- Noona... Ez egy ruhabolt. Mégis mit keresünk itt ? - loholt utánam JuWon, miközben én gyors léptekkel a férfirészleg felé tartottam. Miután mind a ketten sikeresen lenyugodtunk, eldöntöttem, hogy elhozom JuWont a bevásárlóközpontba, hogy vegyek neki új festős cuccokat és ruhát, hogy aztán majd együtt vacsorázzunk valami jó helyen. Egészen idáig iszonyat spórolós voltam, de most két helyről is volt fizetésem, így amellett, hogy félreraktam WonWon sulijára, megengedhettem magunknak egy kis pluszt is. De legfőképp neki. Úgy éreztem, hogy ezután a nap után - nem is, ezen hetek után igazán megérdemelte.

- Nem gondolod, hogy ez a póló jól állna rajtad ? - vettem le az egyik vállfáról egy sötétkék, hátán fehér feliratos darabot és elmosolyodva tartottam mellé, hogy szemügyre vegyem mennyire illik hozzá.

- Tudod, hogy vannak ruháim... - tolta el lassan a kezemet, majd látva komor tekintetemet kikapta a kezemből és elindult vele a próbafülke felé.

- Várjál ! Akkor nézzünk meg mást is ! - kiáltottam utána vidáman és mindent leszedtem a helyéről, amit csak hozzáillőnek találtam. Nem akartam, hogy egész vásárlás alatt festékes cuccokban járkáljon. Éreztem rajta, hogy milyen kellemetlenül érezte magát az emberek vizslató tekintete miatt, amik egészen idáig követték. Ha már a hajával nem tudtam mit kezdeni, legalább a ruháját le akartam cserélni a vásárláshoz.

Beadtam minden választott dolgot JuWonnak és hiába nézett rám kérlelő tekintettel, csak behúztam előtte a függönyt és amíg várakoztam, a rádióból szóló karácsonyi dalt dúdoltam, ami miatt pár ember fájdalmas tekintetével találkoztam olykor össze. Pár nap volt már csak november kezdetéig és máris mindenhol karácsonyi díszeket és fényeket lehetett látni. Mégcsak a hó sem esett, de ezek már jelezték, hogy nemsokára December. Semmi bajom nem volt a karácsonnyal azt leszámítva, hogy mennyi ember költött tök fölöslegesen pénzt ezen alkalomból. Még szerencse, hogy itt inkább a szerelmesek ünnepe volt és nem a családé. Különben csak még nagyobb túlzásokba estek volna az emberek.

- Szerintem ez lesz a tökéletes - szólt ki WonWon felsóhajtva, majd elhúzva a függönyt mutatta meg nekem is a választott darabokat. Személyiségváltozás ide vagy oda. JuWonban még mindig erősen megmaradt a régi énjének a stílusa. Amit nem bántam, mert jól állt neki. Csak kicsit erős kontrasztot alkotott a mostani személyiségével, ez a világos szaggatott farmer és a pasztelsárga kapucnis pulcsi.

- Nekem jobban bejött a sötét kék póló - raktam keresztbe magam előtt a karomat, miközben tetőtől talpig végig mértem.

- Nem tetszett a felirat - rántotta meg a vállát. - És drágább is volt, mint ez a pulcsi. Érted ? Mi kerül azon a pólón ennyibe ? - rázta a fejét hitetlenkedve és mivel tudtam, hogy nem fogok tudni vitába szállni vele így inkább annyiban hagytam és maradtam én is ennél az összeállításnál. Végül is kettőnk közül ő hordja majd a jövőben. Na meg ő jobban is értett az ilyesmihez, még fiú létére is.

WonWonba karolva hagytuk el a ruhaüzletet és én magam egy hobbibolt keresésébe kezdtem, csakhogy mellettem megkordult az öcsém gyomra, így azonnal megtorpantam és felnéztem rá.

- Éhes vagy ? - fojtottam el mosolyomat, ugyanis annyira zavarba jött, hogy próbált másfelé nézni, mintha nem is ő lett volna.

- Egy kicsit... - vallotta be, mire bólintva újabb úticélként egy étterem keresésébe kezdtünk. Sajnos étterembe nem jutottunk el, hisz irdatlan drága volt minden hely itt, de egy gyorskajáldát azért találtunk, így oda beülve vettünk magunknak szendvicseket és üdítőt. Jómagam egy vaníliafagyit is vettem, karamellszósszal a tetején. Az igazat megvallva már én is eléggé éhes voltam, így jól jött, hogy JuWon hasa jelzett.

- Elvették a pénzedet ?! - raktam le azonnal a szendvicsemet és dühösen bámultam WonWonra, aki fejét lehajtva bólintott és harapott bele egy sültkrumpliba.

- Így nem tudtam reggel óta enni semmit se. A többiektől nem volt szívem kérni... Pedig egész nap ezzel zaklattak. Egészen idáig nem is éreztem, hogy éhes lennék, úgyhogy annyira nem nagy probléma.

- És ez minden nap így volt ?

- Néha... - vallotta be, tartva a reakciómtól és azonnal összerezzent, mikor öklömet lecsaptam az asztalra.

- Komolyan meg kellett volna ütnöm őket - fújtattam és erőszakosan beleharaptam a szendvicsembe, majd szürcsölni kezdtem az üdítőmből. - Miért nem szóltál ? Egyáltalán miért kezdődött el ez az egész ? - értetlenkedtem, hisz JuWont tényleg nagyon szerették. Nem értettem, hogy romlottak el a dolgok ilyen drasztikusan.

- Az egész pár hete kezdődött. Valaki meghallotta a suliból a beszélgetésemet a suliorvossal és máris elterjedt, hogy beteg vagyok. Igazából mindenki nagyon kedves volt velem, de ugyanakkor láttam, hogy mennyire sajnáltak... Nem akartam soha, hogy bárki is sajnáljon emiatt. Aztán mindez elcsendesedett és a legtöbb barátom tartani kezdte tőlem a távolságot. Tudom miért, ami miatt nem is tudok rájuk haragudni - mosolyodott el szomorúan és egyik sültkrumpliját belenyomta a fagyimba, majd a szájába véve ette meg az egészet. - Nem akarnak azzal sérülni, hogy majd egyszer elveszítenek. Emiatt nem is reagáltam másképp rájuk. Ugyanúgy beszélgetünk és elmegyünk ide-oda, de már nem olyan, mint régen. Egyedül Taeyongék maradtak meg, akik a kezdettől tudták, hogy mi a bajom.

- És mégis akkor hogy lett ebből zaklatás ? - ráztam a fejemet, hisz nem értettem miként fajult így el a helyzet.

- Hát... A régi barátaim kicsit másképp fogták fel a dolgokat. Azonnal erre fogták, amiért eltávolodtam tőlük és a „béna" társaságommal kezdtem el lógni. Hogy unalmas lettem, hogy megváltoztam és már nem voltam bevállalós. Azt gondolták, hogy így kiélhetik rajtam a szadizmusukat és úgy bánhatnak velem, mintha nem is léteznék. Ez volt az ára, amiért megszakítottam velük a kapcsolatot. Csak éppen most volt ürügyük arra, hogy be is váltsák az ígéretüket. Arra viszont nem számítottak, hogy nekem van egy ijesztő nővérem - mosolyodott el, mire idegesen a karjára csaptam, amiért ilyen félvárról vette a dolgot.

- Ez nem vicces ! Bántottak téged... Én pedig nem tudtam róla.

- Én akartam, hogy ne tudj róla. Emiatt ne emészd magad. Nem akartam, hogy még többet aggódj. Így is eleget kellett YoonGi miatt meg a Glad miatt is...

- Te tudtad ? - pislogtam nagyokat a második dologra célozva, mire némán bólintott és beleivott a vizébe.

- Tudtam, hogy nagyon nem állt jól a szénád a magazinnál... És azt is sejtem, hogy most emiatt dolgozol YoonGiék mellett... Ugye... - akadt el hirtelen, bár én tudtam mivel akarta folytatni - ...ugye nincs semmi rossz szándékod vele ?

- Már nincs. Volt... Sokáig volt, de letettem róla. Most csak élvezem az időt, amit velük lehetek - mosolyodtam el halványan és láttam WonWonon, hogy egy kicsit megkönnyebbült a szavaimtól.

- Ennek nagyon örülök. YoonGi kedves fiú. Legalábbis amennyit eddig beszéltem vele, abból ez látszott. De majd holnap jobban megfigyelem.

- Szóval ezért találkoztok hirtelen...

- Ezért is.

- Ugye tudod, hogy a nővéred tud magára vigyázni ? - döntöttem félre a fejemet, mire az öcsém megajándékozott egy "ezt te sem gondoltad komolyan" pillantással, ami miatt ismét ráütöttem a karjára.

- Ez már családon belüli erőszaknak számít - nyavajgott, miközben karját masszírozta. Sóhajtva beleharaptam a szendvicsembe és magamban konstatáltam, hogy WonWon már egészen jól volt. Vagy csak azt mutatta, hogy jól volt. Nála gyakran nem lehetett tudni. De úgy éreztem, hogy legalább azzal az egy délutánnal, de segíteni tudtam rajta. Hogy a szavak, amik érték, egy kicsit ugyan, de elhalványuljanak az emlékeiben. Mi mindig is úgy kezeltük a betegségét, mint egy olyan dolgot, ami létezik, de nem okoz semmi problémát. Bár ez egyáltalán nem volt igaz, mi mégis hinni akartunk benne. Hisz minden emberben ott volt az élni akarás, amikor minden apró szalmaszálba kapaszkodott csak azért, hogy elkerülje azt, ami mindenkire várt. JuWon mellett jöttem rá arra, hogy sokkal jobb volt nem lenni tudatában annak, hogy még mennyi időd volt hátra. Mert akkor benne voltál egy aggodalommentes kis burokban, amit semmi se tudott megzavarni. Fiatalon mindenki azt gondolta, hogy majd hetvenévesen, majd a százhoz közel. Majd valamikor több tíz év múlva. Igen, majd valamikor...

Beérve a hobbiboltba nem volt akkora tömeg, mint amekkorára számítottam, így úgy gondoltam, hogy WonWon majd gyorsan végez... Nem, nem így történt. Ugyanis öcsém olyan szinten művészetmániás, hogy minden egyes újabb festéket vagy fél órán keresztül nézegetett, hogy biztos megfelelő minőségű legyen. Ugyanezt csinálta az új ecsete kiválasztásánál és még a vásznoknál is negyedórát ácsorgott, mert nem tudta eldönteni, hogy közepes méretűt vegyünk vagy egy kicsivel nagyobb, mint közepes méretűt. Én őszintén nem láttam a kettő között méretkülönbséget... Már majdnem a kasszánál voltunk, amikor észrevett egy rakat mini festővásznat és azokból is bepakolt először ötöt, de aztán rájött, hogy az lehet kicsit sok lenne, de az ötletéhez meg mégis csak kellene. Én pedig csak álltam és azon gondolkoztam, hogy bárcsak sokan lettek volna így még csak nem is tűnt volna olyan hosszú időnek az ittlétünk. Vagy legalábbis akkor foghattam volna a tömegre, hogy lassan haladtunk.

- Choa, nagyon köszönöm ezeket - sétált mellettem JuWon már az utcán teljesen kivirult fejjel és állandóan a zacskókba nézegetve, hogy szemügyre vegye az új szerzeményeit. Talán ez volt az, ami teljesen megenyhítette a szívemet és örültem, amiért bementünk a boltba. Legalább ismét olyan életvidámnak láthattam, mint eddig. Tény, majdnem a fizetésem felét a boltban hagytuk, de JuWonért megérte. Érte mindig is bármit megtettem volna. Talán egy ponton már túlzásba is estem. De még mindig úgy érzem, hogy jogos volt. Már csak ő maradt nekem, senki más. Még szép, hogy boldognak akartam látni. Még akkor is, ha ezzel másnak boldogtalanságot okoztam. Beleértve magamat is.

Ahogy beléptünk a lakásunkba, azonnal leraktam a szatyrokat, amiket cipeltem és kezeimet szemügyre véve szisszentem fel. Egy kicsit bevágta a szatyor... Pedig eléggé megerősödtek a bokszolás miatt.

Átöltöztem melegítőbe és miközben készítettem egy kis meleg teát, benéztem JuWonhoz, aki már mindent kipakolt a polcára és az asztalára és már az új festővászna előtt ücsörgött nagyon gondolkozva azon, hogy mit is fessen. Maga előtt főként színesebb festékeket láttam, ami miatt halványan elmosolyodtam és már hagytam volna magára, de ekkor rám emelte a tekintetét és némán magához intett. Ha festés előtt állt vagy éppen benne volt, akkor nagyon keveset beszélt.

- Mosolyogj - utasított, mire zavartan néztem komoly tekintetébe, de eleget téve kérésének rámosolyogtam. - Tökéletes - bólintott és mivel ezek után az ecsetéért nyúlt, így jobbnak láttam inkább magára hagyni. Na meg a mikro is lejárt, így a forró vizem is kész volt a teához.

Épp azon gondolkoztam, hogy mit igyak, amikor is megcsörrent a telefonom a pulton, így letéve a kezemben tartott teafüvet nyúltam a készülékért és vettem fel.

- Te épp nem dolgozol ? - szóltam bele csodálkozva, habár inkább tűnt kicsit gúnyosnak a hangszínem.

- Most épp nem, ugyanis nem rég a barátnőm lehordott, amiért annyit dolgozok. Holott csak nem akarta kimondani, hogy hiányolja a társaságomat - magyarázta, mire halkan felnevettem. - Félek, hogy a végén még levált egy bájgúnárra szóval...

- Szóvaaal ?

- Szóval most eljöttem a házad elé, hogy sétáljunk a környéken - bökte ki végül, mire tágra nyílt szemekkel néztem magam elé és próbáltam rájönni, hogy mégis mi ütött YoonGiba.

- De hideg van kint - figyelmeztettem, ugyanis egyáltalán nem szeretett ilyen időben kint lenni.

- Van sálam...

- Teljesen biztos vagy benne ?

- Valamiért úgy érzem, hogy te nem akarod az egészet.

- Erről szó sincs... Csak meglepett - ellenkeztem azonnal és már indultam is, hogy felvegyem a cipőmet és a kabátomat. Csak a lépcsőn lefelé menet jutott eszembe, hogy nem öltöztem át valami melegebbe. De nem akartam már tovább várakoztatni YoonGit, így inkább kiléptem az esti hidegbe, ami miatt azonnal megremegtem.

- Azt hittem többet kell rád várnom - ráncolta a szemöldökét egy fekete maszkot, sálat és sapkát viselő alak, akit normál esetben biztos, hogy leütöttem volna, félve attól, hogy egy rabló.

- Ezt miből gondoltad ? - léptem elé, miközben kezeimet kabátom zsebébe mélyesztettem.

- A legtöbb lánynak ez minimum fél óra lett volna...

- Én nem vagyok olyan, mint a legtöbb lány.

- Igen - válaszolta és láttam szemén, hogy elmosolyodott - erre már én is rájöttem. Mehetünk akkor ? - nyújtotta felém a kezét, mire habozva ugyan, de összekulcsoltam ujjaimat az övéivel és megindultam vele valamerre. Oda, ahol nem volt semmi probléma a családomban. Oda, ahol teljesen normális életet éltem. Oda, ahol YoonGi és én egy szokványos pár voltunk, szokványos megismerkedéssel és szokványos jövővel. Kíváncsi vagyok, hogy ez a hely vajon létezett e. Ugyanis én soha nem találtam meg.

- Miért van ilyen retek hideg ? Még csak október vége van... - szitkozódott mellettem egy idő után YoonGi, mire nevetéssel díjaztam volna kiakadását, csakhogy helyette egy akkorát tüsszentettem, hogy szerintem még két utcával arrébb is jól hallotta mindenki.

- Én megmondtam, hogy te ezt nem gondoltad át rendesen - szipogtam, majd meglepetten vettem észre, hogy a fiú lassan letekerte nyakából a sálját és megállítva engem egyik felét az én nyakamba tekerte. Ezek után levette a sapkáját és szépen eligazgatta az én fejemen. Így összességében csak a szemeim és orrom egy kis része látszott ki a fejemből.

- Így nem fogsz megfázni - paskolta meg a fejemet, de morcos arcomat látva azonnal elnevette magát. - Szeretlek - halkult el lassan és kimondva ezt az egy szót, hirtelen el is feledtette velem, hogy mérges voltam rá. Nagyokat pislogva néztem vissza rá, ami valószínűleg elég viccesen nézett ki, ugyanis ismét elkezdett nevetni.

- Hát nem úgy látszik... - motyogtam, ugyanis bármennyire is sértett, amiért rajtam nevetett, az, hogy hirtelen közölte velem az érzéseit nem kicsit indított meg legbelül. - Én is eléggé bírlak...

- Yah !

- Jól van, jól van - nevettem fel. - Én is szeretlek. Habár nem értem honnan jött ez a kifakadásod.

- Csak ki akartam mondani - vonta meg a vállát, majd nem sokkal ezután eszembe jutott egy lehetséges ok, ami megmelengette a szívemet.

- Érzem, anélkül is, hogy mondanád. Emiatt ne aggódj - szorítottam rá a kezére és szememet lehunyva mosolyodtam el, ahogy megéreztem a fiú kellemes illatát a sálján.

- Nem aggódok... Nem szokásom... Inkább félni szoktam - korrigálta saját magát és nagyon is meglepett, ahogy ilyen hirtelen bevallotta. - Most túl jó ez így, emiatt félek, hogy talán ez meg fog változni. Kicsit túl sok új dolog ért ebben az évben. Rengeteg pozitívum, mégis úgy érzem, hogy időm sem volt felfogni őket, jött egy újabb. Soha nem hittem volna, hogy emiatt is lehetek majd leterhelt lelkileg. Pedig valóban az vagyok...vagy voltam. Nem, még vagyok - ráncolta a szemöldökét, miközben én magam visszafojtott lélegzettel hallgattam minden egyes szavát. Ritkán nyílt meg bárkinek is, de akkor nagyon. Hihetetlen, hogy mennyire érzelmes tudott lenni olykor. - De őszintén... Te most segítesz. Bármennyire is túlzóan hangzik, de így van. Kicsit úgy érzem, hogy van, amit a te jelenléteddel el tudok viselni - nézett rám lassan, meglátva szemeiben az őszinte csillogást egyszerre éreztem magamat megkönnyebbültnek, amiért segíthettem rajta és egy szörnyű embernek, amiért annyiszor játszottam a bizalmával. Nagyot nyelve úgy éreztem, hogy nem vagyok képes a szemébe nézni tovább, így kezét elengedve öleltem át derekát és döntöttem fejemet a mellkasának.

- Kérlek... Ha bármi hülyeséget csinálok, bocsáss meg nekem - suttogtam olyan halkan, hogy talán meg se hallja. De meghallotta és azonnal válaszolt is, egy ideig lenyugtatva viharzó gondolataimat.

- Nálam nem csinálhatnál nagyobb hülyeséget, úgyhogy remélem te is így teszel majd a jövőben...

Bármit elviselek, ha te nem löksz el magadtól miután kiderül a titkom.

Végül YoonGi és az öcsém közös napja is eltelt, ami után mindkét féllel hosszas beszélgetést folytattam. Mégis csak fontosak voltak a számomra, úgyhogy örültem volna, hogyha jól ki is jönnek egymással. WonWon élménybeszámolójának a fele a kiállításról szólt, másik fele pedig arról, hogy YoonGi milyen jó fej is volt és hogy nagyon bírta a stílusát. Régi személyiségét nézve sejtettem, hogy nem lesz ellenszenves a számára. De örültem mindezt hallani az ő szájából is.

Ezek után YoonGit hívtam fel, aki harmadik csörgésre fel is vette és azonnal beszámolt arról, hogy az öcsém milyen aranyos - igen Min YoonGi pont ezekkel a szavakkal jellemezte őt. Valamint emellett elárulta, hogy nagyon tetszett neki, hogy ennyire művészetkedvelő és hogy mennyire magával ragadja is egy-egy kép. Ezek mellett feljött, hogy milyen okos és tiszta lelkű. Az utolsót talán pár éve vonakodva fogadtam volna el, mégha nagyon szerettem is JuWont. Ettől függetlenül nem voltam vak. Láttam, hogy miket csinált, amik nem egészen voltak olyan szépek. De valóban, most már egy teljesen más ember volt. Néha kíváncsi voltam arra, hogy vajon akkor is megváltozott volna, hogyha nem derül ki a betegsége.

Az ezutáni nap is szokásosan indult. Felkeltem, elmentem a Big Hithez és segítettem, amiben csak tudtam. Közelegtek az év végi díjátadók, így a fiúk napirendje csak egyre szorosabbá vált. Emiatt csak még többször volt rám szükség. Főleg JungKooknak, de ugyanúgy más miatt is tevékenykedtem. A nyuszifiú egy fotózás előtt megkért, hogy az öltözőben hallgassam meg az énekét és nézzem közben a szöveget, hogyha rontana. Még mindig csodás hangja volt, habár kicsit meg volt fázva, ami miatt állandóan meleg teákkal itattam és mindig hordtam magamnál melegítőzacskót, hogy bármikor neki tudjam adni. Ezek mellett arra is figyeltem, hogy megfelelően öltözzön, mégha csak ősz is volt. Ilyenkor lehetett az egyik legjobban megfázni. Hiába nem akart nekem hinni.

Miután meghallgattam az énekét és kijavítottam abban, amiben csak tudtam, ő már ment is beállni a képekhez. Én eközben kifutottam egy közeli kávézóba, hogy azoknak a tagoknak, akik kértek kávét vegyek egyet.

- Aish... A telefonomat ott felejtettem - sóhajtottam fel, ahogy sorban állás közben tudatosult bennem, hogy ezzel együtt a felírt nevek listája is ott maradt a helyszínen. Minden mindegy alapon megpróbáltam az emlékezetemre hagyatkozni és vettem legalább egyel több kávét, mint ami hirtelen eszembe jutott, hisz több mindig is jobb volt, mint a kevesebb.

Megérkezve a fotóstúdióba, bevittem az öltözőbe a meleg kávékat és lepakolva az asztalra hagytam ott őket, majd kerestem meg a telefonomat. Mint utólag kiderült azon az asztalon felejtettem, ahova leraktam JungKook szövegének a lapjait. Pont rajtuk meg is találtam. Ahogy felnyitottam, láttam, hogy jött egy új üzenetem. Kicsit furcsálltam, hogy nem jelezte, de annyiban hagyva inkább csak megnyitottam és gyorsan átfutottam a sorokon.

Főszerkesztő: Szeretném, ha a hétvégén bejönnél a Gladhoz. A YoonGis cikkel kapcsolatban szeretnék valamit kérdezni tőled.

Sóhajtva lezártam a telefonomat és kissé ingerültebben ugyan, de folytattam a napomat. Annyira örültem volna, hogyha megértette volna a döntésemet, ami a magazin sikerét nézve eléggé logikus volt a részemről. Valamiért mégis állandóan felhozta, hogy mégis megírhatnám vagy legalább megoszthatnám vele az információkat. De nem akartam. És ez a döntésem végleges volt.

Ahogy eltelt az aznapom is, szinte már nem is emlékeztem a rossz kedvem okára, így felszabadultabban tudtam mindenkivel viselkedni. Jin ismét szívózott egy kicsit velem, de most nem vitte annyira túlzásba, mint eddig. YoonGihoz ismételten benéztem a nap végén, de azonnal kiküldött, ugyanis épp egy olyan számon dolgozott, amihez én ihlettem meg, így nem akarta, hogy idő előtt lássam. Ezt megértve hamar magára hagytam és indultam volna haza, csakhogy belefutottam JungKookba, aki karon ragadva kezdett el húzni az egyik táncterem felé.

- Öhm... Ha elmondod, hova akarsz menni, magamtól is követlek - magyaráztam, de mint aki meg sem hallott, csak húzott előre. Végül benyitva az egyik terembe, becsukta maga után az ajtót és a villanyt felkapcsolva nézett rám olyan komoly szemekkel, mint eddig soha. Sőt, inkább mondtam összezavartnak és egyben idegesnek is azt a tekintetet.

- Kérlek, magyarázd meg, hogy ez, és az a délutáni üzenet mégis mi - emelte fel a legfrissebb Glad számot és nyitotta ki pont ott, ahol szerepelt a nevem, mint társszerkesztő. Alá volt húzva feketével - gondolom ő csinálta. Bár mindez akkor már édesmindegy volt. A mosoly lehervadt az arcomról, helyére pedig megérkezett a rég látott ledöbbent szájtátásom és ijedt tekintetem. Legszívesebben eltűntem volna a Föld színéről. Éreztem... Tudtam legbelül, hogy nem tarthat az a rövid boldogságom olyan sokáig. Csak nem akartam tudomást venni róla. Hátat akartam a múltnak fordítani és elkezdeni egy új jövőt. És pont ebben a biztonságba ringatott állapotban ingott meg először az olyan jól felépített kártyaváram. 

♡♡♡

Sziasztok^^

Nagyon későn, de hoztam a folytatást végre~ Tudom, tudom... A vége XD Már megint a vége XD Sajnálom, imádom az ilyen befejezéseket. Mindenesetre remélem tetszett nektek ez az elején cuki rész :3 Remélem egyébként, hogy ebben az évben még minimum egy részt tudok nektek hozni. Kettőt már nem ígérek, de egyet igen^^

Mindenkinek boldog karácsonyt ! <3 És legyetek majd résen ebben a három napban, ugyanis lesz egy ajándékom a számotokra...