Ezer meg ezer kifogás, magyarázat és gondolat futott át az agyamon, miközben a még mindig engem bámuló JungKookot figyeltem. Arcán jól láttam a csalódottságának minden jelét, ami hatalmas gombócot csinált a torkomban. Muszáj volt legyűrnöm a bennem lévő aggodalmaimat, hisz ezekkel még nem adtam semmilyen választ a fiúnak. A hallgatásomat talán még félre is értette volna. Pedig már tényleg nem arról volt szó, mint amit hitt és ezt muszáj volt bebizonyítanom neki.

- Mindent elmondok, csak hallgass végig - vettem magamon erőt és legyűrve minden félelmemet óvatosan kivettem a kezéből a magazint és ledobva a földre fogtam bele a magyarázatomba. Ami tulajdonképpen minden igazságot takart. Nem akartam többet hazudni neki, hisz akkor biztos, hogy többet nem hitt volna bennem. Én pedig mindennél jobban szerettem volna, hogyha bízik bennem. Mégha el is rontottam mindent az elejétől kezdve. Tiszta vizet akartam önteni a pohárba. Nem reménykedtem abban, hogy megbocsát a tetteimért, de annyit szerettem volna, hogyha megérti, mi vezérelt. Nem akartam magamat sajnáltatni, annál jobban semmit sem gyűlöltem. Csak a megértését szerettem volna.

- Tehát... Az öcsédért csináltad ? - bámult maga elé a fiú, miközben a földön ült mellettem, hátát a tükörnek vetve. Egész mesélésem alatt nem nézett rám, ami iszonyatosan fájt, de megértettem. Elárultam őket. Ezen nem volt mit szépíteni.

- Igen - csak ennyi válasz tellett tőlem. Nem tudtam, mit is mondhatnék még ezen kívül.

- De nem adtad oda a felírt jegyzeteket a főnöködnek ?

- Nem...

- És nem is tervezed ?

- Már nem.

- Nem tudom, mit is mondhatnék. Mármint... Megértem, hogy miért csináltad. Nem lehet egyszerű családfenntartóként élni. Ráadásul az öcséd beteg is. De ettől függetlenül én nem...

- Nem tudod megbocsátani - fejeztem be helyette a mondatát, mire végre felém emelte fekete, szomorúsággal teli szemeit és lassan bólintott.

- Engem kihasználtál, YoonGit kihasználtad, SeJin menedzsert kihasználtad és minden egyes embert, aki csak itt dolgozik. Csak azért, hogy a ti életetek rendben legyen. Nem akarom az álszentet játszani, hisz valószínűleg én is így cselekedtem volna a helyedben. De még így is... Fáj, hogy ennyit hazudtál olyanoknak, akik megbíztak benned - nézett el ismét rólam és ujjával idegesen piszkálni kezdte a szaggatott farmerjét a térdénél.

- Megértem, ha ezek után azt kéred, hogy lépjek ki - sóhajtottam fel, és próbáltam minden keserűséget visszatartani a hangomból, ami csak abban a pillanatban bennem volt. Nem is értettem mire számítottam. Legbelül tudtam, hogy ez lesz a vége a hazugságaimnak.

- Ezt nem szeretném - rázta meg a fejét. - De azt igen, hogy egy kicsit tarts szünetet. Gondolkoznom kell azon, hogy... Mit kezdjek ezekkel az információkkal - fejezte be jól meggondolva a szavait és a szünet szót hallva keserű mosoly költözött ajkaimra. A szünet egy kapcsolatban is egyenlő a véggel.

- Rendben - álltam fel lassan, majd lehajolva a magazinért vettem fel és dobtam bele a táskámba. - Majd írj, ha jöhetek dolgozni. Nem szeretném, hogy folyton rosszul érezd magadat, hogyha meglátsz a folyosón vagy éppen hozzád érek - néztem rá komolyan, számat pedig beharapva intettem neki egyet - amit nem látott, hisz továbbra is maga elé bámult a földre. - Nehogy túlzásba vidd a sok gyakorlást - szóltam még vissza figyelmeztetően, majd becsukva magam mögött az ajtót elengedtem egy kósza könnycseppet, amit azonnal le is töröltem az arcomról, hisz megláttam a folyosó végén befordulni YoonGit és NamJoont. Hozzájuk sem szólva csak egy mosolyt erőltettem az arcomra és meghajolva előttük folytattam tovább az utamat. Szinte éreztem YoonGi vizslató tekintetét a hátamon, de nem néztem vissza. Féltem, hogy elsírom magamat.

Haza sem menve, utam egyenesen az edzőterembe vezetett, ahol nekiestem az egyik bokszzsáknak és szünet nélkül csak vertem. Most volt először, hogy senkit sem képzeltem oda, csak szimplán addig akartam folytatni, míg nem érzem a fájdalmat. Olyan ostoba voltam. Abba kellett volna hagynom még idejében. Azt a rohadt füzetet is csak fel kéne gyújtanom.

- Hé, hé, most már állj le. Nekem fáj, amit csinálsz - fogta meg hirtelen NaRi a karomat, majd ideges nézésem miatt egy lépést azonnal hátrált tőlem és sóhajtva nyugtázta, hogy tovább folytattam a zsák büntetését. Éreztem, hogy a kezeim zsibbadni kezdtek és szinte már nem is hatottak rájuk az újabb ütések. Még egy utolsót lendítettem előre, majd leroskadtam a földre és fejemet hátravetve vettem szaporán a levegőt. – Tessék. - rakott le mellém a lány egy üveg vizet és törölközőt, majd felállva magamra hagyott. Nem tudom meddig ülhettem ott egyhelyben, csak a légzésemet hallgatva. Annyira gyűlöltem magamat, mint még soha és ennek az ellenkezőjéről senki sem tudott volna meggyőzni. Folyton felhangzottak a fejemben JungKook szavai, amik minden egyes alkalommal megforgatták a szívembe helyezett tőrt és egyre mélyebbre küldték vele.

A zajok egyre csak szűntek meg körülöttem, ahogy az emberek elhagyták a helyet és észre sem vettem, de már egyedül ücsörögtem a nagy teremben. Már csak az alkalmazottak járkáltak itt és próbáltak hazaküldeni, de NaRi átvette ezt a nemes feladatot és megvárta, amíg magamhoz tértem és fel tudtam állni a helyemről. Nem szóltam egy szót sem hozzá, csak elmentem lezuhanyozni és átöltözni, majd ezek után szó nélkül elindultam haza. NaRi pedig jött velem.

- Kook rájött - böktem ki az út közepén, majd hirtelen hisztérikus nevetésbe kezdtem, ami miatt NaRi okkal nézett úgy rám, mint egy őrültre. - Azt hiszem itt a vége. Mármint tudhattam volna, hisz az életem sohasem volt egyszerű. Egészen onnantól, hogy a szüleink meghaltak, majd JuWon megkergült, beteg lett, nem volt pénzünk a műtétre, pedig akkor... Akkor megmenthettük volna ! Ha megmentjük, akkor pedig soha nem kellett volna találkoznom velük és kihasználnom őket ! Az őrült hazugságaim miatt történt minden ! - rogytam le az út közepén és nem érdekelt hány ember is bámult éppen. Akkor úgy éreztem, hogy csak én voltam egyedül a Földön. De ez nem volt így. NaRi lassan lehajolt hozzám és karomnál fogva felhúzott, majd lassan megindult velem a házunk felé.

- Nem fogom azt mondani, hogy én megmondtam, mert azzal nem érnék el semmit - szólalt meg halkan, miközben tűrte, ahogy morcosan ránéztem. - Viszont annyit biztosra mondhatok, hogy én itt leszek neked és JuWon is. Mi soha nem fogunk megutálni, hisz tettél pár igazán esztelen dolgot, de nem rossz szándékkal. Te csak segíteni akartál, éppen azt nem tudtad, hogy mik azok a határok, amiket nem léphetsz át. Te átlépted, de mindezt úgy, hogy végig JuWon lebegett a szemed előtt. Ezt nem értheti meg olyasvalaki, akinek soha nem voltak ilyen problémái vagy éppen nem került ilyen helyzetbe, hogy utána döntést hozzon. Te a lehető legrosszabb döntést hoztad, de nem azért, mert bántani akartad őket... Hanem mert segíteni akartál valakin, aki a legfontosabb az életedben.

- Pontosan... De ezt ők nem fogják megérteni, ha megtudják, akkor mindennek vége...

- Ezt bízd JungKookra. Ő majd eldönti, hogy beavatja e a többiket is vagy sem. Bízz benne.

- Én bízom benne, neki nincs oka arra, hogy ismét bízzon bennem - ingattam meg a fejemet szomorúan, majd ellépve NaRitól torpantam meg és fejemet a csillagos ég felé emelve ordítottam el magamat. - Miért ilyen elcseszett ez a világ ?! - vagy lehet, hogy csak az emberek azok benne.

Amint NaRi segítségével anélkül hazaértem, hogy elüssön valami, szinte azonnal elfeküdtem a kanapén, miközben MinMint felkaptam és magam mellé rakva öleltem meg gyengéden, miközben fejemet puha bundájába fúrtam. Egy ideig próbált szabadulni, de aztán megérezhette, hogy nem voltam a toppon, így mozdulatlan maradt és nedves orrát nekinyomta az arcomnak, mire azon a napon először egy halvány mosoly költözött az ajkaimra. Ő legalább nem haragudott rám.

WonWon mikor feljött a NaRival való beszélgetése után, láttam arcán, hogy már mindent tudott, így csak némán nyomott egy puszit a fejemre, miközben lerakott egy doboz mentafagyit az asztalra egy kanál társaságában. Majd ezek után fogta MinMint és levitte sétálni. Tudtam, hogy mindezt NaRival tette, így miden aggodalom nélkül tömtem a fejemet a fagyival, miközben a tévét bámultam, benne valamilyen valóságshowal.

Szerintem egy hetem telt el ilyen semmilyen hangulatban. A Gladhoz mindennap bementem dolgozni, a főnök csodálkozott is rajta, de nem is hozva szóba, helyette a fekete füzet felől érdeklődött. Továbbra is kitartottam a döntésem mellett, így ugyan nem olyan vidáman, de elengedett, hogy végezzem a dolgomat. Fárasztott ez az egész ügy, csak le akartam volna zárni végre, de azt maximum úgy tehettem volna, hogyha örökre búcsút mondok a Gladnak. Ugyan lett egy másik jól fizető állásom is, de nem tudtam ott hagyni a magazint. Nekem kiskorom óta az volt a vágyam, hogy szerkesztő legyek. Imádtam írni, információkat kigyűjteni, azokat rendbe szedni és új ötletekkel előállni. Ugyan a Big Hitnél meg a csapatért voltam odáig, mindez nem pótolta volna a hiányát az írásnak a szívemben.

Épp a második zacskó egészségtelen chipsemet eszegettem, miközben a tévét bámultam, amikor is ismét csörögni kezdett a telefonom, amit már ideje lett volna lenémítanom. YoonGi minden egyes nap felhívott, de egyszer sem reagáltam rá. Nem voltam képes arra, hogy ebben a helyzetben még a hangját is halljam. Amíg JungKook nem döntött, addig próbáltam a másik fiútól is távol tartanom magamat. Pedig tudtam, hogy mennyire aggódott értem. Egy rakat üzenetet is hagyott, amiket végül szintén nem néztem meg, mert amellett, hogy szörnyen éreztem magamat, még ő is észrevette, hogy eléggé ignoráltam. Jin szintén felhívott és valamiért egy gyengébb pillanatomban fel is vettem, de miután rákérdezett, hogy biztosan minden rendben van e minden velem, bepánikoltam és leraktam. Azóta ő is üzenetekkel bombázott...

Tehát ugye ismét csörgött a telefonom, vetettem felé egy pillantást, bár tudtam, hogy úgy is YoonGi lesz, ennek ellenére mégsem az ő neve villogott fehér betűkkel. A tévét lehalkítva nyúltam a telefonért és felülve a fotelemben rányomtam a zöld kis ikonra, majd a fülemhez emeltem a készüléket.

- Szép estét kedvenc unokahúgom - szólalt meg Jun bácsi vidáman, mire az én ajkamra is egy apró mosoly költözött.

- Úgy tudom nincs másik unokahúgod...

- Nem baj, így csak méginkább te vagy a kedvencem - magyarázta, mire halkan felnevettem.

- Mit szeretnél ? Ugye nincsen semmi baj ? - kérdeztem, ugyanis Jun bácsi két esetben keresett, ha valami baj történt vagy ha valami nagyon jó. Meg szülinapokkor, de az már mindegy.

- Dehogy is. Minden a legnagyobb rendben. Szimplán csak szeretnélek meghívni titeket vasárnap egy kis vacsorára hozzánk...

- Szívesen megyünk, de nem túl kicsi a hely négy ember számára ? - vontam össze a szemöldökömet, ugyanis a nagybátyámék körülbelül akkora lakásban éltek, mint mi JuWonnal, így nem fértek el túl sokan az asztalnál sem. Ők sem voltak gazdag család, ahogy mi sem.

- Ami azt illeti... - kezdett neki titokzatos hangon és tartva egy kis hatásszünetet borzolta méginkább az idegeimet.

- Ugye nem raboltál ki egy bankot sem ? - rágcsáltam az ajkamat, ugyanis Jun bácsiból néha bármit kinéztem. Elég...őrült ötletei voltak. Ez szerintem ilyen családi vonás volt.

- Dehogy is. Csak éppenséggel az a barátom, akinek tíz éve akkora kölcsönt adtam, végre visszafizette a pénzt - jelentette ki boldogan, mire elnyílt ajkakkal néztem magam elé, majd álltam föl és kezdtem el boldogan ugrálni, amit MinMin nem nagyon tudott hova tenni, így megugatott.

- Ez komoly ? Úristen, gratulálok ! - mosolyogtam akár a tejbetök, teljesen elfelejtve jelenlegi problémáimat. Ha a családommal valami jó dolog történt, az engem is mindig feltöltött energiával.

- Két hete venni tudtunk egy nagyobb lakást, így úgy gondoltuk, hogy meghívunk titeket vacsorára egy kis házavató parti keretében. Ha van esetleg most valakitek, akkor nyugodtan hozzátok magatokkal. Nagyon szívesen megismernénk őket - magyarázta boldogan, mire először ugyan én magam is nagyon örültem a hírnek, miszerint végre el tudtak költözni, de aztán meghallottam a mondat utolsó felét is és egy pillanat alatt elszállt minden jókedvem.

- Khm... Rendben... Majd beszélek WonWonnal és később visszahívlak téged - válaszoltam, majd végig hallgatva Jun bácsi részletes beszámolóját új lakásukról, elköszöntünk egymástól, majd megszakítottuk a hívást. Ebben a pillanatban valaki csöngetett és MinMin már futott is az ajtó felé, farkát csóválva. Kíváncsian sétáltam az ajtóhoz, ugyanis JuWonnál volt kulcs, így nem tudtam, hogy vajon ki lehetett az. Nem is nézve, hogy ki volt az, csak szélesre tártam az ajtót, majd nyíltak tágra a szemeim, ahogy megpillantottam YoonGit, kezében egy fekete sporttáskával. Ugyan az arca ismét el volt takarva, de jól tudtam, hogy ő volt az és nem egy betörő.

- Mégis miért nem zárják be soha a kaput ? - mosolyodtam el zavartan, bár a fiú nem nagyon vette a poént, így csak belépve mellettem rakta le a földre a táskáját és vette le a sálját meg a kabátját. Zavartan becsuktam az ajtót és annak nekidőlve néztem az immár kutyánkat dögönyöző fiúra. Mégis mi a fenét keres itt ? JungKook beszélt volna vele ? Aish... - Öhm... YoonGi, pontosan mégis mit csinálsz ?

- A kutyátokat szeretgetem, mégis minek látszik ? - válaszolt, miközben rám sem nézett, viszont éreztem hangján, hogy nem volt túl jó kedve.

- Úgy értem, hogy mit keresel a lakásomon ? - egészítettem ki magamat most már én is egy fokkal idegesebben.

- Hát tudod, mivel másképp nem tudtalak utolérni, így kénytelen voltam eljönni hozzád - állt fel lassan és nézett rám morcos szemekkel. Láttam rajta, hogy egy ideje már megint rosszul aludhatott. Szemei alatt megint ott égtelenkedtek azok a fránya sötét foltok, amik fehér bőrén csak méginkább látszódtak.

- És mi az a táska ? - mutattam a lába mellé, mire ő is lenézett, majd ismét rám emelve tekintetét válaszolt teljesen komolyan.

- Itt alszom.

- Hol ? - pislogtam rá úgy, mint aki nem értette pontosan, holott teljesen jól hallottam.

- A kanapén.

- A mi kanapénkon ?

- A ti kanapétokon - bólintott, mire egy pillanatra kénytelen voltam lehunyni a szememet, hogy biztosra menjek mindez nem csak egy álom. De miután ismét előre néztem YoonGi nem vált köddé, így még csak az agyam egyik kis szüleménye sem lehetett.

- Oké - sóhajtottam fel, majd karját megfogva mutattam az ajtó felé. - Menj el YoonGi.

- Addig biztosan nem, amíg nem adsz magyarázatot mindarra, ami jelenleg történik veled. Ugyanis se JungKook, se pedig te nem mondtok egy szót sem, pedig tudom, hogy valami történt és nem véletlenül nem vagy a cégnél már öt napja.

- Nem akarok róla beszélni... - válaszoltam, miközben elkaptam róla a tekintetemet és a kilincshez nyúltam, de ő visszarántva magához akadályozott meg abban, hogy kidobjam.

- Velem van a bajod ? Mert akkor mond a szemembe, ahelyett, hogy menekülnél előlem - fürkészte az arcomat úgy, mintha csak tudta volna az okát miért voltam távol. És ahogy beszélt hozzám, nekem a torkom azzal egy időben szorult egyre jobban össze. Féltem, hogy a végén egy szót sem tudok majd szólni.

- Nem... YoonGi nem veled van baj - sokkal inkább velem.

- Akkor ? Choa, nem értelek. Még úgy sem, mint egyébként... - ingatta a fejét, majd nézett rám meglepetten, mikor két kezem közé fogtam az arcát és lábujjhegyre állva megcsókoltam. Ahogy lehunytam a szememet éreztem, hogy legördült egy könnycsepp az arcomon. Annyira gyűlölöm magamat. Annyira sajnálom YoonGi... Minden ehhez hasonló érzésemet próbáltam belesűríteni ebbe az egy csókba, amiközben rájöttem, hogy mennyire is hiányzott a fiú. Az érintései, a közelsége és puha ajkai. Hiába tudtam, hogy rossz az, amit csinálok, nem bírtam nem közel maradni hozzá. Túlságosan is megszerettem. De nem csak őt. Az egész céget, azon belül is a dolgozókat. Annyival másabb volt ott lennem. Nem éreztem, hogy gúnyosan néznének rám, vagy hogy az ott létem egy verseny lenne. Észre sem vettem, de boldogan keltem fel minden nap, hogy aztán bemenjek dolgozni.

- Sajnálom - hajoltam el tőle lassan.

- Mégis mit ?

- Csak... Ki akartam mondani - néztem fekete szemeibe, majd elmosolyodva fontam körbe karomat dereka körül és öleltem meg. Ezek után csak méginkább összezavarhattam, de nem tudtam neki elmondani az igazat. Még nem.

- Ugye tudod, hogy ettől függetlenül nem megyek el ?

- Tudom - nevettem fel és hunytam le szememet, ahogy végigsimított a gerincemen, majd megállapodott a derekamon. - Van kedved vasárnap eljönni velem és JuWonnal és valószínűleg NaRival a nagybátyámékhoz egy vacsorára ? - kérdeztem meg hirtelen és látva YoonGi szemeiben a teljes elveszettséget ismét felnevettem és nyomva egy puszit az orrára fogtam meg a táskáját és vittem be a nappaliba.

♡♡♡

Sziasztok^^ 

Nagyon sajnálom, hogy ilyen lassan jött ide rész. Nem arról van szó, hogy nincs ihletem, csak időm nem sok akad mostanában. De mindent megpróbálok tenni azért, hogy tudjam hozni a folytatásokat. Köszönöm azoknak, akik még olvassák a sztorit <3