Megigézve figyeltem a mellettünk elsuhanó tájakat. A távoli dombokat, a hatalmas fákat, amik ki tudja, hány éve növekednek, hány generációt éltek túl. A nap reggeli sugarai itt-ott áttörtek a lombok között, ezzel árnyékot vetve a földre, illetve az üvegen keresztül rám is. Az égen néhány kósza felhő is feltűnt, mindenféle formát alkotva. Imádtam a természetet. Minden egyes apró részletét. Órákig is képes voltam bámulni. Egyszerűen megnyugtatott. Mindig önmagamat láttam benne. Ha jó kedvem van, akkor a táj is mosolyog, és ez fordítva is mindig így van. Egyszerűen varázslatos. Amikor kicsi voltam, nagyon sokat sétáltam a házunkhoz közeli erdőben. Már szinte csukott szemmel is körbe tudtam volna járni az egészet. Minden szabadidőmet ott töltöttem. Minden nap, miután hazaértem az iskolából, a hátamra kaptam a kis táskámat, amibe enni és innivalót raktam, aztán útnak indultam, de sosem ugyan arra mentem. Mindig új utakat, és ösvényeket fedeztem fel. És ezt élveztem. Nem volt senki, aki megszabta volna, hogy meddig mehetek el, vagy mit csináljak. Mindent megoldottam egyedül. Ha esetleg egy kicsit eltévedtem, akkor sem estem kétségbe, hanem felmásztam egy magasabb fára, ahonnan megnéztem, merre kell mennem. Vagy ha elfogyott az innivalóm, akkor elmentem az erdőn keresztülfolyó forráshoz, és merítettem belőle friss vizet. Mindig feltaláltam magam. Ilyenkor éreztem azt, hogy igazán szabadnak vagyok. És be kell, hogy valljam, azóta nem igen volt alkalmam újra ezt érezni.

Már lassan három órája utaztunk, de sok szót nem váltottunk egymással. Mindannyian csak az ablakon bámultunk kifelé, ami szerintem annak is köszönhető, hogy valószínűleg ők is régen hagyták el legutoljára az intézményük hatalmas falait, és jelen pillanatban, ha az út végpontját nem nézzük, akkor szabadabbak voltunk, mint az elmúlt hónapokban, hiszen az intézményeinken kívül mást nem láttunk. Mindannyiunk próbálta elraktározni magában a látványt. Hisz ki tudja, hogy mikor lesz alkalmunk legközelebb testközelből látni.

Gondolataimból egy rég hallott, ismerős dallam ragadott ki. Hirtelen kaptam a fejem a hang irányába. A sofőr kissé feljebb tekerte a hangerőt, így már hozzánk is elhallatszódott a zene. Ajkaimat halvány mosolyra húztam a ritmus hallatán. Nagyon régen hallgattam zenét. Szemeimet lehunyva hallgattam a számot, és észre sem vettem, de magamban már dúdoltam is a túl jól ismert szöveget, kezemmel pedig a combomon doboltam az ütemet. Az előttem ülő lányból is hasonló reakciókat váltott ki a zene. Vidáman kezdett táncolni ülés közben, ami hátulról kicsit viccesen nézett ki, aminek hatására halkan felnevettem. Valószínűleg meghallotta kuncogásomat, mert egy gyors mozdulattal irányomba kapta a fejét. Pont a refrén előtti sorok voltak, mi pedig összevigyorogtunk. Továbbra sem szóltunk egymáshoz, mégis tudtuk, hogy ugyan arra gondolunk. És akkor elindult a refrén. Egy emberként mozdultunk meg, és kezdünk el énekelni, valamint a zene ritmusára mozogni. A lány annyira beleélte magát, hogy még fel is pattant táncolás közben, és felszabadultan énekelte a dalt. A többiek először kissé furcsán néztek ránk, nem értették, hogy most mi is történik valójában, de aztán felocsúdtak a döbbenetből, és ők is elkezdtek énekelni. És itt megtört a jég. Mindannyian vidámak voltunk. Ha csak pár percre is, de elszakadtunk a problémáinktól, és elfelejtettük, hogy miért is vagyunk itt. Azt hiszem, erre szokták azt mondani, hogy a zene összehozza az embereket. Mi még egy szót sem váltottunk egymással, de máris oldottabb volt a hangulat, mint pár perccel ezelőtt. A dal végére már volt olyan, aki az ülések közti kis folyosón táncolt.

- Annyira imádom ezt a számot! – nevetett fel boldogan az előttem ülő lány, és csillogó tekintettel nézett körbe. Haja a válla alá ért egy picivel, aminek a teteje szürke volt, de a végére fokozatosan váltott át rózsaszínre. Szemei világoskékek, szinte már szürkék voltak, olyan hatásuk volt, mint amik világítanak. Orrában egy kisebb piercing is helyet kapott. Az első szó, ami eszembe jutott róla, az a tündér volt. Fogalmam sincs, hogy Ő mit tehetett annak érdekében, hogy ide kerüljön. Ha az ember először ránéz, akkor azt mondaná, hogy még a légynek se tudna ártani. De hát ugye ne ítéljük meg az embereket első látásra.

- Szia! – termett az ülésem mellett egy pillanat alatt, az eddig előttem ülő lány. – Darcy Sanfort vagyok! – mutatkozott be mosolyogva, majd lehuppant mellém, és kíváncsian fordult felém.

- Szia! Zora McLean! – emeltem rá én is a tekintetem.

- Zora – ízlelgette a nevemet, majd egy hirtelen mozdulattal felém fordult. – Ez tetszik! – vigyorodott el. Hihetetlen kisugárzása volt. Ráragadt az emberre az Ő jókedve. Szeretem az ilyen személyiségeket. Jót tesznek az ember lelkének.

És ettől a pillanattól kezdve a csendet felváltotta a halk beszélgetés, megspékelve egy két nevetéssel. Mindenki beszélgetett a körülötte lévővel, egy idő után pedig már szinte mindannyian középen ültünk, és egymás szavába vágva meséltünk. Mindenről beszéltünk, kivéve egy témát. Ez pedig az ittlétünknek az oka volt. Egyikünk sem hozta szóba, pedig bizonyára mindenkit érdekelt, hogy ki mit tett, miért van itt. Helyette inkább vidámabbnál vidámabb, és viccesebbnél viccesebb sztorikat hoztunk fel. Kiskori emlékektől kezdve, a rengeteg hülyeségig, minden volt. Azonban nem hazudok, ha azt mondom, hogy nem kerültek szóba a katonák, akik ugyebár mostantól szerves részei lesznek az életünknek.

- De most gondoljatok bele! – vigyorgott körbe Nicole, izgalmában még a kezeit is összecsapta. – Minden rosszban van valami jó, elvégre helyes, edzett, fiatal katonák közé leszünk bezárva hónapokon keresztül – vigyorát képtelenség lett volna levakarni arcáról, szinte fekete szemei pedig úgy csillogtak, mint valami gyémánt.

Mondatára a többi lány szeme is felcsillant, és vidám csacsogásba kezdtek a fiúkról, és arról, hogy vajon mennyire esélyes, hogy bármelyikükkel is közeli kapcsolatba kerüljenek.

Így, hogy feloldódott a hangulat, már sokkal gyorsabban eltelt az út, szinte észre sem vettük, de az a hátralévő két óra hihetetlenül hamar elrepült.

- Készüljenek! Tíz perc, és ott vagyunk! – szólt hátra Travis hadnagy. Mondata hatására, az eddig dallamos nevetéseket, és vidám beszélgetést a síri csend váltotta fel, és kissé riadtan néztünk egymásra. Mintha az eddigi nyugodt hangulatot elvágták volna, és helyét felváltotta az idegesség.

Már csak 10 perc, hogy véglegesen megkezdődjön életünk egyik legmeghatározóbb szakasza. Mindannyian kissé sokkos állapotban ültünk a helyünkön. A busz lassan lefordult az útról, és bekanyarodott egy földes útra, ami az erőbe vezetett. Zötykölődve haladtunk a poros úton, ami most nem igazán tett jót, az amúgy is liftező gyomromnak.

- Én egy kicsit félek...- suttogta mellettem Darcy. Még így suttogva is hallatszódott a hangján, hogy nem a megszokott, vidám módon cseng.

- Én is – fordultam felé egy pillanatra, majd a nyakláncomért nyúltam, és kissé remegő kezeim között forgattam a fémes medált. Tekintetem újra az ablaküvegre tévedt.

A fák már sokkal ritkábban helyezkedtek el, majd egy ponton teljesen megszűntek, és helyét egy füves terület váltotta fel. Lassan végignéztem a végeláthatatlannak tűnő mezőn, egészen addig, amíg a szemem meg nem akadt a táboron. A falak nem engedtek belátást jutni, de egy épület teteje így is kimagaslott mögüle. Ahogy egyre közelebb értünk, láttam, hogy a kaput két egyenruhás férfi kinyitja, majd félreáll az útból, ezzel beengedve a járművet. És abban a pillanatban, életünkben először beléptünk a tábor területére. Hatalmas szemekkel néztem körbe, és szerintem még az állam is leesett a döbbenettől. Gondoltam, hogy mivel egy katonai kiképző táborról beszélünk, ezért nem egy kis területre építették, na de az nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy lesz.

- Jöjjenek! – adta ki Travis hadnagy a parancsot, mi pedig egy szó nélkül indultunk meg az ajtó irányába, és szépen sorban leszálltunk. A végtagjaim már teljesen elgémberedtek ettől a hosszú úttól, úgyhogy egy nagy levegőt véve kinyújtóztattam magam. Csak ezután néztem igazán körbe. A baloldalon egy egyszintű, de hatalmas alappal rendelkező épület állt. Méretéből kiindulva ez lehetett a főépület. Ettől jobbra füves terület húzódott végig, aminek a közepén egy kavicsos út vezetett hátrafelé, ha jól láttam, akkor az edzőpályákhoz. Jobb oldalon, egy kicsit messzebb pedig egy kisebb épület kapott helyet. Rajtunk kívül mást nem láttam a közelben, amitől egy egészen picit megnyugodtam, mert legalább még egy ideig nélkülözhetjük a kíváncsi pillantásokat, de lányok már nyújtogatták a nyakukat a katonák után kutatva.

- Nos! – csapta össze a tenyerét Travis, és megállt előttünk, ezzel ismételten magára hívva a figyelmet. – Mielőtt átadom magukat Jonson századosnak, tisztázzunk egy két dolgot! – mért végig minket szigorú tekintetével. – Az első és legfontosabb. Szinte magukra is ugyan azok a szabályok vonatkoznak, mint a katonákra, kivéve néhány pontot. Például. Tilos elhagyniuk a tábor területét, akinek ez mégis sikerülne, annak előre szólok, hogy utána nem fogja megköszönni, mert itt és most megígérhetem, hogy egész héten korlátlanul biztosítani fogom a számára a gyakorlópályákat. Úgyhogy ezt nem ajánlom – tett egy lesújtó pillantást ránk, amitől még a hideg is kirázott. - Minden, amit én, vagy bármelyik hadnagy mondd, az szent és sérthetetlen. Nem beszélnek vissza, nem ellenkeznek. Azt teszik, amit mondunk. Ha kérdezünk valamit, maguk tisztelettudóan válaszolnak, és az estek 80 százalékában 'Igen, Uram!' a helyes válasz. Aztán. Minden hétköznap dolgozniuk kell, amiről majd nem sokára kapnak egy beosztást. Akit rajtakapunk azon, hogy nem végzi a dolgát, vagy lazsál, arra büntetést fogunk kiszabni, ami szintén nem kellemes. Bármelyik katonát megkérdezhetik, nekik már volt szerencséjük megtapasztalni. És ha már itt tartunk. A katonáink nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy ilyen fiatal hölgyek legyenek a közelükbe. Két hónappal ezelőtt láttak utoljára lányokat, úgyhogy valószínűleg az első napokban vagy hetekben elő szeretettel fogják keresni a maguk társaságát. És éppen ezért erre is vannak szabályok. Nem léphetnek be a katonák hálótermébe, vagy fürdőjébe, hacsak nem oda vannak beosztva, illetve ők sem mehetnek be a maguk részére. Nem létesíthetnek semmiféle testi kapcsolatot velük, és nem vonhatják el a figyelmüket a feladataikról. – pillantott végig rajtunk jelentőségteljesen. Meg kell hagyni, hatásos volt. – Világos?

- Igen, Uram! – szóltunk kissé megszeppenve.

Rendben! – bólintott egyet. – Fogják meg a holmijukat és kövessenek! – adta ki a következő utasítást.

- Félek ettől az embertől – szólalt meg Nicole halkan, amikor visszasétáltunk a buszhoz.

- Hát találkoztam már kedvesebb emberrel is... - motyogta Darcy.

A csomagtartóból kivettük a táskáinkat, majd csendesen Travis után indultunk. Az épület felé vettük az irányt,és a hadnagyot követve beléptünk az ajtón. Egy folyosón mentünk végig, ami pár méter után kiszélesedett. Mind a két oldalon ajtók, vagy újabb folyosók nyíltak. Nem mentünk sokáig, csupán csak pár lépést tettünk, és már meg is álltunk egy szürke ajtó előtt. Travis kopogott kettőt az ajtón, amire bentről egy mély hang kiszólt, miszerint bemehetünk. A szoba nem volt túl nagy, csak középen helyezkedett el egy szürke asztal, valamint két oldalon kék szekrények kaptak helyet, amik tele voltak papírokkal és mappákkal. Az asztalnál egy kopasz, kissé barna bőrű, hatalmas férfi ült. Széles vállai, és hatalmas kezei voltak. Szerintem nem túlzok, ha azt mondom, hogy az Ő felkarja, akkora volt, mint a fejem.

- Uram! Jelentem, minden rendben volt, semmi probléma nem történt az út során! – tett egy gyors jelentést Travis. Az asztalnál ülő férfi biccentett, majd felállt, és végignézett rajtunk. Én álltam a legszélén, és fogalmam sincs, miért, de elidőzött rajtam a tekintete, és szemöldökét egy pillanatra, egész észrevehetetlenül összeráncolta a homlokával együtt. Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy mit néz rajtam ennyire, de tekintettel arra, hogy, négyszer akkora volt, mint én, inkább csak csendben tűrtem a pillantását, nem szerettem volna már az elején kihúzni a gyufát, mert biztos vagyok benne, hogy később akarva vagy akaratlanul is, de meg fogok fordulni az irodában, ha magamból indulok ki.

- Jonson százados vagyok, és ha jól tudom, akkor maguk azért vannak itt, hogy egy kis modort és fegyelmet neveljünk magukba – sétált ki az asztal mögül hátratett kezekkel. Amíg az asztal mögött ült, nem volt annyira szembetűnően nagy. De most, egy pillanatra meghökkentem. Széles vállaihoz egy nem éppen aprónak mondható magasság tartozott. Soha nem láttam még ekkor embert, de meg kell hagyni, hogy tekintélyparancsoló volt. – Eredetileg ez nem az én dolgom lenne, de mivel csak így tudtuk megoldani, ezért én fogok magukra figyelni, és elvárom, hogy minden kérdésemet teljesítsék! – sétált el előttünk, majd megállt a vörös hajú lány, Casy előtt, akit felhúzott szemöldökkel tetőtől talpig végigmért. Tisztán látszott a szemében, hogy lenézi, és ez zavart. Nincs joga elítélni minket, amíg nem is ismer. – Rendben! – kapta fel fejét egy pillantás alatt. - Megmutatom a szobájukat, ahova letehetik a holmijukat, aztán körbevezetem magukat. Tekintettel arra, hogy ma érkeztek, majd csak holnap fognak először dolgozni. A szobájuk ajtajára ki fogom tűzni a beosztásukat, hogy kinek mikor, hol kell lennie. Na, haladjunk hölgyeim, még rengeteg dolgunk van! – lépett az ajtóhoz, de hirtelen visszafordult. – Travis! A katonák fél kettő körül fognak visszaérni a gyakorlatról, úgyhogy kérem, készítse el a jelentésüket! – adta ki az utasítást.

Darcy szemei felcsillantak a katona szó hallatán, bár félek tőle, hogy ez volt az egyetlen dolog, amit felfogott a hadnagy mondandójából. Egy apró mozdulattal oldalba lökött, anélkül, hogy azt bárki is észrevehette volna. Halkan felkuncogtam reakcióján, de az arcán lévő vigyort látva nehéz volt megállni, hogy ne nevessek fel hangosan. Jonson hadnagyot követve elindultunk a szobánk felé. Pár folyosón átvágtunk, végül pedig egy sötétkék ajtóhoz értünk, amit Jonson hadnagy kinyitott, majd belépett, mi pedig kíváncsian követtük. A szoba tipikus katonás stílusban volt berendezve. Hat darab emeletes ágy kapott helyet, három a bal, három pedig a jobb oldalon. Az ágyak között nagy szekrények voltak, valamint az egyik sarokban helyet kapott egy kisebb fürdőszoba, ami egy kézmosóból és egy tükörből állt.

- Ez a maguk hálórészlege, jelenleg csak a maguké az egész, ami azt jelenti, hogy négy ágy most üresen marad, de ez egy hónap múlva változni fog, mert jön még további három személy – ismertette velünk a körülményeket. – Rakják le a táskájukat, és megmutatom a tábor többi részét is, ami magukra vonatkozik.

Parancsára csak gyorsan ledobtuk a cuccainkat egy kupacba, és a hadnagy után siettünk, aki már el is indult a következő állomás felé. Megmutatta az ebédlőt és a konyhát, a fürdőket, a takarítószertárt, a különféle raktárakat, és az egész épületet körbejártuk. Elmondta még, hogy mikor vannak az étkezések, az edzéseink, valamint megkaptuk a heti beosztásunkat, aztán elengedett minket, hogy kipakoljunk, Ő pedig visszaindult az irodájába.

- Csajok. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én tuti, hogy az első napokban, bár ismerve magamat, inkább hetekben teljesen el fogok itt tévedni! – fordult felénk egyből Darcy nagy szemekkel, mi pedig jelentésére csak nevetve helyeseltünk, és elindultunk a szobánk irányába.

- Zora alszunk egy ágyban? – pattant mellém Darcy, és vidáman átkarolta a vállamat. Na, jó, most komolyan. Hogy került ő ide? Lecsapott egy legyet, vagy mi? Olyan ártatlannak tűnik. Olyan, mint egy gondtalan óvodás kislány, akinek az lehet a legnagyobb bűne, hogy rászórta valakire a homokot.

- Ha aludhatok alul, akkor igen – kezdtem el vigyorogva alkudozni vele egyből, ő pedig beleegyezve elugrált egy jobb oldali ágyig, majd feldobta a tetejére a lila táskáját. Mindenki körbenézett a szobában, de szinte mindenki a szekrényeknél kezdte. Aminek két nagyon egyszerű oka volt. Az egyik az az, hogy lányok vagyunk, és ha belépünk egy szobába, akkor az első dolog, amit megnézünk, az a szekrény. A második indok pedig az volt, hogy nekünk is voltak benne egyenruháink. És hát őszintén tegye fel a kezét, akit egy kicsit sem hoz lázba az egyenruha.

- Nem is olyan borzasztó ez a hely! – vette ki Nicole az egyik szürke pólóját a polcról, amin az 'ARMY' szó állt fekete betűkkel. – Elvégre kaptunk egy csomó pólót, és gatyát, meg egy bakancsot. Nulla huszonnégyben katonákkal leszünk összezárva, és a délutáni edzésektől végre lesz valami alakom is – osztotta meg velünk gondolatait, amiben be kell vallani, hogy volt valamiféle igazság is.

Miután kipakoltunk, és átnéztük a beosztásokat úgy döntöttünk, hogy körbejárjuk az udvart is, mert azt csak messziről láttuk. Kint a nap melegen sütött, ami érthető is volt, hiszen valahol fél kettő körül járhatott az idő. Közös megegyezés alapján elindultunk az edzőpályák felé. Mindenféle típusú akadály volt; a faltól kezdve a kötélen át, a hálókig, minden. Jelen pillanatban úgy éreztem magam, mintha egy felnőtt játszótéren lettem volna, de volt egy olyan megérzésem, hogy ez csak addig marad így, amíg meg nem tartják az első edzésünket, amin előre láthatóan vért fogunk izzadni. Csajok már birtokba is vették az akadályokat, és be kell vallanom, hogy kifejezetten viccesen néztek ki, ahogy ügyetlenkedtek. Én is odaléptem az egyik feladathoz, ami a fal előtt lógó kötél volt. Kiskoromban is imádtam felmászni mindenhova, úgyhogy már megszokott mozdulatokkal húztam fel magam se perc alatt a barna kötélen, a legvégén pedig felültem a fal tetejére, lábaimat meg előrefelé lelógattam.

- Ezt hogy csináltad?! – nézett rám döbbenten Casy, de ahogy a többiekre is rápillantottam, ők is hasonló arcot vágtak.

- Nem olyan bonyolult – vontam vállas egy halvány mosoly kíséretében. – Még kiskoromban tanultam meg, és ez olyan, mint a biciklizés. Ha egyszer megtanulod, akkor sosem fogod elfelejteni.

- Meg kell, hogy taníts kötelet mászni! A katonáknak tutira bejönnek az olyan lányok, akik fel tudnak itt mászni. Vagy bármi mást meg tudnak csinálni ezen a... a... – nézett körbe Nicole a pályán, de egy pillanattal később már ledermedve áll, és még a mondatot sem fejezte be. – Ó. Te jó ég! – továbbra sem mozdult meg, csak meredten bámult egy pontot, mire mi is odafordítottuk a fejünket. És abban a pillanatban megértettük, hogy Nic mitől döbbent le ennyire. Az eddig zárva lévő kapu most nyitva állt, és vagy ötven katona jött be rajta. Vidámnak tűntek, és egyben fáradtnak is. Már így messziről is látszott, hogy koszosak és sárosak, de ez csak tovább fokozta a látványt. Először nem vettek észre minket, de aztán az egyik elől lévő srácnak ránk tévedt a tekintete, és a mellette lévőnek a mellkasára ütött egy picit, aztán az irányunkba biccentett, mire az értetlen fiú is felénk fordult. Egyre többen vettek észre minket, és a megdöbbenés tisztán látszott az arcukról, ugyanakkor a kaján vigyorukat még ilyen távolságból is képtelenség lett volna figyelmen kívül hagyni.

- Tuti hogy álmodom, csípjetek meg! – motyogta Darcy, aki szinte nyál csorgatva bámulta a katonákat, akik, ha a sejtésem nem csal, akkor ebben a pillanatban indultak el felénk. Legalábbis az elől jövök közül egy kisebb kupac. Én továbbra is ott ültem a fal tetején, és eszem ágában sem volt megmozdulni, mert nem biztos, hogy most épségben le tudtam volna szállni a döbbenettől, így hát inkább nagyokat pislogva figyeltem felülről az eseményeket.

- Helló Hölgyeim! – értek oda hozzánk, fehér fogaikat villogtatva, és nem úgy festettek, mint akik nagyon bánják a jelenlétünket. Nem mintha ők zavartak volna minket, de ez már részletkérdés.

- Sziasztok! – köszönt elsőként Sara, és szőke haját zavarában elkezdte tekergetni ujjai között, és ahogy láttam, a fiúknak ez kifejezetten tetszett.

- Ha gondoljátok, szívesen körbevezetünk titeket! – szólalt meg egy másik, akinek szőke, rövid haja az ég felé állt. A vigyort képtelenség lett volna levakarni az arcáról, és a szemében lévő csillogás is arról árulkodott, hogy nem épp az ebédlőt akarta megmutatni.

- Én már körbevezettem őket! – szólalt meg egy sokkal mélyebb, szigorúbb hang, a hátuk mögül, aminek hatására egy egészen picit összerezdültem. Hogy került ide ilyen hirtelen Jonson hadnagy?

- És a hálórészt is megmutatta nekik, Uram? Ha nem, én szívesen megteszem! – vágta vissza csípőből, mire mindenki felnevetett, az egyikük még le is pacsizott vele, azonban Jonson annyira nem értékelte az ötletét.

- Igazán nagylelkű vagy Bolton! – eresztett meg egy gúnyos vigyort a srác felé. – De azt hiszem, elég világosan elmondtam, hogy a másik nemhez tartozó hálótermekbe, és fürdőkbe tilos belépniük! – nézett körbe szigorúan. – Akinek lenne ez ellen kifogása, annak előszeretettel ajánlom figyelmébe a pályát! – biccentett az akadályok irányába, és ez volt az a pillanat, amikor rám tévedt a tekintete. Nem számított arra, hogy ott fogok ücsörögni, és be kell vallanom, hogy nem zavart volna, ha esetleg nem szúrok neki szemet. Egy pillanatra ledöbbent, de aztán újra felvette a kemény arcát. – Maga hogy került fel oda?

- Öhm... Felmásztam? – kérdeztem vissza reflexből, mert értelmetlennek tűnt a kérdés. Hát vajon hogy kerültem ide? Nem repültem, és mivel nem én vagyok pókember, ezért a falon sem tudtam felmászni, így csak egy megoldás maradt, ezt pedig kötélmászásnak csúfolják.

- Szálljon le onnan! Még a végén baja esik! – nézett rám szigorúan. A pillantásától még a vér is megfagyott bennem. Vajon mennyit gyakorolhatta ezt a nézést?

- Repülök...- dünnyögtem halkan, majd a kötele megragadva elkezdtem leereszkedni, és amint a talaj egy méteres körzetében voltam, elengedtem a kötelet, és egyszerűen leugrottam.

- Hogy mondja? – húzta fel a szemöldökét.

- Sehogy – vágtam rá gondolkodás nélkül, amit így utólag átgondolva, lehet, hogy nem volt olyan jó ötlet.

- Másszon fel! – adta ki a parancsot, mire én csak meglepődve néztem rá.

- De hát most mondta, hogy másszak le, mert...

- Azt mondtam, hogy másszon fel! – vágott a szavamba, és hangja most sokkal erélyesebben csengett.

Egy pillanatig még bámultam rá, majd egy nagyot sóhajtva a kötélhez léptem, és fokozatos húztam fel magamat rajta. Végig éreztem magamon a szigorú tekintetét, és a katonák kíváncsi pillantásait is, ami most kifejezetten zavart.

- Nem rossz! – biccentett egyet Jonson, amikor ismét felültem a fehér fal tetejére. – De legközelebb nem leszek ilyen elnéző, és nem fogom tolerálni a visszaszólást, és a tiszteletlenséget! – fenyített meg továbbra is szigorú tekintetével együtt.

Már épp válaszoltam volna valami frappánsat, de inkább visszacsuktam a számat, és a biztonság kedvéért még alsó ajkamra is ráharaptam, hogy még véletlenül se szóljak semmit. Jonson egy afféle „Én is így gondoltam" fejet vágott, aztán a katonák felé fordult.

- Maguk még mindig itt vannak?! Menjenek el fürdeni, aztán egyenek, mert nem fogják bírni a délutáni edzést! Induljanak meg! – tapsolt kettőt, mire a katonák kissé csalódott arcot vágva elindultak az épület irányába. Az egyiküket kivéve.

A faltól pár méterre állt, karba tett kezekkel, amitől tisztán látszottak izmos karjai. Egy fekete pólót viselt, és egy terep mintás nadrágot. Sötétbarna haja kissé kócosan meredezett az ég feli, ami be kell, hogy valljak, kifejezetten jól állt neki. Zöld szeme még ilyen távolságból is tisztán látszott. Szinte világított. Arca férfias volt, amit határozott vonalú állkapcsa csak tovább fokozott. Jobb karján egy tetoválás volt, de nem tudtam elolvasni, mi van oda írva. Miután egy pillanat alatt feltűnésmentesen végigmértem újra arcára pillantottam. Engem figyelt. Ahogy észrevette, hogy én is őt nézem, ajkait szórakozott mosolyra húzta, majd hátat fordított és elment. Szememmel egészen addig követtem, amíg az ajtó mögött el nem tűnt. Egyszerűen nem tudtam róla elszakítani a tekintetemet. Vonzotta. Nem tudom miért, de képtelen voltam arra, hogy elfordítsam a fejem.

- Ezt most meg kell emésztenem! – pislogott nagyokat Nic, mire elszakadtam a gondolataimtól és az irányába pillantottam. Szinte tátott szájjal bámulta a srác hűlt helyét.

Hát meg tudom érteni. Én sem így terveztem ezt a 'fedezzük fel a tábor többi részét' akciót, és nem akartam felhívni magamra Jonson hadnagy figyelmét. Mert az a legrosszabb, amikor te vagy az első, akinek a nevét megjegyzik. Az sosem abból származik, hogy valami jót tettél, hanem pont ellenkezőleg. De hát már úgy is mindegy. Ezen nem tudok változatni, egy életre megjegyzett magának. Legközelebb majd inkább csendesen meghúzom magam leghátul, hátha nem vesz észre.