Arcomat kezembe temetve ültem JuWon kórházi szobája előtt, miközben arra vártam, hogy YoonGi visszatérjen a vásárlásból. Kezdtem kicsit rosszul lenni attól, hogy reggel óta nem ettem és hiába nem ment volna le egy falat se a torkomon, ő nem hagyta, hogy éhen maradjak. Nem akarta látni, ahogy én is összesek. Így is elintézte, hogy az öcsémnek saját szobája legyen, ami miatt nem lehettem neki eléggé hálás, így nem tiltakoztam sokat az ellen, hogy kimenjen. Eléggé sok gondot okoztam neki, nem akartam még többet fölöslegesen.

Lassan felemeltem a fejemet, ugyanis cipők hangjára lettem figyelmes, melyek tulajdonosa futott. Ahogy elnéztem a hang irányába, megpillantottam NaRit, aki észrevéve engem lelassított és közvetlenül előttem megállt.

- Sajnálom, hogy ennyit késtem. Csak a szüleim... - vette szaporán a levegőt, de fejemet megrázva jeleztem, hogy semmi baj. - Ő... Jól van ? - bökte ki lassan, bizonytalanul, de bólintásomat látva megnyugodva lehunyta a szemét.

- Haza felé tartott, mikor rosszul lett, majd beszállították. Az orvos szerint mostanában nem szedte a gyógyszerét folyamatosan - magyaráztam idegesen és legszívesebben leordítottam volna a fiú fejét, amiért ilyen felelőtlen volt, de jól tudtam, hogy nem most volt itt az ideje. NaRi leült mellém és hátra dőlve fűzte össze ujjait ölében, miközben maga elé bámulva figyelte a földet. Ahogy fejben egy kicsit összeszedtem magamat jöttem rá, hogy valójában egy ideje már nem beszéltem a lánnyal. Soha nem akartam volna, hogy valami ilyesmi miatt találkozzunk újra. Viszont ha már így alakult, akkor szerettem volna, hogyha beszélünk a dologról. Legalább egy kis ideig mindkettőnk gondolatai elterelődtek volna. Tudtam, hogy JuWon se akarta volna, hogy betegesre aggódjuk magunkat miatta. - Figyelj NaRi... Én... Sajnálom - sóhajtottam fel, ugyanis nehéz volt ezt az egy szót kinyögnöm. Egyszerűen nem éreztem magamat olyan embernek, akinek érdemes lenne megbocsátani. Mégis szerettem volna, hogyha rendeződnek a dolgok a lánnyal. JuWon után már csak ő maradt nekem. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben és nem akartam még őt is elveszíteni a saját hülyeségem miatt. Azt már nem éltem volna túl.

- Mégis micsodát ? - pillantott felém szeme sarkából, mire torkomat megköszörülve tettem hozzá még pár dolgot. Hisz mondatom valóban nem volt egész.

- Hogy akkora hülye voltam. Tudom, hogy hallgatnom kellett volna rád, de nem ment... Féltem. Féltem YoonGi reakciójától - vallottam be, miközben lábamon pihenő kezem ökölbe szorult.

- Igazából én is túl...nyers voltam - gondolkozott el a megfelelő szón, majd végre rám nézett, ami miatt nem tehettem róla, de egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. - Mégis mi ez a reakció ? Még csak rád néztem - mosolyodott el halványan.

- Nekem már ez is elég volt... Ahhoz képest, hogy mostanában kerültél, ez nagy előre haladás.

- Nem mondom azt, hogy túlzásba estem, mert azért azt nem tettem. Megérdemelted, amit mondtam, de abba nem gondoltam bele, hogy nehéz neked. Sajnálom - fogta meg a kezemet, mire nagyot nyelve néztem rá elszorult torokkal és ráztam meg a fejemet.

- Te ne sajnálj semmit. Teljesen egyet értek veled. Őrültség az, amit teszek, tudom jól, de...

- Már nem tudod meg nem történtté tenni - fejezte be helyettem a mondatot, mire csak keserűen bólintottam. - Azért nem fogok ilyen könnyen megbocsátani neked, de a haragomat most egy kis ideig jegelem a jelenlegi helyzetet figyelembe véve.

- Köszönöm - ráztam meg a fejemet mosolyogva és karomat kitárva öleltem magamhoz a lányt, aki tüntetőleg csak megpaskolta a vállamat, de éreztem, hogy ajkai neki is felfelé görbültek. Sejtettem, hogy ezzel még nem oldottam meg semmit, de legalább tudta, hogy mit érzek. Ennyi nekem pedig bőven elég is volt. Nagy egymásra találásunkat YoonGi zavarta meg, aki torkát megköszörülve állt meg mellettünk. Elhajolva a lánytól néztem volna fel rá, amikor is hirtelen egy kis doboz fagyi és egy műanyag kanál jelent meg a látóteremben. Nagyokat pislogva vettem el a fiútól és a meglepődöttségtől hirtelen nem tudtam mit mondani.

- Lassan edd, nehogy neked is bajod legyen - mondta és leülve másik oldalamra simogatta meg a vállamat, miközben azt várta, hogy enni kezdjek.

- Tudod, ez a helyzet kicsit ismerős... - gondolkoztam el szemöldökömet ráncolva és azonnal eszembe jutott, amikor YoonGi kivitt a repülőtérre, csakhogy előbb haza tudjak jönni JuWon miatt. - Valld be, hogy már akkor is tetszettem neked - néztem rá vigyorogva, mire ő csak szemét forgatva mondta, hogy persze, persze, inkább edd a fagyidat és telefonját elővéve küldött magáról életjelet a fiúknak. NaRi eközben másik oldalamról noszogatott, hogy nyissam ki a fagyit, mivel hirtelen ő is megkívánta. Ő nagyon ritkán ivott ilyesmit, úgyhogy valóban rossz állapotban lehetett lelkileg, hogyha ilyesmire vetemedett. A fagyit megosztva ültünk csöndben a folyosón, a néha elhaladó ápolókat, orvosokat, esetleg betegeket figyelve, miközben fejünkben mi csak egyetlen egy személyért aggódtunk teljes szívből. Semmi sem volt rosszabb, mint a tétlen várakozás és a tudatlanság, mely méregként hatolt az ember szívébe, hogy megannyi aggodalommal töltse meg. Az érzéseimet nehezen tudtam irányítani, így többször is le kellett törölnöm a könnyeket az arcomról. A gombóc a torkomban pedig nem akart eltűnni, egyre inkább erősödött.

Fogalmam sincsen mennyi időt töltöttünk a folyosón, mindenesetre valamikor megjelent előttünk JuWon orvosa, aki kezében egy irattartót fogva nézett rám és közölte, hogy JuWon felébredt. Amint meghallottam a várva várt szót, már álltam is fel a helyemről és nem foglalkozva az olyasmi szavakkal, minthogy ne zavarjuk meg a nyugalmát, be is rontottam a szobájába. Valóban fönt volt. A kórházi ágyban ült, kezéből egy infúzióstű lógott ki, arcáról pedig eltűnt a maszk, ami egy kis megnyugvással töltött el. Sebesen szeltem át azt a pár lépést, ami elválasztott tőle és szinte a karjaiba omlottam, vigyázva azért arra, hogy ne öleljem nagyon szorosan magamhoz, nehogy még jobban ártsak neki. Éreztem, ahogy hajamba mosolygott, majd kezét felemelve simított végig fejemen és állapodott meg hátamon. Elhajolva tőle felemeltem kezemet és arcához érintve mentem biztosra, hogy tényleg ő volt az, egyben volt és nem csak egy illúziót ölelgettem éppen. Ahogy megláttam kisfiús mosolyát és sötét, csillogó szemeit, egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. Kezemmel ezek után erősen belecsíptem arcába, mire eltűnt arcáról a mosoly és fájdalmasan kiáltott fel.

- Yah ! Mégis miért nem szeded rendesen a gyógyszered ? Meg akarsz halni ? Mégis mi ütött beléd ? - korholtam meg azonnal és bár rettentő mérges voltam, mégis felülkerekedett rajtam az eddigi feszültségem és aggódásom, minek következtében szám sarka lekonyult és hangos sírásba kezdtem. Olyan voltam, mint egy kisbaba, de abban a pillanatban ez egy kicsit se tudott zavarni. Pár óráig azt hittem, hogy elveszítem az öcsémet is és ez mindennél jobban megrémített.

- Noona... - emelte fel kezét WonWon és ujjával letörölgette a könnyeket az arcomról, miközben szomorúan fürkészte szemeimet. - Sajnálom - hajolt közelebb és ajkát homlokomhoz érintve adott egy puszit rá. Mindig ezt csinálta, hogyha meg akart nyugtatni. Tudta, hogy a közelsége és a bizonyíték, hogy ilyeneket csinált, meggyőzött arról, hogy itt volt. - Sajnálom... Csak néha olyan nehéz - szorította össze száját és szemében észrevéve a fáradságot és elkeseredettséget, összeszorult a szívem. Mintha hirtelen ezernyi tüske döfődött volna belé. Egészen idáig soha nem gondoltam arra, hogy JuWonban milyen gondolatok fordulhattak meg. Nem tudtam milyen neki, csak sajnáltam, de meg sem próbáltam megérteni. Azon túl, hogy beteg, soha nem láttam. Önző módon csak arra gondoltam, hogy engem ne hagyjon el. Soha nem vettem észre, hogy mennyire őrlődött. A tudat, hogy meg fog halni csak most látszott igazán, hogy mennyire megijesztette. - Csak most leszek húsz éves. A velem egykorúak mind kihasználják azt, hogy csak egyszer élnek. Pedig nekik több idejük van hátra, mint nekem. Én mégsem csinálhatom meg még utoljára azokat a dolgokat, amiket szeretnék. Mert ha így teszek, akkor meghalok. Így mégis hogy csinálhatnék akár egy bakancslistát is ? - kérdezte a végén elfúló szavakkal és a hirtelen jött hév miatt még az arca is kipirosodott. Inkább volt mérges, mint szomorú, ami pontosan olyan reakció volt, amit a régi énje is reagált volna. Nekem a szívemet viszont fájdították a szavai. Ez valami olyasmi volt, amit soha nem akartál volna hallani a testvéredtől.

- Majd kitalálunk valamit, rendben ? - ültem le ágya szélére és kezeit megfogva szorítottam rájuk gyengéden. Próbáltam olyan meggyőző lenni, amilyen csak lehettem abban az állapotomban és látszólag ez elég volt ahhoz, hogy JuWon kissé lenyugodjon. Ezek után nem sokkal résnyire kinyílt az ajtó és két fej nézett be kíváncsian, aggódó tekintettel. Amint meglátták, hogy JuWon jobb állapotban volt és kettőnk között sem éreztek feszültséget, beljebb jöttek, egyikük pedig nagy léptekkel meg is indult JuWon felé és hasonlóan, mint én, magához ölelte a fiút. Én pedig még épp időben hátrébb húzódtam, hogy még véletlenül se legyek útban. Bár nem mintha annyira zavartatták volna magukat miattam. Szememet forgatva felálltam és elmosolyodva JuWon teljesen nyugodt arcán, ahogy fejét félig NaRi vállába temette, inkább az ajtóban ácsorgó YoonGihoz sétáltam.

- Úgy látom jobban van - nézett az öcsém felé megkönnyebbülten és bólintva megfogtam kezét, majd ujjainkat összekulcsoltam.

- Amíg kiromantikázzák magukat, addig én haza megyek pár cuccért WonWonnak - magyaráztam és a fiúval kilépve az ajtón, megindultunk a lift felé.

- Elkísérlek - vágta rá azonnal, mire lassan megráztam a fejemet, ugyanis nem akartam, hogy úgy érezze mindenhova kísérgetnie kell a történtek miatt.

- Ne aggódj, meg leszek. Eddig egyedül vészeltem át az ilyen eseteket és még itt vagyok - mutattam magamra megjátszott mosollyal, ami miatt YoonGi azonnal összeráncolta szemöldökét és arcomat két kezébe fogva nézett mélyen a szemembe. Félve megnéztem, hogy még hány emelet kellett, hogy leérjünk, ugyanis nem lett volna túl szerencsés, hogyha valaki így lát meg minket. Nem akartam, hogy még a fiúra is bajt hozzak. - Öhm... YoonGi, épp egy liftben vagyunk, nem hiszem, hogy itt kéne... - fejeztem volna be, csakhogy ekkor közelebb hajolt hozzám és ajkait finoman enyémekre helyezte, majd szemét lehunyva csókolt meg. Valószínűleg a lenyugtatásom volt a cél, de én helyette hevesen dobogó szívvel vártam, hogy mikor hajol el tőlem, ugyanis kezdtem félni, hogy mindjárt kinyílik a lift ajtó és valaki meglát minket. Hatalmas megkönnyebbülés volt, mikor végre elhajolt tőlem, ám szavaira nem éppen voltam felkészülve.

- Most már itt vagyok, szóval nem kell egyedül tűrnöd. Miért hagynálak magadra, hogyha tudom milyen állapotban vagy ? Nem gondolod, hogy akkor elég szar barát lennék ? - vonta fel fél szemöldökét és kikerekedett szemeimet látva halkan felnevetett. - Szálljunk ki, mert a végén megyünk még egy kört - ragadott kézen és maszkját felvéve kilépett velem a liftből.

- Komolyan nem kell velem jönnöd - próbálkoztam tovább az utcán már sokadjára, és vártam, hogy mikor un meg végre és hagy ott a fenébe. El sem tudta képzelni, hogy mennyire meghatottak a szavai, de nem akartam ennél is jobban a terhére lenni. Így is sokat tett értem ebben a két napban. Ha tovább mellettem maradt volna, akkor ennél is rosszabbul éreztem volna magamat, hisz közülünk csak én tudtam, hogy mennyire nem érdemeltem meg ezt az egészet.

- Oké, állapodjunk meg abban, hogy hazakísérlek, megvárom, amíg bemész a kapun és utána én is visszamegyek a dormba, este pedig mindenféleképpen felhívlak - állított meg egy pillanatra az utcán és vállamat megszorítva nézett rám várakozóan.

- Rendben - sóhajtottam, mire a fiú elégedetten bólintott és a továbbiakban azt hallgatta, hogy mit beszéltem JuWonnal, amíg egyedül voltunk. Kimondva pedig csak még jobban fájtak a szavak. Már nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Nem tudtam mivel tehetném boldoggá igazán az öcsémet.

YoonGi olyan szorosan magához ölelt, mielőtt utamra engedett, mint még soha, ami igazán mutatta, hogy mennyire aggódott értem. Pedig már túl voltam jó pár ilyen eseten és eddig még mindegyiket átvészeltem. Ezzel is ugyanígy kellett lennie. A támogatásával pedig egy kicsit könnyebbnek is éreztem a szívemet. Legalább nem kellett akkora terhet cipelnem a vállamon, mely súlya alatt lassan megrokkantam.

Amint beléptem a lakásba hirtelen úgy éreztem, hogy semmi erő nincsen bennem és a lábaim feladták a szolgálatot. Fájdalmasan nyögtem fel, ahogy térdemet bevertem a padlóba, fejem pedig nekiütődött a bezárt ajtónak. A hangra MinMin is előkerült és a félhomályban próbálta kivenni, hogy ki volt az. Először morgott, de ahogy közelebb ért és megérezte, hogy én voltam az, azonnal elhallgatott és kíváncsian jött közelebb.

- Megjöttem - motyogtam, miközben ujjaimat puha bundájába vezettem. Válaszul fejét ölembe fektette és szomorú szemekkel nézte arcomat. Mintha csak azt mondta volna, hogy ne aggódjak, minden rendbe jön. - Bárcsak így lenne... Bárcsak... - helyeztem kezemet szememre, hogy ellent álljak kibuggyanni készülő könnyeimnek. - Én ezt nem bírom...

Egy fél órát biztos a hideg földön ülve töltöttem, mire nyertem egy kis erőt és fel tudtam állni.

- Elmegyünk sétálni, amint összepakoltam JuWonnak - magyaráztam MinMinnek, aki az egész lakásban követett, mintha félt volna tőle, hogy valami őrültséget csinálok. Amíg WonWon itt volt, addig biztos nem tettem volna semmit se, úgyhogy ettől nem kellet tartania. Mindenesetre értékeltem, hogy így aggódott egyik gazdájáért.

Kinyitva a szekrényt elővettem pár melegítő fölsőt és alsót, majd egy táskába gyömöszölve őket néztem körül a szobánkban rájőve, hogy vajon mi kellett volna még bentre. Elgondolkozva végül megfogtam a fiú rajzfüzetét és tolltartóját is, csakhogy sikeresen levertem az asztalról pár festéket is. Az ég felé emelve a tekintetemet raktam le mindent a kezemből és hajoltam le a dolgokért és épp egyenesedtem volna fel, csakhogy hirtelen megpillantottam pár vásznat az ágyunk alatt. Nagyokat pislogva mentem közelebb és húztam elő őket, ugyanis JuWon soha nem itt tárolta az elkészült festményeit. Volt vagy öt darab elbújtatva az ágy alatt és még pár kisebb vászon, amit már nem értem el, mert a karom túl rövid volt. Megelégedtem végül azokkal, amiket elővettem és a földre ülve vettem szemügyre őket jobban. Ahogy realizáltam, hogy mit láttam az első három képen, kezemet szám elé kaptam és könnybe lábadt szemekkel bámultam a festményekre. Az elsőn csak sötét festékeket használt az öcsém, és egy alakot ábrázolt, aki épp zuhant lefelé a sötétségbe. A dátumot elnézve akkortájt készült, mikor kiderült JuWon betegsége. A másodikon egy égő kép szerepelt, amin pár fiú lehetett, de nem tudtam jól kivenni az alakokat. JuWon volt barátai lennének ? A harmadik volt számomra talán a legrosszabb. Egy kórházi ágy volt rajta, melyen csak egy virág volt. És le mertem volna fogadni, hogy a halálhoz volt köze, bár én soha nem voltam virágszakértő. A legszomorúbb viszont az volt a képen, hogy a szoba úgy volt megcsinálva, akár egy börtön.

Kézfejemmel letöröltem a könnyeimet és szipogva közelebb húztam magamhoz a másik két képet. Az egyiken anyuék és mi szerepeltünk, csak már felnőttként. Olyan volt, akár egy családi fotó, melyet nagyon sokan készítettek, hogy aztán kitegyék őket a házban egy jól látható helyre. Egy kis vágyódással a szívemben érintettem meg a festményt és simítottam végig az arcokon. Bárcsak ez egy valós fotó lenne... Az utolsó festményen pedig már csak WonWon, MinMin és én szerepeltünk egy hasonló beállításban. Ez a kép pedig később is készült, mint az előtte lévő.

- Nézd MinMin, milyen élethű vagy - toltam a kutya orrába a festményt, aki érdeklődve nézett a képre és megszagolta, de mivel nem tetszett neki az illata, így azonnal el is hajolt és fejével arrébb tolta a kezemet. - Jól van, jól van. Elrakom - mosolyodtam el. - Ezeket úgy sem szabadott volna látnom - gyűjtöttem össze mindegyik képet és visszacsúsztatva a helyére vettem egy mély levegőt. - Fighting én ! - ütögettem meg arcomat és az asztalhoz lépve beraktam a rajzfüzetet és a tolltartót a táskába, majd becipzározva azt a hátamra vettem és MinMint kiterelgetve a szobából, lekapcsoltam a villanyt és becsuktam az ajtót.

Lassan kezdett minden visszaállni a rendes kerékvágásba. JuWont még egy ideig bent tartották a kórházban megfigyelés alatt, valamint az orvosa hosszasan elbeszélgetett vele a gyógyszere szabálytalan szedése miatt. És mivel egy szakember oktatta ki, így az öcsém eléggé elszégyellte magát a végére, emiatt megígérte, hogy a jövőben jobban fog vigyázni. Ezek után ismét haza jöhetett és még egy hetet otthon is töltött, mivel az orvos szerint jót tett neki mentálisan, hogyha nem volt állandó ingereknek kitéve a sulijában. Ezzel én is egyet értettem, így JuWonnal abban az egy hétben sok időt töltöttem, valamint el kezdtünk bevásárolni kicsit a karácsonyhoz. Nem túl sok dolgot, hisz amúgy se volt nagyon pénzünk, de apróságokat vásároltunk mindenkinek. Én pedig szépen hallgattam arról, hogy rátaláltam a festményeire. Jobb volt az, hogyha nem tudta, rájöttem milyen gondolatai akadtak régebben és akár most is.

Fáradtan vittem be a rendelt kajákat a BTS gyakorlótermébe, ahol azonnal elhalkult a zene, mikor megérkeztem. Mind ki voltak már fulladva, ugyanis már ma több helyen is jártak; fotózáson, reklámfelvételen és egy hosszabb megbeszélésre is beültek a következő albumukkal kapcsolatban. Ezek után pedig várt rájuk a hosszan tartó gyakorlás, hisz közeledtek a díjátadók, ahol meg akarták mutatni az armyknak a szeretetüket, amiért támogatták őket és kitartottak mellettük.

- Végre ehetünk - ült le mindenki egy körbe és a saját dolgaikat maguk elé véve kezdtek enni. Én is vettem egy szeletet YoonGi pizzájából és azt eszegetve figyeltem a fiúkat, akik szokásosan saját kajájuk evése helyett mindenki másét kóstolgatták. Nem is értettem, hogy miért rendeltek akkor mindig külön...

- Egyébként mikor tervezitek az esküvőt ? - kérdezte meg hirtelen Jin, mire én majdnem félrenyeltem az épp lenyelt falatot, YoonGi pedig leöntötte magát szódával.

- Jin, ne szekáld már mindig őket - szólt rá NamJoon, de szája sarkában neki is ott bujkált a mosolya.

- Most miért ? Ha ők nem végzik egymás mellett, akkor én szingli maradok egész életemben - állította az idősebb és elég veszélyes kijelentést tett, főleg úgy, hogy ismerte a hátteremet. YoonGi csak megforgatta a szemét és inkább nem is mondott semmit. Már teljesen hozzá szokott Jin megjegyzéseihez. Nekem ehhez még idő kellett...

- Uuu, de ha lesz az esküvő, ugye én foglak majd az oltárhoz kísérni ? - nézett felém csillogó szemekkel Kook, mire én csak nagy szemekkel néztem rá és el sem akartam hinni, amit kérdezett.

- Ne légy buta - rázta a fejét HoSeok és csámcsogva mutatott rá a lényegre, minek hallatán azonnal lassabban rágtam a pizzámat és mintha az íze se esett volna olyan jól. - Valószínűleg az öccse fogja az oltárhoz vezetni.

- Hope - mordult rá YoonGi, mire lassan karjára raktam a kezemet és egy erőltetett mosollyal az arcomon megráztam a fejemet. Hobi nem tudhatta, hogy mi volt JuWonnal, így nem is hibáztattam, hogy ilyesmiket mondott.

- Khm... Különben is én fogom odakísérni - mondta Jin ezt úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, ezzel elindítva Kookkal egy kisebb veszekedést. Mindezt rajtam és YoonGin keresztül. A mellettem ülő fiún látszott, hogy mindjárt elkiáltja magát, hogyha nem fogják be...

- Ezt nem Choának kellene eldöntenie ? - szólt közbe Jimin, mire Jin és JungKook is azonnal felém kapta a fejét.

- Most ugye nem azt várjátok, hogy döntsek ? - tettem fel életem leghülyébb kérdését, ugyanis eltökélt szemüket látva jól tudtam a választ.

- Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy hogyan fogjátok elnevezni a gyereketeket - hangzott fel Taehyung mély és kíváncsi hangja, mire azonnal elhalkult mindenki és meredten bámult a nyugodtan iszogató fiúra. YoonGi egy ezt nem hiszem el fejjel figyelte egy darabig, majd kíváncsian lesett felém. Nem is kellett hangosan kimondania, azonnal tudtam, hogy mire gondolt.

- Jézusom, dehogy is - ráztam fejemet hevesen, mire az újabb céltáblává a fiú és én váltunk. A maradék BTS tag mind somolyogva nézett felénk, mire kínosan beharaptam alsó ajkamat és inkább inni kezdtem a vizemből.

- Khm... Egyébként én arra gondoltam, hogyha fiú lesz, akkor JuWon - törte meg a kínos, olykor nyamogásokkal teli csöndet YoonGi, mire nagy szemekkel és egyre gyorsuló szívvel néztem komoly arcát. Na jó... Ezt soha nem gondoltam volna...

- Ooo, milyen romantikus itt valaki - bökdöste könyökével Jin, mire mindenki hangos nevetésben tört ki.

- Ha pedig lány lesz, akkor YoonGini lesz a neve - tette hozzá barátom, mire arcom azonnal zavarodottá vált és csak annyi maradt meg, hogy mindenki szakadni kezdett a nevetéstől.

- Oké, visszavonom - mondta Jin komoran és sóhajtva megette a maradék tésztáját.

- Szerintem a Yoora szép név. És még illene is a Min-hez - ajánlotta JungKook hirtelen, amivel elindított egy ötletbörzét a még nem is létező gyerekeink neveit illetően. Én meg ültem, akár egy kuka és hitetlenkedve néztem végig a társaságon, miközben halvány mosoly kúszott ajkaimra. Hogy lehetnek valakik ilyen törődőek ?

- Miről maradtam le ? - nyitott be Lusi hirtelen a terembe, mire mind a heten egyszerre kezdtek el neki magyarázni, ami miatt láttam arcán, hogy eléggé elgondolkozott azon, hogy inkább visszafordul és majd később, ha lenyugodtak a fiúk, akkor ismét benéz. De végül csak itt maradt velünk, így már nem voltunk hézagosan. Abban a pillanatban csak egy dologért könyörögtem teljes szívemből, ahogy mosolyogva hallgattam az egymás szavába vágó önfeledt magyarázásokat. Csak egy pillanatra álljon meg az idő. Nem kérek sokat, csak ezt a kis dolgot. Tovább szeretném élvezni ezeket a gondtalan órákat. 

♡♡♡

Sziasztok^^

Megszületett ez a rész is... A következő három pedig már meg van, úgyhogy majd jövőhéten már kapjátok is a folytatást. Már csak az epilógust kell megírnom... Úgy érzem nehéz lesz elengednem ezt a sztorit XD Eddig ezt írtam a legtovább talán. Remélem megérte és élveztétek :) Ahogy ezt a részt is. A kérdésemre pedig mindenkinek köszönöm, aki válaszolt <3