Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy ennyit késtem az új résszel, és hogy ilyen későn rakom fel, de sajnos csak most tudtam befejezni, (meg a laptopom is megbolondult szegény) de most eléggé besűrűsödött a programom, viszont egy percre sem felejtettelek el titeket, folyamatosan próbáltam írni a részt, ami szerencsére ma este végre elkészült. Köszönöm szépen a türelmeteket, és a visszajelzéseket, megtekintéseket, és természetesen a kis csillagokat is! ❤ :) szívesen várom a véleményeteket és a kritikákat is! ❤ :)

Jó olvasást, szép napot nektek! xoxo

- Nem hittem volna, hogy itt lesznek időben – sétált elénk Jonson hadnagy, a fejét csóválva, hátul összekulcsolt kezekkel. A halk beszélgetésünk hirtelen elhalt a mély hang hatására. – Álljanak egy sorba! – adta ki határozottan, és visszautasítást nem tűrő hangon az első parancsot. Azt hiszem, hosszú másfél óra lesz ez.

Beálltunk egymás mellé, kicsit sem siettetve a dolgot, ami Jonsonnak, nem tetszett annyira.

- Igyekezzenek már! A nagyanyám gyorsabban mozog náluk! Ezt nevezik maguk sornak?! Ha most ellőnék maguk előtt egy golyót, hogy megbizonyosodjak arról, hogy egy vonalban állnak-e, akkor akadna olyan, aki nem köszönné meg – emelte meg a hangját, mi pedig megszeppenve bámultunk rá. Komolyan képes lenne ellőni előttünk? Szóval itt az sem mindegy, hogy hogyan állunk egymás mellett.

- Oszoljanak! A sípszó után van három másodpercük, hogy újra felsorakozzanak! – kiabált velünk, és a szájához emelte a sípját. Iránytalanul elkezdtünk távolabb lépkedni a helyünkről, várva az éles hangot. Ami pár másodperc múlva bele is hasított a levegőbe.

- 1... 2... 3! – számolt hangosan, mi pedig igyekeztünk a megfelelő módon felsorakozni. Sikertelenül.

- Ez szégyenletes! Újra! – és ez így ment még vagy fél órán keresztül. Ő a sípját fújkodta, és kiabált velünk, mindenféle lealacsonyító jelzővel illetve minket, mi pedig próbáltuk mindezt figyelmen kívül hagyni, és rendesen felsorakozni, bár egy idő után már tisztán látszott az arcokon, hogy nem éppen fényes dolgokat gondolnak Jonsonról.

- Na! Ez már egészen hasonlít egy egyeneshez! – állt az általunk alkotott sor végére, és onnan nézett végig rajtunk. – 34 perc alatt eljutottunk oda, hogy fel tudnak sorakozni. Ámulatba ejtő! – hangja csöpögött az iróniától. Tisztán látszott rajta, hogy lenéz minket, és csak egy újabb púp vagyunk a hátán, akiktől ha tehetné, az első adandó alkalommal megszabadulna, de elhiheti nekem, hogy mi sem önszántunkból vagyunk itt.

- Most, hogy ezt a borzalmasan nehéz feladatot sikerült végrehajtaniuk, a pálya körül, tíz perc tartós futás a jutalmuk. Ha valakinek esetleg eszébe jutna a lazsálás, előre szólok, hogy újra indítom a stoppert! Balra át! Indul! – adta ki a következő feladatot, és azt hiszem, ez volt az a pillanat, mikor inkább hallgattuk volna még a sípját, és a megalázó jelzőit. Fájdalmas arccal indultunk neki a távnak, amint hallottuk a stopper halk jelzését. Indul a tíz perc.

Szerettem sportolni. Rengeteg fajtáját kipróbáltam már, és amíg volt rá lehetőségem, addig rendszeresen eljártam futni is. Olyankor kikapcsoltam egy kicsit, és tudtam gondolkozni. Magam lehettem. Beraktam a füleseimet, és zenét hallgattam. Olyan ütemben mentem végig, ahogy a zene ritmusa volt. De az más volt. Ott nem áll mögöttem egy hatalmas férfi a stopperórájával, és a sípjával, hanem a saját tempómban futhattam úgy, ahogy szerettem volna. Nem azzal volt a baj, hogy futni kellett. Hanem azzal, ahogy ezt végre kellett hajtanunk.

Furcsa volt, hogy most nem egyedül voltam, hanem a többiek is velem együtt futottak. Volt egyfajta húzóerő bennük, ami arra késztetett, hogy még tovább és tovább fussak, egészen addig, amíg sikerült az első helyre feltornázni magamat, és egy ütemes tempót kialakítanom. Körülbelül már hét vagy nyolc perce futhattunk, amikor két katona sétált Jonson mellé, és kezdtek el vele beszélgetni. A távolság miatt nem láttam, hogy kik azok, de ahogy egyre közelebb értem, tisztán ki tudtam venni Logan alakját. Minket figyelt. Tekintetét végigvezette a kis csapatunkon, végül pedig megállapodott rajtam, és azzal a tipikus féloldalas vigyorával figyelt.

Nem tudom, hogy ez volt-e az az ok, ami arra ösztönzött, hogy még gyorsabb tempóra kapcsoljak, vagy valami más, de egyre messzebb kerültem a többiektől, és csak futottam, az utolsó energiámat is beleadva. Továbbra is éreztem, ahogy figyel, de csak is a lélegzésemre és az útra koncentráltam, egészen addig, amíg meg nem hallottam a sípot, ami a tíz perc lejártát jelezte. Csak pár méterre álltak tőlem Jonsonék, így nagy levegőket véve közelebb sétáltam hozzájuk, hogy újra fel tudjunk sorakozni, amíg ki nem adja az újabb feladatot. A hadnagy, ahogy rám nézett biccentett egy alig észrevehetőt. Ez most valami dicséretféle tőle? Vagy csak megrándult a nyaka? Képtelenség, hogy az elismerése legapróbb szikráját is kimutassa irányomba. Határozottan megálltam előtte, felvettem az ő testtartását, vagyis kis terpeszben álltam, kezeimet hátul összekulcsoltam, és farkas szemet néztem vele. Nem tetszik, hogy ennyire alábecsül. Nem ismer, nem tudja, mire vagyok képes. De azt hiszem hosszú idő után, most újra teszek magamnak egy fogadalmat. Ki fogom vívni a tiszteletét. Nem hagyom, hogy rosszul ítéljen meg, egy esélyt sem adva arra, hogy bebizonyítsam neki, hogy több vagyok annál, mint amit Ő gondol.

Amíg a többiek is visszaértek, addig ugyan ebben a pozícióban maradtunk mind a ketten, majd Jonson kicsit feljebb emelte az állát, és megköszörülte a torkát. Ez alatt a lányok is megálltak mellettem, szigorúan figyelve, hogy Jonson ne tudjon belekötni az egyenes vonalba. Mindenki nagyon szuszogott, hisz senki sem merte lazára venni ezt a tíz percet, mert nagyon jól tudtuk, hogy az mivel járna, és egyikünk sem szeretne büntetésben részesülni. Az én lélegzetemet sikerült már normalizálnom, de a tekintetem továbbra is csak a hadnagyot pásztázta.

- Hát hölgyeim van még hova fejlődni... - törte meg a szuszogásunk zaját mély hangjával, amint végignézett a kis csapatunkon. – Na de, jöjjön a következő feladat. Tekintettel arra, hogy maguk hasonló feladatokat csinálnak, mint a katonáink, felmérjük a teljesítményüket, amit pár hónappal később megismételünk, hogy lássuk a fejlődésüket. Már ha fejlődő képesek... - nézett a mellette álló két katonára, akik kifejezetten jól szórakoztak a jelenlétünkben. - A mai napon minden gyakorlás és előkészület nélkül végig kell menniük a pálya összes akadályán, és mérni fogjuk az időt. – hát ez vicces lesz, mivel van olyan feladat is, amit nem tudom, hogy kell megcsinálni. – Annyi könnyítést viszont kapnak, hogy Logan egyszer megmutatja maguknak, hogy melyik résznél, mi a feladat.

Abban a pillanatban, hogy kimondta a fiú nevét az én gyomrom egy pillanatra összerándult, és egyből az említett felé kaptam a tekintetemet. Ő is rám nézett, majd a szokásos féloldalas mosolyát megvillantva a fehér jelzéshez lépett, ami a földön kapott helyet, ezzel jelezve a pálya kezdetét, és végét is.

Amint elhangzott a síp éles hangja, Logan már futott is az első akadály irányába, majd a hihetetlen gyorsasággal az összes gumikerékbe belelépve rohant a falhoz, ahol úgy dobta át magát, mintha pihe könnyű lenne. Nos. Ez azért volt valótlan, mert egy erős, edzett férfiről beszélünk, akinek olyan, mintha ez meg sem kottyanna. Az izmai azonban nem erről árulkodnak. Ujjatlan fekete pólója kiemelte széles vállait, hatalmas karjait, és a szabásának köszönhetően mellizmai, és hasizmai is szembetűnőek voltak. Szinte végig repült a pályán. Nem gondolkozott a mozdulatain, nem tétovázott, csak határozottan ment előre, és hajtotta végre az összes feladatot hibátlanul. A vérében volt. Ő erre született.

- Ez a pasi egy Isten! – suttogta mellettem Sarah, elég kéjesre sikeredett hangon. Ha akarná, se tudná tagadni, hogy tetszik neki a látvány. Nem is kicsit.

- Tuti, hogy meghaltunk, és most a mennyekben vagyunk! – motyogta a másik oldalamon Nik is, szintén teljesen kábulatba esve.

- Csajok! – szóltam rájuk vigyorogva. Képtelenség volt komolyan venni őket. – Töröljétek le a nyálat a szátokról, már lassan egy egész tócsa van alattunk!

- Zo! Azt ne mondd, hogy téged ez teljesen hidegen hagy! Mert ha igen, akkor megkérdőjelezem, hogy melyik nemhez is vonzódsz valójában – nevetett fel Darcy is, bekapcsolódva a beszélgetésbe.

- Nincs semmi baj a vonzódásommal! – emeltem magam elé védekezően mind a két kezemet, halkan nevetve. – Csak azt mondom, hogy ne ilyen nyilvánvalóan, és feltűnően álmodozzatok róla.

- Szóval nem tagadod, hogy bejön! – vigyorgott rám diadalittasan Darc. Igazán remek, hogy ezt szűrte le a mondandómból. De sajnos még magamnak is be kell, hogy valljam, hogy ha csak egy nagyon picit is, de volt némi igazság benne.

- Nem tagadom, hogy nem néz ki jól. Addig nincs vele bajom, amíg ki nem nyitja a száját, és kezd el beszélni. Na, ott szűnik meg a rózsaszín köd létezni – magyaráztam, bár szerintem annyira a látottak hatása alatt voltak, hogy szavaimnak csak a fele, jutott el a tudatukig.

- Remélem sikerült memorizálniuk, a pályát a nagy csevej közben – szakított minket félbe a hadnagy, kissé ideges hangon. – Sanfort! Úgy hallottam az előbb, hogy annyira unatkozik, hogy nevetgélni is volt ideje. Ebből kifolyólag öné a megtiszteltetés, hogy elsőnek bemutassa azt a csekély tudást, amivel rendelkezik! – nem bírta volna megállni, hogy ne szóljon be neki..

- Igenis, Uram! – motyogta Darcy. Az előbbi vidám kedvének nyoma sem volt. Nagy levegőt véve a fehér csíkhoz kullogott.

Amint a síp megszólalt, már indult is. Az első akadályokon egész könnyen átverekedte magát. A baj ott kezdődött, amikor fel kellett futni a körülbelül két méteres falon, majd rátámaszkodva átugrani a túloldalára. Első alkalommal nem sok kellett, hogy elérje, de végül visszacsúszott. Másodszor és harmadszor nem volt meg az elég nagy lendület, mert túl közelről futott neki, de negyedik alkalommal sikerült a fal túloldalára kerülnie. Kissé fáradtan, de folytatta a feladatokat. Az utolsó előtti feladatnál viszont ismét meggyült a gondja. Vízszintes rudak voltak lelógatva ugyan akkora távolságra egymástól, és mivel olyan magas volt, hogy nem ér le a lába, ezért csak a kezét használva kellett végig mennie rajta. Viszont csak sokadik ugrásra tudod felcsimpaszkodni, mert nem érte el az első rudad. A végét már nehézkesen, de minden erejét összeszedve, hősiesen megcsinálta. Már csak egy hálón kellett átmásznia, ami könnyen ment, végül pedig kifáradva lépte át a fehér vonalat.

- Nyolc perc huszonhat másodperc – diktálta le Jonson az ismeretlen katonának, akinek a kezében a papírok voltak.

Darc a levegőt kapkodva, lassú léptekkel visszaállt közénk.

- Jó voltál! – hajoltam kicsit előre, hogy láthassam. A fáradtságtól, és az oxigén hiányától piros volt a feje, haja kissé csapzottan keretezte arcát. Mivel megszólalni most nem nagyon tudott, ezért csak bólintott egy aprót.

Darcyt sorra követték a többiek, kisebb-nagyobb sikerrel. Viszont senkinek sem sikerült 8 perc alatt teljesítenie, ami azt jelenti, hogy rózsaszín hajú barátnőnké a legjobb eredmény. Már csak én voltam vissza.

- McLean! A terep az öné! – tárta ki karját, én pedig egy biccentéssel jeleztem, hogy értem, mi a feladatom.

Odaléptem ahhoz a bizonyos fehér csíkhoz, majd végignéztem a pálya egészén. Ugrottam pár aprót egyhelyben, miközben megráztam a kezeimet, aztán csináltam pár fejkörzést, hogy egy legalább egy kicsit elkezdjen felgyorsulni a pulzusom. A vezényszó hallatán egyből nekiindultam a gyakorlatoknak. A gumikon egyenletes gyorsasággal haladtam át, majd tudván, hogy a fal következik, egy kicsit nagyobb lendületet vettem, hogy elsőre fel tudjak futni, és ne pazaroljak fölös energiát arra, hogy újra és újra nekifussak. A kötélen a megszokott technikával csupán pár másodperc alatt feltornáztam magam, majd mit sem törődve a másik oldalon lévő kötéllel, leugrottam, és rohantam tovább a következő részhez. A vége felé már éreztem, hogy a tüdőm fárad, de meg akartam mutatni Jonsonnak, hogy képes vagyok nyolc perc alatt teljesíteni. Amit pedig még magamnak sem akartam/akarok bevallani, de Logan jelenléte is segítette a teljesítményemet. Mindenkivel szerettem volna tisztázni, hogy nem vagyunk mi annyira rosszak, mint azt ők gondolják. Nem csak magamért. A lányok miatt is.

Szerencsére a vízszintes rudak sem fogtak ki rajtam, így a háló már gyerekjáték volt. Tudva, hogy ez a legutolsó feladat, próbáltam minden erőmet összeszedni, és tovább gyorsítani a sebességemet.

Miután átléptem a vonalat, fáradtan támasztottam meg tenyereimet a térdemen. Pár nagyobb levegővétel után felegyenesedtem, és visszasétáltam a helyemre. Senki nem szólalt meg. Mindenki csak figyelt. Ismét felvettem, azt a testtartást, amit Jonson szokott, ezzel is mutatva neki, hogy semmivel sem különb nálam, vagy bárkinél.

- Uram! – szólalt meg az ismeretlen srác, amint az említett személy mellé lépett, és elé emelte az idő közben rábízott stopperórát.

A hadnagy arca egy pillanatra ledöbbent, de mielőtt bárki is igazán észrevehette volna, újra magára öltötte a szokásos arcát.

- Mennyi lett? – kíváncsiskodott Logan.

- Öt perc harmincnyolc másodperc! – mondta kissé ledöbbenve a srác.

- Nem is olyan rossz! – vigyorgott rám Logan, alig félrebillentett fejjel.

- A mai edzésnek vége! Mehetnek a dolgukra! – fejezte be ezzel Jonson az edzést, majd elviharzott az épületbe. Hát ez furcsa volt.

- Most komolyan Zo! Ezt hogy csináltad? – állt mellém Darcy kikerekedett szemekkel.

- Szeretek sportolni – vontam vállat, hisz ez nálam olyan dolog, amit nem tudok megmagyarázni. Örököltem a családból. Így nőttem fel. Ha nem sportoltam volna semmit, lehet, hogy már rég az őrültek házában lennék. Én így vezetem le a feszültséget. Jól esett most egy kicsit kitörni a falaim mögül.

Többiek visszaindultak a szobába, hogy aztán vegyenek egy forró fürdőt, bár nem tudom, hogy itt mennyire lehetséges ez. Én is szívesen lemostam volna már magamról azt a rengeteg mennyiségű koszt, ami rám ragadt a mai nap folyamán, de mivel mindenki most megy, ezért inkább várok egy kicsit, hogy ne torlódjunk fel annyira. Ez a fél óra már nem oszt, nem szoroz.

A másik ok, ami miatt nem mentem velük, az volt, hogy szerettem volna meglátogatni az új kis barátomat. A szokásos tempómmal elindultam a kenelek irányába, majd a kaput magam után behúzva határozottan haladtam Rommel irányába. Mintha megérezte volna, hogy jövök, a ketrece kapujában ült, pontosan ott, ahol távozásomkor hagytam.

- Szia, Nagyfiú! – köszöntem neki kedvesen, mire boldogan pattant fel, és várta, hogy megsimítsam puha bundáját. Először csak a rácson nyúltam be, hogy megbizonyosodjon arról, hogy tényleg én vagyok az, aztán kinyitottam az ajtót, ezzel megszüntetve a közöttünk lévő utolsó akadályt is. Nagy lendülettel csapódott neki a lábamnak, ahogy beértem hozzá, és mit sem törődve hatalmas súlyával, halál nyugodtan ráült a lábamra.

- Ezt most te sem gondoltad komolyan! – nevettem fel, megpróbálva letolni magamról, méretes termetét, de nem jártam sikerrel, mert neki esze ágában sem volt megmozdulni. Csak csillogó szemekkel várta, hogy törődjek vele.

- Hihetetlen vagy! – sóhajtottam egyet megadva magam. Hosszú percekig csak simogattam, ahol csak értem, Ő pedig egyre jobban bújt a karjaim közé.

Egyszerűen nem tudom róla elképzelni azt, hogy egy vad teremtés legyen. Ártatlanabb, mint a ma született bárány.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve nyomtam egy gyors puszit a nagy fejére, majd a raktárba siettem, ahol emlékeim szerint voltak fésűk, és egy-két játék is. Memóriám ismét segített, mert az említett tárgyak pontosan ott voltak, ahogy emlékeztem.

A tárgyakkal a kezemben mentem hozzá vissza, és a játékot egyből odaadtam neki. Érdeklődve a sípoló gumicsonthoz lépett, és végigszimatolta, mielőtt bármit is kezdett volna vele. Miután minden információt megszerzett a maga módján, szájába kapta a játékot, és rázni kezdte, majd eldobta. Ezt a mozdulatsort folyamatosan ismételte, és meg csak nevetve figyeltem, minden rezdülését.

- Szörnyű, hogy ez a kutya könnyebben nevetésre tud bírni, mint én – szól egy ismerős hang a hátam mögül. Rommel pedig ezzel egy idővel hagyta abba a csonttal való játszadozást, Logan felé kapta a tekintetét, majd szorosan leült a lábam mellé, figyelve a srác minden mozdulatát.

- Ilyen az élet. Nem mindig túl fair – fordultam felé, egy halvány mosollyal az arcomon. A kerítésnek dőlve támaszkodott, és úgy figyelte a párosunkat.

- Hát nem – értett egyet, egy fejbiccentés kíséretében. Olyan volt, mintha mondani akarna valamit, de végül inkább csak csendesen nézett továbbra is. Furcsa volt így, a magabiztos álarca nélkül.

Mivel nem szólt semmit, csak ott állt, úgy döntöttem, nem szentelek túl nagy figyelmet neki, inkább újra Rommelre összpontosítottam. A kezemben lévő kefét először megmutattam neki, hogy megnézzem, mit reagál rá, majd a bundájához vezettem, és lassan elkezdtem átfésülni. Úgy tűnik, tetszik neki, mert amint elemeltem róla a kezemet, egyből fordult oda, hogy jelezze, ne hagyjam még abba. Hihetetlenek az állatok. Nem tudnak beszélni. Nem értik a mi nyelvünket, és mi sem értünk az övékén. De van egy olyan közös nyelvrendszer, ami segíti azt, hogy legalább egy kicsit is megértsük egymást. De ha odafigyelünk rájuk, tisztán lehet látni rajta mindent. A szeme mindent elárul. Olyan tiszta, hogy hibátlanul képes visszatükrözni az állat hangulatát. Egyszerűen csodálatos.

Párszor még végighúztam a hátán a kefét, majd egy búcsú puszit nyomva feje búbjára kiléptem a ketrecből. Logan továbbra sem szólt semmit, csak ott állt. A használt fésűt kitisztítottam, majd visszahelyeztem a helyére, a többi közé.

- Ha nagyon szeretnéd, kihozhatod a ketrecből – törte meg a csendet, én pedig érdeklődve fordultam felé.

- Hova? – kérdeztem rá, mert nem hiszem, hogy a tábor területére csak úgy bemehetnék vele.

- Ott hátul, – mutatott a ketrecek sokaságának a végére. – van egy füves pálya, ahol szoktunk velük gyakorolni. Csak rakj rá hámot vagy nyakörvet, meg vigyél egy pórázt is. Biztos, ami biztos – magyarázta el, de az utolsó mondatot kicsit furcsán mondta.

- Miért van olyan érzésem, hogy most jön az a bizonyos „de" szócska?

- Mert most jön – nevetett fel. – Mivel ezek a kutyák a háborúra vannak kiképezve, vigyázni kell velük. Akár mennyire is fegyelmezettek, bármelyik pillanatban meg tudnak vadulni, ha olyan hatás éri őket, ami okot ad rá, hogy veszélyben érezzék magukat. És ebből kifolyólag a gazdákon kívül senki sem viheti ki őket.

- De hát azt mondtad, hogy Rommelnek nincs is konkrétan gazdája.

- Nincs is. Pont ez az, ami miatt Ő a tiltólista legtetején áll – magyarázta tovább, karjait keresztezve izmos mellkasa előtt. – Ő a legkiszámíthatatlanabb. Van pár perc, amíg nyugton tud maradni, de utána ismét visszavált a harcias formájába, és egyszerűen képtelenség kezelni. Az pedig nem lenne túl szerencsés vég, ha sérülést okozna neked – nézett a szemembe, amiben most valami különös csillogást véltem felfedezni. Gyönyörű szemei voltak.

Azt viszont ismét nem tudtam hova tenni, hogy megint próbál vigyázni rám. Edzés előtt is megvédett, és most is figyelmeztetésre int.

- Ne aggódj, tudok vigyázni magamra! – pillantottam rá.

- Igen, láttam ez előbb a pályán – vigyorodott el, ismét egy pillanat alatt megváltoztatva a hangulatot. – Most komolyan! Csillagom. Honnan jöttél? – lépett egy lépést közelebb, mire én hátráltam egy lépést, jelezve, hogy ne lépjen be a személyes terembe. Szerencsére vette a célzást, és nem csökkentette tovább, a köztünk lévő távolságot.

- Nem számít, hogy ki honnan jön. Csak az, hogy ki hová tart – mondtam halkan. Ezt a mondatot kiskoromban nagyon sokszor hallottam. Akkor még nem értettem teljesen, hogy ez mit is jelent, de ma már teljesen világossá vált számomra a jelentése.

- Nem! Komolyan kérdezem Zora! – szóljatok, ha tévedek, de mintha az előbb a nevemen szólított volna. Most először. – Miért vagy itt? Ki vagy te? – lépett ismét közelebb, de most nem mozdultam. Határozottan álltam a tekintetét.

- Túl sok kérdést teszel fel feleslegesen! – ráztam meg a fejemet, és keresztbe fontam magam előtt a karjaimat. Ami így utólag nem volt túl okos ötlet, mert ezzel a mozdulattal melleimet is megemeltem egy picit, ami természetesen Logannak is szemet szúrt, mert egyből oda vezette a tekintetét.

- Most hogy mondod, tényleg átugorhatnánk ezt a beszélgetés dolgot, és rátérhetnénk egyből a lényegre – jelent meg egy kacér vigyor az arcán, szemei pedig pár árnyalattal sötétebben villogtak.

- Arról ne is álmodj! – toltam el magam elől, majd kikerülve az ajtó irányba indultam. Sikertelenül. A csuklóm után kapott, és egy határozott mozdulattal rántott vissza magához, szorosan tartva a derekamat. Közelsége miatt tisztán éreztem édes illatát, és egy pillanatra elakadt tőle a lélegzetem. Egész testemben bizseregni kezdtem, ahogy magához húzott, és szinte minden porcikánk összeért.

- Ugyan már Csillagom! Láttam, hogy hogyan csorgattad a nyáladat a pálya szélén – vigyorodott el magabiztosan.

- Hát téged tuti, hogy megsütött a nap, mert olyan dolgokat képzelsz el, amik nem történtek meg. Ha te lennél ebben a táborban az utolsó személy, akkor sem lennék oda érted – hangom egy pillanatra sem remegett meg, ahogy kimondtam ezeket a szavakat, viszont az az igazság, hogy a lelkem legmélyén valami megmozdult a mondataimat követően.

- Én ebben nem lennék olyan biztos. Látszik a szemeden, hogy megveszel értem – szélesedett tovább a vigyora, mert tudta, hogy egyre jobban az idegeim szélén táncol. A határaimat feszegette. De mi van akkor, ha ez fordítva történik?

- Akkor ezek szerint a saját szemeim buktattak le? – kérdeztem, miközben próbáltam úgy tenni, mint aki zavarban van amiatt, hogy rájöttek a legféltettebb titkára.

- Pontosan! – tisztán látszott a vigyorából, hogy nyeregben érzi magát. De már nem sokáig.

- Ez esetben akkor hiába is tagadnám – motyogtam magam elé, fejemet lehajtva, pont olyan hangerővel, hogy még éppen hallja, majd lassan felemeltem a tekintetem, és az övébe zöld szemeibe néztem. Lassan, nagyon lassan elkezdtem közelebb hajolni hozzá, miközben eddig magam mellett pihentetett karjaimat is elkezdtem lassan felvezetni felkarján. – És mi van akkor, ha... - kezdtem el suttogni, ezzel tovább fokozva a hatást. Jobb kezemet végigvezettem izmos felkarján, egészen a válláig, majd tenyerem hatalmas mellkasán pihent meg, míg bal kezemet felvezettem egészen a tarkójáig. Egész testében megfeszült érintésem alatt. Sokkal merevebb lett a tartása, mint pár másodperccel ezelőtt.

- Ha? – kérdezett vissza. Hangja mélyebben és rekedtesebben csengett. Derekamnál kicsit szorosabban tartott. Próbált a lehető legközelebb húzni magához.

Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy végleg felteszem a pontot az i-re. Kissé lábujjhegyre álltam, és közelebb hajoltam hozzá. Ajkaink szinte már súrolták egymást. Éreztem meleg leheletét a bőrömön. Akár mennyire is hatással volt rám ez a pillanat, nem engedhettem meg, hogy elhatalmasodjon felettem az a bizonyos érzés. Nagy önuralommal még egy kicsit közelebb hajoltam. Ajkaink már egymáshoz értek. Kifújt egy eddig benntartott levegőt, és már éppen készült volna, hogy végrehajtsa azt, amit megkíván a helyzet, de ez volt az a pillanat, amikor ledobtam azt a bizonyos bombát.

- Ha tévedsz, és pontosan most sétáltál bele a saját magad által készített csapdába? – hajoltam el tőle egy pillanat alatt, és ezzel egy időben az előbbi vibráló hangulat is megszűnt létezni. Sakk. Matt.

Logan ledöbbenve állt velem szemben, próbálva feldolgozni az előbb történteket. Arcáról tisztán látszott, hogy erre most nem számított. Kihasználva pillanatnyi állapotát megpaskoltam a vállát, majd az ajtóhoz léptem.

- Legyen szép estéd! – intettem neki egy ördögi vigyor kíséretében, majd elhagytam a kis épületet.

Azonban most sem jutottam messzire, mert a csípőmnél fogva hátulról megragadott és egy laza mozdulattal a vállára kapott.

- Mi a fenét csinálsz?! Azonnal tegyél le! – kezdtem el csapkodni a hátát, de mintha meg sem érezte volna, visszavitt az előbbi tartózkodási helyünkre, és leültetett az asztalra, majd időt sem hagyva arra, hogy reagáljak, combjaim közé préselte magát, és teljesen csípőjének vont. Ez volt az a pillanat, amikor ismét Ő volt előnyben, és az én lélegzetem akad el.

- Csillagom! Ne játssz a tűzzel, mert könnyen megégeted magad! – mormolta egészen közel hajolva hozzám.

A szavak a torkomon akadtak. Egy szó sem jött ki rajta. Logan még közelebb hajolt, majd ajkait levezette a nyakamhoz, és apró csókokat hagyott rajta. Kirázott tőle a hideg. Fejemet, egy picit oldalra döntöttem, hogy jobban hozzáférjen a területhez. Kínzó lassúsággal, ajkaival végigsimította állkapcsomat, majd a szám sarkába nyomott egy puszit.

- És az égési sérülések piszkosul tudnak ám fájni! – suttogta a számba a szavakat, majd egyik pillanatról a másikra elhúzódott tőlem, és hátat fordítva az ajtó irányába indult. – Hogy is mondtad az előbb? – fordult még vissza egy pillanatra. – Ja, igen! Legyen szép estéd!

És ezzel teljesen eltűnt a fal mögött. Leforrázva ültem továbbra is az asztalon. Ne hiszem el, hogy ezt tette, és nem volt akkora önkontrolom, hogy tartsam magam.

Azt hiszem, ma kezdetét vette egy olyan játék, amiben csak mi ketten szerepelünk. Talán nem is játék. Inkább egy háború. Előre nem lehet felmérni, hogy hány sebesült lesz, és milyen súlyosak azok a sebek. Csak azt lehet tudni, hogy mind a két fél győzni akar.