Egy éles trombita hang ijesztett fel álmomból. Riadtan ültem fel az ágyon, és zavartan néztem körbe, amire ténylegesen tudatosult bennem, hogy nem a megszokott szobám látvány fogadott. A barna falakat és bútorokat most a fehér, és a fekete színek váltották fel. Most már nem csak egyedül voltam a szobában, hanem másik 8 lánnyal.

- Jézusom! Kapcsoljátok ki! – húzta a fejére a párnáját Beth, de nem sokat segített a helyzetén, mert az éles hang továbbra sem hallgatott el.

- Mondjátok, hogy nem erre fogunk minden reggel kelni! – dünnyögte fölöttem Darcy, álmos hangon.

- Hát pedig valószínűleg ehhez hozzá kell szoknunk – motyogtam én is, majd visszadőltem a párnámra, és behunytam a szemeimet. Nem kéne két másodperc se, hogy vissza tudjak aludni. Néhány pillanattal később, szerencsére elhallgatott a kellemetlen zajforrás.

Már majdnem visszaaludtam, amikor hirtelen kivágódott a szobánk ajtaja, amit egy hangos kiabálás követett.

- Maguk mégis mi az Istent csinálnak?! Nem hallották az ébresztőt? Azonnal keljenek fel! Mire várnak? – sétált végig idegesen a szobában Jonson és hatalmas tenyereivel tapsolt. – Van öt percük felöltözni, beágyazni, és a beosztásuk szerint munkába látni a tábor különböző pontjain! Amennyiben ezt nem sikerül teljesíteni mindenkinek, kapnak újabb három percet, hogy átöltözzenek katonai ruhába, és a pályán felsorakozzanak! Én a helyükben az első opciót választanám! – ezzel elindult az ajtó felé. – Indítom az órát! – és már csak az ajtó csapódását hallottuk. Egy hurrikán megirigyelné a lendületét.

Ha azt mondom, hogy nem lepődtünk meg, akkor hazudnék. Én konkrétan sokkot kaptam. Egyre furcsább, és ijesztőbb ez a pasas.

- Most csak viccelt, ugye? – nézett körbe kétségbeesetten Sarah.

- Szerintem nem úgy nézett ki, mint akinek épp viccelődni támadt kedve – dobtam le magamról a takarómat, majd a szokásos tempómmal elővettem az aznapi ruhámat, és elkezdtem készülődni.

Többiek is követték a példámat, végül pedig átfutottuk a beosztást, és mindenki ment a dolgára. Kettesével voltunk beosztva, és szerencsére én Darcyt kaptam meg társnak. Így legalább nem lesz annyira unalmas. Reggeliig a konyhára voltunk beosztva, ami azt jelenti, hogy van egy óránk megcsinálni egy egész tábornyi katonának a reggelit.

Még kissé álmosan mentünk az ebédlő irányába, ahol most egy árva lélek sem tartózkodott rajtunk kívül. Az ebédlő bal sarkában volt egy ajtó, ahonnan a konyha nyílt. Beléptünk az üveges ajtón, ahol két nő már csendesen pakolászott. Érkezésünkre felkapták a fejüket, és abbahagyták az eddigi munkájukat, majd elmondták, hogy mi a feladatunk, és azt is, hogy mit, hol találunk. Először le kellett pakolnunk a székeket az asztalokról, majd a helyükön le is kell törölgetni, utána pedig a reggeli elkészítésében kell segítenünk, a végén pedig mi fogjuk kiosztani, majd elmosni a koszos edényeket.

A vegyszeres szekrényből kivettük a szükséges dolgokat, majd nekiálltunk a pakolásnak, és törölgetésnek.

- Én meghalok, ha mindig mindent ilyen percre pontosan, és precízen kell megcsinálnunk minden egyes nap – sóhajtott fel Darcy, miközben leemelt egy újabb széket.

- Hát akkor vagy egy rossz hírem! – nevettem fel kicsit. Most valahogy viccesnek tűnt ez az egész szituáció. Hiszen olyan a naprendünk, akár egy robotnak, akinek percre pontosan be van programozva az egész napja.

- De ha van rossz hír, akkor kell lennie jónak is – morfondírozott, miközben kezével a nem létező szakállát simogatta. Be kell, hogy valljam, egészen mókás látványt nyújtott.

- Arra még nem jöttem rá, de majd szólok, ha már megvan - biccentettem felé, ezzel is megerősítve mondatomat.

- Én viszont már rájöttem! – terült szét arcán egy hatalmas vigyor, mire felhúzott szemöldökkel néztem rá, jelezve, hogy folytassa, bár volt egy sejtésem, hogy mi lesz az a pozitívum.

- A fenébe is, hát katonákkal vagyunk összezárva, akik jelenleg csorgatják utánunk a nyálukat – kacagott fel, és akár egy színész, drámaian hátradobta rózsaszín tincseit.

- És ezt ti annyira, de nagyon bánjátok – nevettem fel, némi szarkazmussal a hangomban.

- Hát persze. Majd ki is kell nekik találnom valami büntetést, nehogy engem is bajba keverjenek – húzogatta kacéran a szemöldökét, és úgy tett, mint aki épp nagyon gondolkozik valamin.

- Nem akarom tudni a részleteket! - fogtam be nevetve a füleimet, mire Darcy is kiengedte dallamos hangját.

- Szerintem jobb is. Egy másodperc alatt vagy nyolcvan féle lehetőség jutott az eszembe, bár valamelyikhez majd kell a raktárból egy bilincs.

- Darcy! Vizuális vagyok, úgyhogy ezt sürgősen hagyd abba! – dobtam meg nevetve a kezemben lévő ronggyal, ami sikeresen arcán landolt.

És ez így ment egy órán keresztül. Egyfolytában piszkáltuk egymást, és nevetésünk betöltötte a konyhát valamint az ebédlő összes zugát.

Nyolc órakor már megjelentek az első katonák az ajtóban, és egyből felénk vették az irányt.

- Ó. Ezt a kiszolgálást meg tudnám szokni. Főleg ha valami szexi ruha is rajtatok lenne – kacsintott ránk egy rövid hajú srác, és ahogy elvette a kezemből a reggelijét végignyalta az alsó ajkát. Most valószínűleg a táborban lévő lányok elvolvadtak volna ettől a pillanattól, és valószínűleg belementek volna az efféle játékba, de én ez alól kivétel voltam. Továbbra is taszítónak tartom, hogy egy prédaként kezelnek minket a fiúk, akik egyszer kiélvezik az adott áldozatot, aztán már mennek keresni a következőt.

- Esetleg az asztalon ne táncoljak, amíg te eszel? – kérdeztem vissza iróniával teli hangon.

- Nem lenne ellene kifogásom. De akkor el ne felejtsd a szexi ruhát, úgy a hatásos. Bár ha jobban belegondolok, akkor nem kell túlöltöznöd. – szélesedett tovább a vigyor az arcán. Erre már inkább nem reagáltam semmit, csak a következő tányérért nyúltam, és adtam a soron következő srácnak, aki csak mosolyogva megköszönte. Na. Mégiscsak van itt olyan hímnemű személy, aki normális. Viszonoztam kedves gesztusát, és folytattam a reggelik kiosztását. Már szinte minden katona itt volt, ami a tányérokon is látszott. Alig 20 darab figyelt már csak a polcról.

- Ha tudom, hogy te is itt leszel, akkor korábban jövök! – jött a hátam mögül a hang, aminek hatásra abbahagytam a tányérok pakolását. Eddig észre sem vettem, hogy nincs még itt. Leemeltem a maradék edényt a polcról, majd felé fordultam, és úgy tettem, mint aki meg sem hallja a megjegyzését. Kiszedtem a reggeliét, és semmit mondó tekintettel átnyújtottam neki.

- Jó étvágyat! – küldtem felé egy kissé erőltetett vigyort, ami szerintem inkább hasonlított egy grimaszra.

- Csillagom?! Meddig gyakoroltad ezt a mondatot? Úgy hangzott, mintha azt mondanád, hogy „Fulladj meg!" – ez egy igazán jó észrevétel volt a részéről.

Nem szóltam vissza neki. Ha úgy csinálok, mint akit nem érdeklnek az ilyesfajta megnyilvánulásai, akkor talán abbahagyja őket, és mást szemel ki erre a célra. Még pár másodpercig várt, hátha mondok valamit, de amikor konstatálta, hogy a figyelmemet inkább az utána érkező fiúra összpontosítom, leült az ebédlő közepén lévő asztalhoz. A leghangosabb társasághoz. Tisztán látszott, hogy Ő a tábor alfa híme.

- Nem értem, mi bajod van a sráccal! – sóhajtott mellettem Darcy, és csillogó szemekkel bámulta, a pár pillanattal még előttünk álló fiút.

- Az, hogy egy nagyképű, bunkó alak, aki azt hiszi, hogy egy csettintésre mindent megkap.

- De ezt ellensúlyozza a külseje. Nézz csak rá. Úgy néz ki, mint aki most lépett ki a címlapról. Szívdöglesztő! - áradozott teljesen kában.

- Hát akkor hajrá! Csapj le rá! – tereltem át rá a témát, hátha kap az alkalmon.

- Á, engem észre se vesz! – legyintett egyet – Ez ellenben, nagyon úgy tűnik, hogy téged kiszúrt magának.

- Szemüveg Darcy, szemüveg! – csóváltam a fejem mosolyogva, majd elkezdtem a mosogatóba pakolni a koszos tányérokat.

Délutánra már hulla fáradtak voltunk az egész napos állástól, és pakolásból, de szerintem a legmegterhelőbb a fiúk mosdójának a kitakarítása volt. Legközelebb egy zacskót húzok magamra, és úgy megyek be. Bágyadtan az órára néztem, ami még csak fél négyet mutatott. Egy feladat marad már csak vissza, és őszintén bevallom, hogy ezt még szívesen is csinálom. Meg kell etetnem, és itatnom a kutyákat. A tábor eddig ismeretlen részéhez mentem, ami egy rácsos kapuval volt elválasztva. Néhány kutya már észrevette az érkezésemet, aminek ugatással adtak jelet. Visszacsuktam magam után a kaput, és a hangok irányába fordultam, majd egy pillanatra megtorpantam. Gyönyörű, hatalmas németjuhász, és rottweiler kutyák sokasága tárulkozott a szemem elé. Egyszerűen nem bírtam betelni a látványukkal. Csendesen végigsétáltam előttük, mire mindegyik hangos ugatásba tört ki. Egyet kivéve. Ő csendesen, és fegyelmezett ült a ketrece ajtajában, és kíváncsi tekintettel figyelt. Megálltam előtte, és pár percig csak bámultuk egymást. Egy hihetetlenül furcsa érzés kerített hatalmába, amit eddig még sosem éreztem. Olyan volt, mint egy láthatatlan, és alig érezhető kötelék. Közelebb léptem hozzá, de Ő továbbra sem mozdult. Leguggoltam elé, és a kezem lassan a rácshoz vezettem, végig a szemébe nézve. Amint a kezem odaért, lassan odahajolt, és megszagolta az ujjaimat. Nem tett semmiféle agresszív mozdulatot, ezért már bátrabban, benyúltam a kis rácsok között, hogy meg tudjam simogatni. Amint puha bundájához értem, beledőlt a tenyerembe, és nyugodtan hagyta, hogy simogassam. Pár perc kényeztetés után lassan felálltam, és a ketrecen elhelyezett kis táblára esett a tekintetem, amin az Ő adatai voltak.

- Rommel – ejtettem ki halkan a nevét, mire egy figyelő tekintettel ajándékozott meg. A táblája alapján, még csak két éves, és jelenleg még kiképzés alatt áll, ami furcsa, tekintettel arra, hogy az itt lévő kutyák közül most Ő a legfegyelmezettebb. Még utoljára megsimogattam hatalmas fejét, majd a kis tároló felé vettem az irányt, ahol elméletileg a tápok vannak, és a leosztás, hogy melyik kutya mennyit kap. A kis épületszerűségben nagy zacskók, és hűtők voltak, valamint rengeteg kutyatál, felszerelés. A falon lévő táblát áttanulmányoztam, és elkezdtem kiosztani az ételeket. Nem egyenlően kaptak ennivalót. Valamennyi kutya három húst, míg a többi csak kettőt vagy egyet kapott. A tápokat is külön kellett kiosztanom. Gondolom az alapján osztották ezt be, hogy melyik kutyus, mennyit dolgozik. Rommel csak két húst kapott, de szívem szerint adtam volna neki még vagy hármat. Miután mindegyik megkapta az adagját, a vizeket is kicseréltem. És ezzel a mai napra minden teendőmet elvégeztem. Elindultam a kapu irányába, de végül egy hang megállított. Az eddigi csendet csak a kutyák rágása, és a fém tálak kopogás törte meg, de most egy ugatás is mellé társult. Hátrafordultam, hogy lássam, melyikük az. Rommel volt. Hitetlenül néztem rá, és gyorsan visszasétáltam hozzá. A rácsba kapaszkodva két lábra áll, és onnan várt. Gondolkodás nélkül nyúltam oda hozzá. Szorosan a ketrec oldalához bújt, ezzel jelezve, hogy még simogassam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve az ajtóhoz léptem, és lassan kinyitottam, majd teljesen beléptem hozzá. Gondolkodás nélkül odajött hozzám, és dőlt neki a lábamnak. Mind a két kezemmel beletúrtam dús bundájába, és minden egyes porcikáját végigsimítottam. Fogalmam sincs, mennyit lehettem bent nála, de sajnos mennem kellett, mert ma még egy kínzó edzés várt rám. Egy búcsú puszit nyomtam a fejére, és az ajtóhoz lépem.

- Szia, Nagyfiú! – köszöntem el tőle, és bezártam a ketrecét – Holnap találkozunk! – ígértem neki, és már épp indultam volna, amikor valaki hirtelen rám szólt.

- Jézusom! Ne nyúlj hozzá! Ez a kutya teljesen meg van hülyülve! Tiszta bolond! – sietett felém Logan gyorsan hadarva. Ki más lehetett volna?

- Ő? – kérdeztem kissé nevetve. – Olyan, mint egy ma született bárány – néztem rá értetlenül, de amint mellém ért, Rommel hangos ugatásba tört ki, ami bevallom, meglepett.

- Ja, pont úgy is néz ki – pillantott le rám szórakozott zöld szemeivel.

- Amíg nem voltál itt, addig nem csinált semmit. Vagy negyed órát bent voltam vele, és nézd! Egy karcolás sincs rajtam – fordultam körbe előtte, hogy megmutassam neki az igazamat.

- Te bementél hozzá? – kérdezte kikerekedett szemekkel.

- Igen. Miért? – néztem rá értetlenül, de mintha egymás tükörképei lennénk, ugyan ilyen pillantást kaptam tőle. Rommel továbbra sem maradt csöndben, egyre idegesebben ugatott és morgott. – Rommel! – szóltam rá hirtelen, határozott hangszínnel, mire kissé dacosan, de abbahagyta a hangoskodást.

- Ezt hogy csináltad? – tette fel az újabb kérfést, és lepődött meg még jobban, már ha ez lehetséges. Most nyoma sem volt az eddigi nagyképű magatartásának, és furcsa, de nem zavart annyira a közelsége.

- Most tényleg nem értem, miért vagy így ledöbbenve – nevettem fel, a közelében most először.

- Eddig senkire nem hallgatott. Már rengeteg kiképző kudarcot vallott nála. Konkrétan Ő az egyetlen, akit egyszerűen képtelenek vagyunk kiképezni. Senkit nem visel el maga mellett. Mindenkit megtámad, és kezelhetetlen – magyarázta el, miközben hol rám, hol pedig Rommelre pillantott. Hát ezt elég nehezen tudom elképzelni róla. Én az előbb bent játszottam vele, és még csak egy apró morgást sem hallottam tőle. Szerintem összekeveri egy másik kutyával.

- Akkor figyelj! – léptem vissza az ajtóhoz, és már épp nyitottam volna ki, amikor hirtelen rákulcsolta hatalmas tenyerét, a csuklómra. Most ért hozzám először, és egész eddig azt hittem, hogy nincs rám semmiféle hatással, de ott, ahol a bőrünk összeért bizseregni kezdtem. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de ahogy ránéztem az Ő szemében is valami furcsa volt.

- Ne menj be hozzá! – mondta halkan, továbbra is a kezemet fogva. Ez nem az a Logan volt, akivel eddig találkoztam. Ez a Logan egy teljesen más személyiség volt. Mintha törődés, és egy kis féltés bujkált volna a hangjában.

- Higgy nekem! – küldtem felé egy apró mosolyt, és lassan lefejtettem ujjait a csuklóm körül. Újra a zárhoz nyúltam, és most már akadály nélkül be tudtam menni.

Rommel egyből hozzám lépett, és ugyan olyan szelíd mozdulatokat tett, mint az előbb. Letérdeltem hozzá, mire ő odahajolt, és orrát a nyakamhoz dugva elkezdett szimatolni, ami halk nevetést váltott ki belőlem. Lassan eltoltam magamtól, majd Loganre néztem.

- Hihetetlen! – suttogta halkan. Szemiből tisztán csillogott a meglepettség.

Visszasétáltam hozzá, és megálltam hatalmas termete előtt.

- Látod! Nem is agresszív. Sokkal inkább egy törődésre vágyó kiskutya.

Logan továbbra is csak bámult, ami kezdett kicsit zavaró lenni. Még úgy is, hogy most nem azzal a tipikus, nőcsábász tekintettel figyelt. Ez most valami egészen más volt.

- Ki vagy te? – kérdezte halkan, el nem eresztve a pillantásomat.

- Csak egy lány, aki nem tud beilleszkedni abba a kegyetlen, és sablonos világba, amiben élünk – feleltem én is halkan, majd a földre vezettem a tekintetemet. Nem szeretnék neki semmit mondani. Nem akarom, hogy bármit is megtudjon rólam. Nem akarom, hogy megismerjen.

- Mennem kell, Jonson szerintem már így is megjegyezte a nevem, de ha elkések az első edzésről, akkor tuti, hogy végig szívatni fog, amíg itt vagyok – mutattam a hátam mögé, amerre körülbelül a pálya van, és párat hátra léptem.

- Hát nem csodálom, hogy felfigyelt rád – nevetett fel, mire kissé felhúztam a szemöldökömet. – Már az első napon kilógtál a sorból – utalt arra a jelenetre, amikor a köteles falon ültem.

- Már megszoktam, hogy kilógok – legyintettem egyet, és hátat fordítva neki, elindultam a kapuhoz.

- Csillagom! – szólt hirtelen utánam, mire felé fordultam. – Többet kéne nevetned! – kacsintott felém. És igen. Visszatért az igazi Logan.

- Adj okot, hogy nevessek! – szóltam még vissza neki, és végül tényleg elhagytam a helyet. A szekrényem ajtajáig meg sem álltam.

Átvettem az edzésre előírt ruhát, ami a terepszínű nadrágot, és a bakancsot tartalmazta, valamint egy kapott pólót. Én magamra kaptam egy fekete trikót, hosszú, mélykék hajamat pedig copfba kötöttem, és már késznek is nyilvánítottam magamat. Arra még pont volt időm, hogy kiszaladjak a mosdóba. A folyosón csak páran lézengtek, úgyhogy most egészen megkíméltek az éhes pillantásoktól.

Visszafelé viszont már nem volt ilyen szerencsém. Zac jött velem szembe, és már konkrétan a tekintetével levetkőztetett. Szívem szerint egy hatalmas pofont kevertem volna le neki, de próbáltam türtőztetni magamat.

- Ejjha! Nem minden nap lát az ember, ilyen dögös csajt egyenruhába, és ez nagyon nagy hiba. Gyakrabban kéne ilyenben mászkálnod! – lépett hozzám nagyon közel, mire én hátrálni kezdtem, egészen addig, amíg a folyosó falának nem ütköztem.

- Hova menekülsz Bogaram? – kérdezte egy undorító vigyorral az arcán. Kezeit megtámasztotta fejem mellett, elzárva annak a lehetőségét, hogy lelépjek. Nagyon nem tetszett ez a szituáció.

- Sürgősen mássz ki az arcomból, mert garantálom, hogy soha az életben nem lesznek gyerekeid! – szólaltam meg határozottan, kezeimet összefonva mellkasom előtt, és szigorúan álltam a pillantását.

- Hű, de harcias valaki! – szórakozott a helyzeten. Nem hiszi el, hogy képes lennék megütni, akár ott is, ahová soha nem süt be a nap.

- Hű, de bunkó valaki! – vágtam vissza csípőből, az ő stílusávan. Nagyot téved, ha azt hiszi, hogy bejön ez a stílusa. Sőt. Inkább taszító.

- Zac! – szólt egy jól ismert, határozott hang. – Nincs neked valahol dolgod? Valahol egészen máshol? – lépett hozzánk Logan, és most az egyszer örültem, hogy itt van. Olyan érzésem volt, mintha Ő megvédene. Mintha nem eshetne bajom, amíg a közelében vagyok.

- Jól kérdezted. Jelenleg szabad vagyok – nézett a fiúra, de egy pillanattal később, újra engem figyelt – Minden téren szabad vagyok! – kacsintott rám célozgatva, bennem pedig fokozatosan ment fel a pumpa.

- És ezen most lepődjek meg? Ki az megszomorodott ember, aki összeállna egy olyan alakkal, mint te? – húztam fel az egyik szemöldökömet, és lesajnálóan végignéztem rajta. Azt hiszem, sakk, matt. – És ha most megbocsájtasz. Nekem most dolgom van – bújtam ki a kezei alól, de hirtelen visszarántott, és erőszakosan a falnak nyomott, ami egy halk nyögést váltott ki belőlem, és a fejembe enyhén belenyilallt a fájdalom. A következő pillanatban viszont hirtelen eltűnt a vállamról a szorítás, és az eddig, magabiztosan előttem álló srácnak most nyoma sem volt. Logan egy pillanat alatt változtatott a felálláson, és most Ő nyomta a falhoz a srácot. Sokkal erősebben, mint azt az előbb Zac tette velem.

- Egyszer merd ezt megtenni. Csak egyetlen egyszer, én esküszöm, hogy eltöröm a gerincedet! – szűrte ki a fogai között, és egyre szorosabban tartotta a fiút. Karjain az összes izom megfeszült, és nyakán tisztán kilátszódott az ere. – Megértetted? – emelte el egy pillanatra, majd lökte vissza erősen a falhoz. Ijesztő volt, ilyennek látni. De ami talán még ijesztőbb az az, hogy nem tudom, miért teszi ezt, és meddig képes elmenni.

- Ne mondd meg, hogy mit csináljak, semmivel sem vagy több nálam – köpte felé a szavakat Zac. Hát ez tuti, hogy nem normális. Jelen pillanatban szerintem nincs abban a helyzetben, hogy visszaszóljon. És ez volt az a pont, amikor Logannek végleg eldurrant az agya, mert már emelte a kezét, hogy behúzzon egyet annak az idiótának. Én viszont fogalmam sincs, hogy miért, de hirtelen odaléptem, és egy gyors mozdulattal megfogtam a kezét, ezzel megakadályozva, hogy szétverje a srácot.

- Nem ér ennyit. Hagyd! – szóltam halkan, de továbbra is az előtte lévő fiút szuggerálta. – Logan! – mondtam ki a nevét, hátha. És szerencsére ez már hatott, mert elengedte a srácot, majd lökött rajta egyet, ezzel jelezve, hogy van három másodperce eltűnni a szeme elől. Zac még egy utolsó gúnyos pillantást küldött felénk, majd zsebre tett kezekkel, lazán elsétált.

- Köszönöm! – mondtam halkan, a bakancsom orrát tanulmányozva, mintha bármi érdekes is lenne rajta.

- Nincs mit! Zac egy hatalmas tapló. Ha bármikor a közeledbe megy, szólj. Rendben? – nézett le rám, megint azzal a tekintettel, amivel Rommelnél is megajándékozott.

- Rendben! – bólintottam.

- Na és ez elég ok arra, hogy nevess? – kérdezte egy ezer wattos mosollyal, egy pillanat alatt megváltoztatva a hangulatot, és a személyiségét is.

- Micsoda? Az hogy meg akartál verni a bunkó srácot? – néztem rá nagy szemekkel, és próbáltam visszatartani a feltörő nevetésemet, amit az arckifejezése váltott ki belőlem.

- Igen! Az hogy ilyen macsó voltam! – szélesedett tovább a vigyora, és e mellé, még a jobb karját is befeszítette, hogy megmutassa, milyen erős. Na és ez volt az a pont, amikor egy pillanatra megfagytam. Ahogy végignéztem hatalmas kezén késztetést éreztem, hogy odabújjak hozzá. Hogy megvédjen, és vigyázzon rám. De ezt a gondolatot gyorsan kilzártam a fejemből, és igyekeztem visszazökkenni a valós világba.

- Szia Logan! - intettem neki, és hagytam, hogy a nevetésem egy része kitörjön belőlem, így egy halk kuncogással hátat fordítottam neki, és elindultam a szobánk irányába, de meg is álltam, mert az összes lány felém tartott, ugyan úgy egyenruhában, akárcsak én.

- Téged vártunk Zara! Gyere, mert nem kéne már az első alkalommal késni! – ragadta meg a karomat Nic, és kezdett el húzni az ajtó irányába, ahol Logan továbbra is állt, és vigyorogva figyelt.

Nem értem ezt a fiút. Egyik pillanatban nagyképű, akinek szívem szerinte lekevernék egy hatalmas pofont, de a következő percben meg ennek a teljes ellentéte. Egy védelmező, és figyelmes srác. Hisz az előbb, konkrétan miattam akarta megütni Zacet, de előtte meg mindenféle piszkos megjegyzéssel ajándékozott meg. Tudom, hogy még csak két napja találkoztunk, de már most sikeresen összekavart, és nem tudom miért, de késztetést érzek arra, hogy megfejtsem. Tudni akarom, hogy miért viselkedik így, a különböző helyzetekben. Tudni akarom, hogy miért volt bunkó, aztán miért lett ilyen védelmező. Mindent tudni akarok róla. Az egyik felem meg akarja ismerni, de a másik eszeveszetten kiabál, hogy ne tegyem, és inkább kerüljem el. Na de melyikre hallgassak?