- Zora! Tisztában van azzal, hogy miért van itt? És azzal, hogy mit tett? - nézett rám szigorúan az intézmény vezetője. Őszülő haja a szokásos módon hátra volt fésülve. Kissé ráncos arca most fáradtságot tükrözött. Kék szemei meggyötörten csillogtak szemüvege mögül, és egyfolytában engem figyelt. Nem szeretettem, amikor így méregetett, de sajnos sosem tudtam elbújni szigorú pillantásai elől.

Ott ültem a hatalmas irodájában, az asztala előtt, vele szemben, és azon gondolkoztam, hogy ha most nem szólalok meg, akkor lehet, hogy megunja, hogy magával társalog, és egy újabb figyelmeztetéssel elenged. Így hát továbbra is csendben ültem a bőr széken, és a már túl jól ismert irodán végigfuttattam a tekintetem. A halvány krémszínű falakat hatalmas képek díszítették, és két hatalmas ablak is helyet kapott rajta, melyeket bordó függöny szegélyezett. A bútorok sötétbarnák voltak, csak úgy, mit a padló is. Kint már besötétedett, ezért a plafonon elhelyezkedett hatalmas lámpa adott csak fényt. Itt - ott előfordult néhány kisebb virág, amivel próbálták barátságossá tenni a helyet. Hát én valahogy nem éreztem túl meghittnek a szoba hangulatát. Már ha egy ilyen helyen ez lehetséges lenne.

- Na, jó! - sóhajtott fáradtan Mr. Williams, mire kiszakadtam gondolataimból, és kissé unottan pillantottam irányába. Szeme elől fáradtan tolta fel szemüvegét feje tetejére, majd két ujjával megdörzsölte orrnyergét, és egy mély lélegzetet vett. - Nézze Zora! Választhatja a könnyebb vagy a nehezebb utat is. Maga dönt! De szerintem, ha jót akar magának, akkor elkezd beszélni. Nem akarok magának rosszat. Sőt. De ehhez az kell, hogy ne tiltakozzon ellenem ennyire. Segíteni akarok. Azért van itt, hogy megváltozassuk a viselkedését, de ehhez maga is kell. Mert ha maga folyamatosan ellenáll, és egyfolytában azon agyal, hogy hogy tudna innen megszökni, vagy hogy tudná önmagát bajba keverni, akkor előre szólók, hogy sokkal több időt fog a zárt falakon belül tölteni, mint azt eredetileg tervezte! - nézett rám jelentőség teljesen.

Elgondolkoztam a hallottakon, és mérlegeltem. Már itt vagyok lassan két hónapja, és úgy néz ki, hogy még egy ideig nem is megyek sehova. Az meg már teljesen mindegy, hogy esetleg egy hónappal vagy kettővel tovább itt kell maradnom. Ha eddig kibírtam, akkor az a plusz pár hónap nem fog kétségbe ejteni. Így hát megköszörültem a torkomat, majd ráemeltem tekintetem, és úgy csináltam, mintha megadtam volna magam, de ez természetesen szóba se jöhetett. Ilyen könnyen nem fog megtörni.

- Ha azt hiszi, hogy ezzel a kis monológgal meghatott, akkor csak szólok, hogy nagyot téved! Nem velem fog kiszúrni azzal, hogy itt tart még ki tudja meddig, hanem saját magával, ugyanis akkor továbbra is törheti miattam a fejét, és idegeskedhet tovább, hogy mi lesz a következő húzásom - vigyorogtam rá angyalian, szavamban viszont inkább a kisördög bujkált. Mr. Williams egy pillanatra meghökkent. Nem erre a válaszra számított.

Pár másodpercig csak az óra monoton kattogása törte meg a szobában csendet. Mr. Williams engem vizslatott, én pedig határozottan álltam tekintetét. Biztos voltam benne, hogy azon kattognak agytekervényi, hogy miként tudna engem meggyőzni. Mivel tudna hatni rám. Csak van számára egy rossz hírem, bár ezzel már Ő maga is tisztában volt egy ideje. Mégpedig azzal, hogy olyan makacs vagyok, mint talán senki más a földön, és nem tud megtörni. Nem talál egy kiskaput sem, amivel befolyásolni tudná a gondolataimat. Bevallom őszintén ez tetszett. Tetszett, hogy így kifogtam rajta. Hogy még Ő sem volt képes arra, hogy megjavítson. Már ha ez lehetséges volt egyáltalán.

- Renden Zora. Reménykedtem, hogy nem kell ilyen döntést hoznom, de nem ad más választást - szólalt meg hosszas hallgatás után, majd a fiókjába nyúlt, és előhúzott egy sárga mappát.

Érdeklődve figyeltem minden mozdulatát. Kíváncsivá tett, ezúttal mit eszelt ki számomra, mert ez idáig egyik módszerében sem szerepeltek sárga dokumentumok. Kibontotta a borítékot, majd egy hossza pillantás után elém rakta a lapokat. Ez volt az a pillanat, amikor hirtelen a szívem kihagyott egy ütemet, és reménykedtem, hogy csak rosszul látok. Újra és újra elolvastam a lap elején álló pár szót, de minden egyes alkalommal ugyan azokat a betűket láttam.

- Ez... Ez mégis mi? - kaptam fel hirtelen a tekintetemet, és feszülten vártam, amíg magyarázatot nem ad. Rémültem a nyakláncomhoz kaptam, és a fém tárgyat idegesen forgattam ujjaim között.

- Ez egy katonai iskola - közölte velem halál nyugodtan, mintha csak azt mondaná, hogy ma reggel kék zoknit vett fel.

- Nagyon jól látom, hogy mi van ide írva, de nem értem, hogy mi közöm van nekem ehhez?! - hangomból tisztán ki lehetett hallani az értetlenséget, és talán még egy kis riadtság is megbújt benne, de azt próbáltam leplezni.

- Az igazság az, hogy nagyon is sok köze lesz ehhez - nincs jó előérzetem. - Beszéltem a nevelőszüleivel Zora, és közös megegyezés alapján arra jutottunk, hogy ide a mi intézményünk már kevés. Ezért úgy döntöttünk, hogy áthelyezzünk a kaliforniai katonaképző táborba, ahol a hátralévő büntetését le kell majd dolgoznia.

Lefagytam. Ezt nem teheti meg. Nem tehetik meg. Értem én, hogy hibáztam. Immáron sokadszorra, mert tény, hogy nem most sodortam magam először bajba. Tény, hogy rengetegszer megfordultam már ebben az irodában a tetteim miatt, de ennyire azért nem vagyok rossz. Értem, hogy dühösek, de ezt nem tehetik. Nem küldhetnek el egy koszos, katonákkal, és felügyelőkkel teli helyre, ahol még annyi szabadságom sem lehet, mint itt. Ennyire nem lehetnek kegyetlenek. Hitetlenül bámultam rá, és próbáltam elfojtani magamban az épp felszínre kívánkozó feszültségemet.

- Ezt maga sem gondolta komolyan! Biztos vagyok benne, hogy csak ezzel próbál rávenni, hogy megadjam magam! - ültem feljebb a székben és magam előtt összefontam a karjaimat. Reménykedtem benne, hogy kijelenti, hogy igazam van és csak viccelt ezzel az egésszel, és tényleg ez volt a célja, hogy rám ijesszen. Azonban a várt nevetés elmaradt, ezzel együtt pedig az utolsó remény is apránként kezdett szivárogni a lelkemből.

- Nem, ez nem csak egy vicc. Holnap reggel fél nyolcra magáért jön egy kisbusz, ami elviszi a táborba, és pár magácskával egy helyzetben lévő fiatalt, másik intézetekből.

Meredten bámultam az előttem ülő, kissé öregedő férfit. Nem hittem volna, hogy valaha fogok ennyi dühöt érezni iránta. Eddig sem kedveltem túlságosan, de most rá tudtam volna borítani a köztünk lévő hatalmas asztalt.

- Nézze Zora! Én minden lehetőséget megadtam a számára. Türelmes voltam. A végsőkig reménykedtem benne, hogy nem lesz erre szükség, de nem hagyott más választást. Tisztában vagyok vele, hogy most dühös rám, és a nevelőszüleire is, de mi csak jót akarunk magának, és...- nem hagytam, hogy bejfejezze a mondatot. Indulatosan felálltam, kis híján a széket is majdnem feldöntöttem, majd az asztalára támaszkodtam és mélyen a szemébe néztem.

- Ha azt hiszi, hogy ezzel segítenek, akkor nagyot téved, és maga sokkal ostobább, mint az valaha gondoltam. És ami a nevelőszüleimet illeti. Nyugodtan mondja meg nekik, hogy menjenek a fenébe. Nem ismernek. Fogalmuk sincs, hogy ki vagyok, és hogy milyen vagyok. Fogalmuk sincs semmiről. Maguknak könnyű innen az asztal mögül megmondani, hogy mit csináljunk, de akár csak pár percre képzeljék magukat a helyembe, és azután ítélkezzenek felettem! - mondandóm végére már egy egészen magas hangszínt ütöttem meg. Ideges voltam. Hatalmas önuralom kellett ahhoz, hogy ne kezdjek el törni, zúzni az irodában.

Mr. Williams lassan, kimérten felállt a hatalmas bőr székéből, megigazította magán fekete öltönyét, majd mintha a tükörképem lenne, Ő is az asztalra támaszkodott, és közelebb hajolt. Tisztán lehetett róla érezni, hogy ideges. Tudtam, hogy most végleg feldühítettem és az eddig nyugodtnak tűnő férfinek már nyoma sincs.

- Már döntöttünk. Nem fogom megváltozatni a döntésemet, úgyhogy azt ajánlom, hogy vegyen vissza a hangszínéből, és válogassa meg a szavait, mert tudok ennél sokkal rosszabb megoldást is! - hangszíne kimért, és fenyegető volt. Utáltam, amikor valaki kimérten beszélt. Inkább kiabáljon, vagy bánom is én mit csinál, de ezt a beszédstílust ne folytassa tovább. - Én egy végtelen türelmes ember vagyok, de magácska már így is átlépett egy bizonyos küszöböt, amit nem szabadna. Ha én nem tudtam megtörni, akkor majd Mr. Jonson biztosan nagyobb sikerrel jár, és majd Ő képes lesz némi tiszteletet magába nevelni - mondandója végére fokozatosan halkult el, mígnem végleg csöndben maradt. Nem szólaltam meg, csak keményen farkas szemet néztem vele. Állta a pillantásomat. Egy pillanatra sem rezdült meg az arca. - És ha most megbocsát, nekem még rengeteg dolgom van. És magának is. Ha holnap reggel nem lesz a főbejáratnál pontban fél nyolckor, én magam fogom kirángatni a buszig, és egy cseppet sem fog érdekelni, hogy a holmija magánál van-e, vagy sem.

És ez volt a végszava. Nem szólalt meg többször, csak visszaült a hatalmas fekete székbe, és a papírok között kezdett pakolászni. Idegesen fújtattam egyet, majd hosszú, és gyors léptekkel haladtam az ajtó felé, amit egy határozott mozdulattal rántottam fel, és léptem ki a folyosóra, majd hangosan becsaptam magam után. Az üres folyosón visszhangzott a tölgyfaajtó csapódása, de ez engem jelen pillanatban egy cseppet sem érdekelt. Régen érzetem magamban ilyen szintű feszültséget, és nem tetszett, hogy újra rám tört. Általában az ilyeneknek nem szokott jó vége lenni. Sietős léptekkel indultam el a szobám felé, ami az épület egyik legtávolabbi pontjában volt, de jelenleg ha kellett volna a világ végéig is elfutottam volna, csak azért, hogy egyedük lehessek. Nem akartam senkivel találkozni, mert féltem, hogy még idő előtt kitör belőlem a feszültség. Mire a szobámhoz értem, már szinte futottam. A hosszú üres folyosó falainak monotonitását egy-egy sötét ajtó törte meg. Sebesen haladtam el mindegyik előtt. Nem éreztem jól magam. Olyan volt, mintha minden ajtó mögül engem figyeltek volna. Frusztrált.

Óráknak tűnő percek után szinte beestem a szobám ajtaján, majd ugyan ilyen lendülettel csuktam be magam mögött a fa tákolmányt. Hátamat nekidöntöttem, majd próbáltam nagyokat lélegezni, hogy sikerüljön egy kicsit lenyugodnom. Kezemet szorosan szám elé helyeztem, hogy még véletlenül se törjön fel belőlem valamiféle keserves sírás, de könnyimnek nem tudtam megálljt parancsolni, és patakokban kezdtek lefolyni arcomon. Lassan lecsúsztam a földre, és úgy sírtam tovább. Kezeimmel átöleltem felhúzott térdeimet, és hosszas percekig csak ültem ott. Gondolatok ezrei cikáztak a fejemben, amik szép lassan az idegösszeroppanás szélére vittek. A szobában csak a szipogásom hallatszott, én mégis úgy éreztem, hogy hatalmas hangzavar van, amit fejemben lévő káosznak köszönhetek. Egyszerűen nem tudtam őket elcsitítani. Próbáltam elterelni őket jó irányba, de folyamatosan emlékképek úsztak elém. A nyakamban lógó medálért nyúltam és szorosan lehunytam a szemeimet, és mély levegőket vettem. Ez valamennyire megnyugtatott, de továbbra is úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban újra feltörhet a sírásom. Fogalmam sincs, meddig ülhettem ott. Teljesen elvesztettem az időérzékemet.

Lajhárokat megszégyenítő lassúsággal álltam fel ideiglenes helyemről, majd megindultam az apró fürdőszobába, ami a szoba egyik sarkában kapott helyet. Hideg vízzel megmostam az arcomat, majd percekig csak bámultam a saját önarcképemet a tükörben. Szemeim pirosak voltak a sírástól, alatta pedig kisebb karikák húzódtak. Orcám kissé felpuffadt a számat pedig ismét sikerült cserepesre rágnom, ami eddig fel sem tűnt. Egy utolsó pillantás után visszaléptem a hálóhelységbe, ami csupán csak négy bútorból állt. A szekrényem elé léptem, és az aljából előhúztam a sporttáskámat, majd azt a pár ruhadarabot, ami nálam volt, szépen egyesével belepakoltam. Sajnos túl gyorsan végeztem, ezért nem sikerül túl sokáig lekötni a gondolataimat. Újból elkezdtem remegni az emlékek hatására, ezért sietősen az éjjeliszekrényemhez léptem, ahonnan sietős mozdulatokkal kaptam fel a nyugtatómat. Mivel a szervezetem már túlzottan hozzászokott a gyógyszerhez, ezért kettőt vettem be, mert két pirula volt csak képes hatni. Lefeküdtem az ágyra és vártam. Vártam, hogy megszűnjön a fejemben a zaj. Pár perc után már kezdtem érezni a tabletták hatását. Jól esett. Bágyadtan hunytam le szemeimet, és hagytam, hogy minden végtagom ellazuljon, és hogy az agyam szép lassan kikapcsoljon. Legalább így este lehetett egy kicsit nyugtom. Az egyetlen napszak, amikor az agyam nem kattog monoton módon.

A nyugtatóknak hála sikerült átaludnom az egész éjszakát, olyannyira, hogy reggel még kissé nehezemre is esett felkelni, de sajnos most nem tehettem meg, hogy az ágyban heverésszek, mert tegnap este Mr. Williams a lelkemre kötötte, hogy meg ne forduljon a fejemben, hogy esetleg kések. Ez alatt az idő alatt, amit itt töltöttem, sikerült megtapasztalnom, hogy nem szokott viccelődni, így ha azt mondja, hogy képes saját kezűleg felcipelni a buszra, akkor tényleg megteszi. Így hát még kissé álmosan keltem ki az ágyamból, ez alkalommal utoljára, és közvetlen a fürdőbe vettem az irányt. Mivel este a zuhanyzás kimaradt, ezért ez volt az első dolgom. Jól esett a meleg víz. Egész testemet ellazította. Órákig tudtam volna csak ott állni, és élvezni, ahogy a forró víz nyugtató hatással van rám. Viszont erre most nem igazán volt lehetőségem, mert már így is kissé késésben voltam. Fürdés után gyorsan megmostam a fogamat, és kifésültem hosszú, hullámos hajamat. A fürdőben lévő maradék holmimat is bepakoltam a bőröndömbe, végül pedig magara kaptam a tegnap előhagyott ruhadarabokat, ami egy fekete rövidnadrágot, és egy fehér ujjatlan pólót takart. Még utoljára körbepillantottam a szobában, hogy nem-e hagyok itt valamit, végül a táskámat a vállamra kapva hagytam el véglegesen a helységet.

Nem hittem volna, hogy valaha fogok ilyet mondani, de most ha lehetett volna választásom, akkor szívesebben maradtam volna itt. Nem akartam elmenni egy olyan helyre, ahol sokkal keményebben bánnak az emberrel, mint kéne. Megmondom őszintén, hogy belsőm legmélyén egy kis félelem is bujkált. Igen. Féltem az ismeretlentől. Fogalmam sincs, hogy mi vár majd ott rám.

Csendes léptekkel indultam el a megbeszélt helyre, vagyis a főbejárathoz. Mr. Williams már ott állt, egy idegen férfival az oldalán. Ilyenkor azért tényleg elgondolkozom, hogy szokott-e ez az ember egyáltalán aludni? Hiszen még fél nyolc sincs, de Ő már makulátlan kinézettel itt van. Hihetetlen.

- Szép jó reggelt Kisasszony! - köszönt rám egy halvány mosollyal az arcán, de nekem inkább tűnt grimasznak, mint mosolynak.

- Ennél szebbet...- dünnyögtem az orrom alatt, majd egy kamu vigyort az arcomra varázsolva én is kinyögtem egy 'jó reggelt' féleséget.

- Ő itt Travis százados - mutatott az egyenruhás pasasra, aki csak biccentett egyet. Ha nem lett volna rajta az egyenruha, akkor is meg lehetett volna állapítani, hogy katona. Tartása merev volt, kezeit háta mögött összekulcsolta, kis terpeszben állt, valamint a széles vállai is arról adtak meggyőződést, hogy ezzel az emberrel nem ajánlatos kötözködni. - Ő fog elkísérni titeket a táborba, csak hogy biztosak lehessünk benne, hogy semmi nem fog történni az úton. Minden hónap végén jelentést fog nekem adni a teljesítményéről, valamint az állapotáról. - ez igazán remek. Szóval egyfolytában ott lesz a nyomomban, és minden mozdulatomat figyelni fogja. Szuper.

- Na! Azt hiszem mindent elintéztünk! - csapta össze hatalmas tenyereit Mr. Williams.

- Igen. Amíg maguk váltanak pár szót, ezt kiviszem a buszba! - nyúlt a táskámért Travis százados. A számomra kissé nehéz táska neki meg se kottyant. Bár a férfi méretét elnézve az lenne a meglepő, ha alig bírná el. Követtem tekintetemmel az irányát, egészen addig, amíg Mr. Williams meg nem szólalt.

- Nézd Zora! - ajjaj, ez nem jól kezdődik. Már az sem jelent jót, ha így kezdi a beszédét, de az dobott rá még egy lapáttal, hogy most tegezett. Egyszer tette csak ezt, amikor legutóbb egy regény hosszúságú hegyi beszédet tartott. - Ez már nem játék. Itt katonákat képeznek, és nem pedig szabad szájú tini lányokat, úgyhogy kétszer is gondolt át a mondandódat, mielőtt kinyitod a szádat. Neked csak annyi a dolgod, hogy szót fogadsz, és nem feleselsz vissza, valamint betartod a szabályokat. Ne akarj kitűnni a többiek közül, inkább csendesen húzd meg magad.

- Vallja be, hogy maga kifejezetten élvezi ezt a helyzetet - néztem rá hunyorogva, de nem azt a reakciót kaptam, mint amire számítottam.

- Nem. Egy cseppet sem élvezem - mosolyodott el kissé szomorúan, de biztos vagyok benne, hogy ezt csak az álmosságtól képzeltem oda. - Most még azt hiszed, hogy, ezzel rosszat teszünk neked, de egy nap majd rájössz, hogy ez nem így van, és hálás leszel mindezért - mondandója közben egy lépéssel közelebb lépett, és egyik kezét a vállamra helyezte. Még hogy megköszönni azt, hogy elküld egy vér fagyasztó helyre. Na, ne már.

- Most csak magát akarja ezzel vigasztalni, hogy elfojtsa a lelkiismeretét! - Néztem rá keserű mosollyal, de mondatom hallatára Mr. Williams hitetlenül felnevetett és megrázta a fejét.

- Vigyázzon magára Kisasszony! - kezét a vállamról felemelte és a fejem oldalára helyezte, majd végigsimította hajam, aztán egy halvány mosoly után hátat fordított és eltűnt az épület belsejében. Egy pillanati még álltam ott, és az előbb történteket emésztettem. Nem tudtam hová tenni az Mr. Williams viselkedését.

- Kisasszony! Indulnunk kell! - kiabált oda hozzám a katona, aki már a busz mellett állt. Vetettem egy utolsó pillantást az épületre, majd elindultam a jármű felé. A tavaszi időjárásnak köszönhetően kellemes volt az idő, és a kissé hűvös szellő még kellemesebbé tette a levegőt. Éreztem magamon a buszban ülők tekintetét az ablakon keresztül, ami most kissé zavart. Travis megvárta, amíg fellépek a buszra, aztán Ő is felszállt.

- Keressen magának egy helyet! Öt óra lesz az út. Ha rosszul érzi magát, vagy valami problémája van, akkor szóljon! - egy bólintással jeleztem, hogy megértettem, és tudomásul vettem az utasításait. Megfordultam és körbepásztáztam az arcokon. Velem együtt kilencen voltunk az utas térben. Mindegyiküknek volt valami sajátossága. És ez tetszett. Látszott rajtuk, hogy mindegyiküknek van egy határozott személyisége, véleménye, és látásmódja. Olyanok voltak, mint én.

Mindannyian egyedül ültek, és bár tudtuk, hogy jelen helyzetben csak egymásra számíthatunk, most mégis inkább csöndbe burkolózva figyeltük egymást. Szerencsémre a kis buszban még volt egy teljesen üres hely, így hát ott foglaltam helyet. A sofőr szép lassan elindult a járművel, ezzel együtt pedig haladtunk az új életünk felé.