- Teháááát - raktam rá a fedőt a lábasra, amiben ramyont csináltam kettőnknek és kezemet nadrágomba törölve néztem YoonGira, aki a pulton támaszkodva bámult felém - akarsz jönni a nagybátyámékhoz ? Biztosíthatlak felőle, hogy fogalmuk sincsen ki vagy - sétáltam a pult másik felére és fogtam meg a fiú kezét, aki még mindig furcsán méregetett. - Mi van már megint ? - sóhajtottam fel, mire csak megingatta a fejét és a hűtőnk felé bökött.

- Csak azon gondolkoztam, hogy hogyan változhattál ennyit. Kicsiként olyan aranyos voltál...

- Éééés most rontottad el az idilli hangulatot - engedtem el kezét, majd megnéztem hogy állt a tésztánk, ugyanis nem akartam túlfőzni. Úgy szinte ehetetlen volt. Legalábbis számomra. Megkóstolva nyammogtam elégedetten, majd rezzentem össze, ahogy megéreztem YoonGi kezeit a vállamon. Fejem mellett elhajolva nézett a lábasba, mire neki is szedtem ki egy kis kóstolót és felé nyújtottam.

- Itt jön a repülő...

- Leütlek - morogta, majd fülembe csámcsogva hümmögött elégedetten. - Ez nem is olyan rossz. Pedig te tipikusan annak az embernek tűnsz, aki még az instant kajákat is elrontja.

- Te most csak azért jöttél át, hogy inzultálj ? - fordultam felé összefont karokkal. Válaszul elmosolyodott és hirtelen magához ölelt.

- Senkivel nem tudtam így veszekedni az elmúlt öt napban. Őszintén hiányzott - magyarázta panaszosan. Belemosolyogtam mellkasába, majd meghallva az ajtó csapódását, léptem el azonnal tőle, ugyanis megérkezett WonWon. Először észre sem vett minket, csak lerakta cuccát a kanapéra, majd a konyha felé fordulva dermedt le, ahogy megpillantotta YoonGit, majd engem.

- Hyung ! - mosolyodott el szélesen és nagy léptekkel megindult felénk, majd egy öleléssel köszöntötte YoonGit. Szemöldökömet ráncolva bámultam az öcsémre, aki úgy tett mintha nem is léteznék, egészen el volt varázsolódva YoonGi létezésétől. Egy idő után ezt meguntam, így torkomat megköszörülve hívtam fel magamra is a figyelmet. - Oh, noona ! - lépett most elém és nyomva egy puszit a fejemre ölelt magához.

- Már késő - toltam el magamtól és néztem rá bosszúsan, amit nem egészen értett. YoonGi eközben somolyogva figyelte a jelenetet. Még véletlenül sem akart közbelépni. - Mi az, hogy a nővéredet észre sem veszed, de őt igen ? - mutattam a fiúra, aki sértetten kapta fel fejét a megnevezésére.

- "Ő" ? Van nevem is...

- Bocsánat noona, de YoonGival régebb óta nem találkoztam - magyarázkodott a fiú, mire csak legyintve toltam el az utamból, hogy elzárhassam a gázt. - Ez ramyon ? Nekem is csináltál ? Nekem is csináltál ? - követett a pultig, akár egy kiskutya és csillogó szemekkel bámult a lábasra.

- Nem, azt hittem később jössz - tettem le két tálat a bárpultra, majd kerültem ki a lelombozódott fiút, aki szomorúan bámult a terítésre.

- Bárhogyan is számolom, ez csak két tányér... - motyogta, mire YoonGi megsajnálva őt biztosította felőle, hogy ad az ő részéből.

- Miért érzem úgy, hogy mind a ketten ellenem vagytok ? - tettem csípőre a kezemet, látva, hogy a két fiú már a széken ülve várt a pálcikákra. Lecsapva őket a pultra baktattam a kanapé felé, ami előtt MiMin feküdt, de érzékelve rossz hangulatomat azonnal felugrott és ugatni kezdett rám. - Már te is ? - forgattam a szememet és kapcsoltam be a tévét, majd vettem olyan hangosra, hogy a két fiú beszélgetését ne is halljam.

- Noona ! - kiabálta túl a sorozatot JuWon, mire összeszűkített szemekkel néztem felé, majd enyhült meg tekintetem, ahogy egy tálat tartogatott a kezében és közben maga felé intett. Beállva közéjük fogadtam el WonWon és YoonGi adományát is, akik mosolyogva figyelték, ahogy ettem. Teljesen biztos voltam benne, hogy gyönyörű látványt nyújthattam.

Fura erre visszagondolni, de YoonGi és JuWon valóban nagyon jól kijöttek. Az öcsémnek a barátom olyan volt, akár egy bátyó, akivel néha gyakrabban megtalálta a közös hangot, mint velem, hisz az érdeklődési körük elég hasonló volt. Örülök, hogy ennyi szép pillanatunk volt. Legalább ezekre nem keserűséggel gondoltam vissza.

Fáradtan másztam fel az ágyra, majd terültem el rajta, miközben a plafont bámultam, ami nem sokkal volt csak fejem fölött. JuWon végezve a fürdéssel kapcsolta le a lámpákat és helyezkedett el maga is az ágyában.

- Megírtam Jun bácsinak, hogy holnap megyünk hozzájuk vacsorára - mondtam neki, miközben az oldalamra fordultam és megnéztem a telefonomon az időt. Pontosan éjfél volt, de én még képtelen voltam aludni. Valamiért zavart a tény, hogy YoonGi teljesen egyedül volt kint a nappaliban. Na jó, MinMin vele volt, de biztos másabb volt neki itt, hisz nem a dormban volt. Ő nem ehhez a környezethez volt szokva.

- Én meg szóltam NaRinak róla, aki nagyon szívesen jön velünk - válaszolta a fiú. - YoonGi is jön ? - kérdezte halkan, mire csak hümmögtem egyet válaszként. Mikor megágyaztam neki, csak úgy random közölte, hogy amúgy sem csinálna semmit sem holnap - ami szerintem elég nagy hazugság volt a részéről - így szívesen csatlakozik hozzánk. - Rendeztétek a dolgokat ?

- Nem mondanám... Inkább félretettük őket - fordultam ismét hátamra, majd számat rágcsálva megragadtam a telefonomat és küldtem egy üzenetet YoonGinak.

Én: Alszol ?

- Ugye tudod, hogyha nem tisztázod vele minél hamarabb, akkor ebből nagyobb problémád is lehet ?

- Tudom... Tudom JuWon, de fogalmam sincsen mit is csináljak. Meg fog utálni, hogyha közlöm vele az igazságot - hunytam le szememet és próbáltam kiűzni minden rémképet a fejemből.

Mr. Romantikuslélek: Még nem

A válaszát látva félre tettem a telefonomat és óvatosan az ágy végébe kúsztam, majd lassan lementem a lépcsőn.

- De ha még most elmondod neki, akkor megbocsátana... - gondolkozott JuWon, majd észrevéve a sötétben az alakomat elhallgatott egy rövid időre. - Hova mész noona ? - kérdezte mindentudóan, mire torkomat köszörülve rávágtam, hogy a mosdóba és gyorsan kislisszoltam az ajtón, becsukva magam után azt.

Halkan lépkedtem a nappali felé, megpróbálva MinMint nem felébreszteni, akinek szuszogását jól hallottam az egyik sarokból.

- Yoon... - suttogtam, majd hirtelen ráborultam a kanapéra, ugyanis full sötétben nem tudtam kiszámolni, hogy hány lépésre is lehetett a folyosótól a kinyitott kanapé. Szerencsétlen véletlen folytán pedig ráestem YoonGira, aki nem túl szépen felmordult. Leszállva róla dőltem el mellette és vártam, amíg lenyugodott és végre felém fordult.

- Ezért kérdezted, hogy fent vagyok e ? Hogy kilapíts ? - kérdezte, mire felnevetve ráztam meg a fejemet és paskoltam meg fejét bocsánatkérésem jeléül.

- Nem, csak gondoltam megleplek.

- Sikerült, erről biztosíthatlak - válaszolta, majd csöndben kezdte el tanulmányozni az arcomat. Már amit a sötétben ki tudott belőle venni. - Nem fogod elmondani, hogy mi történt közted és Kook között, ugye ? - kérdezte meg hirtelen, miközben kezét felemelve simított rá az arcomra. Gyengéd érintése miatt kirázott a hideg, kérdése következtében pedig egy nagyot nyelve hunytam le a szememet. - Rendben. Akkor nem kérdezek rá többet. Tiszteletben tartom a döntésedet, miszerint nem mondod el. Ha ez megnyugtat, Kook se mondott semmit.

- Azt sejtettem - motyogtam, ugyanis, ha bármit is mondott volna neki, akkor biztos, hogy nem lett volna ilyen kedves és megértő velem abban a pillanatban.

- Közelebb jössz egy kicsit ?

- Miért ? - pislogtam rá a sötétben kérdőn, de kicsit közelebb húzódtam hozzá, így azonnal megéreztem lehelletét az arcomon, majd ajkait enyémeken. Szemeimet lassan lehunyva csókoltam vissza és vezettem kezemet hajába. Semmivel sem vált követelőzőbbé csókja, mint az elején. Ugyanúgy finoman érintette ajkait enyémekhez, mint egyébként. Nem vágyott többre, minthogy érezhesse ott voltam, nem utáltam meg, nem akartam szakítani vele és ugyanúgy támogattam, mint eddig. Miután elhajolt tőlem, szorosan magához húzott és állát fejem tetejére téve sóhajtott fel.

- Féltem, hogy eltűnsz. Nem szeretem, hogyha nem vagy a szemem előtt. Bizonytalanná válok... - vallotta be halkan. Meghatottak szavai, de már nem maradt több könnyem a sírásra. Addigra rájöttem, hogy azzal nem tudtam megoldani semmit sem. Soha nem lett tőle jobb.

Sietve vettem szemügyre azt a kevés egyberészes ruhámat, amim csak volt, ugyanis reggel később keltünk, mint akartunk volna, ezért az egész napunk elhúzódott, így már csak arra eszméltünk fel, hogy indulnunk kellett a nagybátyámékhoz, hogyha időben ott akartunk lenni. NaRi is már itt volt, a nappaliban nézett egy sorozatot JuWonnal, ugyanis ők velem ellentétben készek voltak az indulásra. Mivel nem akartam zavarni őket, így YoonGit rángattam magammal, hogy segítsen nekem választani. Habár nem voltam benne teljesen biztos, hogy ez jó döntés volt a részemről. WonWon ágya szélén ülve nyomkodta a telefonját, miközben várt arra, hogy legalább megtaláljam a ruháimat. Bár szerinte már alapból az hülyeség volt, hogy ősszel ruhában akartam flangálni az utcán. Mindez nem érdekelt, ugyanis szerettem volna Jun bácsiéknak azt mutatni, hogy jól éltünk és nem volt semmiben hiányunk. Épp ezért nem jelenhettem meg a lakásukon a legslamposabb ruháimban. Végül rátaláltam kettő lehetséges darabra, amiket kivéve fordultam meg, hogy YoonGi is láthassa őket. Mind a kettő egy vékony pántú, felül a testemhez simuló, alul a térdemig érő ruha volt, amit könnyen felvehettem a világos farmerdzsekimmel és egy harisnyával, hogy annyira ne fagyjak szét. Emellett terveztem felé felvenni egy kabátot is, mert nélküle valóban szétfagytam volna.

- Szerinted melyik áll jobban ? A kék, vagy a piros ? - mutattam fel a két ruhát, mire unottan az egyik szín felé bökött, ami miatt sóhajtva dobtam fel mind kettőt az ágyamra.

- Most megbántottalak, mert nem mutattam lelkesedést a ruhád kiválasztása felé ? - kérdezte összevont szemöldökkel, mire csak hátat fordítva neki léptem a szekrényem elé, és kutakodtam volna tovább benne, amikor is hirtelen két kar fonódott derekamra, ami miatt ugrottam egyet és levertem az egyik ruhámat a helyéről. - Nekem mindegy, hogy miben vagy, ugyanis mindenben te vagy a legszebb lány a számomra - motyogta a fülembe és nyakamat megcsókolva érte el ismét, hogy olyan zavarba jöjjek, amit csak ő tudott kiváltani belőlem. Torkomat köszörülve léptem el tőle és sétáltam az ágyhoz, majd vettem kezembe ismét a két ruhát.

- Szóval, melyik ?

- A kék. A piros nem menne annyira a hajadhoz - vakarta meg fejét, mire igazat adva neki küldtem ki a szobából, hogy át tudjak öltözni és végre indulhassunk.

Végül természetesen késve érkeztünk meg. Nem is mi lettünk volna, hogyha nem így történik. Ettől függetlenül Jun bácsi és Hyeon néni nagy mosollyal az arcukon invitáltak be minket a házukba. Ugyanis nem hogy elköltöztek, de ráadásul egy kis kertes házba. Nem volt emelete, nagyon nagy kertje, de egy csendes környéken volt, ami Szöulban nagyon jót jelentett és a belseje pedig pont olyan barátságos volt, mint a nagybátyánk és felesége. A házban az uralkodó szín egyértelműen a barna volt, annak minden árnyalatával. Volt egy nagy nappali, amiből ki lehetett menni a kertbe. Egy közepes méretű konyha, egy külön kis étkező, mosdó és egy hálószoba is. A nagybátyáméknak nem voltak gyerekeik, számukra mi voltunk azok, akik ezt a szerepet betöltötték, emiatt nem is kellett több szoba a házba. És mivel szüleink nem voltak, így próbálták őket mindig pótolni. Főleg mikor még kisebbek voltunk és velük együtt éltünk. Ők voltak az egyetlenek a családban, akik befogadtak minket. Mindenki más sajnált minket ezerrel, de egyébként meg azonnal hátat fordítottak nekünk, mikor arról volt szó, hogy ki legyen a gyámunk. Senki nem akart plusz két terhet a nyakába. Amit teljesen megértettem. De mi nem holmi idegenek voltunk. Ám ez senkit sem érdekelt.

- Na és, mióta vagytok együtt azzal az aranyos fiúval ? - szólalt meg Hyeon néni, miközben segítettem neki kirakni az evőeszközt és egyebeket az asztalra. A többiek a nappaliban voltak és Jun bácsi történetét hallgatták azzal kapcsolatban, hogy miként tudták megvenni ezt a házat. Nagy mesélő volt, úgyhogy mindenki érdeklődve hallgatta.

- Hm... Csak pár hónapja - válaszoltam, miközben behordtam pár ételt az asztal közepére.

- Pedig olyan, mintha csak évek óta együtt lennétek - nevetett fel. - Láttam ám, hogy nézett rád. Olyan mély szeretet nem sok ember szemében van mostanság.

- Tudom - pillantottam felé és mosolyodtam el az arcán. Szinte hallottam, hogy magában összehasonlítgatta Jun bácsit Jinnel. Valóban a nagybátyám volt a fiú jövőbeli énje. Erre már én is többször gondoltam, mióta ismertem SeokJint. - Meg sem érdemlem - tettem hozzá halkan. Majd kezemet megtörölve mentem oda a többiekhez, hogy behívjam őket a vacsorára.

- És most pedig olyan szerencsések vagyunk, hogy ebben a szép kis házban lakhatunk - ért úgy tűnik a történet végére a férfi, és mielőtt a tanácsait kezdte volna szórni a többiek felé, gyorsan közbevágtam és behívtam őket enni. Ha rajta múlott volna, akkor már rég kihűlt volna az étel, mire oda értünk volna, hogy megegyük.

YoonGi mellett ülve hallgattam a nagybátyám kíváncsi és egyben zavarba ejtő kérdéseit, amikkel WonWont és NaRit bombázta. Volt itt a mikor jöttetek összétől, a meddig juttottatokig minden. Mi YoonGival csak mosolyogva hallgattuk a beszélgetést, miközben én vállára döntöttem a fejemet és úgy néztem JuWon olykor vörös fejét. Jun bácsi mit sem tudott JuWon sötét korszakáról, mivel mindaz már csak azután kezdődött el nála, miután elköltöztünk tőlük. Így legalább ő nem tudta azzal zavarba hozni, hogy dehát most miért ilyen félős, amikor akkor annyi dolgot csinált. Igazából néha én jöttem tőle zavarba, hisz nagyon sokszor túl sok dologról tudtam. Olyanokról is, amikről inkább nem akartam hallani. YoonGi lassan összekulcsolta combján pihenő kezeinket, mire felnéztem rá, így láttam ahogy fejével a nagybátyám felé bökött. Úgy tűnt kérdezett valamit, de én egyáltalán nem figyeltem.

- És ti hogy találkoztatok ? - tudakolta hangjában gyermeteg kíváncsisággal. Elhajoltam YoonGi válláról és elgondolkozva néztem a tányéromra.

- Először leütöttem egy bokszzsákkal, majd utána elmenekültem előle anyuék kiállításán - emlékeztem vissza, mire Hyeon néni azonnal felkuncogott.

- Nem az edzőteremben találkoztunk először - ráncolta a szemöldökét a fiú, mire zavartan néztem rá.

- Akkor mégis hol, az álmaidban ?

- Haha, nagyon vicces vagy - forgatta a szemét. - Az utcán, mikor egymásnak mentünk és elküldtük egymást a francba...

- Az te voltál ? - csodálkoztam, mikor felrémlett valami arról az incidensről. - Mondjuk gondolhattam volna. Már akkor is nagyon kedves voltál... - ironizáltam, mire levegőért kapva állította, hogy én sem voltam kedvesebb. Ebből természetesen egy kisebb vita alakult ki közöttünk és már csak arra figyeltünk fel, hogy Jun bácsi jóízűen felnevetett. Elhallgatva néztünk felé és némultunk inkább el. NaRi és JuWon fejüket rázva figyeltek minket, miközben Hyeon néni a szemét törölgette.

- Ettől most nosztalgiába estem - magyarázkodott Jun bácsi, majd feleségének odanyújtott egy kéztörlőt. Ekkor tűnt csak fel, hogy az idős hölgy nem a boldogság könnyeit hullatta.

- Nincs semmi baj... Csak engem is emlékeztetett a régi időkre - mosolyodott el Hyeon néni, mire a mellette ülő férje csak megsimogatta az asztalon pihenő kezét.

- A szüleitek pontosan így szerettek marakodni - mesélte a nagybátyánk, mire enyhén rászorítottam YoonGi kezére. Szerettem a szüleinkről hallani történeteket, hisz nagyon keveset tudtunk róluk, mégis mindig érzékenyen érintett belül, ha róluk hallottam. - Közben pedig annyira szerették egymást, mint senki más. Nagyon érdekes kapcsolatuk volt... Most hogy róluk beszélek, valamit nektek is látnotok kell - állt fel és indult a nappali felé, mire JuWonra néztem, aki bólintva üzente, hogy kövessük. A többiek is átvonultak velünk a nappaliba, ahol körbe ültük a kis faasztalt a földön. Jun bácsi egy cipős dobozzal tért vissza, ami tele volt ragasztva különböző állatos matricákkal. Felismertem bennük azokat a figurákat, amiket imádtunk JuWonnal gyerekként. Azonnal tudtam, hogy mit rejtett a doboz. Nagybátyánknak mondania se kellett. - Ezt pakolás közben találtuk. A szüleitek pár emléke van benne - rakta le az asztal közepére, de egyikünk se mert hozzáérni. Csak bámultuk az emlékekkel telepakolt dobozt és próbáltunk felkészülni arra, amit látni fogunk. Végül megfogtam JuWon kezét, majd ránézve mosolyodtam el bátorítóan és együtt levettük a doboz tetejét. Az egész tele volt rakva különböző papírokkal, jegyekkel, belépőkkel, karszalagokkal és fényképekkel. Ezeken anyuék szerepeltek, mikor olyan fiatalok voltak, mint én. Legalábbis Jun bácsi szerint.

- Majdnem mindegyik képen húzzák egymást arcát, vagy anya ráugrik apa hátára - nevetett fel JuWon és én is csak mosolyogva néztem a képeket. - Tényleg olyanok, mint ti - állapította meg, mire csak rácsaptam a térdére, de továbbra is boldogan vettem szemügyre minden egyes fekete-fehér darabot. Egyen viszont tovább megragadt a figyelmem, mint a többin. Anya és apa mind a kettőnket a karjukban fogtak, miközben aludtunk. JuWon maximum egy éves lehetett, míg én hat körül voltam.

- Nem is tudtam, hogy ilyen képünk is volt - vettem fel lassan és néztem a szüleink arcát, hogy milyen nagy szeretettel néztek kettőnkre. Éreztem, ahogy WonWon erősebben rászorított a kezemre és mondania sem kellett, fejét vállamra raktam és haját simogatva hagytam, hogy kisírja magát. Mindig is ő volt az erősebb közülünk, úgy érezte, hogy fiúként neki ez kötelessége volt. Abban a pillanatban pedig én voltam az, aki nem sírt és tűrt. Minden erőmmel azon voltam, hogy WonWonnak jobb legyen. A többiek csöndben figyeltek minket, arcukon megértéssel.

- Nagyon hiányoznak noona... - suttogta, így csak én hallhattam, még szerencse volt, ugyanis a következő mondatától Jun bácsiék biztos, hogy kétségbeestek volna. - Sajnálom, hogy én is magadra foglak hagyni... Úgy sajnálom noona - sírta, mire nagyot nyelve suttogtam, hogy semmi baj. Igen... Semmi baj.

Érezted már azt, hogy a szíved majd belesajdul, a torkod összeszorul és legszívesebben sírnál, de mindezt visszatartod ? Soha ne fojtsd vissza. Egyszer úgy is ki fog törni minden érzés, ami benned van. Az érzéseidet nem zárhatod egy dobozba. Nincs olyan doboz, ami elbírna ennyi emberi érzelmet.

- Oké, egy két' há', kimchiiii - mosolyogtunk, miközben pontosan ugyanúgy átöleltük egymást JuWonnal, mint egy most talált régi képen. Az eredmény pedig nagyon humoros volt, hisz most már WonWon sokkal magasabb volt nálam, nem úgy mint a fotón, amin ez még fordítva volt.

- Be kellett volna roggyasztanod a lábadat - ütöttem a fiú vállára, aki azt állította, hogy az igazságot nem szabad meghazudtolni. Természetesen a többiek csak nevettek rajtunk és megjegyezték, hogy én mindenkivel csak veszekedni tudtam. Támogató egy családom volt...

Összességében jól telt el az este és miután készségesen visszautasítottuk Jun bácsi fuvarját, elindultunk hazafelé. YoonGi még összeszedte a cuccát és csak utána indult el tőlünk. Neki is dolgoznia kellett, így is nagy kihagyás volt az a másfél nap, amit dalszerzés nélkül töltött. Ráadásul másnap mentek egy forgatásra, ahova nekem nem kellett velük mennem, de ettől még a fiú nem mentesült a dolog alól.

Lekísérve őt a kapu elé nyomtam egy csókot ajkaira, majd léptem el tőle és kezdtem el integetni, miközben hátrált tőlem pár lépést. De nem ment el. Aggódva figyelte az arcomat, amit nem értettem egészen, hisz nem volt semmi bajom. Mosolyogtam egész este és tényleg jól is éreztem magamat. Végre nem foglalkoztam egy rövid ideig a gondjaimmal. Nem is lehettem volna boldogabb.

YoonGi viszont nem így gondolta és téve felém pár lépést, egyik karjával mellkasára húzta fejemet.

- Tudod... Fogalmam sincs mit érezhetsz, de remélem tudod, hogy soha nem leszel egyedül. JuWon is mindig itt lesz veled - hajolt el tőlem és előbb fejemre, majd mellkasomra bökött -, itt és itt is.

- Én csak... Nem akarom, hogy meghaljon. Úgy sajnálom. Egyszerűen túl kegyetlen vele a...minden. Fiatal, tehetséges, előtte az élet. Élnie kellene, erre mit kell hallania ? Hogy nem fog sokáig - magyaráztam dühösen, miközben éreztem, hogy pár könnycsepp legördült az arcomon. - Nem akarom őt is eltemetni. Egyszerűen gyűlölöm a tudatot, amikor már nem lesz - ráztam meg a fejemet és hagytam, hogy YoonGi lassan megöleljen és addig így tartson, míg le nem nyugodok. Nem mondott semmit, csak biztonságot adott és segített, hogy az a sok felgyülemlett érzés ne maradjon bennem. Mindig csak hálás lehettem neki. Ha ő nincs, szerintem idegösszeroppanást kaptam volna egy idő után. Megint csak számomra volt jó, hogy megismertem. Mindenki más csak szenvedett tőle. 

♡♡♡

Sziasztok^^

Hát... Visszatértem... Nagyon köszönöm mindenki támogatását <3 Mégha nem is válaszoltam egyik kommentre se, hisz sok gondolkodás után úgy döntöttem, hogy még van bőven mit írnom. Lehet lassabban jönnek a részek egy ideig még, de legalább jönnek, nem ? Na mindegy is. Mindenesetre köszönök mindenkinek mindent és mostantól még jobban fogok írni, hogy ti is élvezni tudjátok a történeteimet. Ha élvezitek, akkor nyugodtan írjatok véleményt vagy csillagozzatok, csak hogy tudjam, hogy itt vagytok... Mindenkit szeretek ! <3 Ezt a részt pedig remélem élveztétek :3