Fejemet kezemmel támasztva bámultam a monitoromra, miközben lapozgattam a nekem átküldött e havi magazinba lévő cikkeket. Valójában ki kellett volna javítanom a hibákat, de egyáltalán nem volt hozzá energiám, se pedig kedvem. Mostanában egyre jobban kezdett minden idegenné válni számomra a Gladnál. Sokkal kevesebbet foglalkoztam a munkámmal és már nem is élveztem annyira. Tudtam jól ennek az okát, így nem véletlen, hogy egy ideje már ott lapult az asztalom fiókjában a felmondólevelem. Szerettem volna mihamarabb megszakítani minden kapcsolatot a céggel, de cserben hagyni se akartam az itt dolgozókat, így megígértem magamnak, hogy még ezt a havi magazint megcsinálom és utána tűnök el. A főnök így is állandóan felhozta a füzet témát - ami szintén a fiókomban hevert, már egy ideje hozzá sem nyúltam. Nem tudtam mit kezdjek vele, hisz akár valami jóra is felhasználhattam volna, csak abban nem voltam biztos, hogy mégis mi volt az a jó. Úgyhogy míg ezt ki nem találtam, inkább elzárva tartottam a külvilágtól. Szerencsére a dolgainkhoz soha senki nem nyúlt, úgyhogy nem tartottam attól, hogy valakinek a kezébe kerül. Nálunk sokkal rizikósabb lett volna tartani, hisz YoonGi sokszor megfordult a lakásunkba. Biztosra akartam menni, hogy ő soha nem fog tudni a füzet létezéséről. Maximum idősebb korunkban, mikor már mindez csak a múlt lesz és mosolyogva gondolhatunk vissza rá.

Miután végig szenvedtem magamat az ellenőrzéseken, nagyot nyújtózva toltam el magamat az asztalomtól és kezdtem el pakolni a dolgaimat. Mikor már a kabátomat is felvettem, már csak a sálam maradt hátra, de ekkor kaptam egy üzenetet, így megállva a mozdulatomban vettem elő a telefonomat. Meglátva, hogy ki írt, valamint, hogy mit, azonnal mosolyra görbült az ajkam és fejemet ingatva indultam meg a kijárat felé, miközben válaszoltam neki.

Mr. Romantikuslélek: Éhes vagyok...

Én: Ramyon jó lesz ?

Mr. Romantikuslélek: Tökéletes

Én: 20 perc és ott vagyok

Sokat gondolkoztam a boltban, hogy vajon milyen ramyonnak örülne a legjobban, de mivel nem tudtam dűlőre jutni, így vettem több félét is, hisz én sem vacsoráztam még úgy sem. Ami azt illeti, kezdtem is érezni, hogy éhes voltam.

Megnyomva a stúdió csengőjét várakoztam, majd pár másodperc múlva már nyílt is az ajtó és egy hulla fehér arcú YoonGi jelent meg előttem. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, szőke haja össze vissza állt és az egész arca nyúzottnak tűnt. Sóhajtva fejeztem ki nem tetszésemet az életformája iránt, majd a kezébe nyomtam a zacskót és leülve a kanapéra döntöttem fejemet hátra, majd hunytam le szememet.

- Azért annyira nem vagyok éhes, hogy egy seregnek elegendő ramyont megegyek... De azért köszi - nézett fel rám a fiú elmosolyodva és kiválasztva magának egy dobozt indult az ajtó felé.

- Nekem is csinálsz egyet ? - választottam ki egy számomra tetszetőset, mire a fiú csak megforgatta a szemeit, de készségesen elkapta a dobozt és elment megtölteni őket vízzel.

- Mióta nem aludtál, úgy őszintén ? - néztem YoonGira szemeimet résnyire húzva, mire a fiú csak elgondolkozva nézett rám és vakarta a meg a fejét.

- Tegnap aludtam egy kicsit, de mióta felkeltem non stop dolgoztam. Eszembe jutott egy tök jó szöveg, szóval mindenféleképpen szerettem volna megírni. Ezek után pedig egy nagyon jó alap is megkomponálódott a fejemben, úgyhogy azt is neki álltam megcsinálni - magyarázta a jól látható fáradság ellenére is élénken, ami miatt elmosolyodva hallgattam a részletes beszámolóját arról, hogy mitől is indult meg ez az ihletlavina.

Nem tudom másnak mi számított egy igazi randinak vagy kapcsolatnak, de számomra az tökéletes volt, amit YoonGitól kaptam. Reméltem, hogy én is képes voltam adni neki valamit. Lehet, hogy nem lógtunk egymás nyakán null-huszonnégyben. Lehet, hogy mi nem mentünk el állandóan közös vacsorákra. Lehet, hogy mi nem beszéltünk mindig az érzéseinkről. Az is lehet, hogy mi legtöbbször ebben a kis stúdióban töltöttük az időnket, néha néma csendben, a saját dolgainkkal foglalkozva. De az is biztos, hogyha jutott a másikra időnk, akkor valóban egymással foglalkoztunk, rengeteget beszéltünk magunkról, a családunkról, a múltunkról és a terveinkről. Apróbb, de annál kedvesebb megjegyzéseket tettünk a másikra, máskor pedig állandóan vitatkoztunk és szidtuk egymást. Ettől függetlenül soha nem veszekedtünk úgy igazán, hogy megbántsuk a másikat. A személyiségeinkből adódóan valóban sokat csipkelődtünk, de mindezt szeretetből tettük. És én egyáltalán nem bántam, hogy nem voltunk átlagos pár. Egy idollal ez egyébként se lett volna lehetséges.

- Köszönöm a vacsorát - tette le asztalára a fiú a leveses dobozt és vette ki egyben az én kezemből is azt, holott én még nem teljesen fejeztem be. Már épp szóltam volna rá, csakhogy hirtelen lerántott a kanapéra és derekamnál fogva magához húzott, majd lehunyva szemeit vetette át lábát az enyémeken.

- Megfulladok... - nyöszörögtem, miközben fejemet kiszabadítottam mellkasából, így fejem közvetlenül az ő feje mellé került. Némán figyeltem lehunyt szemeit, hosszú szempilláit, ellazult arcát, a kissé már hosszú frufruját, amit ujjaimmal kisöpörtem az arcából. Még mindig fájt a mellkasom, ha ránéztem, pedig már elhatároztam magamat és lemondtam arról, hogy az öcsémet ilyen módszerekkel juttassam be az egyetemére. Ő is megmondta nyíltan a kórházban, hogyha az álmai miatt nekem be kellett volna mocskolni a kezemet, akkor inkább lemondott róluk. És így hogy kezdett kitisztulni a fejem, rájöttem, hogy valóban egy őrült döntést hoztam. De legalább megálltam.

- Hm... Kellemesen hideg a kezed - motyogta a fiú, miközben szorítása erősebb lett derekam körül és fejét homlokomnak döntötte. Lassan kinyitotta szemeit és úgy nézett elmélyülten az én arcomra.

- Általában az emberek nem szeretik ha hideg a kezem...

- Nem baj ha hideg a kezed, hogyha a szíved viszont meleg, nem igaz ? - mosolyodott el halványan és szavai miatt hirtelen bennem ragadt a levegő.

- Mostanában túl nyálas lettél - válaszoltam zavartan és szemeimmel próbáltam másfelé nézni, de arca annyira közel volt, hogy csak azt láttam.

- Te pedig gyakrabban zavarba jössz - nevetett fel és láttam rajta, hogy nagyon is élvezte a dolgot. Kezét felemelve megsimogatta az arcomat, majd közelebb hajolva nyomott egy csókot a homlokomra, az orromra majd az ajkaimra.

- Azt mondtad fáradt vagy - hajoltam el tőle, de pár másodperc múlva már ismét birtokba vette ajkaimat és kezével lassan végig simított a gerincemen.

- Úgy érzem, hogy az evéstől kaptam némi energiát - magyarázta, miközben fölém magasodva mosolyodott el, mire én fejemet rázva felnevettem és karomat nyaka köré kulcsolva húztam le magamhoz egy újabb csókra...

A munkánk ismét felhalmozódott a Big Hitnél, hiszen hamarosan kezdetét vette a díjátadók időszaka, amikből alig volt olyan, amin a fiúk nem jelentek volna meg. Ide-oda futkostam a fellépő ruhák miatt, hordtam a kajákat, fénymásoltam, kávékat is hoztam és még pár papírt is rám bíztak. A tél pedig csak egyre inkább közeledett, az időjárás folyamatosan hidegebb lett, így a fiúk egészségére is figyelnünk kellett. Nekem leginkább JungKookéra, hisz az ő személyi menedzsere voltam. Így állandóan ügyeltem arra, hogy beszedje a vitaminjait, amiket időnként elfelejtett volna, hogyha nem vagyok ott. Emellett mindig hoztam neki gyümölcsöt is a próbákra, hogy szünetben azt tudja rágcsálni.

Otthon ismételte fáradtan terültem el a kanapén, egy ideje már nem jutottam el az ágyamig. A telefonom bár csörgött nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, ugyanis csak a Gladtól hívott a főszerkesztő. Úgy is bementem volna a jövőhéten, hisz akkor jelent meg az új szám, így energiám nem lévén csak hagytam, hogy megunja a hívogatásomat.

- Kicsit aggódom érted noona - guggolt le a fejem mellett JuWon és kezét felemelve simított végig a hajamon.

- Te aggódsz értem ? - vontam fel fél szemöldököm, majd lassan feltoltam magamat ülőhelyzetbe és ujjamat fenyegetően a fiúra emeltem. - Bevetted a gyógyszered ?

- Igen - válaszolta sóhajtva, ugyanis már kezdte unni, hogy minden este ezzel zaklattam. De nem tehettem róla. Mióta volt legutóbb az a rohama, sokkal jobban figyeltem, hogy szedje a gyógyszereit. - De abbahagynád, hogy mindig ezt kérdezgeted ? Nem fogom elfelejteni bevenni... Tanultam az előző esetből - mondta sértetten, mire nevetve két kezem közé fogtam az arcát és nyomtam egy puszit a homlokára.

- Jól van, jól van. De értsd meg, hogy aggódom - simogattam a haját, mire csak kurtán bólintott, majd mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, felállt és kezemet megfogva húzni kezdett maga után. Úti célunk a kis szobánk volt, aminek közepén egy szék, és az öcsém festővászna állt. Vállamat megfogva beljebb tolt és felkapcsolva a villanyt segített abban, hogy jobban szemügyre tudjam venni a képet. Ahogy megpillantottam magamat, a torkom összeszorult és szemeim megteltek könnyekkel. A festményen vidáman mosolyogtam, miközben a háttérben megannyi lámpás égett. WonWon mindig gyönyörűen festett, de valamiért mindig azok a munkái lettek a legjobbak, amiket a szeretteiről készített. Bár ezt lehet már említettem. Mindenesetre ez is csak egy példa volt rá.

- Aigooo... Ennyire azért nem lett jó - vette észre JuWon az arcomat, majd maga elé fordítva ölelt magához. - Bár tény, hogy sokat dolgoztam vele. Erre most nagyon büszke vagyok - karolt át lassan és úgy nézte velem együtt a festményt. - Még szeretnék csinálni egyet rólad és YoonGiról, valamint NarRiról és egy olyat is, amin mind a négyen rajta vagyunk. Bár magamat annyira nem szeretem lefesteni...

- Tudom, hogy képes leszel rá. Tetszenek ezek az ötletek - mosolyogtam fel rá, de azt akkor még nem tudtam, hogy mindez már nem fog megtörténni. Mert akkor még nem is sejtettem, hogy JuWon többé nem fog festeni.

- Choa, beraktál mindent a furgonba ? - lépett mellém az egyik stylist, mire szemügyre vettem a kezemben lévő listát és miután megbizonyosodtam arról, hogy mindegyik dolog bent volt a kocsiban, bólintottam. - Rendben, akkor már csak a kávék kellenek és indulhatunk is.

Gyorsan vettem hét kávét is, majd azt szétosztva a BTS tagok között mentem is a másik furgonba, ahol beültem Lusi mellé, aki foglalt nekem helyet a kevésbé zsúfolt részen. Kezdtünk egyre jobban kijönni egymással, ami lehet abból jött, hogy nagyon sok értelmes dologról el lehetett vele beszélgetni, de mindenesetre nagyon megkedveltem. Ráadásul ő tudott rólam és YoonGiról, így még ezt sem kellett tabuként kezelnem nála. Ugyanígy volt az ő és NamJoon kapcsolata is, úgyhogy kvittek voltunk.

Most volt a fiúk idei első díjátadója amin részt vettek, így mind nagyon izgatottak voltunk, úgyhogy emiatt mindenki figyelt arra, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön. Pont ezért egy ideig senki sem nézett fel az internetre, ami akkor már pár órája szinte felrobbant... Engem pedig a főszerkesztő még mindig hívogatott, de én nem vettem fel, hisz másnap úgy is mentem volna be hozzá.

Az öltözőben mindenki sürgött-forgott, még én is, aki segítettem ott ahol tudtam. Legtöbbet Kook mellett voltam, akinek segítettem a gyakorlásában, valamint legyezgettem, hogy kevésbé legyen melege és menjen tönkre hamar a sminkje.

- Köszönöm noona - mosolygott rám hálásan, mikor felé nyújtottam egy üveg vizet. - A telefonom nem tudod hol van ?

- Hm... Valahol a sminkes asztalon láttam - ráncoltam a homlokomat, majd pár pillanatra elléptem tőle és a készülékért indultam. Az ott is volt, ahol emlékeztem, így visszavittem a fiúnak, aki a vizét iszogatva nézett fel aznap először a világhálóra egy kis pihenés reményében. Egy darabig csak lapozgatott a különböző posztok között, majd hirtelen megállt és rányomott egy cikkre. Először szemöldöke jól láthatóan összeszaladt, majd rémülten kapta fejét rám.

- Noona, ugye nem... - kezdett volna bele, de egy staffos benyitott az öltözőbe és szólt, hogy a fiúk készülődjenek, így a maknae már nem tudta befejezni, hisz még elhívták egy utolsó ellenőrzésre. Zavartan pislogtam utána, majd nyakamat megmasszírozva végül inkább segítettem a többieknek. Nem tudtam, hogy mégis mit akart mondani a fiú, de gondoltam csak várhat még.

Végül a fiúk elmentek fellépni, így én, plusz még pár staffos bent maradtunk, hogy vigyázzunk a fiúk dolgaira. A két gyakornok stylist a ruhákat rakosgatta, Lusi pedig ment a fiúkkal, hogy még az utolsó pillanatban leellenőrizhesse őket. Én leültem az egyik kanapéra és szememet lehunyva pihentem volna egy kicsit, csakhogy valaki ijedten felsikoltott.

- Oh ne ! - hallottam a hangot és szememet kinyitva néztem az egyik staffos lányra érdeklődve.

- Valami baj van ? - álltam fel lassan, ugyanis ijedt tekintettel olvasott valamit a telefonján.

- Nagyon nagy baj van. Ezt nézd - mutatta felém telefonját, mikor elé értem, én pedig hunyorogva kezdtem el olvasni még pár lánnyal, akik hozzám léptek.

"Friss hírek ! Min YoonGiról, a BTS híres rapperéről eddig nem hallott titkok kerültek nyilvánosságra a mai nap, mikor is megjelent a mostanában egyre híresebbé vált Glad magazin újabb száma, amiben YoonGi is kapott helyet rengeteg eddig nem hallott történettel és egyéb - a fanokat lesokkoló tényekkel. Ha részletesebben olvasni szeretne erről a cikkről, akkor ezt könnyen megteheti a Glad online felületén is vagy pedig... "

Ledermedve hagytam, hogy kivegyék a telefont a kezemből, miközben próbáltam rájönni, hogy most álmodtam, vagy pedig valóban megtörtént az, amitől rettegtem. De mégis hogy írhatták meg azt a cikket, hogyha én nem is adtam le a füzetet ? Mást is beküldtek a céghez ? Vagy... Az a szemét turkált a cuccaim között ! Idegesen túrtam hajamba, miközben fel-alá járkáltam a szobában és zártam ki a körülöttem folyó kétségbeesett beszélgetést. Nálam biztosan nem voltak rosszabbul, úgyhogy nem tudtam még rájuk is koncentrálni. Mit mondjak YoonGinak ? Mit mondjak... Mit mondjak... Nagy levegőket véve roskadtam le a kanapéra, miközben lábammal folyamatosan doboltam és a kis tévén néztem a fiúk fellépését. Tudtam, hogy amint lejönnek a színpadról, gyorsan bejönnek és már mennek is a nézőtérre a többi idol közé. Akkor még lehetett egy kis időm, de nem több. A nevem eddig sehol se tért vissza, de ha valaki megnézte az újságot, biztos, hogy ott szerepelt. Egyszerre voltam iszonyat dühös, kétségbeesett és rémült, ami szinte kikészített. Aztán az előadásnak vége lett és a fiúk lejöttek a színpadról, megjelent a képernyőn a két műsorvezető, nekem pedig a szívverésem még jobban felgyorsult. Szabályosan émelyegtem és képtelen voltam nyugton maradni. Már a többiek egy idő után kérdezték volna meg, hogy mi történt velem, csakhogy hirtelen kivágódott az ajtó és YoonGi lépett be rajta, mögötte a többiekkel, akik mind ijedten nézték minden mozdulatát. Olyan ideges volt, hogy egész testében megfeszült, amint észrevett, elindult felém, nem foglalkozva a többiek szavával.

- Ez mégis micsoda ? - dobott le elém hirtelen egy újságot, ami miatt gyomrom labda méretűre zsugorodott és nem tudtam megszólalni. Féltem, hogyha bármit is mondok, akkor azzal mindennek véget vetek. De mit is hittem ? Ennek már akkor vége volt, mikor nem hagytam abba az írást és az öcsémet választottam. - Azt kérdeztem, hogy mégis mi a szar ez Choa ?! - emelte fel hangját, mire legördült egy könnycsepp az arcomon, ezzel választ adva neki mindenre.

- YoonGi... - lépett mellé Jin, de a fiú lerázta karjáról a kezét és várakozóan nézett rám.

- Válaszolj, Choa - mondta kimérten, de mivel még mindig nem szóltam egy szót sem így elkiáltotta magát, mire azonnal összerezzentem. - Mindenki menjen ki a szobából ! - csapott az asztalra és sejtettem, hogy a mindenkibe én nem tartoztam bele így egy helyben maradtam.

- Figyelj YoonGi, előbb nyugodj le és hallgasd végig Choát, lehet, hogy ez csak egy tévedés - próbálkozott NamJoon is, de a fiú csak még idegesebb lett, így jobbnak látta valóban teljesíteni az utasítását. Mindenki lassan elhagyta a szobát, még láttam, hogy Kookot ki kellett rángatni, ugyanis semmiféleképpen se akart egyedül hagyni YoonGival, de végül a fiúk kivitték. Mindenki összezavarodva nézett kettőnkre, de nem mert senki se szólni egy szót sem. Amint becsukódott az ajtó YoonGi ismét megszólalt.

- Komolyan ennyit ért neked a bizalmam ? Nem hiszem el, hogy képes voltál kihasználni. Pont te... Hisz basszus, te végig mentél azon, amikor légből kapott pletykákat kreáltak a szüleidről és még ezek után is képes voltál erre ?

- Figyelj, valóban leírtam dolgokat rólad, de nem adtam oda senkinek - emeltem fel fejemet és néztem szemébe őszintén. Nem volt már mit ferdíteni a dolgokon. Ha már idáig jutottam akkor szerettem volna tényleg őszinte lenni vele.

- Akkor mégis hogy kerültek bele abba a magazinba, hm ? Csak úgy belevarázsolódtak ? - kérdezte gúnyosan, de ezügyben én is tanácstalan voltam. Ugyan volt egy sejtésem, de úgy hittem, hogy úgy se hitt volna nekem.

- Nem tudom...

- Choa hogy tehetted ezt velem ? Mégis mit ártottam neked őszintén ? Válaszolj már a kurva életbe ! - kiáltotta ismét el magát, mire szemeim könnybe lábadtak és megráztam a fejemet.

- Nem tettél semmit ! Én csak...

- Én vártam hogy elmond az igazat ! Időt hagytam neked, tudva, hogy biztos nem lehet egyszerű...

- Mi ? Te tudtál róla ? - néztem rá döbbenten.

- Hallottam, amit Jinnel beszéltetek a sikátorban. Dühös voltam és már akkor elmondtam volna mindazt, amit most is... De azt hittem, hogy mégis bízhatok benned annyira, hogy ne tegyél semmit se. Bíztam abban, hogy a lány, akit megismertem tényleg olyan jó ember, mint amilyennek mutatta magát. Erre kiderül, hogy minden felvetésem csupán egy hazugságon alapult. Bármikor volt hozzám egy őszinte szavad ? - nézett rám szomorúan, amitől a szívem iszonyatosan fájni kezdett, a torkom pedig még jobban összeszorult. Csak bólintani voltam képes, beszélni már nem. Szememet lehunyva kigördült egy könnycsepp a szememből, majd még egy és még egy.

- Én... Tényleg sze...

- Nehogy kimond ! Rosszul vagyok már csak attól is hogyha eszembe jutnak ezek a szavak...

- YoonGi - álltam fel és fogtam volna meg a kezét, de ellépett tőlem és dühösen, egyben szomorúan megrázta a fejét.

- Ne érj hozzám, többet ne gyere a közelembe. Nem akarlak látni. Vége Choa. Remélem örülsz, hogy a magazinod eladása az egekbe törik. Gratulálok - tapsolt meg idegesen. - Most pedig tűnj el, nincs többé közöm egy ilyen hazughoz - mondta szárazon, olyan tekintettel, amit soha nem akartam tőle látni és ezernyi darabra törte a szívemet.

- Rendben... Elmegyek... - nyeltem vissza további könnyeimet és táskámat megfogva elindultam az ajtó felé, érezve magamon a fiú megtört tekintetét. A kilincset megfogva még utoljára hátra fordultam és csak két dolgot mondtam, de abba minden érzésemet belesűrítettem. - Sajnálom... És köszönök mindent - mosolyodtam el szomorúan, majd kiléptem az ajtónál álló emberekhez, akik szomorúan, dühösen vagy éppen értetlenül figyelték ahogy lassan elhagytam a helyet.

Attól még mert néha hazudsz, nem válsz rögtön hazuggá, hisz minden ember tesz így néha. Ez hozzá tartozik az emberi léthez. De ha minden szavad egy hazugság és már egyre kevesebb igazság hagyja el a szádat, az már egy út ahhoz, hogy azzá válj. Egy olyan hazuggá, mint én.