akarok olyat állítani, amit nem mondhatok biztosra. A háború sajnos ilyen. Mindenkitől elvesz valamit. Valakitől kevesebbet, valakitől többet. Te nem tudhatod előre, hogy melyik csoportba fogsz tartozni. És ha azon fogsz végig görcsölni, hogy mindenkit megvédj, akkor ebbe az egészbe bele fogsz betegedni. Nem lehetsz mindenhol ott. Nem láthatsz mindent. Te sem tudhatod, hogy éppen melyik háztetőről fognak rátok lőni, vagy mikor fogtok besétálni egy aknamezőre. Nem azért vagy te a vezetőjük, mert mindegyiküket neked kell védened. Azért te vagy, mert rád hallgatnak. Mert neked kell felráznod a csapatot, ha éppen széthullanátok. Mert hisznek benned, és felnéznek rád. Ezt a posztot ne tehernek vedd, hanem inkább egyfajta elismerésnek. A társaid bíznak benned, akkor te miért ne bíznál magadban? - léptem hozzá közelebb, és egyik kezemet vállára, míg másik kezemet arcára vezettem. Szemei csillogtak, de nem tudtam kiolvasni belőle, hogy most mit gondol igazán.

- Igazad van! - mondta halkan, és lehajtotta a fejét. Eddig arcán pihenő kezemet tarkójához vezettem, és óvatosan masszírozni kezdem, mire fokozatosan lazult a testtartása, mígnem a végére teljesen lelazult. - Köszönöm! - nézett fel rám hatalmas zöld szemekkel, majd kezem után nyúlt, és leemelte tarkójáról, hogy a csuklómnál fogva ölébe tudjon húzni. Először nem akartam hagyni neki, de ez a helyzet most más volt. Így hát hagytam, hogy lassan ölébe húzzon, és szoros ölelésbe vonjon. Elvesztem hatalmas karjai, és mellkasa között.

- Egy fokkal azért jobb? - kérdeztem némi hallgatás után.

- Nem - rázta meg a fejét, mire egy pillanatra csalódottság futott végig rajtam, de aztán folytatta. - Most már sokkal jobb - mosolyodott el kisfiúsan, mire én is hasonlóan cselekedtem, és visszadöntöttem fejemet vállára. Biztonságban érzetem magam. Halk szuszogásától, és szíve dobogásának hangjától pedig valami furcsa érzés járt át. Kötődtem hozzá. Szemeimet lehunytam, és csak hagytam, hogy elhatalmasodjanak felettem az érzéseim. Pár percig újra kislány szerettem volna lenni. Hagyni akartam, hogy a dolgok csak úgy maguktól történjenek. Most nem, akartam irányítani. Pár percig még így ültünk, majd éreztem, ahogy Logan lassan felemeli előttem lévő kezét, ami eddig karomat ölelte körül, és egy hajtincset fülem mögé tűrt, ami eltakarta előle arcomat, majd annak minden apró részletét felfedezi szemével. Zavaromban alsó ajkamat kezdtem rágcsálni, ami pár másodperc múlva szemet szúrt neki, és meredten számat kezdte bámulni, miközben élesen szívta be a levegőt.

- Ezt ne csináld! - morogta halkan. Hangjától kirázott a hideg, és akaratlanul is alsó ajkamba haraptam. Logan kezei egyik pillanatról a másikra megfeszültek körülöttem, és eddigi rendezett szívverése most valami felismerhetetlen dallamot játszott. Ezek a reakciói pedig szépen lassan rám is átragadtak. A gyomrom összeugrott, a szívem hasonló ütemben dobogott, mint az övé, az agyam teljesen kikapcsolt, és most minél jobban vágytam a közelségére.

- Hol voltál eddig te lány? - suttogta, közel arcomhoz. Meleg leheletétől kirázott a hideg, ami neki is egyből szemet szúrt, és egy apró, talán még büszkének is mondható mosoly húzódott ajkaira. Ez volt az a pillanat, amikor agyam végkép felmondta a szolgálatot. A bábuja lettem. Kezemet felvezettem mellkasán, és felsőtestemmel még jobban felé fordultam.

- Nem ott, ahol lennem kellett - motyogtam egészen közel hajolva hozzá. Most én kezdeményeztem. Tudni akartam, hogy mit kezd a helyzettel.

- De most jobb helyen nem is lehetnél! - szinte számba suttogta a szavakat. Nem csókolt meg. Egymás határait feszegettük, nekem mégis minden porcikám kívánta az érintéseit. Érezni akartam, hogy ott van. Hogy valós, és nem csak elképzelt, kreált álom. Kezét végigfuttatta karomtól kezdődően, a derekamon át, a nyakamig, ahol hajamat eltűrte és a fedetlen részhez hajolt. Egy halk sóhaj szökött ki számon, amint az első csókja a vékony bőrömhöz ért. Tenyeremet felkarjára fűztem, és aprót szorítottam raja. Lassan haladt az állkapcsom vonalán. Úgy, mint amikor először kerültünk ilyen helyzetbe. De ez most mégis más volt. Még csak meg sem közelítették egymást. Az csak szimpla játék volt. Húztuk egymás agyát. De ez nem. Ez annál több volt. Nem azért tettük, mert a másikat teszteltük. Nem azért, hogy bosszantsuk egymást, és plusz fejtöréseket okozzunk. Ezek a cselekedetek most ösztönösek voltak. Ragaszkodóak. És a maga módján talán még azt is mondhatom, hogy volt bennük szenvedély.

Már csak pár centire volt a számtól, amikor az ajtó előtt hangos lépteket, és beszédfoszlányokat hallottunk, mire mind a ketten ledermedtünk. Jonson hadnagy nagy erőkkel Logant kereste, és minden arra járó katonát számon kért a srác hollétéről.

Mi továbbra is ott ültünk, egymásba fonódva, és egymás arcát kémleltük, de nem tudtuk eldönteni, hogy most megijedjünk, mert Jonson rajtakaphat minket egy elég egyértelmű helyzetben, vagy nevessünk az abszurd szituáción. Végül mielőtt Logan bármit is lépett volna, egy gyors puszit nyomtam arcára, majd felpattantam öléből, és kezébe nyomtam egy vaskos mappát, amit félre raktam annak céljából, hogy majd beviszem a hadnagy irodájába. Logan először furán nézett rám, és összeráncolta a homlokát, de mire magyarázatra nyitottam volna a számat, a szoba ajtaja kivágódott, és Jonson csörtetett be rajta.

- Logan! Már tűvé tettem a fél tábort érted! Kaptam egy sürgős hívást, és el kell mennem, de lenne pár fontos jelentés, amit ki kell tölteni még ma, és pont a te szakaszodhoz tartozik, ezért ezt most neked kell kitöltened! Úgyhogy a délelőtti logisztikán nem veszel részt, hanem az irodámban fogod a papírokat intézni! Értve vagyok? - hadarta gyorsan, Logan pedig igyekezett megjegyezni minden információt.

- Igen Uram! - válaszolt határozottan, mire Jonson ennyivel lezártnak tekintette a témát, és az ajtó irányába indult. Megkönnyebbülve néztünk össze, de örömünk túl korai volt, mert a hadnagy hirtelen megtorpant, és újra felénk fordult. Egyik szemöldökét felhúzva nézett hol rám, hol a mellettem ácsorgó fiúra.

- Megmondanák, hogy maguk mégis mit csináltak itt kettesben? - fonta össze a karjait maga előtt. Logan épp nyitotta volna a száját, de gyorsan megelőztem, még mielőtt igazán észbe kapott volna. és kikaptam kezei közül a mappát, amit pár perce adtam neki.

- Pont magához indultam, amikor Logannel összefutottunk a folyosón, és megkértem, hogy vigye el ezeket a papírokat az irodájába, ha már úgy is arra megy, és így mindenki jól járna. Nekem nem kellett fölösleges köröket futnom. Logan nem ment semmivel sem többet, mint tervezett, maga pedig még idő előtt megkapta volna a papírokat - villantottam rá egy díjnyertes mosolyt, és átnyújtottam neki a sárga köteget. Túl jó alibink volt. Nem tudott volna belekötni.

- De ha a folyosón találkoztak, akkor hogy kerültek ide be? - akadékoskodott tovább, de most Logan volt gyorsabb a válaszadásban.

- Csak gondoltam, ha már nyitva van az irattár, és így adta magát a helyzet, akkor beugrom, és megnézem a múltkori jelentésünket, illetve le akartam ellenőrizni, hogy hogyan teljesített a statisztika szerint a szakaszom a múltkori terepen - vigyoromat igyekeztem elnyelni, hogy a hadnagyban ne ébresszünk több kételyt, de ahogy elnéztem az arcát, azt hiszem, sikerült meggyőznünk.

- Ez esetben örülök neki, hogy figyelsz a többi katonára is! - bólintott, majd még egyszer rám nézett, és végleg távozott a szobából.

Elfojtott nevetéssel néztem Loganre, akinek hasonló volt az arckifejezése. Ujját szája elé emelte, ezzel jelezve, hogy még ne nevessek fel, de Ő is nehezen tudta megállni. És milyen jól tettük, hogy kontrolláltuk magunkat, mert Jonson még visszaszólt, hogy Logan mégis mire vár, már mindent elintézett, amit akart. Ennél a pontnál még jobban késztetést éreztem, hogy felnevessek. Logan visszakiabált, hogy megy már, de előtte még szórakozottan magához húzott, egy puszit nyomott a fejem tetejére, és most már ténylegesen távozott a szobából. Vigyorogva néztem, ahogy az ajtóból még visszafordul, és kacsint egyet, majd végleg becsukja az ajtót. Hihetetlen egy srác.

Visszakuporodtam az asztalra, és halkan dúdolva válogattam tovább a rengeteg iratot. Az időt egyáltalán nem érzékeltem, az egyetlen dolog, ami kizökkentett, az egy busz hangos dudálása volt, jelezve, hogy valaki nyissa ki a kaput. Az utolsó pár dobozt is visszatettem a helyére, amiben a papírok voltak, és a kulccsal a kezemben elhagytam a helyiséget, majd Jonson irodájába indultam, hogy letegyem a neki szóló leveleket. Logan még ott volt, nagyon bele volt feledkezve a feladatába. Jól állt neki ez a munka. Mármint ahogy ott ült, mint valami főnök, és intézi a dolgait, igazán testhez álló volt hozzá. Az sem tűnt fel neki, amikor beosontam, csak akkor vette észre jelenlétem, amikor az asztalhoz értem, és lehelyeztem a kezemben elhelyezkedő kupacot.

- Na hogy állsz? - kérdeztem tőle kedvesen, mire egy pimasz vigyor jelent meg az arcán.

- Ha te azt tudnád, hogy mennyire állok! - kacér vigyora egyre szélesebb lett, amint meglátta hatalmasra nyílt szemeimet.

- Pedig már azt hittem kezdesz javulni! - ráztam meg a fejem nevetve, majd kifelé vettem az irányt.

- Csak úgy szólok, hogy az ilyen látvánnyal nem könnyítesz a helyzetemen! - szólt még utánam, én pedig gondoltam húzom egy kicsit az idegeit, ezért az Ő módszerét alkalmazva, csípőt ringatva haladtam az ajtóig. Még egy pillanatra visszanéztem rá, de nem kellett volna, mert a látványától minden egyes porcikámban végig futott a hideg. Nyelvével vigyorogva végignyalta szája alsó részét, szemei pedig még ilyen távolságból is láthatóan vibráltak. Épp szólásra nyitotta a száját, de vigyorogva becsuktam az ajtót, még mielőtt mondhatott volna valamit, mert a jelenlegi helyzetet elnézve, biztos fülig vörösödtem volna a mondataitól. Még hallottam, ahogy rekedtes hangján utánam szól, hogy ezt megjegyezte, majd felnevet, én viszont nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy bármit is reagáljak, így csak elindultam az udvar irányába. Az ajtón kiérve megcsapott a kellemesen meleg levegő. A kaputól nem messze egy kisebb busz parkolt le, ami előtt négy lány ácsorgott, előttük Travis, aki ismertette velük a szabályokat, akár csak velünk, amikor ide értünk, de a lányokat sokkal inkább lekötötte, hogy a katonákat stíröljék, akik az egyik pályán gyakorlatoztak. Azt hiszem, a fiúknak nem lesz nehéz dolguk velük, de hát nem szeretnék előre ítélkezni.

Feleszmélve bambulásomból elindultam a köteles pálya irányába, ahol le kellett ellenőriznem, hogy minden kötél épp-e, és nem szakadt el sehol, nehogy gyakorlat közben bárki is idő előtt megsérüljön. Ezt minden negyedik nap elvégezzük. Miközben az akadályok között sétáltam, fél szemmel láttam, ahogy az új lányok máris megkezdték a flörtölést a katonákkal, akik természetesen kaphatóak voltak a dologra. Elég furcsa arckifejezéssel nézhettem őket, mert egy közelről jövő nevetés csapta meg a fülemet. A hang irányába kaptam a fejemet. A hang tulajdonosa Scott volt, aki szintén a társaságot figyelte.

- Mi ilyen vicces?

- Semmi, csak kiült az arcodra minden, ami a fejedben járt - szórakozott továbbra is, ami engem is mosolygásra késztetett.

- Hát nem gondoltam volna, hogy titokban itt leskelődsz utánam.

- Áhh, már foglalt vagy, eszembe se jutna! - tette fel kezét vigyorogva, nekem viszont összeszaladt a szemöldököm, de még mielőtt kérdőre vonhattam volna, már terelte is a témát. - Mit gondolsz róluk? - biccentett a lányok irányába.

- Hát, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor azt kell, hogy mondjam, nem lesz velük nehéz dolgotok - paskoltam meg karját, és épp indulni készültem volna, amikor egy pillanatra megtorpantam. Logan lépett ki az épületből, és az ott tolongó társaságot figyelmen kívül hagyva, sietve ment a lőtér irányába. Ha jól sejtem, akkor megcsúszott a papír munkában, és már rég gyakorlaton kéne lenni. De nem is ez volt, amin igazán megakadtam. Szemem tovább siklott a srác alakján, és igazán szembe tűnő volt, ahogy az új jövevények elég alaposan megnézték maguknak a fiút. Ott állt körülöttük egy tucat katona, de ők mégis Logant figyelték, ahogy szinte futva elvonul. Már szemmel levetkőztették. Valami megmozdult bennem. Talán az óvó- védő ösztön. Vagy nem is tudom, minek lehetne nevezni. Nem akartam, hogy Logan közelébe férkőzzenek. Hogy ezzel a stílussal behálózzák, és azt vetik be, amit minden férfi előnyben részesít. És itt most nem a lelkizős délutáni teázgatásokra gondolok.