Sziasztok! Hosszas kihagyás után, jelentem, megérkeztem, nem haltam meg, élek még, sőt, még egy új részt is hoztam nektek. Ez most egy kicsit hosszabb lett, cserébe a sok kihagyás miatt. Nagyon szépen köszönöm, hogy még mindig itt vagytok, és folyamatosan kapom tőletek a visszajelzéseket. Valamint, köszönjétek meg@Anonymforeveer - nek, hogy (az ő szavaival élve :D ) zaklatott, az új rész megírása miatt. És most, így a késő esti órákban, végre sikerült befejeznem a részt. Nem volt időm az egészet átnézni, de mivel megígértem, ezért nem akarom tovább húzni, de ha esetleg van benne hiba, akkor előre is bocsánat, holnap reggel kijavítom őket. Na. nem húzom tovább az időt. Nagyon szépen köszönöm, a támogatásotokat, és a kis csillagokat. Ígérem, a következő részre már nem kell majd ennyit várnotok! :)

Ui.: Kellem ünnepeket, és Boldog új évet kívánok mindenkinek! Vigyázzatok magatokra!

Jó olvasást, szép estét nektek!❤

A vidám, felszabadult pillanat egy röpke másodperc alatt tovaszállt. Helyét a feszült csend váltotta fel. Mindenki félve tekintett Jonsonra, hogy mi lesz a következő lépése. Magából kikelve leüvölti a fejünket vagy egy figyelmeztetéssel elenged.

Mindenki elkezdett felállni, Logan legurult rólam, majd felsegített a földről. Nyakunkat behúzva figyeltük az előttünk álló ideges férfit.

- Maguk mégis mit gondolnak? Hol vannak?! Semmi önkontrol nincs magukban?! Ez nem holmi játszótér, hanem egy katonaképző tábor! – fenyegető hangja bezengte az egész udvart. Az a néhány ember, aki éppen arra lézengett, se perc alatt eltűnt, amint meghallották a tábornokot. Tartása feszült volt, ami még nagyobb termetet adott neki. A szokásosnál is kisebbnek éreztem magam. – Hölgyeim! Világosan elmondtam, hogy ne zavarják meg az urakat, és ne zökkentsék ki őket a megszokott fegyelemből! Nem azért vannak itt, hogy a katonákat rossz magatartásra neveljék, hanem azért, hogy maguk tanuljanak némi fegyelmet, és tiszteletet, ami valljuk be, magukra fér! Úgyhogy ismételten megkérem magukat, és kihangsúlyozom, hogy pár nap alatt ne merészeljék elrontani a több hónapnyi kemény munkánkat, különben más módszerekhez fogok folyamodni. Azt viszont garantálom, hogy nem fogják megköszönni. – lesújtó pillantást vetett ránk. Összeroppantam belül a nézésétől. Akaratlanul, és tudat nélkül, közelebb húzódtam Logan védelmet nyújtó karjaihoz. Mellette biztonságban éreztem magam. Még Jonsonnal szemben is.

- Uram! Kérek engedély a megszólalásra! - szólt hátulról az egyik srác. Hajából és ruhájából csöpögött a víz, akár csak mindenki másnak.

A hadnagy biccentett egyet, ezzel megadva az engedélyt.

- Nem a lányok hibája. Mi kezdtük el provokálni őket. Ne őket hibáztassa. Ha valakit meg akar büntetni, akkor itt vagyunk, de a lányok csak védekezni próbáltak ellenünk. – Aranyos, és bátor dolog volt tőle, hogy a védelmünkre kelt. Ezt is valószínűleg itt tanulták. Hogy felelősséget vállaljanak magukért, és társaikért is. Megtanulják, hogy ők egy csapat. Egyként kell gondolkozniuk és egyként kell cselekedniük. Ebből kifolyólag nem hagyhatom, hogy ő, egy szem, egy maga vigye el az egész balhét.

- Ez nem igaz Uram! – hangom határozottabban csengett, mint azt eredetileg terveztem. Jonson felhúzott szemöldökkel bámult rám. Nem számított a reakciómra. Be kell valljam, nem is nagyon terveztem, most hangot adni a véleményemnek, de hát a szám megint előbb kinyílt, mit ahogy az agyam gondolkozott. Mellettem Logan halkan sziszeget, hogy hagyjam abba, és inkább maradjak csöndben, de most nem tehettem. Meg akartam mutatni, hogy igenis ugyan olyanok vagyunk. Mi is emberek vagyunk. Emberek, akik valami okból kifolyólag letértek a helyes útról. De most itt volt a lehetőség, hogy ezen változtassunk. Hogy megmutassuk, egy kis segítséggel mi is lehetünk jók. Mi is helyrehozhatjuk a hibáinkat. Mert mi is jó emberek vagyunk. A magunk furcsa, és különös módján.

- Valóban? Akkor mondja el McLean, hogy mi az igazság? – tette karba hatalmas kezeit, miközben egyik szemöldökét a magasba emelte.

- Az igazság az, hogy mi kezdtük. Ők pedig csak visszatámadtak, mert minden bizonnyal maga arra tanította őket, hogy mindig álljanak ki önmagukért, és egymásért is. Hogy dolgozzanak együtt. Íme, itt a bizonyíték, hogy nem volt hiába minden tanítása. Együttes stratégiát dolgoztak ki egy másodperc alatt. Ösztönösen. Egy pillanatig sem rendültek meg. És az egymásba fektetett bizalmuk sem. Igaz, hogy csak egy kis játék volt, semmi több. Nem élet halál harcot vívtak a front vonalon, de mégis együtt dolgoztak. Mindenféle összebeszélés nélkül értették egymást. Tudták, mit kell tenni. Hát mi lenne ez, ha nem csapat munka? Miben szeretné látni azt, hogy megmaradt bennük az a rengeteg tanítás, amit maga adott nekik? Akaratlanul is, de bebizonyították, hogy bíznak egymásban. Igen, ez csak egy kis jelentéktelen szórakozás volt, de ebből látszik igazán, hogy ösztönből csinálták! – mutattam körbe a vizes társaságon.

Néma csend lett. Logan ledöbbenve figyel, csak úgy, mint Jonson. Senki nem számított a mini monológomra, valamint mindenki azt várta, hogy mi lesz a hadnagy reakciója.

- Úgy tűnik, mégsem olyan esélytelen... - nézett végig rajtam, de szemében még mindig láttam egy kis elítélést.

- Nincs olyan, hogy esélytelen. Magában a szóban is benne van, hogy esély. Amit szerintem mindenki megérdemel. Akár első, akár második alkalom. Mindig kell lehetőséget adni a javításra – mondandóm közben végig álltam Jonson tekintetét, aki jelenleg nem tudott mit reagálni a megnyilvánulásomra. Nem várta, hogy ily módon fogok megnyilvánulni.

Ha lehetséges most még jobban meglepődött a kis társaságunk. Logan tekintete szinte lyukat égetett a halántékomra, már-már hallottam, ahogy az agyában ezer meg egy gondolat cikázik. Ezer meg egy dolog, amire keresi, kutatja a választ, de sehol nem találja. Csak bennem. Ott, ahol rajtam kívül még soha senki nem járt. Ahova még senkit nem engedtem be. Talán még magamat se teljesen.

A hadnagy arcán tisztán látszódott, hogy keresi a legmegfelelőbb választ a mondataimra, mígnem egy torokköszörülést követően megszólalt.

- Kivételesen azt kell, hogy mondjam – és nem gyakran mondok ilyet -, hogy van valami abban, amit McLean mondott. De ez nem jelenti azt, hogy eltekintek a büntetéstől. Tíz perc múlva egyen ruhában jelenjenek meg mindannyian a terep pályán, ahol majd kedvükre dagonyázhatnak – küldött felénk egy ördögi vigyort, majd folytatta. – Köszönjék meg McLeanek, hogy csak ennyivel megússzák! – tekintett végig a társaságon, majd elküldött minket öltözni, ő pedig méltóságteljesen távozott az épület irányába. Azt hiszem, holnapra lesz egy „kis" izomlázunk.

Mindenki elindult, hogy átöltözzön. Páran elismerően megköszönték, hogy kiálltam értük, majd haladtak is tovább eredeti céljuk felé. Lányok csak sejtelmesen rám mosolyogtak, de tudtam, hogy ennyivel nem úszom meg, mert később ezt az elmúlt pár percet még részletesen le fogják elemezni. Figyeltem, ahogy a társaság egy kupacot alkotva halad az épülethez, kivéve egy valakit. Nem láttam, hogy Ő is menne a többiekkel, így körbefordultam. Logan pár méterre állt tőlem, a hátam mögött, és engem figyelt. Hitetlenkedve elnevette magát, és beletúrt a hajába. Hiába akarom tagadni, be kell, hogy valljam, nagyon jól állt neki ez a mozdulat. Bár jelen helyzetben megmozdulnia sem kellett ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint aki most lépett ki egy címlapfotózásról. A vizes pólója teljesen rátapadt felsőtestére, ezzel tökéletes rálátást engedve kidolgozott hasára, és mellkasára. Haja kócosan terült szét feje tetején, szempillájáról pedig csöpögött a víz. Hatásos volt. És ezt Ő is nagyon jól tudta. Tisztában volt a testi adottságaival.

Egy fejrázással észhez térítettem magam, és gyorsan arcára kaptam a pillantásomat. Bár ne tettem volna. Az a tekintet. Az az arc. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor magamnak is be kell, hogy ismerjem, Logan nem olyan közömbös számomra, mint bárki más. Vele nem tudok úgy viselkedni, mint bárki mással. Ahhoz túl gyenge vagyok. Ő pedig túl erős.

Alsó ajkát beharapva pásztázta végig egész testemet. Szemében ugyan azt láttam, mint a raktárban, amikor is elkezdődött kis „játékunk". És épp ez a baj. Nem tudom, hogy Ő játszik-e, vagy sem.

Halkan megköszörültem a torkomat, ezzel megpróbálva kizökkenteni a bambulásból. Egy sokat mondó vigyorral a szemembe nézett, majd elkezdte lecsökkenteni a közöttünk lévő távolságot.

- Kis Csillagom! Azt kell, hogy mondjam, tele vagy meglepetésekkel! – állt meg közvetlen előttem. Láttam az arcán, hogy nehezére esik tartani a szemkontaktust, amit nem igazán értettem, hogy miért olyan bonyolult feladat. Így amikor elkalandozott a tekintete, én is végignéztem magamon. És akkor megértettem. A pólóm hasonló módon festett, mint az övé, annyi különbséggel, hogy egy picit megnyúlt, így nagyobb rálátás nyílt a mellkasomra, és tovább fokozta a dolgokat, hogy fekete melltartó volt alatta.

Hirtelen zavarba jöttem, így hajamat egy gyors mozdulattal húztam előre, hogy eltakarja a nem kívánatos dolgokat. Fejemet lehajtottam, és teljesen hajam mögé bújtam. Nem szoktam zavarba jönni, és zavart, hogy Ő pár nap alatt ekkora hatással van rám.

Nem tudtam sokáig bújócskázni, ugyanis Logan keze érintette az államat, ezzel kényszerítve arra, hogy ismét ránézzek.

- Előlem nem kell takargatnod azt, aki vagy! – nézett mélyen a szemembe. Egy egyszerű mondat volt. Semmi több. Nem egy Shakespeare drámát idézett, vagy szavalt el, csupán csak pár szót helyezett egymás után. Nem is a szavakra kaptam fel a fejemet. Hanem azoknak a jelentésére. Arra, ahogyan kimondta őket.

Vannak mondatok, melyek első hallásra sima, egyszerű mondatok. Csak jelentéktelen szavak egymás után való következése. De vannak olyanok, amelyek hordoznak magukban egy más jelentést is. Valamit, amit nem vesz észre mindenki. Valami, ami csak a két fél számára értelmezhető. Valami, aminek jelentősége van. Amit ők észrevesznek, de más nem valószínű. Ez is most egy ilyen mondat volt. Először ártatlannak, és jelentéktelennek hangzott. Csak másodszori értelmezésnél jutott el igazán az agyamig a jelentése.

Lassan, s bizonytalanul felemeltem a fejemet, majd mélyen a szemébe néztem. Úgy, mint még soha. Olvasni akartam benne. Meg akartam fejteni. Tudni akartam, mi járhat a fejében. Milyen szándékkal ejtette el ezt a megjegyzést. Nem azt akartam látni, amit mindenkinek mutat. Nem egy állarcot, vagy kreált képet akartam megfejteni. Hanem azt, aki a valós önmaga. Látni akartam azt, amit más nem tud. Amit csak nekem mutat meg. Talán valami olyat, amit még ő sem fedezett fel teljesen önmagában.

Nem szól semmit. Csak figyelt. Tudta, hogy értem a mondatot. A reakciómat várta. De az igazság az, hogy erre most nem tudom, mi lenne a megfelelő válasz. Ha nem azokat a szavakat hallja, amiket vár, akkor lehet, hogy már az elején véget ér valami, még az előtt, hogy igazán elkezdődhetett volna.

- Néha jobb elfedni a valós énedet – mondtam halkan, szinte már suttogva, továbbra is a tekintetében kutatva. Ő is figyelt. Láttam benne, hogy most nem játszik. Most nem a macsó katona, aki kimegy a front vonalra, az életét kockáztatva a hazájáért, és társaiért, hanem egy fiú, aki egy biztos pontot próbál keresni magának. Ahova mindig visszatérhet, ha szüksége van rá. Egy menedékre.

- Miért lenne jó? Ha sosem vagy önmagad, akkor sosem lehetsz igazán boldog – rázta a fejét, és most láttam a szemében az értetlenséget.

- Ez igaz. De nem tudhatod, hogy kit ijesztene meg az igazi éned. És lehet, hogy valaki olyasvalakit veszítesz el ez által, akit magad mellett szeretnél tudni. Valakit, akire szükséged van – jelentőség teljesen bámultam tekintetébe. Valamiért tudatni akartam vele, hogy most róla beszélek. A tudatalattim kimondatta velem azt, amit az eszem sose engedne. Talán még a szívem se. Nem bírtam tovább állni a tekintetét. Muszáj volt elfordulnom. Az egyik felem reménykedett benne, hogy nem vette észre előző mondataim jelentőségét, másik felem viszont titokban bízott ennek az ellenkezőjében.

- Mennünk kéne öltözni! A hadnagy már így is ideges – köszörültem meg a torkomat, keresve hirtelen valamiféle kiutat, hogy le tudjam zárni ezt a beszélgetést, mert nem tetszett, hogy csupán pár nap alatt ilyen mondatokat, és ambivalens érzéseket vált ki belőlem.

Pár másodpercig még figyelte arcvonásaimat, és láttam rajta, hogy önmagával vív harcot, hogy hagyja, hogy ezt a beszélgetést itt lezárjuk, vagy kihasználja, hogy most gyengébb vagyok a szokásosnál. Végül egy bólintással jelezte, hogy menjünk, amiért nagyon hálás voltam neki. Nagy kő esett le a szívemről, ami pár röpke perc alatt keletkezett oda.

Az igazság az, hogy féltem. Önmagamtól, és tőle is. Önmagamtól, mert nem tudhatom, hogy meddig tudom fenntartani a falakat magam körül. Meddig tudok a zárt ajtó mögött maradni. Mert tartok attól, ha egyszer kinyílik az ajtó, akkor soha többet nem fogom tudni visszazárni. Elkezdenek megrepedni a falak, és a végére már csak a romjaik maradnak. És féltem Tőle, mert nem tudom, mit fog kiváltani belőlem. Hogy mire képes. Meddig képes elmenni. Csak játszik, vagy komolyan gondolja a mondatait? Ha van bármiféle szándéka, akkor az mi? Le akarja-e rombolni a falaimat, vagy csak szeretne az ajtón belülre kerülni? Ezernyi kérdés kavargott a gondolataimban, de egyikre se tudtam a választ.

A szoba csak úgy zengett a lányok hangjától, és már különféle víziókat alkottak arról, hogy milyen lesz, együtt edzeni a katonákkal. Szűrreálisabbnál szürreálisabb képeket festettek maguk elé, de jó volt hallgatni, hogy még ebben a helyzetben is fel tudják dobni valamivel a hangulatot.

Vizes ruhámat nehezen rángattam le magamról, majd a törölközéssel nem is foglalkozva, magamra kaptam egy sima fekete pólót a terepmintás nadrágommal, és bakancsommal. Vizes hajamat csak egy szoros copfba fogtam fel, hogy ne zavarjon munka közben, és már kész is voltam végrehajtani a büntetést. Fizikailag legalábbis készen álltam. Lelkileg, és mentálisan már kevésbé.

Mire mi kiértünk a pályára, a fiúk már ott álltak fegyelmezetten, egyenruhában, szigorúan figyelve a sorra. Nekik már sokkal nagyobb gyakorlatuk volt ebben. Mi is igyekeztünk megfelelő módon beállni, hogy a hadnagynak ne legyen kifogása ezzel kapcsolatban. Épp, hogy sikerült elhelyezkednünk, meg is jelent a hatalmas termete előttünk, szigorúan végignézve társaságunkon.

- Remélem a mai büntetés után megtanulják, mi az a fegyelem, és soha többet nem jut eszükbe semmi ehhez hasonló akció! – hangja továbbra sem enyhült meg, akármennyire is reménykedtünk abban, hogy csillapodni fog a benne lévő düh. – Előre szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogyha azt látom, hogy valaki nem hajtja végre rendesen a feladatot, vagy lazsál, akkor mindenki elölről kezdi az egészet! – pillant jelentőségteljesen ránk, lányokra. – Világos? – emelte meg hirtelen a hangját.

- Igen Uram! – szólt az egységes válasz. Az eddigi csendes, vékony hangunk, most keveredett a fiúk mély, határozott tónusával, egy egészen kellemes hangzást alkotva. Tetszett, ahogy összekeveredett a csapatunk hangja.

- Helyes! Akkor mindenkinek jobbra át, és kezdhetik az ütemes futást! Szólok, ha abba hagyhatják! Indulhatnak! – és ezzel belefújt idegesítő sípjába.

A fiúk rendezetten indultak el, szinte mind egyszerre léptek, mi pedig egy kis csoportba futottunk mögöttük, kevésbé figyelve a rendezettségre. Az elején még mindenki jól bírta a tempót, de körülbelül az ötödik perc után már kezdett leszakadni a lány társaság egy része, de a hadnagy egyből rájuk kiabált, és fenyegetőzött, hogy újra indítja a stoppert, így muszáj volt újra felzárkózniuk, mi pedig próbáltunk feltűnésmentesen lassítani, hogy legalább ezzel segítsünk nekik. Negyed óra elteltével még mindig futottunk, amikor is végre meghallottuk a sípot, ami azt jelentette, hogy megállhatunk. Nagyokat lihegve sorakoztunk fel újra, most már összekeveredve a fiúkkal, várva a következő feladatot. Míg Jonson elszörnyedve közölte velünk, hogy semmi kondink, és állóképességünk nincs, addig gyorsan körbenéztem az udvaron. Pár katona lézengett csak kint, és csodálkozva tekintgettek felénk, hogy mégis mit csinálunk, de ahogy az arcukat elnéztem, gyorsan rájöttek, hogy mi most bizony nem jókedvünkben ácsorgunk itt, vagy, mert épp nem akadt más dolgunk.

- Most, hogy kezdenek bemelegedni, itt az ideje, hogy lehűtsék magukat, úgyhogy mindannyian vegyék célba a hármas számú gyakorló pályát. Két csapatra lesznek osztva! A csapat egyik fele végig fog menni a pályán. Össze kell dolgozniuk, és segíteniük kell egymásnak. De hogy ezt maguknak testhez állóbbá tegyük, a társaság másik fele folyamatosan locsolni fogja magukat vízsugárral. Utána pedig cserélnek, és a másik csapat fogja végrehajtani a feladatot! Mindenki számára érthető?

- Igen, Uram! – most már a mi hangunk is kicsit határozottabb volt. Mindenféle hátsó szándék nélkül szerintem mondhatom azt, hogy a fiúk jó hatással vannak ránk. És egy bizonyos módon mi is rájuk. Hisz ők bizonyítani szeretnének nekünk, mi pedig nekik.

- A csapat ezen oldala menjen a pálya elejére! – választott el minket egy gyors kézlendítéssel. Darcy egy szomorú pillantást küldött felém, annak jeléül, hogy nem egy csapatban vagyunk. Szolidan küldtem felé egy bátorító mosolyt, majd Jonsonra kaptam a tekintetem.

- Maguk pedig fogjanak a kezükbe egy-egy tömlőt, és amint az első feladathoz érnek, kezdjék el locsolni őket! – egy bólintással jeleztük, hogy értjük a feladatunkat, majd elindultunk a falhoz, aminek az aljánál több tucat hatalmas slag volt feltekerve.

Mindenki beállt a helyére, és kezdetét vette a töménytelen „dagonyázás". Csúsztunk, másztunk a sárban, és egy szó nélkül tűrtük, ahogy Jonson üvöltözik velünk. A fiúk már valamivel rutinosabbak voltak, mint mi, ezért ahol tudtak, ott segítettek nekünk. A végére már mind a két csapatban megvolt az összhang, és bármiféle szó nélkül megértettük egymást. Tudtuk, hogy kinek hol, és hogyan kell segíteni. Már alig láttunk a sártól. A bakancsunkat alig bírtuk kihúzni egy-két ponton a ragadós trutyiból. A fa tákolmányok és falak már iszonyatosan csúsztak, alig bírtunk felmászni rajtuk. Többen le is estünk róla. Személy szerint nekem tuti, hogy holnapra lesz jó néhány lila foltom. No meg persze izomlázam.

Másfél órás szenvedés után végre megszólalt a megváltást jelentő síp. Fáradtan, és koszosan álltunk meg a pálya szélén, velünk szemben Jonson.

- Remélem tanultak az esetből, és később nem kell majd megismételnünk! Bár én örömmel néztem a maguk szenvedését, nekem is van jobb dolgom. Úgyhogy szeretném, ha ezt nagyon az eszükbe vésnék! Megértették?!

- Igen, Uram!

- Örülök. Akkor hát mehetnek a dolgukra! – tapsolt egyet, majd hátat fordítva nekünk, elment.

Mindannyian görnyedten dőltünk egymásnak, most, hogy a hadnagy elment, nem kellett tovább tartani magunkat. Ahogy előre dőltem, a hajamból csomókban csöpögött a ragacsos sár. Még a ruhám alatt is az folyt. Ahogy körbenéztem a társaságunkon, mindenki hasonlóan festett. A lányok undorral az arcukon néztek végig saját magukon, és a sár nagy részét próbálták leszedni, kisebb nagyobb sikerrel. A fiúk már valószínűleg hozzászoktak, mert ők csak az arcukat törölték le, illetve a beletúrtak a hajukba, és ennyivel le is rendezték a dolgokat.

- Nem hittem volna, hogy ennyire bírjátok a tempót! – nézett végig rajtunk egy elismerő mosollyal Adam. Csak halk, fáradt „köszönömöket" hallott, de csak jót mosolygott a fáradtságunkon. Mindenki csendesen elindult az épület irányába, hogy megszabaduljon a koszos ruháktól. Én viszont az ellentétes irányba indultam el, anélkül, hogy bárki is észrevenné. Legalábbis azt hittem.

Ahogy a kennelekhez értem, céltudatosan indultam el Rommel irányába. Nem vette észre, hogy ott vagyok, a belső sarokban aludt, egy kis gombócot alkotva. Nem akartam megijeszteni, se fölébreszteni, ezért inkább nem szóltam neki, csak hátat fordítottam, és már indulni akartam volna, amikor egy jól ismert alak lépett ki a kis raktárból.

- Kezdem azt hinni, hogy követsz engem! – szólaltam meg halkan, szórakozott hangon.

- Nem tagadom, hogy véletlenül észrevettem, hogy ide jössz – vigyorodott el ő is. Csak egy elfojtott vigyorral reagáltam. Nem tudom, mi lett volna a megfelelő reakció. – De nyugi. Békés szándékkal jöttem – emelte fel mind a két kezét védekezően. Csak ekkor tűnt fel, hogy van valami a kezében. Egy nyakörv, és egy póráz. – Gondoltam elvihetnénk Rommelt megsétáltatni – mosolygott kisfiúsan. Ahogy a szemébe néztem őszinteség tükröződött belőle. Nem volt hátsó szándéka, nem akart játszani, most nem azért jött. Láttam rajta. Őszinteség tükröződött belőle. Hittem neki. Most először.

- Nem lesz belőle baj? – kérdeztem vissza kissé félve. Nem szeretném, ha megint miattam kerülne bajba. Ez az előbbi büntetés bőven elég volt.

- Ne aggódj! Ilyenkor nem jár erre senki.

Némi vívódás után csak bólintottam egyet, majd kivettem a kezéből a két tárgyat. Rommel már felébredt, és a kapuban ült, kíváncsian fürkészve a párosunkat.

Óvatosan ráraktam a nyakörvet, majd lassan, szorosan magam mellett fogva, elindultam vele kifele. Logan kintről nézett minket. Továbbra sem szándékozott összebarátkozni Rommellel. Csak biccentett egyet a fejével, jelezve, hogy merre kell menni, én pedig egy szó nélkül elindultam abba az irányba. Ő illedelmesen előre engedett, majd a szabad oldalamhoz lépett, és csendesen sétált mellettem. Nem tudtam, hova megyünk, vagy milyen messze, de bíztam benne. Tudtam, hogy nem akar rosszat.

Rommel kíváncsian lépegetett mellettem, nem akart elrohanni. Fegyelmezetten sétált, figyelve arra, hogy olyan tempóban menjen, mint mi. A többi kutya megállás nélkül ugatta, ahogy elhaldtunk a ketrecek előtt, de őt ez cseppet sem zavarta.

Egy kapuhoz érkeztünk, amin nem láttam át, mert egy zöld háló volt végigfuttatva a rácson, valamint olyan magas volt, hogy esélyem sem lett volna ellátni felette.

- Készen állsz? – vigyorgott le rám Logan, egy sokat mondó tekintettel.

- Ezzel a kérdéssel most elbizonytalanítottál – nevettem fel kissé, és kételkedve néztem rá.

- Ne aggódj. Sose akarnék neked rosszat! – egy pillanat alatt megállt a levegő bennem. Nem számítottam most az ilyesfajta mondataira. Hirtelen nem tudtam, mit csináljak. Mit kezdjek magammal. Csak zavartan lehajtottam a fejemet, és próbáltam nem megtörni, ahogy éreztem a tekintetét magamon. Csak imádkoztam, hogy kibámészkodja magát, és kinyissa végre a kaput előttünk, és egy tágasabb helyre értünk, mert itt, most ebben a pillanatban nagyon szűknek érzem a teret körülöttem.

Feltűnt neki, hogy változott a viselkedésem, és értette a némaságom célzását. Így hát lassan kinyitotta előttem az ajtót, és kezével jelezte, hogy előre enged, menjek be nyugodtan. Amint átléptem a kerítés vonalát, és felemeltem a fejem, újra belém fagyott a levegő. De most más okból. Hihetetlen látvány tárult elém. Egy hatalmas nagy füves terület volt körbe kerítve. Az egyik oldalon mindenféle akadályok voltak a kutyák számára, míg a másik oldalon csak a fű sokasága terült szét. A kapuval szemben egy nagy, terebélyes fa állt, ami most kifejezetten csalogatóan hatott, a nagy árnyékával.

- Ez nagyon tetszik! – suttogtam halkan, próbálva felfogni a látványt. Lehet, hogy másnak ez nem nagy szám. De nekem. Nekem ez más. Hónapokig egy épületbe voltam bezárva, ahol az udvar fogalma kifújt pár pad, és néhány virág fogalmában. Nagyon rég nem voltam ilyen közel a természethez, ilyen módon. Ez nagyon sokat jelent nekem.

- Örülök neki! – mondta ő is hasonló hangszínnel, akárcsak én. Furcsa érzés kerített hatalmába. Olyan, ami már nagyon régen nem. Azt éreztem, hogy jó most jó helyen vagyok. Biztonságban. Nem történhet rossz dolog. Van, aki megvéd. Aki vigyáz rám.

Rommel izgatottan topogott mellettem. A folytonos topogásával kirántott az ámulásból. Miután Logan becsukta mögöttünk a kaput, Rommelt leültettem, majd lassan levettem róla a pórázt. A kezemet elé tettem, jelezve, hogy még ne menjen sehova, majd egy aprót legyintettem, ezzel megadva neki az engedélyt, hogy ellépjen mellőlem. Mint akit rakétából lőttek ki, úgy pattant fel, és kezdett el rohangálni. Örült, hogy végre kiszabadulhatott a zárt falak közül. Olyan volt, mint én. Hosszas idő után, kapott egy kis szabadságot. Önfeledt, és talán ami a legfontosabb, hogy önmaga lehetett.

Nevetve figyeltem, ahogy fel s alá cikázik előttünk, azt se tudva, hogy hova fusson, mit nézzen meg először. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, nem foglalkozva a fáradtsággal, és azzal, hogy tiszta sár vagyok, vigyorogva a rohanó kutya után indultam. Ő ezt egyből észrevette, és irányt változtatva, megindult az irányomba, majd velem szembe megállt. Leste minden mozdulatomat. Azt várta, hogy mikor fogok elindulni. Egy ideig egymás szemébe néztünk, majd hirtelen hátat fordítva neki futni kezdtem, ahogy csak tudtam. Logan felé vettem az irányt, mondván, hogy majd mögötte elbújok. Nevetve kaptam el a karját, így a lendület segítségével könnyen be tudtam „rántani" magam nagy termete mögé. Lihegve hallgattam, ahogy nevet rajtunk. Rommel vele szemben állt, ismét arra várva, melyik irányba fogok elindulni.

- Na, jó! Megmondom őszintén, hogy nem túl bíztató, hogy Rommel közvetlenül itt áll előttem startra készen – nevetett továbbra is. Tetszett a nevetése. Nyugtató volt.

- Akkor gyere, kapj el, ha tudsz! – iramodtam meg hirtelen, meg sem várva, hogy lereagálja a helyzetet. Futás közben hátrapillantottam. Logan ledöbbenve nézett utánam, majd mire leesett neki, hogy futnia kéne, egyből elindult.

Reggel, amikor felkeltem, és valaki azt mondta volna, hogy ma délután itt fogok felszabadultan rohangálni egy férfivel, akkor valószínűleg kinevettem volna. De most, hogy itt vagyok, örülök neki. Régen éreztem így magam. Levetkőztem a gátlásaimat. Nem azon gondolkoztam, hogy mi lesz a következménye. Hogy mi fog történni ez után. Hogy a falaim mögé bújjak. Nem. Most kiléptem a gátlásaim mögül. És jól éreztem magam. Úgy igazán. Olyanok voltunk, mint két kisgyerek.

Hirtelen két erős kart éreztem a derekamon, ami szorosan magához húz. Kezemet alkarjára helyeztem, hogy biztosan meg tudjak állni, és nehogy orra essünk. Nevetve álltunk, egymásba kapaszkodva, aprókat lépegetve iránytalanul. Rommel is odaugrott mellénk, így már teljes volt a kis csapatunk. Ők ketten voltak most a csapatom.

Mivel már mind a ketten elfáradtunk a mai napon, letelepedtünk a nagy fa tövébe, Rommelt pedig hagytuk még, had élvezze a szabadságát. Mind a ketten hangosan szuszogtunk. Most nem zavart, a közelsége. Jól esett, hogy a karja hozzám ér, hogy hallom, ahogy a levegőt veszi, hogy tudom, most ő is jól érzi magát.

- Köszönöm! – pillantottam rá, mélyen a szemébe nézve. Még így is magasabb volt nálam, így egy kicsit felfelé kellett néznem. De azt kell, hogy mondjam, ezt egy cseppet sem bántam. Így tökéletes rálátásom nyílt férfias álkapcsára, és határozott arccsontjára.

- Mégis mit? – kérdezett vissza kedvesen.

- Hát ez az egészet! Köszönöm, hogy megmutattad! Ez sokat jelent nekem – nyíltam meg neki egy kicsit. Nem akartam túl közel engedni, de úgy éreztem, legalább egy ilyen kis vallomással tartozom neki.

- Örülök neki! – pillantott rám őszintén. Pontosan ugyan úgy, mint az előtt, hogy megmutatta ezt a helyet.

Pár percig csak figyeltük egymást. Minden egyes arcvonalát áttanulmányoztam. Még a legapróbb részleteit is. Ő is ugyan ezt tette. Egymás tükörképei voltunk.

- Kérdezhetek valamit? – törte meg hirtelen a csendet. Lágy volt a hangja. Jó volt hallgatni.

- Persze! De csak ha nem túl személyes – bólintottam egyet, hasonlóan kedves hangnemben, mint ahogy ő szólalt meg.

- Mi van a nyakláncodon? – és azt hiszem, eddig tudtam kilépni a falaim mögül. Éreztem, ahogy arcvonásaim egyik pillanatról a másikra kissé megkeményednek.

- Ne ezt. Ez túl személyes. Kérdezz valami mást! – mondtam neki halkan, kerülve a tekintetét. Hihetetlen, hogy egy pillanat alatt képes megváltoztatni a hangulatomat. Úgy éreztem, hogy most nagyon sebezhető vagyok. Ha a szemembe nézne, mindent ki tudna olvasni belőle. Még nem vagyok kész rá, hogy ennyire megnyíljak előtte.

Csak csendesen figyelt. Próbálta kitalálni, hogy most mit kéne mondania. Mi lenne a helyes. Éreztem, hogy valamin nagyon gondolkozik, és rengeteg kérdés fogalmazódik meg benne. Pár percig még őrlődött, de végül feltette az egyiket.

- Miért nem engedsz közel magadhoz? – nem volt követelőző. Nyugodt volt, és törődő. Eddig bírtam. Muszáj volt rá néznem. Látni akartam az arcát. És a lelkét. Tudni akartam, hogy bízhatok-e benne. Úgy ténylegesen. Pár percig érveket, és ellenérveket sorakozattam fel, hogy milyen választ adjak, végül pedig lassan elkezdtem.

- Tudod... Eddig minden embert elvesztettem magam körül, akik valaha fontosak voltak számomra, és nem tudnám elviselni, ha még egy személyt el kéne engednem. – itt megálltam. Hangom még csak meg sem közelítette a magabiztos hangszínt. – Viszont ha úgy csinálok, mint akinek nincsenek érzései, akinek nem lehet a közelébe férkőzi, vagy épp bonyolult személyiségnek tűnik, akkor az emberek nem akarnak közel kerülni hozzám. Így nem lesz olyan ember, aki el tudnék veszíteni – hangom fokozatosan halkult el, és félve néztem a szemébe. Féltem tőle, hogy mit látok majd benne. Ő viszont töretlenül kutatta a tekintetemet.

- Mi történt veled? Mitől lettél ilyen? Nem ezt érdemelnéd! – miután befejezte mondatát egy kósza hajtincset kitűrt a szememből. Tekintetemet pásztázta. A távolság lassan csökkent köztünk, de nem csókolt meg. Még várt a válaszomat.

- Amit átéltem, azzal hosszasan lehetne magyarázni azt, aki most vagyok.

- És ezt hogy tudnám elfeledtetni veled? Ezeket a rossz emlékeket? – még közelebb hajolt. Szint már a számba suttogta a szavakat. Nem volt erőm ellenkezni. Vágytam a közelségére. Jól esett, hogy itt van. Tekintete a szemem és a szám között cikázott. Várta, hogy ellököm-e vagy hagyom magam. Amikor rájött, hogy nem fogok ellenkezni, végleg lecsökkentette a távolságot. Kezét tarkómra vezette, majd lágyan magához húzott. Abban a pillanatban, hogy az ajka az enyémhez ért, belül felrobbantam. Hihetetlen nagy energialöketet éreztem magamban. Azt kívántam ez a pillanat bár sose érne véget. Nem akartam gondolkozni, csak a pillanatot akartam örökre a sajátomnak tudni.

Az örökké viszont nem létezik. Csak egy fikció. Mindig elmúlik, véget ér. Ezért kell megragadnunk, és kiélveznünk a pillanatot.