Annyira boldog voltam, hogy valószínűleg abban a pillanatban az egész világon nem élt boldogabb ember nálam. Az a kis kártya akkora reménnyel töltött el, hogy egy ideig nem is tudtam elhinni, hogy mi is történt, így hazafelé menet annyi embernek mentem neki, amennyi csak élt Dél-Koreában. De abban a pillanatban egyáltalán nem zavart. Mikor hazaértem jutott csak eszembe, a kanapén üldögélve, hogy valamit elfelejtettem. Elengedtem a nyakamban lévő kártyát és összeráncolt szemöldökkel néztem magamat a tévében.

- Szerinted MinMin, mi lehet az, amit elfelejtettem ? - vettem le nyakamból a passz tartót, de kis kutyánk csak egy boldog ugatással felelt. - Hm... - simogattam az állat fejét, majd hirtelen beugrott. - A szülői ! - álltam fel azonnal és kiabálásommal nem kis ijedelmet okoztam szerencsétlen kutyának. - Hülye Choa, hülye Choa - ütögettem a homlokomat, miközben belebújtam a cipőmbe. A karórámra nézve két dolgot is megállapítottam egyszerre, hogy leállt és hogy öt óránál tette mindezt. Nekem pedig hatra kellett a suliba mennem. Úgyhogy csak reménykedtem benne, hogy csak nemrég állt le az óra. Gyorsan bezártam magam mögött az ajtót és telefonomon útközben megnéztem az időt. Mikor megláttam, hogy tíz perc múlva kezdődik a szülői, a suli pedig fél órára van innen, azonnal futásba kezdtem. Gondolkodjunk pozitívan; legalább nem késed le az egészet... Még magamat se tudom rendesen megnyugtatni. - A francba már, hogy velem mindig ilyen történik - dühöngtem futás közben és szerencsére még épphogy, de elértem a buszt, ami elvitt egyenesen a sulihoz. Még maradt hét percem oda érni, ami azt jelentette, hogy körülbelül tizenöt percet fogok késni... Remek. Sóhajtva neki döntöttem fejemet az ablaknak és szememet lehunyva próbáltam kifújni magamat legalább addig, amíg meg nem érkezek, hogy lehetőleg ne egy félőrültre hasonlítsak. Bár ne aludtam volna közben el.

Arra ébredtem, hogy fejem nagyot koppant az ablaküvegen, így feljajdulva hajoltam el és dörzsöltem meg a szememet. Ásítva megnéztem, hogy hol járunk, de mikor megláttam, hogy kettő megállóval túlmentem azonnal megállt a szívem. Táskámat megragadva felugrottam és őrültek módjára nyomkodtam a leszállásjelzőt, ami miatt nem értünk ettől függetlenül előbb a következő megállóhoz. Mindenki úgy bámult rám, akár egy őrültre, de ez cseppet sem zavart, mert nagyon is sietnem kellett. Amint kinyíltak az ajtót én szinte leugrottam a busz lépcsőjéről és sprintelésbe kezdtem az ellenkező irányba. A telefonom leellenőriztem az időt és úgy éreztem menten leáll a szívem. Ott már tudtam, hogy a végére fogok csak beesni, de attól még mindent beleadtam a futásba. Legalább a tanárt el akartam kapni, hogy négyszemközt azért elmondhassa a fontosabb dolgokat nekem.

Már láttam az iskola épületét így még gyorsabbra vettem a lépteimet és szúró oldallal folytattam utamat. A tüdőm szinte égett és kezdtem szédülni, de mindenképp el akartam még kapni az öcsém tanárát. Több szülő mellett is elfutottam, miközben a lépcsőn haladtam, hogy eljussak a terem felé. A nézésükkel különösebben nem foglalkoztam, de sejtettem, hogy miként is figyelhettek engem. Sokan nagyon aranyosak voltak, de volt egy pár szülő, akikkel nagyon nem jöttem ki jól. Szinte becsúsztam a terembe, ahol szerencsémre még az asztalánál pakolt Lee tanárnő. Rövid fekete haja ide-oda lengett, miközben mindent a helyes mappájába tett.

- Elnézést a késésért - hajoltam meg előtte és hangomra felkapta a fejét, majd mosolyogva megigazította a szemüvegét.

- Sejtettem, hogy késni fog, így még egy kicsit várakoztam hátha megérkezik. Üljön csak le - mutatott az egyik székre, mire hálásan elmosolyodtam és leültem a padba. Régen volt már, hogy én gimis voltam, így nosztalgikus érzés volt itt ücsörögni.

- Itt vannak a következő havi programok - rakott le elém egy papírt, amit gyorsan átfutottam, majd beraktam a táskámba. - De gondolom jobban érdekli most önt JuWon - húzott mellém egy padot és arra leülve félig felém fordult és lábait keresztbe téve könyökölt az asztalra és támasztotta meg kezein az állát.

- Ugye minden rendben van vele ? - kérdeztem kicsit aggódva, mire Lee tanárnő elgondolkozva nézett felém.

- Jól van, ahogy én látom és ahogy a többi tanár mondja. Bár van valami, ami egy kicsit aggaszt - tette hozzá, ami miatt az eleinte keletkezett nyugalmam egy szempillantás alatt elillant és nagyot nyelve hallgattam tovább a nőt. - Nem tudom ezt mennyire meséli el otthon, de mostanában egyre többször kéredzkedik ki az órákról. Kiengedjük, hisz tudjuk a helyzetét, de őszintén egy kicsit aggódom miatta. Egyszer megnéztem merre is megy és a mosdók felé tartott...

- Egyáltalán nem említett semmit sem - ingattam meg lassan a fejemet és kezeimet ökölbe szorítva gondolkoztam el, hogy vajon mit csinálhat a vécében. - A gyógyszerei... Azokat vinni szokta magával ? - jutott hirtelen eszembe valami és a tanárnő szomorú mosolyát látva hirtelen elakadt a lélegzetem.

- Szóval egyre gondolunk - mondta, ami miatt élesen beszívtam a levegőt és megpróbáltam nem szétverni a padot a hirtelen jött ingerültségem miatt. - Szerintem el kéne kísérnie legközelebb az orvoshoz őt.

- Lehetséges, hogy ismét erősebb gyógyszerre lenne szüksége ? - gondolkoztam hangosan, mire a tanár egyetértően bólintott.

- Úgy tudom, hogy nem jár be testnevelésre, így nem hinném, hogy a túl sok mozgás miatt lenne a probléma. Sokkal inkább... - harapta el a mondat végét és nem is kellett folytatnia, jól tudtam mire értette.

- Sokkal inkább azzal van a gond, hogy telik az idő - mosolyodtam el szomorúan. - Kérem, viselje gondját, ahogy eddig is - hajoltam meg ültömben.

- Ne aggódjon, nem a maga hibája. Önnél jobb nővért nem is kívánhatna JuWon - magyarázta együttérzően és szavait hallva hasogatni kezdett a szívem és éreztem, hogy szemeim megteltek könnyekkel. A torkomban a gombóc szinte fojtogatott és kezeim remegni kezdtek.

- Köszönöm - néztem fel az idős hölgyre, majd felálltam, meghajoltam és a többi papírt is a táskámba gyűrve lassan kisétáltam a teremből. Egyáltalán nem siettem annyira, mint idefelé jövet és nem is néztem nagyon merre megyek. Hagytam, hogy a lábam vezessen. A gondolataim megteltek JuWonnal és azokkal az emlékekkel, amikben kiderült, hogy szívbeteg. Annyi fájdalmat, mint akkor, soha nem éreztem még. Mintha a szívemet facsargatnák, majd szépen lassan hagynák, hogy meghaljon. Hasonló érzés volt, mint mikor jött a hír, hogy a szüleink meghaltak. Több napon keresztül nem ettem, ettől függetlenül viszont WonWont etettem. Féltem, hogy valami vele is történni fog és teljesen egyedül maradok. Viszont ezzel az állandó félelmemmel bevonzottam a bajt és talán végül pont én tettem JuWont beteggé. Fájt a szívem miatta és legszívesebben átvettem volna a betegségét, mivel szörnyű volt látni, ahogy néha szenvedett. Csodálattal néztem rá, hogy minden ellenére még mindig ugyanolyan volt a személyisége, mint régen. Ő sokkal erősebb volt nálam. Én helyette is aggódtam a múlt, a jelen és a jövő miatt is.

Végül valahogy felszálltam a buszra és el is jutottam vele a mi megállónkig. Fogalmam sem volt, hogyan is csináltam, ugyanis abban a lelki állapotban nem igazán hittem abban, hogy hazajutok. Mikor leléptem a buszról, jöttem csak rá, hogy milyen sötét is volt. Annyira elment az idő, hogy már be is sötétedett, így kis félelemmel a gyomromban haladtam a mi utcánk felé, amikor is megpillantottam a megálló végén ácsordó alakot. Végignézve rajta, könny szökött a szemembe és lassan megindultam felé.

- Szia noona - integetett JuWon, de nem is méltatva válaszra kitártam a karjaimat és átöleltem a derekát. - Valami baj van? - tolt el magától rögtön és aggódva nézett le rám.

- Idióta, felelőtlen. Hogy nekem mindig aggódnom kell miattad - ütöttem mellkasát, ami miatt csuklómat megfogva állított le és ölelt magához szorosan.

- Sajnálom Choa... Csak úgy örültél, hogy gyengébb lett a gyógyszerem, ezért... Nagyon sajnálom - motyogta a hajamba, mire szipogva belemorogtam a pólójába. Éreztem ahogy neki is rázkódott a teste, így erőt véve magamon visszatartottam további könnyeimet és ellépve tőle komolyan a szemeibe néztem. Mikor megpillantottam könnyes arcát, majd megszakadt miatta a szívem, így kezemet felemelve megtöröltem a pólóm ujjával és halványan elmosolyodva belekaroltam és elindultam a lakásunk felé.

- Jövő héten elmegyünk a kórházba együtt - mondtam.

- Oké - szipogta.

- És most veszünk fagyit - folytattam, amire csak egy bólogatás volt a válasza és még közelebb húzott magához, mintha csak attól félt volna, hogy mérgemben itt hagyom. Kettesben, egymásba kapaszkodva baktattunk a kisbolt felé, miközben mind egyre gondoltunk; a jövőre.

Értetlenül álltam két nappal később a Big hit épülete előtt és azon gondolkoztam, hogy vajon JungKook honnan szerezte meg a számomat és egyáltalán miért hívott ide pont vasárnap. Tegnap este küldött egy üzenetet, hogy ma reggel legyek az ügynökség előtt, de dunsztom sem volt, mit szeretett volna. Hálás voltam neki, így szó nélkül eljöttem, de mikor megpillantottam a bejáratnál szobrozó őröket egy kicsit hátrahőköltem. Bár a kis staff kártyám adott egy kis erőt, így viszonylag egyenes háttal és felszegett fejjel sétáltam a bejárat felé.

- Már megint te? - sóhajtott fel az egyik.

- Már jó ideje nem láttunk, azt hittük feladtad - tette hozzá a másik, amin szélesen elvigyorodtam.

- Én sosem adom fel - kacsintottam, ami miatt mindkét férfi összerezzent.

- Szerintem most éppen megátkozott minket - szólalt meg a bal oldali, ami miatt tátott szájjal kapkodtam levegő után.

- Vagy csak tikkel a szeme - gondolkozott a jobb oldali.

- Ja, lehet éhes - egészítette ki a gondolatmenetet a másik, ami miatt nagyon felnevettem.

- Bunkók - szűkítettem össze a szememet és mentem volna be köztük, csakhogy természetesen nem engedtek és karjukkal védték az ajtót, ami a mozdulatra természetesen kinyílt. - Most tényleg hivatalos ügy miatt vagyok itt - magyaráztam és az arcukba nyomtam a kártyámat.

- Ezt meg honnan szerezted ? - lepődött meg az egyik biztonsági őr és társa is kikerekedett szemekkel bámulta a kis kártyát.

- JungKooktól kaptam. Én vagyok a személyi menedzsere - hajoltam meg egy kicsit, majd vigyorogva néztem a két pasas elképedt arcát. - Szóvaaaal, most már beengednek ? - döntöttem oldalra a fejemet, azonban még mindig nem mozdultak.

- Lehet hamisítvány - gondolkozott az egyik.

- Bár az is igaz, hogy JungKook valóban említett valamit egy lányról - tette hozzá a másik. Én pedig türelmetlenül ácsorogtam köztük és próbáltam átjutni a kis résen, csakhogy beszéd közben karjukat mindig úgy mozgatták, hogy ne férjek be.

- Aish... Az istenit már ! - csattantam fel, ami miatt végre ismét rám figyeltek. - Figyeljenek, hívják ide JungKookot és ő majd elmondja azt, amit tulajdonképpen tőlem is hallottak - raktam magam előtt keresztbe a karomat és úgy bámultam a két hatalmas férfira.

- Nem kell ide hívni, mert itt vagyok - szólalt meg mögöttünk egy hang, ami miatt boldogan kaptam hátra a fejemet.

- JungKook ! - vidultam fel azonnal és arrébb léptem, hogy az őrök előtt tudjon állni.

- Körbe küldtem a cégnél a képét, de úgy látom magukhoz nem jutott el - állapította meg homlokát ráncolva, majd elmosolyodva felém mutatott. - Ő itt mostantól a személyi menedzserem, úgyhogy legyenek szívesek beengedni - magyarázta, mire mind a két őr felém kapta a fejét és teljesen lesokkolva nézték a vigyorgó képemet.

- Dehát ez a lány már többször is be akart törni... Mégis miért őt választotta ?

- Mert szimpatikusnak találtam - rendezte le ennyivel a kis maknae és már be is sétált az épületbe. Én még gyorsan kinyújtottam a nyelvemet az őrökre, majd JungKook után szaladva értem be őt.

- Köszönöm, hogy kimentettél - néztem fel rá, mire zavartan megvakarta a fejét.

- Semmiség, hisz én hívtalak ide - válaszolta, majd befordult az egyik folyosón. Én az elején egy pillanatra megtorpantam, hisz még most is nehezen hittem el, hogy ezúttal nem belógtam, hanem legálisan tartózkodhattam az épületben. Egy hatalmas vigyorral az arcomon futottam JungKook után és döntöttem el, hogy valamivel muszáj leszek meghálálni a kedvességét.

Az egyik stúdióhoz vezetett, ahová belépve szörnyű nagy rumli fogadott. Nem egészen értettem, hogy mégis miért hozott ide az igen szótlanná vált fiú, így érdeklődve fürkésztem az arcát, ami még mindig igazán rémült volt, ha velem beszélt.

- Szeretném, ha kicsit rendet tennél. Elég nagy rumlit hagytam itt magam után, viszont nem szeretném, ha hyung ezt meglátná, hisz ez az ő stúdiója, így megkérhetlek arra, hogy kitakarítasz ? - tette össze két kezét és kérlelő szemekkel bámult az arcomba. Először a meglepettségtől egy szót nem tudtam szólni, de végül sóhajtva bólintottam, hogy megcsinálom. - Köszönöm - könnyebbült meg a fiú. - Csak tedd rendbe a helyet, de ne dobj ki egy papírt sem, különben még én sem tudlak itt tartani - magyarázta, majd kicsit meghajolt és elhagyta a szobát.

- Hogy képes valaki ekkora kupit csinálni ? - sóhajtottam fel és ingujjamat feljebb tűrve kötöttem fel a hajamat és láttam neki a pakolásnak.

- YoonGi szemszöge -

Megbeszéltem mindent a zeneszerző csapatunkkal így fáradtan és kissé zsongó fejjel sétáltam vissza a studiómba, az én kis nyugodt zugomba, hogy aludhassak egyet, majd belevethessem magamat az egyik tervezett dal folytatásába. Igazából már pár napja nem aludtam túl sokat, így úgy éreztem enélkül a pihenés nélkül biztosan kipurcanok. Még szerencse, hogy kimentem venni egy kis kávét. Nagyot kortyolva az erős italból nyomtam le a stúdió kilincsét, de arra nem számítottam ami végül bent fogadott. Szörnyű rikácsolásnak lettem fültanúja, ami teljesen ki is űzte szememből az álmot. Komolyan, mintha csak egy macska kornyikálását keverték volna egy fűnyíró hangjával... Meredten bámultam a földön négykézláb pakoló lányra, aki észre sem vette jelenlétemet a telefonjából szóló zene és a saját hangja miatt. Ugyan háttal volt nekem, így is feltűnt lilás haja, amit egy konytba fogott a feje tetején, hogy ne zavarja a pakolásban. Hol láttam már én ezt a hajat ? Lázasan kezdtem el kutatni félig halott aggyal az emlékeim között és kezdett is valami rémleni. " Mr. Seggfej ? " Oh, neee. Csak őt ne. Amilyen csendben bejöttem, úgy próbáltam ki is menni, csakhogy mikor kezei között megláttam a kottapapírjaimat önkéntelenül is megtorpantam és idegesen csaptam be magam mögött az ajtót. Erre a hangra már ijedten kapta fel a fejét és hátralesve kapcsolta ki a zenét és halkult el szerencsére ezzel együtt ő is. Kikerekedett szemeit figyelmen kívül hagyva mentem hozzá közelebb és lehajolva kitéptem kezei közül a papírjaimat.

- Mégis mi jogon nyúlkálsz te a cuccaimhoz ? - néztem mélyen a szemeibe, ami miatt meglepetten hőkölt hátrébb.

- Bocsánat, csak gondoltam lerakom őket az asztalra - magyarázta, válaszát hallva csak gúnyosan elmosolyodtam és érdeklődve fürkésztem az arcát.

- Mit keresel itt egyáltalán ? Megint belógtál, hogy találkozhass velem ? - vontam fel egyik szemöldökömet és kérdéseimet hallva hitetlenül felnevetett és hirtelen megbökte a vállamat, ami következtében leültem a földre.

- Ne légy annyira eltelve magaddal Mr... Khm... Más miatt jöttem - harapta el sértése végét és megragadta szabad kezemet. Egyszerre lepett meg az egész és lettem dühös miatta, ugyanis gyűlöltem a testi kontaktust másokkal. Főleg idegenekkel... - Kérlek, segíts nekem dalt írni - fakadt ki mire azonnal kirántottam kezemet gyenge szorításából.

- Egy: ne érj hozzám. Kettő: nincs semmi okom arra, hogy segítsek neked - mondtam ki a valós tényeket, mire megremegett az ajka és szomorú szemeit leplezve egy mosolyt erőltetett az arcára.

- Sejtettem, hogy nem lesz ilyen egyszerű meggyőznöm téged - sóhajtott fel, majd felállt és csípőre tett kezekkel és határozott szemekkel nézett le rám. - De nehogy azt hidd, hogy ennyivel feladom. Mostantól minden nap azon leszek, hogy meggyőzzelek - kacsintott, mire az egész testemen borzongás futott végig. - Én Park Choa, ráveszlek, hogy segíts nekem - mutatta felém staff kártyáját, majd megfogta táskáját és hátat fordítva nekem kisétált az ajtón. Mégis ki ez a lány ? Még mindig igen sokkos állapotban felkeltem a földről, majd farmeremet leporolva az asztalomhoz léptem és leraktam rá a kezemben lévő lapokat és a kávémat. Tekintetem viszont megakadt pár elrendezett papír tetején, amikre kis cetlik voltak ragasztva. " Félig kész mestermunkák. Tanács: ha csak egy évszakot helyeznél előtérbe jobban kijönne a szám mondanivalója. ;) " " Gyönyörű, befejezett mestermunkák. Tanács: az utolsó bekezdést a helyedben átnézném /( *-* ) / " Meglepetten szedegettem le egyesével a színes cetliket, de végül összegyűrve őket a kuka felé emeltem a kezemet, de nem voltam képes kidobni. Idegesen beletúrtam a hajamba, majd visszadobtam a gyűrött fecniket az asztalra. Ugyanúgy képtelen voltam elengedni azokat a cetliket, mint ahogy téged.

Valamikor éjfél környékén sétáltam hazafelé, fülemben fülhallgatóval, miközben azon gondolkoztam, hogy mégis miként juthatott be hozzánk az az őrült lány. Egyik részemet tulajdonképpen egyáltalán nem is érdekelte, viszont másik részem tartott attól, hogy valóban zaklatni fog. Egyáltalán minek akart ő dalt írni ? Csak nem egy srácnak, akiért oda meg vissza volt ?

- Hah, még hogy segítsek egy ilyen szám megírásában... - rúgtam bele egy kőbe, majd kizárva mindent a fejemből az éppen szóló számra koncentrálva folytattam utamat a csöndes utcákban. Úgy, mint aki nem félt semmitől sem.

Végül megérkeztem a dormhoz, ahova belépve azonnal meghallottam a nappaliból kiszűrődő zajokat.

- Szerintem nem fog meghalni - szólalt meg Taehyung, mire NamJoon azonnal rákontrázott.

- Ugyan már Tae, fiatal szereplő, tök vidám karakter, túl sok szerepe a csaj életében nem volt, így biztos, hogy meghal.

- Ne spoilerkedjetek már - csitította el őket Hobi és a veszekedésüket hallva halványan elmosolyodtam. Szeretek itthon lenni. Itt a legbiztonságosabb egy olyan embernek, mint én.

Bementem az étkezővel egybenyitott konyhánkba, ahol Jin hyung éppen várta, hogy kész legyen a popcorn és a hűtőből kivettem egy kis üveg vizet. Mozgolódásomra azonnal felém kapta a fejét és mosolyogva köszönt.

- Te is hazataláltál ? - Köszönést mondtam ? Kötekedést akartam...

- Ja, bár párszor eltévedtem - visszaszólásomat egy hangos nevetéssel díjazta, majd kiöntötte az éppen elkészült nassolni valót két tálba.

- Megint volt valami bent ? - kérdezte, mire majdnem félrenyeltem az utolsó korty vizet.

- Mégis honnan...

- Jaj, nehogy azt hidd, hogy csak te ismersz jól minket - forgatta meg a szemét és betömött egy adag popcornt a szájába. - Megint azzal a lila hajú lánnyal találkoztál ? Csak mert kicsit ingerültnek tűnsz... És legutóbb is miatta voltál az, bár múltkor inkább szórakozottnak néztél ki - gondolkozott el, ami miatt újra felrémlett előttem, hogy utánam futott az ügynökségnél.

- Mert az vicces volt - vontam meg a vállamat. - De ja, vele találkoztam. És a legjobb az egészben, hogy mostantól minden nap láthatom - tettettem lelkesedést, majd összenyomtam a flakont a kezemben és kidobtam a szemetesbe.

- Hm... - ráncolta a szemöldökét Jin, ami igen rosszat sejtetett, mert ez azt jelentette, hogy gondolkozott és abból soha nem sült ki semmi jó. - Mindezek előtt háromszor is találkoztatok már, ugye ? - nézett rám kíváncsian, habár előre tudta a választ, hisz már mondtam neki.

- Igen, a zebrán átkelve, az edző teremben és a múzeumban. Miért ?

- Hát ... - kezdett bele lassan. - Ha két ember háromszor is véletlenül találkozik, akkor azt tudod hogy nevezik ? - nézett rám elfojtott mosollyal, mire nem túl nagy érdeklődéssel, de azért rákérdeztem.

- Na hogyan ? - vontam fel fél szemöldökömet.

- Sorsnak...

A válaszán először nem is tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, viszont nevetségesnek tartottam az állítását. Hisz ki hisz manapság a sorsban ? Ez az... Senki. Talán emiatt a gondolkodásmódom miatt cseszett ki velem oly módon a sors, hogy soha többé ne kételkedjek a létezésében.

- Vicces vagy hyung - nevettem fel és megveregettem a vállát. - Mentem aludni, nektek jó filmezést - szóltam vissza és intve a kanapén és a fotelekben terpeszkedő tagoknak bementem a Jinnel közös szobánkba. Pólómat lerángatva magamról ledobtam az ágyamra, majd telefonomat kivéve a farzsebemből leraktam az asztalomra, ahol megakadt a tekintetem az eldőlt képeslapon. Lassan megfogtam és neki támasztottam egy Armytól kapott plüss macskának. A fürdő felé tartva viszont ismét felötlött bennem az a kérdés, ami mindig, amikor ránéztem arra a képre. Vajon a szegfű meggyullad, mielőtt még a vízbe esne ? Vagy elsüllyed a hideg habokban ?

Azt gondoltam, hogy az a lány szimplán csak a száját jártatja, de nem tesz semmit. Hülye voltam, hogy ezt gondoltam, mivel minden egyes nap belefutottam, mikor az ügynökségnél jártam. Mint kiderült, Kook személyi menedzsere lett, ami miatt legszívesebben megnyúztam volna a maknaet, de természetesen ő feltűnően került engem azon a héten. Ellenben az idegesítő lány állandóan a nyomomban volt és végig arra kért, hogy segítsek neki. Annyiszor hallottam már a segítség szót abban az egy hétben, hogy mindenkire igen idegesen reagáltam, hacsak így kezdték a mondatot felém. Rohadtul kezdett elegem lenni, de nem akartam mindenki előtt jelenetet rendezni. Na meg, azért mégis csak lány volt. Túl keményen se akartam vele bánni. Habár igazán a robbanás szélén jártam, mikor hétvégén beállt elém a stúdió ajtajába és nem engedett ki.

- Komolyan mondom - dörzsöltem idegesen a halántékomat -, menj már arrébb. Nem értem, hogy miért próbálkozol ennyire, de nem is érdekel. Sok dolgom és problémám van nélküled is, így kérlek szépen lépj ki az életemből - bámultam meredten a szemébe és nem hittem el, hogy még mindig ennyi kitartás volt benne. Én a helyében már biztos feladtam volna.

- Muszáj segítened - engedte le maga mellé a karját, ami már azt jelentette, hogy ismét kezdte feladni.

- Nem. Fogok. Segíteni. Neked. Soha. - szótagoltam el neki, hátha úgy jobban megérti, de egyáltalán nem jött be a számításom. Sőt.

- Szükségem van a segítségedre. Tudom, hogy számodra érthetetlen, de nagyon nagy szükségem van rád - mondta, majd lassan megmozdult és letérdelt elém a földre, majd remegő kezeit felemelte feje elé és lehajolt a földre. Kitágult szemekkel néztem, hogy mégis mit csinál és a meglepettségtől egy szót sem tudtam szólni. - Kérlek - suttogta és emiatt, meg az egész szituáció miatt egy hatalmasat nyeltem. Ő most komolyan megalázkodik előttem ?

♡♡♡

Sziasztok^^

Sajnálom a nagy kihagyást, de ugye bejött a suli és hát fél életemet is ott töltöm XD Ezért csak hétvégente jut az írásra időm. Ez egyébként tökre elszomorít, de hétköznap semmi energiám írni... Na de. Valószínűleg hétvégén a Lost folytatása is jön végre, így kaptok mind a két sztorimból új részt^^ Remélem ez a rész egyébként tetszett nektek. Én még mindig imádom írni :D