- Nem szeretnénk túl nagy felhatást az ügy körül, hisz így is elég nagy port kavart. Csak annyit szeretnék, hogy csöndben hagyja el a céget - nézett rám komolyan Sejin menedzser, mikor én már az irodájában vártam arra, hogy elküldjön és véglegesen is megszakadjon minden kapcsolat köztem és a cég között. Nem mondott semmi rosszat rám, csak felém nyújtott egy papírt a szerződés felbontásáról, amit alá is írtam, így már semmi se kötött a Big Hithez. - Sajnálom, hogy végül ezt a döntést hozta. Pedig egy nagyon jó munkaerő volt - mondta sóhajtva és már meg sem lepett, hogy ő is tudott a dologról. YoonGi után már semmi se lepett meg. Ahogy rágondoltam ismételten sírógörcsöm lett, de visszatartva azt csak meghajoltam és az ajtó felé indultam, kezemben a dobozommal, amibe már beleraktam a dolgaimat. - Nem kérdez rá, hogy honnan tudtam a másik munkahelyéről ?

- Nem hiszem, hogy szükséges lenne - válaszoltam, majd nyakamhoz kapva észrevettem, hogy a belépőkártyám még rajtam volt. Gyorsan levettem és visszaballagva leraktam az asztalra, holott nem lett volna kötelező. Én viszont nem akartam megtartani.

- Természetesen tudatában voltunk annak, hogy máshol is dolgozik, így folytonos megfigyelés alatt állt, de mivel nem tűnt úgy mintha bármit is tenne, így kezdtem megnyugodni. Úgy tűnik nem kellett volna.

- Ez pontosan így van - néztem fel rá szomorkásan mosolyogva. - Hisz én csak egy hazug vagyok - majd ezt követően végleg elhagytam az irodáját és megindultam a kijárat felé. Ahogy haladtam előre, egyre több emberrel találkoztam, akik azonnal sutyorgásba kezdtek, mikor elhaladtam mellettük. Én viszont nem hajtottam le a fejemet, kihúzott háttal haladtam előre, senkire se figyelve. Közben viszont a szívem eszeveszetten vert, rosszul voltam és eltűntem volna a föld színéről. A sírás is egyfolytában kerülgetett, de nem hagytam, hogy úrrá legyen rajtam és fölém kerekedjen. Ilyen érzelmek és tekintetek közepette hagytam végül el az épületet; a Big Hitet.

Ugyan egyenesen haza is mehettem volna, hisz már sötétedni kezdett, de még nem akartam szembenézni JuWonnal, aki így is rengeteget keresett, de írtam neki, hogy otthon beszélünk, így végül feladta a próbálkozást és csak annyit válaszolt, hogy siessek. Siettem is, csak előbb muszáj volt még valamit elintéznem. Ami nem várhatott holnapig.

Dühösen léptem ki a liftből, már a Gladnál, ahol akik csak megláttak gratuláltak nekem a cikkért, de figyelemre se méltattam őket, kezemben a dobozommal bementem a közös irodába és az asztalomhoz lépve söpörtem bele minden dolgomat. Nem érdekelt, hogy ki szólt hozzám, dühösen vágtam be minden tollat, füzetet, mappát és papírt a dobozba, ami már kezdett megtelni. A fiókokat is kiürítettem és mikor kihúztam az utolsót is, csak a felmondólevelemet találtam benne, semmi mást. A füzet hiányzott. Gúnyosan felnevettem és a levelet megragadva ráraktam a többi cucc tetejére és nagy léptekkel megindultam a főszerkesztő irodája felé. Ahogy közeledtem az ajtajához, hallottam kiszűrődni boldog hangját, ahogy az apjával beszélt telefonon. És az elején én még sajnáltam azt a seggfejt. Mivel több kezem már nem volt, így szinte berúgtam a faajtót és úgy robbantam be a szobába. Amint meglátott a festett hajú, szemüveges férfi, elköszönt az apjától és kíváncsian bámult rám.

- Mégis minek köszönhetem a látogatásodat ? - kérdezte, de én se szó se beszéd levágtam az asztalára a dobozt és áthajolva fölötte ragadtam meg az inge gallérjánál fogva. Szemei azonnal kétszeresükre tágultak és ijedten próbálta lefeszíteni szoros ujjaimat a ruhájáról, de könnyűszerrel leráztam magamról petyhüdt ujjait.

- Még komolyan kérdezi azok után, hogy lehozott az engedélyem nélkül egy olyan cikket, amit én írtam ?! - kiabáltam az arcába, de ő azonnal tiltakozni kezdett.

- Pont emiatt hívtalak egész héten, de nem vetted fel, erről meg nem tehetek. Muszáj volt elküldenünk időben az anyagot.

- Nem meg mondtam, hogy ebből nem lesz semmiféle cikk ? Maga komolyan ennyire idióta ? Vagy csak a rövidtávú memóriája egy kész katasztrófa ?

- Figyelj Choa, megértem, hogy mérges vagy, de nem lehetne, hogy mondjuk higgadtabb keretek között folytatjuk ezt a beszélgetést ?

- Ooo, én teljesen higgadt vagyok ! - hajoltam az arcába és vettem egy mély levegőt, hogy egy kicsit valóban lenyugodjak. De nagyon nehezen ment, tekintve hogy itt volt előttem ez az alak.

- Hát én ezt annyira nem érzékelem...

- Legszívesebben addig ütném, amíg az anyjáért nem kiáltozik, de mivel van egy öcsém, akit nem akarok magára hagyni, így visszafogom magamat, úgyhogy jól hallgasson végig - szorultak ujjaim a gallérján, mire a férfi nagyot nyelve bólintott. A homloka gyöngyözött és a szemei teljesen kitágultak félelmében. Ezt pedig egyáltalán nem bántam, legalább ez elégedettséggel töltött el ebben a nyomorult helyzetben. - Mostantól én kilépek, ne hívogasson többet és örüljön, amiért nem nem vertem be a képét azonnal, mikor megláttam - szűrtem ki fogaim között, majd ahogy elengedtem hátrébb löktem őt. Kivettem a felmondólevelemet a dobozról és leraktam elé az asztalra, ahol ekkor észrevettem a fekete füzetemet. Megragadtam és bedobtam a többi dolog közé. Ekkor megjelent az ajtóban két őr, akik megindultak felém, mire vetettem egy lesajnáló pillantást a nyakát fogdosó még mindig rémült férfi fel. Ezek után az őröknek kérniük sem kellett, már el is hagytam a szobát. Minden hozzám tartozó dolog elfért egy kis dobozban és ahogy ezt magammal vittem, a jelenlétemet is eltöröltem a helyről. Soha többé nem akartam ide visszatérni. És ez így is történt.

Bár megindultam hazafelé és el is jutottam a buszig, arra fel is szálltam, de mikor megérkeztem a megállómhoz, hiába szálltam le, csak leültem a buszmegállóban a padra és a dobozt magam mellé téve néztem előre. Ahogy egyre jobban kezdtem felfogni, hogy mi történt aznap, ilyen kevés idő leforgása alatt, a szemeim megteltek könnyekkel és fejemet térdemre hajtva kezdtem el zokogni. Azon már rég túl voltam, hogy utáltam magamat. Csak YoonGi miatt tudtam sírni, akit úgy elárultam és csak elképzelni tudtam, hogy most ő miken mehetett keresztül lelkileg. Én voltam sok idő után az első ember a fiúk mellett akiben ennyire megbízott és így hátba szúrtam. Teljesen megértettem, hogy elküldött, hogy hazugnak hívott. Mégis... Nem akartam magára hagyni, nem akartam elszakadni tőle. Azt akartam, hogy minden olyan legyen mint ezelőtt. Bemegyek a stúdiójába, dolgozunk a dalomon - amit végül így be se fejeztem - és végül ott lyukadunk ki, hogy ismét átbeszéljük az egész éjszakát. Aztán másnap segítek Kooknak, hallgatom Jin vicceit és shippeléseit, elküldöm a fenébe, nevetünk és azt csináljuk, amit szeretünk. Ez viszont mind csak egy álomkép volt, ugyanis a valóság túlságosan fájdalmas volt ahhoz, hogy csak ennyi képzelgéstől jobban érezzem magamat. A vállaim még jobban rázkódtak, a mellkasom majd szét szakadt és alig kaptam levegőt a sok sírástól. Soha nem hittem volna, hogy fájhat bármi is annyira, mint akkor. Soha nem hittem volna, hogy a szüleink elvesztése után még érezhetek ilyet.

Viszont a magány nem tudott teljesen magába szippantani, ugyanis valaki hirtelen leguggolt elém és vállamnál fogva rázogatni kezdett, miközben a nevemet ismételte.

- Choa, Choa, Choa, nyugodj meg, vegyél mély levegőt - fogta meg most fejemet és kényszerített, hogy felkeljek a lábamról és bár nem láttam a könnyeim miatt a fiú arcát, tudtam, hogy WonWon volt az. - Nézd, így - mutatta be, hogy mire is gondolt, mire lassan követtem a mozdulatban, de bedugult az orrom, így végül csak köhögni kezdtem. - Gyere, mássz fel a hátamra. Hazaviszlek, mert itt a végén még megfagysz - fordított nekem hátat és mindennemű ellenkezésem ellenére is felkapott a hátára és a dobozomat is megfogva elindult velem a lakásunk felé. A hátán is csak sírtam, ezzel teljesen összekönnyezve a kabátját. Nem mondott semmit, csak néha csitítgatott kedvesen, mikor zokogásom egyre hangosabbá vált. Soha nem gondoltam volna, hogy még volt bennem annyi könny. Ezek után már valóban úgy éreztem, hogy kifogyok belőle.

Ahogy megérkeztünk az épülethez, JuWon még a lépcsőn és felcipelt, majd velem a hátán lépett be a lakásba, ahol NaRi is ott volt. Épp egy gőzölgő bögrét tett le a kisasztalra, majd meglátva minket azonnal felénk sietett és kivette WonWon kezéből a dobozt, aki végül lerakott engem a kanapéra, ahol csak simán eldőltem és meredten bámultam a tévé felé, ami ki volt kapcsolva. Már csak halkan csorogtak le a könnyek az arcomon, hangot nem adtam ki magamból. Mind a két személy aggódva nézett felém, nem tudva mit is kezdjenek velem. A helyükben én se tudtam volna mit kellett volna tenni.

- Igazad volt... NaRi... - motyogtam, miközben lehunytam a szememet és azt hiszem elaludtam. A szemeim fájtak a sok sírástól és egyre csak nehezedtek a hosszú hallgatás közepette. A kabátom jó meleg volt, így csak méginkább ellazított, emiatt pedig képtelen voltam tovább ébren maradni. Jobb is volt úgy, hogy aludtam. Legalább nem fájt már semmi, nem járt állandóan az aznap történteken az agyam és így sírnom se kellett.

Az ezt követő napok szörnyen lassan teltek el és igazából semmivel se töltöttem őket. Minden nap felkeltem, ettem, hogyha épp volt hozzá gyomrom - ami nagyon kevésszer fordult elő, így kezdtem fogyni. Ezen kívül MinMinnel játszottam, a telefonomat kikapcsolt állapotban tartottam, tévét se néztem, leginkább csak aludtam, vagy éppen az ablakon bámultam ki, mindezt teljes csöndben. Ugyanis egyáltalán nem beszéltem. Nem hogy az érzéseimről, de semmiről sem. JuWon és NaRi is próbálkoztak azzal, hogy szólásra bírjanak, de miután egyszer sírva fakadtam egy kérdésük után, inkább békén hagytak. WonWon nem sokat járt el itthonról, csak a suliba ment el, majd utána mellettem volt egész további nap. Állandóan ölelgetett vagy puszit nyomott a fejemre, ami egy kicsit jól esett és megtöltötte valamivel a kiürült szívemet. Mondhatni már-már depressziós állapotba kerültem és az öcsém valamint NaRi is nagyon aggódott értem, főleg amiatt mert fogalmuk sem volt arról, hogyan hozzanak ki ebből az állapotból. Én magam pedig egyáltalán nem szándékoztam kijönni belőle. Jó volt benne, egészen kellemes volt, hisz meg is érdemeltem ezt a fajta szenvedést. YoonGinak pedig ezerszer fájdalmasabb lehetett, így nem panaszkodtam. Elviseltem a tetteim következményeit. Mégha ezzel kezdtem leépíteni saját magamat.

- Tudom, hogy nem akarsz, de szeretném, hogyha lefürdenél, mert lehet, hogy ma benéznek Jun bácsiék és nem szeretném, hogyha rájuk hoznád a frászt a kinézeteddel - dobta egyik nap hozzám WonWon pár ruhámat és egy törölközőt, majd a lehető legszigorúbban a szemeimbe nézett. - Legalább ők ne aggódjanak miattad - tette hozzá, hátha ezzel hat rám, mire sóhajtva megfogtam a cuccaimat és elbattyogtam a fürdő felé.

Ahogy szemügyre vettem magamat a tükörben valóban nem voltam egy szép látvány. A hajam láthatóan kezdett lenőni, az arcom beesett volt, a szemeim nem csak pirosak és puffadtak voltak a sok sírástól, de alattuk még sötét karikák is éktelenkedtek. Ahogy levettem magamról mindent, végig néztem a testemen és rá kellett jönnöm, hogy valóban fogyni kezdtem. Edzeni se jártam, így kezdtem egyre gyengébbé válni. A vízsugár alatt gondolkoztam el először azon, hogy mégis hány napja lehettem ilyen állapotban. Már egyáltalán nem figyeltem a napok múlását. Akár hetek is eltelhettek azóta, de az is lehetséges volt, hogy csak napok teltek el. Őszintén fogalmam se volt róla, de annyira nem is érdekelt.

Nedves hajamat felfogtam egy kontyba és a melegítőmet felvéve kiléptem a gőzzel teli helyiségből. Amint ráláttam a nappalira, azonnal észrevettem az újonnan érkezett alakot a kanapénkon. Kezem leesett magam mellé és némán bámultam az ismerős, fekete szempárba, ami aggódva fürkészte az arcomat. JuWon a konyhában csinált valamit, valószínűleg nem akarta, hogy letámadjam, amiért hazudott nekem, így inkább minél messzebb ment tőlem.

- Az öcsédet ne hibáztad, én szerettem volna találkozni veled - magyarázta a fiú és megpaskolta a mellette lévő helyet. Nem tudtam, hogy mennyi jogom van olyan közel ülni hozzá, így inkább a kanapé másik végében foglaltam helyet, bár így sem volt akkora távolság közöttünk, mint szerettem volna. - Őszintén, pont olyan szörnyen festesz, mint ahogy azt gondoltam - sóhajtott fel gondterhelten, de én még mindig nem mondtam semmit. Van egyáltalán jogom beszélni vele ? Van egyáltalán bármilyen jogom akármelyikükkel beszélni ?

Egy valami viszont nagyon kikívánkozott belőlem. Tudni akartam, hogy mi volt YoonGival. Szerettem volna azt hallani, hogy minden rendben volt vele és továbbra is boldogan, gondtalanul élte a mindennapjait, rám egy percre se gondolva.

- YoonGi ? - böktem ki lassan és furcsa volt ennyi idő után ismét hallani a hangomat. Kissé be is voltam rekedve, ami miatt folyamatosan köszörültem a torkomat.

- Mondhatnám, hogy jól van... De az elég nagy hazugság lenne a részemről - válaszolta Kook szomorúan, mire lassan bólintottam. Sejthettem volna. - Sokat sírt, miután elmentél. Soha nem láttam még ennyit sírni. Valamint... Sokan beszélnek a dolgokról, amik kiderültek róla és számára olyan személyesek voltak. Emiatt pedig nagyon nehéz őt elrángatni a díjátadókra. Nem akar megjelenni sehol sem, de jól tudja, hogy ezt nem engedheti meg az ő helyzetében, úgyhogy leginkább csak tűr. Nagyon sokat van a stúdiójában. Szinte minden idejét ott tölti... - harapott rá ajkára zavartan, ugyanis meglátta ahogy legördült egy könnycsepp az arcomon, amit én gyorsan letöröltem a kézfejemmel és felfelé pislogva tartottam vissza a további könnyeimet.

- Gondolom... A többiek is most utálnak...

- Az elején mérgesek voltak, de mostanra már inkább csak csalódottak - helyesbített, bár sokat nem javított a helyzetemen. - Egyébként Jin is akart jönni, de végül neki közbe jött valami, ezért csak annyit üzent, hogy kitartást.

- Értem... - hajtottam le a fejemet és éreztem, hogy JungKook gyengéden megérintette a vállamat.

- Sajnálom... Hogy így alakultak a dolgok - mondta halkan és rászorított a vállamra, ami miatt ismételten a sírógörcs kerülgetett. Éreztem, hogy legszívesebben megölelt volna, de nem tett inkább semmit. Nem akarta átlépni a határokat. Valamint meg sem érdemeltem volna az ő nyugtatgatását.

- Kértek egy kis fagyit ? - bújt elő WonWon, kezében egy doboz kekszes fagyival, benne három kanállal. Hasam azonnal megkordult, mire mind a két fiú felnevetett én pedig zavartan a doboz után nyúltam és középre húztam. Némán eszegettük a fagyit, de még így is éreztem a támogatásukat és a fagylalt szívet gyógyító erejét.

Mint kiderült két hétig zárkóztam el teljesen a világtól, ami alatt nem történt túl sok változás, ettől függetlenül én magam másnak éreztem. Kezdtem kicsit visszatérni saját magamhoz, ismét beszéltem, főztem otthon minden nap, hisz amúgy sem volt más dolgom, emellett pedig munkát kerestem. Mivel a tartalékaink nem voltak sokáig elegek, ráadásul pár nap múlva itt volt JuWon születésnapja is. Most lett nagykorú így szerettem volna ahhoz méltóan megünnepelni. De egy saját készítésű tortán, valamint egy festményekről szóló könyvön kívül sajnos másra nem futotta. Így is NaRitól kellett kölcsön kérnem. Apropó NaRi. Egyáltalán nem hozta fel, hogy ő megmondta, támogatott engem teljes szívéből és mindig mondta, hogy mikor mehetek az edzőterembe, hogy biztosan ne fussak össze a BTS-el, de legfőképp YoonGival. Ezek miatt pedig végtelenül hálás voltam neki.

Sietve szúrtam bele a gyümölcstortába pár gyertyát, miközben hallottam, hogy a nappaliban NaRi épp a papírcsákót rakta fel WonWon fejére. Vagyis inkább erőszakolta fel rá, ugyanis a fiú nem szívesen vette volna föl. Főleg így, hogy már nagykorúvá vált. Jun bácsi és Han néni nevetve reagáltak a helyzetre, és végig azt bizonygatták, hogy JuWon milyen aranyos. Pedig WonWon igazán nem akart az lenni. Végre sikerült meggyújtanom a gyertyákat, így elindultam a nappaliba és énekelni kezdtem, amibe a többiek is becsatlakoztak. Még MinMin is izgatottan ugatott JuWon lábánál.

- Boldog szülinapot WonWon ! - nyújtottam át neki a tortát, majd tapsoltam vidáman, ahogy elfújta a gyertyákat.

- Tényleg nem kellett volna - ült le a kanapéra és lassan vágott mindenkinek egy szeletet. - Nekem az is nagy ajándék, hogy itt vagytok ezen a napon velem - magyarázta, mire a nagybátyámék meghatottan néztek rá, úgy csúsztatták át az ajándékukat az asztalon, ami egy kék szalaggal átkötött kis fehér dobozban volt. WonWon előbb viszont kinyitotta a mi ajándékainkat, amiket nagyon nagy mosollyal az arcán fogadott.

- És mi van a te kis udvarlóddal ? - szólt hozzám halkan Han néni, miközben JuWon épp NaRinak magyarázta, hogy mennyire akart már egy új ecsettartót, valamint azon értetlenkedett, hogy mégis mire volt jó az a kupon, amit a lány készített neki saját kezűleg. Néha komolyan olyan kis butácska volt... Bár ezen nem tudtam sokáig mosolyogni, ugyanis a Han néni kérdése minden jó kedvet elűzött belőlem. A napokban végre képes voltam annyira elterelni a figyelmemet, hogy csak este gondoltam rá, erre ismét fel lett hozva ez a téma... Bár nem hibáztattam őt, hisz nem tudhatott róla, hogy mi történt velünk.

- Egy kicsit... Összevesztünk - ferdítettem az igazságon, ugyanis valóban erről volt szó, csak éppen ebben már benne volt az is, hogy szakítottunk. De nem akartam ezzel terhelni őt.

- Jaj, kicsim - simított rá a karomra megértően, mire zavartan előre fordultam. - Ne aggódj, hamar le fog nyugodni és akkor minden rendbe jön. Anyukádékkal is mindig ez volt - mosolygott rám bíztatóan, mire én csak figyelmen kívül hagytam a szívemet érő szúró fájdalmat és erőltettem magamra egy mosolyt. Igen... Majd talán egy másik életünkben minden rendbe jön.

- Ez mégis micsoda ? - nyitotta ki WonWon kíváncsian a nagybátyánktól kapott ajándékot és vett ki belőle egy betétkönyvszerűséget... Ami valóban egy betétkönyv volt. JuWon összeráncolt szemöldökkel lapozgatta az oldalakat, majd nézett fel rám lassan, szeme tele volt könnyekkel, kezei pedig remegtek. - Ezt... Ezt anyuék hagyták ránk - bökte ki, mire azonnal felálltam és mellé guggoltam, úgy lestem meg a kezében lévő betétkönyvet. Szemeim a kétszeresükre tágultak az összeget látva, majd azonnal a nagybátyámra néztem, aki szomorúan nézett felénk.

- A szüleitek hagyták rátok - pontosabban JuWonra, ugyanis csak most tudtok a pénzhez hozzáférni. Előbb is oda adtuk volna nektek, de mivel amúgy sem tudtatok volna mit kezdeni vele, így addig tartogattuk, amíg el nem jön ez a nap.

- Úristen... Ebből jelentkezhetsz a művészeti egyetemre - szorította meg a fiú karját NaRi izgatottan, de láthatólag JuWon még nem ébredt fel a sokkból. Meredten bámulta a lapokat és futott át rajtuk szemével újra meg újra. Bennem ezzel egy időben többféle érzés is végigsuhant. Először is megkönnyebbültem, hisz így nem kellett aggódnunk a megélhetésünk miatt minden nap, JuWon is mehetett arra az egyetemre, ahova akart és én is nyugodtabban kereshettem munkát. Viszont... Egyben ideges is voltam, ugyanis ha ehhez a pénzhez előbb hozzá férhettünk volna, akkor nem csak, hogy nem kellett volna belefolynom YoonGi életébe és tönkretennem őt és mást is a környezetében valamint magamat és az én szeretteimet, hanem lett volna pénzünk WonWon műtétére akkor, mikor még lehetett volna rajta segíteni.