- Zora! Most komolyan, hogy lehetsz ekkor mázlista? – nézett rám Nicole nevetve, és villájával felém kezdett hadonászni. Épp ebédeltünk, és többiek sajnálatára, nekem pedig szerencsémre, még a katonák előtt ideértünk, így kerülni tudtuk az éhes pillantásaikat.

- Hát nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem az nem mázli, hogy már most magamra hívtam Jonson figyelmemet – nevettem fel én is egy kicsit, megvonva a vállam.

- Jaj, én most nem arról beszélek – legyintett. – Hanem arról, hogy az a katona úgy nézett rád, mint az oroszlán a prédájára – húzogatta kacéran szemöldökeit, mondata közben, én pedig majdnem félrenyeltem, mire a többi lány nevetésbe tört ki. Hát, köszi csajok.

- Nic. Nem vagy te véletlenül szemüveges? – kérdeztem nevetve, utalva arra, hogy rosszul látta a helyzetet.

- Nem Zora. Az én látásom is kiváló, főleg ilyen téren, és én is azt láttam, amit Nic. Inkább neked kéne szemüveg, ha nem vetted észre azt a nézést! – tette a vállamra kezét Darcy, és gyanúsan vigyorogva nézett rám.

- És azt senki nem látta, hogy Sarah-ra hogy néztek? Szemmel levetkőzették – Legyintettem egy kicsit a villámmal a lány felé, és dobtam fel egy mentő sztorit, mert kezdtem kissé zavarban lenni ettől a témától, ami tőlem szokatlan. Nagyon nehéz zavarba hozni, és nem tetszik, hogy most csupán pár mondat elég volt ahhoz, hogy ilyen hatást váltsanak ki belőlem.

Szerencsére sikeres volt a témaváltásom, mert egymás szavába vágva kezdtek el magyarázni, hogy melyik katona hogy nézett, és kire. Hát nem akarom elrontani a kedvüket, de ezek a fiúk, már nagyon régen láttak nőnemű személyt, ezért szerintem, ha egy asztal lábára ráhúznék egy tanga bugyit, akkor még annak is fütyülve fordulnának utána. De persze megértem, hogy a katonáknak beindul a fantáziájuk, mert a körülettem ülő összes lány szép volt. És egyedi. Nem azok a tipikus tucat lányok, akik halomszámra szembejönnek az emberrel az utcán. Hanem azok, akiket kiszúrsz a tömegből, mert nem illenek bele teljesen a képbe.

A vidám csacsogásukat, hangos, és mély nevetések zuhataga törte meg. Egy emberként fordultunk meg. És igen. Ott voltak Ők. A katonák. Egy pillanatra megtorpantak az ebédlő ajtajában, de aztán egy pillanattal később már újra az arcukon virított egy-egy 1000 wattos, magabiztos mosoly. A szemüket egy pillanatra se vették volna le rólunk, úgy sétáltak oda a pulthoz, ahol az ebédet adják ki. És természetesen nem tudták megállni, hogy egy két, szerintük frappáns mondatot oda ne dobjanak hozzánk, minek hatására mindegyik lány majdnem a szék alá folyt. Számomra viszont inkább zavaró volt, hogy úgy méregettek, mint egy darab húst.

- Egyre jobban úgy érzem, hogy ez nem is büntetés, inkább egy nyaralás – motyogta Darcy, és fogalmam sincs miért, de a már konkrétan üres villát nyalogatta vagy fél órája. Halkan felnevettem a látványán, de a mosolygásom egy pillanat alatt fagyott az arcomra, amikor is belépett a srác, akivel a pályánál is találkoztunk. Most egy szürke, 'Army' feliratú pólót viselt, a terepmintás nadrágjával. Haja sokkal rendezettebb volt, mint fél órával ezelőtt, ami valószínűleg annak volt köszönhető, hogy vett egy zuhanyt. Arcáról, és izmos karjairól eltűntek a koszos foltok, de ez egy kicsit sem rontott a látványán. Ahogy észrevette, hogy ott ülünk, egy féloldalas mosolyt eresztett meg felénk, amitől nagyon fura érzésem lett, és én ezt egy kifejezetten baljós jelnek vettem. Lazán elindult a konyha irányába, nyomában pár másik katonával. Úgy vonult ott végig, mint aki nagyon jól tudja, hogy jelen pillanatban mindannyian őt nézzük. Simán levehető volt, hogy az önbizalmából nincs hiány. Hatalmas akaraterővel végül sikerült elszakítanom róla a tekintetemet, és inkább az előttem lévő húst kezdtem tologatni a tányéromban. A szemem sarkából láttam, ahogy elhalad az asztalunk mellett, egy „Szép napot a hölgyeknek!" mondattal, de én továbbra sem néztem rá, csak a tányéromra, és annak tartalmára koncentráltam. Ez az egy mondat elég volt ahhoz, hogy csajok egy egészen rózsaszín világba kerüljenek, ahol egy szivárványon csillám pónikkal ellovagolnak a végtelenbe. Csodálom, hogy a pupillájuk nem változott szívecske alakúvá.

- Szerintetek hisz a szerelem első látásra dologban, vagy kezdjek el sétálgatni? – figyelte Beth megigézve srácot, állát pedig megtámasztotta a tenyerén. Már csak az hiányzott az összképből, hogy a nyála is csorogjon.

És ez így ment végig. A lányok egy egészen más világban jártak, és egészen más gondolatokkal, mint illene, a katonák pedig minket figyeltek, és néha-néha eleresztettek egy-egy félreérthető megjegyzést, amiktől a lányok már szinte beolvadtak az asztal alá. Én továbbra sem emeltem fel e fejem, szigorúan csak a tányéromat figyeltem. Régen nem zavart, ha sok ember van körülöttem, vagy ha tudom, hogy figyelnek, de az utóbbi időben kifejezetten frusztrál. Nem szeretem, ha bámulnak. Ilyenkor úgy érzem, mintha a lelkembe látnának. Mintha tudnák, és ismernék minden gondolatomat, még az olyanokat is, amiket soha nem árulnék el senkinek. Ilyenkor nem érzem, hogy lenne olyan gondolatom, ami biztonságban lenne, még azok sem, amik az elmém legalján lapulnak, egy kis dobozba zárva.

- Ugye nem baj, ha leülök? – lépett asztalunkhoz egy magas, fekete hajú srác, egy laza vigyorral az arcán. Ha ránéz az ember, azt mondaná, hogy egy bárányszívű, minden nő álma típusú pasas. De nem. Lehet, hogy csak én vagyok rosszul összerakva, vagy nem tudom, de volt benne valami taszító. Volt valami az arca, a mosolya mögött. Valami sunyi, és alattomos. Nem volt jó a közelében lenni. Nem éreztem magam biztonságban tőle.

- Dehogy is! – hebegte Sarah, szempilláit meglebegtetve. Még szinte ki sem mondta, de a srác már egyből befúrta magát Sarah és Beth közé, kicsit sem foglalkozva más személyes terével.

- Zac vagyok! – mosolygott körbe bájosan. De a vonzónak szánt grimasza számomra inkább undorító volt, mintsem vonzó.

És ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy nekem ennyi ebéd mára bőven elég volt. Csendesen letettem a kezemben lévő villát, és a tálcámat megfogva, csendesen felálltam a helyemről, majd a pulthoz vettem az irányt.

- Köszönöm szépen! – mosolyogtam az idős hölgyre, ahogy átadtam neki a tálcámat. Egy szeret teljes, kedves mosoly kíséretében egy lágy hangzású „Egészségedre Kedveském!" mondattal ajándékozott meg. Nem szoktam ilyet mondani, talán egyszer fordult elő az életemben, hogy ilyen jutott volna az eszembe első ránézésre valakivel kapcsolatban, de volt valamiféle pozitív aurája a néninek. Egy pillanatig voltam csak a közelében, de ahogy a szemébe néztem, egy fokkal máris nyugodtabb lettem.

Még egy utolsó mosolyt küldtem felé, aztán egy határozott mozdulattal fordultam meg, és indultam az ajtó irányába. Vagyis csak indultam volna, ugyanis nem vettem észre, hogy mögöttem állt valaki, így izmos mellkasának csapódtam, a kezében lévő tálcával együtt.

- Jézusom! Ne haragudj! Nem vettelek észre! – kezdtem egyből magyarázkodni, kezemet magam elé téve. Felpillantottam az előttem lévő személyre, de nem éppen arra a látványra számítottam, mint ami elém tárult. Szürke pólóját vizslatta, amin most az ebédének maradványi is helyet kaptak, az 'ARMY' felirat körül. Tekintetem visszavezettem az arcára, de addigra már Ő is engem nézett, arcán a kaján vigyorral.

- Csillagom! Értem én, hogy le akarod szedni rólam ezt a fránya pólót, de arra szolidabban is tehetnél utalást, nem úgy, hogy ráborítod az ebédemet. Csak egy szavadba kerül, és már le is veszem! – kacsintott rám, és mondandója közben egyre csak szélesedett arcán a vigyor. Hogy mi? Mindenféle reakcióra számítottam, csak erre nem. Egy másodperc leforgása alatt vagy tíz lehetséges opció átfutott az agyamon, de ez valahogy nem volt köztük, így csak kikerekedett szemekkel bámultam rá, és próbáltam megemészteni, az előbbi elméletét. Hát be kell, hogy valljam, elég nehezen ment. Végül szólásra nyitottam a számat, de ahelyett, hogy valami frappáns válasszal ajándékoznám meg, helyette inkább lenézően felnevettem, bár fogalmam sincs, hogy volt mindehhez elég lélekjelenlétem, hisz innen közelről már tisztán látszódtak zöld szemei. Sosem láttam még ilyen árnyalatokat. A legbelső részen egy egészen vékony, alig észrevehető barnás sáv futott végig, azt pedig követte egy sötétzöld árnyalat, ami kifelé haladva fokozatosan halványult. Varázslatos volt, és hatásos. Egy pillanat alatt feleszméltem bambulásomból, és újra magamra öltöttem állarcomat.

- Addig el ne mozdulj innen, amíg ilyet nem kérek! – villantottam felé egy széles vigyort, majd elhaladtam mellette, de előtte azért még a hatás kedvéért megpaskoltam a vállát. Ami lehet, hogy nem volt túl jó ötlet, mert a tenyeremnek bizseregni kezdtek azon pontjai, ahol hozzáértem. Mondanám, hogy tetszett a reakció, amit kiváltott belőlem, de akkor hazudnék. Nem akarom, hogy bármiféle hatással is legyen rám valaki, mert akkor van gyenge pontom. És ha valakinek van gyenge pontja, akkor az a személy sebezhető. És aki sebezhető, az egy idő után gyengévé válik. Én pedig nem szeretnék gyenge lenni. Köszönöm szépen, volt már belőle részem, és nem szeretném újra átélni.

Határozott mozdulattal löktem ki az ebédlő ajtaját, menekülni akartam a kíváncsi pillantások elől. Tudtam, hogy mindenki figyel, mert az egész ebédlőben síri csend volt. Mint amikor a távirányítón megnyomod a némító gombot, vagy lestoppolod a filmet.

A szobánkba beérve elhatároztam, hogy amíg a többiek vissza nem érnek, addig rendesen kipakolok, és elrendezem a szekrényben a dolgaimat, mert az előző alkalommal csak bedobáltam egy-két pólót, majd egy laza mozdulattal betoltam a táskámat az ágy alá. Így hát előhalásztam a fekete bőröndöt, és az ágyra dobva felnyitottam a tetejét, majd minden ruhadarabot gondosan behajtogattam a szekrénybe, a cipőimet pedig rendezetten betettem az újonnan kapott bakancsom mellé. Visszafordultam a már majdnem üres táska felé, de ahogy belenéztem, egy pillanatra megálltam a mozdulatban, és csak meredten bámultam a benne maradt tárgyakra. Mit csináljak velük? Hova tegyem őket? Lehetnek itt nálunk személyes tárgyak? Nekem szükségem van ezekre! Muszáj, hogy tudjam, hogy a közelemben vannak, viszont ha Jonson hadnagy meglátja, akkor lehet, hogy elveszi. Abba viszont beleőrülnék.

Hosszas gondolatmenetek után végül inkább a táskám legmélyén hagytam mindet, kivéve a gyógyszeres üvegemet, amit becsúsztattam a párnám alá, és a kedvenc könyvemet, ami a szekrény leghátsó sarkában, a ruhák mögött kapott helyet.

Miután mindent elpakoltam, és elrendeztem, nagy levegőt véve megálltam a szoba közepén. Tekintetemet végigvettem a fekete ágyakon, és a fehér falakon, valamint a fekete szekrényeken, és a szürke padlón. Sokak valószínűleg sivárnak találták volna szobát a színek miatt, de nekem tetszett. Jól esett, hogy a kedvenc színeim vesznek körül. Figyelmem tovább siklott a szoba minden szegletén, végül megakadt az ablakon. Eddig észre sem vettem, de az edzőpályákra is rá lehetett innen látni. Közelebb léptem a nagy üveges nyílászáróhoz, és szép lassan végignéztem az udvaron. Minden már valamennyire ismerős volt, egyetlen egy dolgot kivéve. Ez pedig egy kisebb, lapos tetős épület volt a távolban. Nem úgy nézett ki, mint amit mostanában használtak. Ablakai be voltak fedve, és egy kicsit nagyobb is volt körülötte a fű, mint a tábor többi részén. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, visszaléptem a táskámhoz, aminek az oldalsó zsebéből kikaptam a zenelejátszómat és a fülesemet, majd a farzsebembe rejttettem, és elindultam az emlékezeteim szerint a hátsó ajtó irányába. Szerencsére a memóriám nem hagyott cserben, ezért elsőre oda találtam, majd szapora léptekkel, hogy senki ne vegyen észre, elindultam a kis kuckó irányába. Kivételesen a szerencse mellém állt, és nem futottam össze egy katonával, vagy felügyelővel sem. Csupán pár perc elég volt ahhoz, hogy odaérjek. Az összes ablak le volt zárva, ezzel megakadályozva a belátást, az olyan kíváncsi emberek elől, mint én. Lassú és óvatos léptekkel elindultam az egyik irányba, hogy megkeressem az ajtót, viszont a keresett nyílászárót hatalmas fűzuhatag zárta el, de nem volt olyan nagy, hogy a kíváncsiságomat meggátolja, így hát átváltottam gólya üzemmódba, és hatalmas létekkel közelítettem meg. Első pillanatra elszomorodtam, amikor megláttam rajta a lakatot, de közelebb érve feltűnt, hogy nincs összezárva, csak rá van akasztva. A fém tárgyat óvatosan kiemeltem a helyéről, ezzel eltávolítva az utolsó akadályt is az utamból. Finoman elkezdetem betolni az ajtót, mert nem tudom, hogy mit rejthet maga mögött. Tekintettel arra, hogy az ablakok le voltak takarva, sötétség uralkodott a helységben. Csak az ajtón beszűrődő fény segítségével láttam, hogy mi lehet ez a kis helység. Egy kis raktár-szerű helység volt. Teljesen beléptem, és kissé hunyorogva körbepillantottam. A falakat kisebb, nagyobb dobozok borították, szinte egészen a plafonig. Az egyik ablak alatt egy poros asztal is helyet kapott, amin egy kis lámpa, és egy kis doboz is elhelyezkedett. Érdekelt, hogy mit rejthet ez a rengeteg karton, de megmondom őszintén, hogy nem mertem belenézni. Elvégre biztos van valami oka annak, hogy ezek itt vannak. Az is megeshet, hogy csak sima, üres dobozok, csak ide rakták őket, ha esetleg később kellenének valamire. Tekintetemet tovább vezettem az asztalon, egészen a sarokban lévő létráig, mai eddig fel sem tűnt. Összehúzott szemöldökkel közelítettem meg a rozsdás tárgyat, elvégre logikátlannak tűnt, hisz nem vezetett sehova. De tévedtem. Ahogy odaértem, és tekintetemet felvezettem egészen a tetejéig, rájöttem, hogy van ott egy kis ajtó, amin ki lehet mászni a tetőre. Nem tudtam, hogy mennyire biztonságos a létra, ezért nem kezdtem el egyből felmászni. Először csak az egyik lábamat ráhelyeztem alsó fokára, és egy kicsit ránehezedtem, hátha leszakad, vagy valami, de nem történt semmi ilyesmi. Ennek okán, már kicsit bátrabban ráléptem, és teljes testsúlyommal ráálltam, majd óvatosan, minden mozdulatomat megfontolva felmásztam. Amikor a plafon már csak karnyújtásnyira volt, kinyújtottam a kezem, és feltoltam a kis ajtót. A hirtelen beáramló fénytől be kellet csuknom a szememet, de pár másodperc elég volt, hogy megszokjam, és kimásszak a tetőre. Először csak leültem a nyílás szélére, majd a lábaimat is felhúztam magamhoz, és végül teljesen kiegyenesedtem. Hosszú hajamba egyből belekapott a lágy szellő. Szemeimet lehunytam és mosolyogva vettem egy mély lélegzetet. Jó volt érezni a friss levegőt, ahogy simogatja, és átjárja az egész testemet. Percekig így állhattam, mire újra kinyitottam a szemhéjaimat, és körbepásztáztam az egész tábor területlét. Innen mindent be lehetett látni. Olyan helyeket is észrevettem, amiket eddig nem is láttam. A gyakorlópályáktól kicsit messzebb volt egy kisebb épület, ami valamiféle fegyvertár lehetett, mert mögötte egy hatalmas lőtér kapott helyet, közelebbi és távolabbi célpontokkal. Ez volt a tábor legszéle, ezen túl már csak a kerítés és a minket körbevevő erdő volt. A kerítés vonalát követve tekintetemmel ismét kiszúrtam egy eddig ismeretlen részt. Először nem láttam igazán, hogy mi volt az, de hosszas figyelés után már sikerült összeraknom a képet. A kaputól nem messze, volt egy elkerített rész. Eddig azt hittem, hogy ott a tábor egyik oldala van, de az a kerítés csak elválasztja a kutya kenneleket a tábor többi részétől. Hirtelen felcsillant a szemem. Imádtam a kutyákat, és sajnos már nagyon régen lehettem a közelükben. Sajnos a fák nem engedtek teljes rálátást arra a részre, ezért egy kutyust se láttam, de ma vagy holnap mindenkép oda fogok menni. Miután kibámészkodtam magam leültem a tető közepére, és kivettem a zsebemből a zenelejátszómat. Kiválasztva a kedvenc számomat, beraktam a fülhallgatókat a fülembe, és hátrafeküdtem a kissé mohás tetőn. Hosszú hajam kócosan terült szét körülöttem, kezeimet és lábaimat pedig lustán hagytam feküdni testem mellett. Szemeimet először lecsuktam, és csak a zenét figyeltem. A lágy dallamokat, a nyugtató ütemeket, és a szöveget, ami mindent leírt, ami bennem volt. A lelkemet tükrözte. Amikor az énekes kieresztette a hangját, éreztem, ahogy a tüdőm megremeg, és mintha az elnyomott fájdalmam egy része kiszabadulna, és messzire szállna a széllel. Pár szám meghallgatása után már sokkal jobban éreztem magam, és az eddig bennem lévő feszültség egy része már nem feszített belülről. Kinyitottam a szemeimet, és az égboltot kezdtem el figyelni. A nap szikrázóan, szinte már égetően sütött, és kisebb - nagyobb bárányfelhők tarkították az egyhangú, kék eget. Kiskoromban mindig figyeltem a felhőket, és különböző dolgokat láttam bennük. Olyan furcsa, de mindannyian ugyan azt az eget nézzük, de mindenki mást lát benne. Mindenki más okból figyeli, és más érzés keríti hatalmába. Engem például megnyugtat. Egy kicsit szabadabbnak érzem magam. Nem érzem a körülöttem lévő határokat, falakat, és gátakat. Ilyenkor egy kicsit önmagam lehetek. Szabadon szállhat minden gondolatom. Elfelejtek mindent. A múltat. Az embereket a múltamból. A tetteket. Megszűnik a fájdalom létezni. Csak a zene van, és én. Semmi, és senki más. Csak a szabad zuhanás, aztán a szárnyalás. Ilyenkor nincs semmi, ami gátat szabhat a képzeletemnek. Egy bizonyos pontig. Hisz semmi sem tart örökké. Az illúzió egy átmeneti dolog, ugyan úgy, ahogy a boldogság is csak egy röpke pillanatra van az ember közelében. Azt a pár másodpercet kell kiélvezni. Mert utána újra visszazökkensz a zord, és kegyetlen valóságba, ahonnan legszívesebben elmenekülnél. Ahol folyton egy álomképbe kell ringatnod magad, mert különben megőrülnél. Mert csak így lehet kibírni. Nem tudod, mi fogja lerombolni azt a kis boldogságot, ami pár percre körbevesz. Lehet egy emlék. Egy személy. Egy hang. Egy arc, vagy egy dal. Amihez ezer emlék köt. Apró pillanatok, amik örökre belevésődtek az elmédbe. Hiába telt el azóta hosszú idő. Hiába próbálod elfelejteni nem megy. Minél jobban felejteni akarsz, annál jobban emlékszel.

Cikázó gondolataimból egy éles sípolás, majd egy hangos, és mély kiabálás rántott ki. Hirtelen kikaptam a fülemből a lejátszót, és felültem. Egyből elkezdtem keresni a zaj forrását, amit rövidesen meg is találtam, nem kellett sokat keresni. Ugyanis elég feltűnő volt. Az edzőpálya egyik szélén a katonák egyenes vonalban egymás mellett sorakoztak. Ijesztő pontossággal álltak egymás mellet. Velük szemben pedig Jonson hadnagy sétált végig, hátratett kezekkel, és mindegyiküket végigmérte tetőtől talpig, majd szembefordult velük, és szinte kiabálva elmondta az óra menetét, amire a katonák egy egyhangú „Igen Uram!" kiáltással elkezdek futni a pálya körül. És ekkor megakadt a szemem valamin. Vagyis inkább valakin. Ott volt az a srác, akire véletlenül ráborítottam az ebédet. Közelebb másztam a ház széléhez, és a perem mögé hasalva figyeltem őket. De akár hányszor elemeltem róla a tekintettemet, valahogy mindig újra megtaláltam. Pedig nem akartam. De valahogy odavonzotta a tekintetemet. Ahogy végigment az akadályokon, minden izma kilátszott trikója alól. Végig Ő ment elől, a többiek alig bírták tartani vele a tempót. Mintha pihekönnyű lenne a teste, úgy mászott vagy ugrott át az akadályokon. De ahogy végignéztem a többiek arcán, rájöttem, hogy ez nem is olyan egyszerű. Átmászott az utolsó hálón is, majd minden erejét összeszedve elrohant a vonalig, ahol Jonson állt, egy stopperrel a kezében. A srác elfutott mellette, majd vett pár mélyebb levegőt, visszasétált a hadnagyhoz, mire kapott egy elismerő biccentést. Arcán egy kissé fáradt mosoly jelent meg, majd arrébb sétált, és figyelte, ahogy a társai is befejezik a pályát. Közvetlen utána a Zac nevezetű úriembernek nem igazán nevezhető személy ért be, őt látszólag jobban lefárasztotta a pálya. Mintha a két fiú rivalizált volna, feszülten méregették egymást, de egyikük sem szólt semmit. Még innen is észre lehetett venni azt a frusztráló légkört, amit egy röpke másodperc alatt alakítottak ki. Jonson viszont gyorsan véget vetett ennek, mert még időt sem hagyott pihenni az utolsó beérkezőknek, de máris a füves területre parancsolta a katonáit, akik némán teljesítették ezt. Rendezetten felálltak a számukra megszokott módon, olyan távolságra egymástól, hogy a hadnagy könnyen el tudjon sétálni köztük, még akkor is, ha épp a feladatokat csinálják. Egy hang nélkül teljesítettek minden parancsot, bár a végére már egész nehézkesen mozogtak. Nem irigyeltem őket. Én már az első fekvőtámasz után meghaltam volna. ők meg már több mint ötvenet megcsináltak. Minden alkalommal, amikor valaki elcsúszott a számolás ütemében, és nem együtt csinálta a többiek, Jonson nem számolta bele az eddigi teljesítményükbe, egészen addig, amíg meg nem csinálták egyszerre. A talaj gyakorlatok után még egy futás várt rájuk, majd Jonson befejezte a mai kínzásukat, és elengedte őket. Fáradtan, verejtékezve indultak vissza az árnyékot, és hűvösebb levegőt adó épületbe.

Pár percig még ott feküdtem, a tetőn lapulva, aztán amikor már úgy véltem, hogy senki sem láthat, visszaindultam és is az épületbe. Az ajtón beérve hangos nevetések és beszélgetések zuhataga csapta meg a fülemet, amin annyira nem is lepődtem meg, hisz jelen pillanatban minden katona itt volt bent. Ahogy elindultam a hálószoba felé, egyre több arccal futottam össze, arra viszont nem számítottam, hogy páran csak egy törölközővel a csípőjükön fognak mászkálni. Egy pillanatra megtorpantam a látványtól, de aztán gyorsan megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, és tekintetemet a földre szegezve folytattam az utam a célom felé.

- Hova rohansz ennyire Csillagom? – kérdezte nevetve egy ismerős hang, mire ismét megálltam, és lassan a hang gazdája felé fordultam. És természetesen ki más lehetett volna, mint az ebédlős fiú.

- Nem hiszem, hogy be kéne számolnom arról, hogy mikor hol tartózkodom, vagy, hogy hova megyek – tettem keresztbe karjaimat magam előtt, és keményen álltam a pillantását. Hatalmas önkontrolra volt szükségem, hogy ne nézzek végig meztelen, izmos felsőtestén, és be kell, hogy valljam, nagy volt a kísértés, de nem akartam megadni neki azt az örömöt, hisz már az ebédlőben is hangot adott egy hasonló, póló nélküli jelenetre. Meg akartam neki mutatni, hogy nincs rám semmi féle hatással.

- Mondjuk igaz, mert, ahogy látom úgyis mindig oda mész, ahol én vagyok. Így nekem már semmi dolgom nincs ezen a téren – kacsintott rám egy diadalittas mosoly kíséretében. Szívesen letöröltem volna arcáról azt az öntelt vigyort.

- Logen, gyere már! Rád várunk! – kiabált oda egy kupac fiú, az előttem álló srácnak. Szóval az ebédlős fiúnak van neve is.

- Ezt még folytatjuk Csillagom! – hajolt közelebb, és rekedtesen suttogott a fülembe. Furcsa érzésem volt, ahogy belelépett az aurámba.

- Szerintem nincs miről beszélnünk! Mint mondtam, semmi közünk nincs egymáshoz, és soha nem is lesz. Ebből kifolyólag ez azt jelenti, hogy nekünk kettőnknek, nem kell beszélnünk. Ha pedig kielégítési hiányod van, akkor előre szólok, hogy házszámot tévesztettél, és sürgősen keress egy másik alanyt, aki ezen a bajodon segíteni fog, mert én biztos, hogy nem! – dobtam felé egy győztes vigyort, majd kihúzott háttal elléptem mellőle, és gondoltam, még hergelem egy kicsit azzal, hogy amikor pont mellé értem, a vállammal súroltam az Ő karját. Ahogy távolodtam, hallottam még, ahogy a többi katona tett egy két csípős megjegyzést, Logenhez intézve, amiktől csak tovább szélesedett a vigyorom. Ha jól számolom, akkor 2:0 nekem.

Beérve a szobába vidám csacsogás csapta meg a fülemet, de érkezésemre egy pillanatra elnémultak. Úgy tettem, mit aki ezt észre sem veszi, és az ágyamhoz léptem.

- Zora! Te tisztában vagy azzal, hogy ki az a srác, akit te ma konkrétan kikosaraztál az ebédlőben? – kezdett el Sara magas C-ben sikítozni, ami nem tett túl jót a dobhártyáimnak.

- Arra az öntelt srácra gondolsz, aki úgy méreget minden lányt, mint egy oroszlán az aznapi áldozatát? – pillantottam felé jelentőségteljesen.

- Dehogy öntelt, tök aranyos, és jó fej! Komolyan kezdem megkérdőjelezni, hogy kell-e neked szemüveg! Az pasi egy fél Isten, és te konkrétan egyből lepattintottad – hüledezett a szöszi lány továbbra is.

- Hidd el, hogy a látásom tökéletes, ebből kifolyólag azt is tisztán látom, hogy Logen egy felfúj hólyag.

- Te tuti hogy beteg vagy! – néztek rám kikerekedett szemekkel.

- Nem, nem vagyok se beteg, se vak! Szimplán csak nem szeretem az ilyen embereket. Volt alkalmam beszélni vele, és nem éppen tudtunk kulturált módon beszélni egymással. Lehet, hogy kívülről egy rohadt jó pasi, de belül egy szemét alak. És ez pont elég ahhoz, hogy ne akarjam még jobban megismerni! – a szobában egy pillanat alatt csend lett, a mini monológom után. Lehet, hogy számukra kicsit nyersen fogalmaztam, de részemről még kifejezetten visszafogott voltam.

Nem szeretem az ilyen tulajdonságú embereket. Azért, mert egy kicsit kitűnik a tömegből a kinézete vagy stílusa miatt, attól még nem gondolhatja azt, hogy Ő a világ közepe, aki bármit megtehet, és akár egy csettintéssel minden, és mindenki a lába előtt hever. Ez nem így működik.

- Szóval, ha jól értelmezem, akkor te nem szándékozol semmiféle közeli szálat fűzni Logennel? – kérdezte egy sokat mondó vigyorral az arcán Beth.

- Igen. Miért? – néztem rá értetlenül.

- Mert az azt jelenti, hogy eggyel kevesebb „vetélytárs" van, aki ráhajtana – mutatott idézőjelet a kezeivel.

- Hát felőlem aztán osszátok el egymás között – emeltem magam elé mindkét karomat, majd az ágyamhoz léptem, és lustán elfeküdtem rajta.

Nem értem ezt a fajta felfogást. Nem holmi ruhák vagyunk, amit felhúznak, ha éppen ahhoz van kedvük. Számomra ez taszító, hogyha valaki csak pár alkalomra keres maga mellé valakit, aztán amikor megunja, megy a következőhöz, és így tovább. Tudom, hogy nem pont nekem kéne az erkölcsről beszélnem, hisz én se véletlenül vagyok most itt, de én nem teljesen jogosan kerültem a nevelő intézetbe. És szerintem nincs annál kiábrándítóbb valakiben, amikor csak arra használ valakit, hogy kielégítse a vágyit. De az a baj, hogy egy olyan világban élünk, ahol az emberek sokaságának már csak ez számít. Mert így működik az agyuk. Ezt látják, és birka módjára másolják egymásról. Sajnos már csak nagyon kevesen keresik azt a bizonyos nagybetűs szerelmet. Az emberek nem vágynak a törődésre. Csak ott van a bökkenő, amikor egy olyan személy, aki még hisz a szerelemben, találkozik egy olyannal, aki erről már rég lemondott, és helyette egy sokkal könnyebb utat választott, ahol nem kell figyelni a másikra. Nincs szükségük arra, hogy számíthassanak egymásra a bajban, hogy támaszai legyenek egymásnak. Ilyenkor szokott kezdődni a szenvedés, mert az egyik fél mindig is többet fog érezni, és akármennyire szeretné, akármennyire töri magát, nem tudja a másik gondolatait, érzéseit befolyásolni. Még akkor sem, ha belepusztul.