El se tudtam hinni azt, ami a megbeszélésen történt. Soha még csak nem is gondoltam arra, hogy én valaha is közel kerülhetek a főszerkesztői címhez, mégha csak ideiglenesen is. Miután leapadt bennem a félelem, azonnal átvette helyét a kicsattanó öröm és vidámság. Teljesen fel voltam pörögve és legszívesebben a főnököt is megölelgettem volna. Viszont ismertem a határokat, úgyhogy azért ezt még én se tehettem meg. Habár miután mindenki elhagyta a termet és már csak a főszerkesztő maradt bent, azonnal mellé sétáltam és kezeit megragadva megszorítottam azokat és eltökélten a szemeibe nézve ígértem meg, hogy mindent meg fogok tenni. Igazán váratlanul érintette ez a kirohanásom és látszólag nem volt hozzászokva a testi kontaktushoz, ugyanis teljesen ledermedt, amikor egy helyben ugrálva ráztam vele kezet és köszöngettem ezt a megtisztelő posztot,ezek után pedig magára hagytam, mivel látszólag annyira lesokkoltam tettemmel, hogy túl sokat nem is tudott hozzáfűzni a dologhoz. Elküldött annyival, hogy sok sikert kíván és ennyi.

Talán a történtek voltak ilyen nagy hatással rám, de akkorára nőtt bennem az elhatározás lángja, hogy miután bementem a közös szerkesztői szobába, levágtam magamat a székembe és a laptopomon rákerestem olyan indokokra, amikkel bejuthattam volna a Big Hitbe. Nem fognak ők távol tartani a célomtól.

Egy teljes terv listával a füzetemben érkeztem meg az ügynökséghez és, mint valami járó kelő elsétáltam párszor az épület előtt, hogy megfigyelhessem, kik járkálnak ki be és, hogy merre is lehetnek az őrök, ugyanis ismételten nem láttam őket. A recepciós lányok közül most csak egy állt a pultja mögött, ami miatt leültem a lépcsőre és előre nézve gondolkoztam a megfelelő bejutási terven. Rendben... Akkor kezdjük ezzel. Választottam ki egyet a listámból és felállva megindultam a buszmegálló felé, ugyanis a tervem véghez viteléhez muszáj volt pár dolgot elhoznom otthonról. Szerencsére az öcsém még nem tartózkodott a lakásban, így csak MinMin járkált körülöttem meglepetten, hogy mit kerestem itthon ilyenkor és hogy mégis hova készültem egy fekete kapucnis pulcsival, egy felmosó vödörrel és ronggyal, valamint egy fehér szájmaszkkal a kezemben.

- Légy jó MinMin és ne mond az öcsémnek, hogy itthon jártam - kacsintottam a kis kutyánkra, majd becsukva magam mögött az ajtót, már siettem is vissza az ügynökséghez. Eléggé érdekesen néztek rám a buszon, amiért egy kész takarító szerelésben álldogáltam a busz végében és fekete pulcsimban szinte megsültem a fülledt közlekedési eszközön. A maszkot még nem vettem fel, hisz azért levegőt szerettem volna kapni, de ettől függetlenül is nem minden napi látványt nyújtottam.

Nagy nehezen elcipeltem a dolgokat a Big Hithez, majd felvéve a maszkomat és csuklyát a fejemre, megindultam a bejárat felé. Megint minden gond nélkül bejutottam az előtérbe, ahonnan viszont még nem igazán sikerült tovább jutnom. Kihúzott háttal és nagy elhatározással a szememben, sétáltam a pult felé, ahol a fiatal lány, már érdeklődő és nagy szemekkel bámulta jöttömet.

- Takarítani jöttem - magyaráztam meg ittlétem okát, mire a lány csodálkozva pillantott le az előtte heverő papírjaira.

- Úgy tudtam, csak holnap este környékén jönnek - felelte, ami miatt legszívesebben a falba vertem volna a fejemet. Itt még a takarítók is előre bejelentkeznek, komolyan ? Mégis milyen hely ez ? Ha nem tudnám, hogy idolok gyakorolnak itt, akkor azt hinném, hogy valami értékes kincset őriznek ennyire.

- Ami azt illeti, párunknak akadt végül egy szabad órája, így egy-két helyet már ma meg tudunk csinálni. A többiek is jönnek, csak kicsit később - mondtam tovább az egészen jó mesémet, amit látszólag a lány kezdett is elhinni. Hisz mi okom lehetett volna hazudni ?

- Értem. Nyugodtan menjen a dolgára, én addig felhívom a vállalatot ahonnan kiküldték - mosolygott rám és a kihaltnak tűnő folyosó felé mutatott. - Csak a biztonság kedvéért - tette hozzá, mire bólintva megindultam a mutatott irányba. Oké, van csekély tíz percem rálelni Mr. Seggfejre, megkötözni, elrabolni, majd rávenni, hogy segítsen. Azt hiszem kezdek megőrülni. Maszkomat államra csúsztatva fedeztem fel a folyosó részeit és nyitottam be egy-két helyre, hogy ráleljek valakire, de az épület ezen része, elég kihaltnak tűnt. Mindenhol csak lépteim zaja adott egy kis hangot, ami megnyugtatott afelől, hogy még nem buktam le.

Felsétáltam pár emeletet a lépcsőn és kilyukadtam egy szőnyeggel borított folyosónál. Itt már ritkábban voltak ajtók és mind úgy látszott, hogy egy stúdióhoz tartozott. Épp sétáltam el egy ajtó előtt, amikor is valami megérzés miatt, nem is tudom, de megtorpantam. A kezemben cipelt felmosó vödröt leraktam a fal mellé és kíváncsian az ajtóra tapasztottam a fülemet. Természetesen semmit sem hallottam. Megpróbáltam a homályos üvegen belesni, de csak a szoba végében ülő alak fejének és a székének körvonalait vettem ki. Egy próbát megér. Maximum észrevétlenül visszacsukom az ajtót, ha mégsem ő az. Kezem már a kilincsen volt és épp nyitottam volna be, amikor is hangok ütötték meg oldalról a fülemet.

- Mindenhol nézzék meg. Bárhol lehet - hallottam az utasításokat, mire szívem azonnal a torkomba ugrott és ijedten forgattam körbe a fejemet menekülő utat keresve.

- A lift ! - akadt meg szemem a folyosó másik oldalán lévő szerkezeten, ami miatt azonnal futásnak eredtem. Kétségbeesetten nyomogattam a hívó gombot, de az a fránya lift csak nem akart jönni, a hangok viszont egyre közelebbről érkeztek.

- Nem látják merre van éppen ? - hallottam a férfihangot már igen közelről, ami miatt szaporán véve a levegőt nyomkodtam egyre jobban a gombot, habár ez nem sokat segített a helyzetemen. Végre valahára megérkezett a lift, ahová még épp idejében be is szálltam, így a lépcsőn feljövő őr, már nem vett észre. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor bezárult az ajtó és elindult a földszint felé a szerkezet.

Mikor kinyíltak az ajtók, óvatosan kikukucskáltam, majd mivel tiszta volt a terep, így kisiettem egyenesen a kijárat felé. Kapucnis pulcsimat már rég levettem, és ha észre is vett a recepciós, mikor kimentem az épületből, már nem tudott velem mit csinálni. De jó, hogy élve kijutottam. Így utólag jót mosolyogtam ezen az egész ügyön és kedvem csak akkor romlott, amikor a buszmegállóban állva rájöttem, hogy valami hiányzik.

- Neee - temettem arcomat tenyerembe. - A felmosó vödröt, a vegyszereket és a rongyot ott hagytam.

Komolyan... Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. Biztos sok mindenkit érdekelhet, hogy miért sírok ilyen könnyen beszerezhető dolgok miatt. A válasz pedig igen egyszerű; egyáltalán nem voltak olcsók és nekem perpillanat nem volt fölös pénzem ilyen dolgokra. Fagyit is mindig a talált aprókból vettem... Nem volt annyi apróm, amiből mindezeket megvehettem volna. Olyan meggondolatlan vagyok. Miért cselekedek mindig ilyen felelőtlenül ? Akkora egy hülye vagyok...

Amilyen nagy lelkesedéssel vágtam neki a tervemnek, olyannyira kevés életkedvvel léptem be a házba és csuktam be magam mögött az ajtót. Nem volt sok energiám, így leroskadtam a kanapéra és fejemet lelógatva a támláról néztem a plafont. Az embereknek talán igazuk volt. Egy olyan lány, mint én, aki szinte szülők nélkül nőtt fel, mégis hogyan gondoskodhatna az öccséről teljesen egyedül ?

- Szerinted MinMin, milyen nővér vagyok ? - néztem a mellém felugró kutyára, aki bemászott az ölembe és nyalogatni kezdte a kezemet. - Úgy gyűlölöm ezt az egész helyzetet, amibe belekerültünk. Mégis mikor lesz már vége ennek az életnek ? - kérdeztem számat beharapva, ezzel megpróbálva lenyelni feltörni készülő zokogásomat. Könnyeim már utat találtak maguknak és szép lassan legördültek az arcomon, a vér fémes íze pedig ezzel együtt terjedt el a számban.

Elég sokáig sírdogáltam egy magamban, de egyszerűen rajtam valamiért mindig így jött ki a feszültség. Meg kellett magamnak fogadnom, hogy erősebb leszek és visszatartom a könnyeimet, ahhoz, hogy valóban véghez vigyek mindent, amit elterveztem. Miután pedig végre lenyugodtam, neki álltam kiegészíteni eddigi terveimet a Big Hit behatolásához. - Nem baj, erős vagyok. Ezt is megoldom egyedül, mint eddig mindent.

Teljesen belemerültem a leírt sorokba és a közben kihozott gépem és papírjaim minden szabad helyet elfoglaltak a kanapén. Valahol ezalatt a halom alatt feküdte MinMin is az igazak álmát, aki vigasztalásom után nem sokkal kidőlt. Már a terveimmel kész voltam, így rátértem kidolgozni az e havi Glad számhoz tartozó cikkeket, hogy azokat szétoszthassam majd az értük felelős emberek között. Tíz oldal a nyári divatos képek és szövegek... Húsz a kulturális rész... Idolok által reklámozott árucikkek plusz tíz oldal az egész számban... Ehhez még le is kellene velük beszélni egy időpontot. Lehet ezt a részét nekem kéne csinálnom. Ajtócsapódásra kaptam fel a fejemet, ami miatt arrébb raktam az ölemben pihenő laptopot és mosolyogva néztem, ahogy JuWon, nyakában az igen megviselt fejhallgatójával besétált a nappaliba és dobta volna le magát mellém, csakhogy nem maradt helye.

- Mégis mi történt itt ? Csak nem kitört a harmadik világháború ? - kérdezte fejét vakarva és kezdett helyet csinálni magának a kanapé végében. - Jé, itt egy MinMin - találta meg az alvó kutyát, aki összegömbölyödve szunyókált a papírhalom alatt. - Szia, kis haver - emelte fel és nevetve hagyta, hogy a kutya megnyalogassa az arcát. - Rendben, rendben, én is szeretlek - ült le vele a kanapé most már tiszta részére, majd az ölében ficánkoló kutyus fejér simogatva nézett felém. - Szóval, mi történt, hogy a szokásosnál is több papírral vagy körülvéve ?

- Hát... Ne nagyon lepődj meg, de...

- Ne húzd már az agyamat - mosolygott továbbra is és gyengéden meglökte a vállamat. - Mesélj.

- Na jó, arról van szó, hogy hat hónapig ideiglenesen én leszek a főszerkesztő helyettes a magazinnál - mondtam, miközben úgy tettem mintha ez egyáltalán nem is lett volna nagy dolog, pedig belül majd kicsattantam a boldogságtól. Talán a mai napban ez volt az egyetlen jó dolog, ami történt velem.

- Ez most komoly ? - kerekedtek ki az öcsém szemei és bólogatásomra arrébb rakott mindent mellőlem, majd MinMint lerakva az öléből közelebb csusszant és jó szorosan magához ölelt. - Annyira büszke vagyok rád. Tudtam én, hogy egyszer a kemény munka meghozza a gyümölcsét - puszilt bele a hajamba és szavai miatt azonnal lelkiismeret furdalásom támadt. Ha tudnád mégis hogyan jutottam ehhez a pozícióhoz. Mosolyt erőltetve magamra én is átöleltem a derekát és fejemet mellkasába furva hallgattam egyenletes szívverését. Amennyi nyugalommal töltött el a dobogó hang, ugyanakkora nyugtalanságot is szült bennem. Utáltam ezt a kettős érzést minduntalan közel éreztem magamhoz JuWont. - Valami baj van ?

- Hm ? - néztem fel és megpillantottam WonWon aggodalmas tekintetét.

- Kicsit fura vagy... Mármint, a szokásosnál is jobban.

- Csak fáradt vagyok - húzódtam el tőle és fejét megsimogatva elmosolyodtam. - De mesélj, milyen volt a suli ?

- Ne is kérdezd... - túrt hajába gondterhelten és belefogott a mai napjának elmesélésébe. Én pedig boldogan hallgattam, ahogy beszélt és válaszolgattam jobbnál jobb beszólásokkal, amikkel vörössé tettem a fejét vagy nevettem együtt vele egy-egy poénosabb történésen. Imádtam az ilyen estéket, amikor egymás napját osztottuk meg a másikkal teljes őszinteséggel. Nevettünk, olykor komolyabbá váltunk, de mindenekelőtt őszinték voltunk. Vajon mikor kezdődött az a titkolózás kettőnk között, ami végül megannyi problémát okozott nekünk a jövőben ?

A hetem teljes káosszal telt. A szerkesztőségnél főnökösdit játszottam, miközben megannyit dolgoztam otthon, hogy ezzel a többiek segítségére tudjak lenni. Aztán ezeket mindig a Big Hithez vezető utam követte. Minden napra volt ötletem. Olykor pizza kiszállítóként akartam belógni, máskor rovarirtóként, esetleg fontos emberként, aki megbeszélésre jött. Minden próbálkozásom ugyanazzal végződött; kudarcként. Ráadásképp, hiába kértem vissza az éppen engem kidobó őröktől a felmosó vödrömet, azt állították, hogy ők nem tudnak még csak a létezéséről sem. Szinte minden egyes nap számítottak rám és már rögtön az aulában ott várakoztak rám, hogy aztán a karomnál fogva kivihessenek, vagy éppen kitolhassanak engem az épületből. Eleinte még talán humoros is volt ez a macska egér játék, a végére már egyáltalán nem volt az. Sem ők, sem pedig én nem élveztem mindezt. Már igazán közel járhattam ahhoz, hogy feljelentsenek, de még nem adtam fel.

A vasárnapi próbálkozásom a hátsó ajtón való belógás volt, habár arról fogalmam sem volt, mégis mi a kód. Egy kis füzetbe írogattam be a lehetséges számokat, amiket azonnal ki is húztam, mikor az ajtó nem engedett. Nem akartam túl sokáig vacakolni, ugyanis jól tudtam, hogy kedves őr barátaim erre az akciómra is fel fognak egy idő után figyelni, így próbáltam gyorsan bejutni, ami nem ment egyszerűen.

- Jaj, ne már - döntöttem fejemet a téglának, majd sóhajtva leültem az ajtó elé és hátamat neki vetve néztem magam elé. - Miért nem lehet valami olyan egyszerű, mint a négy darab nulla ? - méltatlankodva bele ittam a vizembe, amit majdnem ki is köptem, ugyanis meghallottam az épület előtt ácsorgó emberek hangját.

- Szerintem megint visszajött és most a hátsó ajtónál próbálkozik - állította az egyik, ami miatt halkan felálltam és siettem volna el a tett helyszínéről, csakhogy megakadt a szemem a kis szerkezeten.

- Oké utolsó próbálkozás - vettem egy mély lélegzetet és remegő kezekkel bepötyögtem a négy karaktert, miközben már hallottam az idefelé közeledő lépteket. Ha elkapnak lehet, hogy most már kihajítanak és távolság tartási végzést kérnek ellenem. Már csak a gondolatától kirázott a hideg, így lenyomtam az utolsó számot is, ami azt jelezte, hogy ismételten nem talált. Csüggedten mentem volna most már el, amikor is hirtelen mégis kinyílt az ajtó és egy kéz berántott a kivilágított folyosóra. Az ajtó még pont idejében csukódott be mögöttem, így az őrök nem látták, hogy hova tűntem vagy, hogy egyáltalán ott voltam. Nagyokat pislogva néztem a csuklómat, amit azonnal el is eresztett a titkos valaki és egy lépést hátrált is. Kíváncsian vezettem fel tekintetemet a világos szaggatott farmeren, majd a fekete pólón és végül megállapodtam az aranyos kisfiús ábrázaton. JungKook állt előttem és nagy fekete szemeivel szótlanul méregetett engem, miközben kezeit nadrágja zsebébe csúsztatta, hogy ezzel is leplezze, mennyire meg volt illetődve. Nem tudtam pontosan, hogy csak az én jelenlétemben viselkedett e így vagy minden ismeretlen ember előtt, de nagyobb volt a sanszom, hogy csak a lányokat tisztelte meg ezzel a viselkedésével. Legalábbis a híresztelések alapján, amiket olvastam, valami ilyesmi volt a háttérben.

- Tessék - mutatott a fal mellé, mire zavartan oda kaptam a fejemet.

- De hisz ez... - csillantak fel a szemeim és közelebb mentem, hogy szemügyre vehessem a felmosó vödröt. Amikor megláttam a cetlit a külsején, már tudtam, hogy ez a miénk. - Köszönöm - néztem fel a fiúra boldogan.

- Hogy tudsz ennyire örülni valami ilyesminek ? - kérdezte tarkóját fogva és megértettem, hogy számára miért volt ez olyan furcsa. Hisz a jelen helyzetében fogalma sem lehetett arról az életről, amit mi éltünk.

- Ha megharcolsz a pénzért, amivel ezt megveszed, akkor hidd el, sokkal jobban megbecsülöd minden dolgodat. Főleg, ha másra nagyon nem futja - vontam meg a vállamat és megfogva a vödör fülét felemeltem. - Ezt még egyszer köszönöm. Na meg, hogy segítettél megmenekülni - mosolyogtam fel JungKookra. Már mentem volna el, amikor is megint megszólalt.

- Miért szeretnél ennyire beszélni hyunggal, ha nem is vagy Army ? - tette fel ezt a számára igen jogos kérdést, ami miatt visszafordultam felé és számat beharapva gondolkoztam valami megfelelő kifogáson.

- Hát... Öhm... Ez igen bonyolult az én esetemben - kezdtem neki. - Röviden annyi, hogy igazán nagy segítség lenne, ha segítene megírni egy... Dalt - böktem ki és saját válaszomat meghallva kínomban majdnem felröhögtem. Ennél jobb kifogás nem jutott eszedbe Choa ? Egy dalt ? Komolyan ?

- Egy dalt ? - csodálkozott JungKook is, amin kínosan mosolyogva bólogattam. - Nem tudom Suga hyung mennyire szívesen segítene ebben, de... Mivel ezek szerint szereted a zenét, ezért valószínűleg jó ember vagy, így... Várj egy percet - tette fel mindkét kezét, amire csak meglepetten bámultam rá, de egy mukkot sem szóltam. Valószínűleg ezt beleegyezésnek vette, ugyanis hátat fordított nekem és sietve befordult a folyosón balra. Elgondolkoztam azon, hogy esetleg kereket oldok, hisz arckifejezése még mindig ijedt volt, ami azt is jelenthette, hogy épp készült idehozni az őröket. Viszont ott volt a megnyugtató melegség is tekintetében, ami végül maradásra bírt. Most minden azon múlik, hogy valójában mennyire is vagyok jó emberismerő.

Nem tudtam pontosan mennyi ideig is várakoztam, de a bennem tomboló adrenalin miatt elveszítettem az időérzékemet és cseppet sem nyugodtam meg attól, hogy egyenlőre még nem hallottam sietős lépteket felém közeledni. Lehet lopózva jönnek majd, mint a ninják... Nagyot nyeltem - mégha a szám teljesen ki is volt már száradva -, mikor hallottam a cipők koppanását a talajon. Nagy megkönnyebbülésemre JungKook fordult be a sarkon, teljesen egyedül. Se egy őr, se egy rendőr, senki sem volt vele. Kezében egy passztartót szorongatott, amit megállva előttem bele is akasztott a nyakamba. Megkukulva néztem fel a barátságosan csillogó szemeibe, amik még mindig bőven keveredtek félelemmel, majd a nyakamba lógatott izére pillantottam. Mikor elolvastam a rajta álló feliratot kitágult pupillákkal kaptam fel a fejemet.

- Ezt-ezt nem fogadhatom el - ráztam a fejemet és hiába éreztem legbelül, hogy ez az utolsó esélyem a célom eléréséhez, nem voltam képes elfogadni ezt a dolgot. Már így is tartóztam neki, nem szerettem volna még rosszabbul érezni magamat a közelében.

- Mostantól te is egy staff tag vagy. Ha bárki kérdezné, tőlem kaptad a kártyát, mivel téged választottalak személyi menedzseremnek - magyarázta halkan, szinte a szemembe se nézve, majd biccentve hátat fordított és eltűnt a folyosó sarkán.

Ez most ugye a valóság, és nem álmodom. Mond, hogy nem álmodom. Lenéztem a nyakamban fityegő kártyára, amire már csak a nevemet kellett ráírnom és hihetetlenül nagy mennyiségű boldogság töltötte el az egész testemet.

- Ezt nem hiszem el - ragadtam meg a passztartót, majd felemeltem az arcom elé és ezernyi puszival adományoztam meg az elejét. - Ez az ! - kezdtem el toporzékolni és boldog ugrálásba kezdtem. Talán a nagy örömködésem a bejáratig is elhallatszódott, de abban a pillanatban nem érdekelt. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy végre tudok segíteni az öcsémen. Az már egyáltalán nem is érdekelt, hogy talán tettem után minden tag meg fog utálni, de legfőképp YoonGi. Akkor még olyan naivan hittem benne, hogy mindez nem fog változni, hogy az érzéseim ugyanolyanok lesznek Min YoonGi felé. Talán az igazi baj ott kezdődött, amikor megszerettem. És sajnos, nem tehettem mind két fiút boldoggá. Egyiküket pedig végleg elveszítettem.

Min YoonGi... Ugyanolyan magányosan üldögélt a székében, a kis stúdiójában, amit a fiúk után a legfontosabbnak tartott az életében. Nem is sejtve, hogy mik készülődtek a háttérben. Nem is sejtve, hogy miattam meg fog változni az egész élete.

Lee NaRi... Végezte napi feladatát, imádta a munkáját, az életét. Legalábbis én ezt gondoltam. Nem tudtam róla mindent. Talán pont a legfontosabb dolgokat nem árulta el. Épp olyan titokzatos volt, mint amilyen nyílt is a problémáit illetően. Ha tudtam volna, ha figyelmeztethettem volna, akkor ő még csak meg se sérült volna.

Jeon JeongGuk... Kíváncsisággal a szívében sétált vissza a próbaterembe és nem tudta eldönteni még ő maga sem, hogy miért invitált be a kis életükbe. Érdekesnek találta a helyzetet, hisz ő már többször látott engem a múzeumi találkozásunk óta. Tudta, hogy nem vagyok rossz ember. Hogy mekkorát is tévedett... Miért bántottam pont őt ? JungKookot, aki annyi ideig titkon segített nekem ? És aki... Bár előbb megtudtam volna.

Park Choa... Annyira boldog voltam. Egészen onnantól kezdve megtelt az életem a munkán kívüli történésekkel is, amiket akkor nem bántam. Hisz az a hat hónap volt életem legboldogabb időszaka. Miért tartott csak fél évig ?

Park JuWon... Vidámsággal telve és temérdeknyi boldogsággal a szívében ült egy pizzázóban a barátaival és önfeledten nevetett és szórakozott. Imádta a sulit, hisz ott nem kellett saját magán rágódnia állandóan. Ott végre élhetett. De mindig is elnyomta magában az aggodalmait, a fájdalmait. Hogy lehet, hogy miattam még ő is sérült, mégha egészen a végéig ő lebegett a szemem előtt ?

♡♡♡

Sziasztok^^

Suli előtt még szerettem volna valahova hozni egy új részt és végül ez a történet lett a szerencsés XD De valószínűleg a Lost is érkezik hétvégén^^
Remélem élveztétek és ha hiszitek, ha nem, innentől fognak beindulni a dolgok :D
Mindenkinek jó sulit és kitartást^^ Vigyázzatok az egészségetekre ❤