Az öcsém nagyon is élvezte a kiállítást és majdnem hogy ki kellett rángatni őt a teremből, hogy végre indulni tudjunk. Egy rakat szuvenírt is vásárolt, hogy a rajtuk lévő képeket meg tudja festeni, ugyanis fényképezni nem igazán lehetett bent. Bár igaz, hogy újságíróként szerezhettem volna engedélyt, de ez egészen addig meg sem fordult a fejemben, ameddig egy megrakott szatyorral nem távoztunk a szuvenír boltból, ezzel jó nagy örömöt okozva a kasszánál lévő embernek. Kicsit talán olcsóbban is megúszhattuk volna, hogyha előbb gondolkozom. Mikor viszont megláttam WonWon csillogó szemeit, ahogy a képeslapokat és bögrét nézegette, már annyira nem is bántam, hogy ennyi pénzt kiadtunk mindezekért. Ha az öcsém boldog volt, akkor nem érdekelt.

- Noona - mászott fel este JuWon a létrán és úgy nézett rám, miközben én a laptopomon dolgoztam ki egy lehetséges cikk ötletet. Hangjára viszont elszakítottam tekintetemet a képernyőről és érdeklődve néztem az öcsémre. - Köszönöm, hogy eljöttél ma velünk - mosolyodott el halványan. - Nagyon élveztem a képeket, habár nem tudtam teljesen elengedni magamat, amiatt, hogy te már lehet kevésbé élvezted ezt a kiállítást - hajtotta le a fejét, mire félreraktam a laptopot és megveregettem magam mellett a matracot. JuWon értette a célzást, így fejére vigyázva felmászott mellém és félig felém fordulva elhelyezkedett a kis helyen.

- Élveztem. Lehet, hogy nem hiszed el, de tényleg élveztem - mondtam a lehető leghihetőbben és tulajdonképpen tényleg nem volt semmi bajom, egészen addig a képig...

- Biztos ? - kérdezte szomorúan és meggyötört arcát látva megsimogattam a fejét és bólintottam.

- Persze, sokkal erősebb vagyok, mint gondolnád - jegyeztem meg, amin csak halványan elmosolyodott és kezemet megfogva gyengéden rászorított.

- Nagyon jól tudom - hunyta le a szemét. - Mesélnél nekem valamit ? Egy régi emléket anyuékkal kapcsolatban ? - kérdezte. bár mindez inkább egy kérésnek tűnt, így nem tudtam visszautasítani.

- Mit szeretnél hallani ? - néztem nyugodt vonásait és elmosolyodtam azon, hogy arcát szinte a párnába nyomta, ami miatt csak egyik szemét láttam és féltem, hogy a végén még megfullad. Kezemet még mindig szorította, habár sokkal gyengébben, mint az elején, ami miatt tudtam, hogy hamarosan el fog aludni.

- Nem tudom... - motyogta, amitől hangja sokkal kisfiúsabbá vált, mint valaha.

- Hm... Akkor egy nyaralásunkat fogom elmesélni - döntöttem el magam és szép lassan bele kezdtem. - A hegyekben nyaraltunk, egy kis faházban, ami igazán hangulatos volt, habár te elég sokat nyavalyogtál amiatt, hogy minden barátod tengerpartra ment, te meg a hideg hegyekbe. Viszont annyira sokat társasoztunk és játszottunk együtt, hogy a végére már egészen megszoktad. Te anyuval sütögettél és pedig apával kirándultam a kis erdőben. Emlékszem, hogy nagyon sokat szerettem futkorászni és emiatt azon a nyaraláson balesetet szenvedtem - suttogtam és azonnal felrémlett előttem, ahogy megcsúsztam a vizes talajon és legurultam a meredek hegyoldalon. Szerencsére egy fa megállított, úgyhogy a törzsének támaszkodva sírtam és vártam, hogy valaki segítsen. Rettentően egyedül éreztem magamat és mindig azt hittem, amikor felerősödött a szél és ezzel susogásra késztette a fák ágait, hogy valami meg akart támadni. Kisgyerekként mindenkinek jó nagy fantáziája van, ahogy nekem is az volt. Sőt, talán az átlagnál nagyobb is. - Apa természetesen teljesen kétségbeesett és nem is hívott segítséget, hanem rögtön egyedül lejött értem. Lassan ment neki, hisz nagyon csúszós volt a talaj az esti esőzés miatt, de végül elért hozzám és a hátára kapva visszavitt a faházba. Addigra el is aludtam és szerencsére a félelmet leszámítva túl nagy bajom nem lett. Habár mindenkire ráhoztam a frászt... - még elmeséltem, hogy JuWon, hogy is fogadta ezt az egész balesetet, majd szép lassan elhallgattam és elmosolyodva figyeltem, ahogy WonWon aludt. Olyan halk volt, hogy még csak a szuszogását sem hallottam, így néha valóban megijedtem, hogy megfulladt. Nagyot sóhajtva óvatosan kivettem nagy mancsából a kezemet, nyomtam egy puszit a hajára és megfogtam a laptopomat és a mobilomat, majd olyan halkan ahogy tudtam lemáztam az ágyról. Telefonomat és az ötletfüzetemet is magammal véve, kiültem a nappaliba és a megviselt, régi bőrfotelba elhelyezkedtem. Ez az ülő alkalmatosság már majdnem annyi éves volt, mint én és majdnem mindenhol már szakadozott a barna bőrhuzat, de még ugyanolyan kényelmes volt, mint régen. Lábamat átvetettem a karfán, majd nekidőltem a háttámlának és ölembe vettem a laptopot, míg a telefonomon benyomtam halkan a zongoradarabos lejátszási listámat. Ezek után pedig a füzetemet is magam mellé tettem és belemerültem a munkába. Ilyenkor mindig hajnalokon át fent voltam és ez aznap éjjel sem volt másképp. Este mindig sokkal jobban bírtam írni, mint napközben.

Másnap reggel nyolckor keltem és én hülye, teljesen elfelejtettem, hogy már hétfő volt, ami miatt nem biztos, hogy ennyi ideig fent kellett volna maradnom. Aludtam vagy két órát, ami meg is látszott kinézetemen. Öcsém már nem volt itthon, valószínűleg már a buszon ült és a suli felé tartott. Én meg mehettem be azért a munkahelyemre, hogy összepakoljam egy dobozba a cuccaimat az asztalomról, ezzel végleg búcsút mondva a magazinnak. Viszont még mindig nem adtam fel, emiatt pedig máris megérte annyi ideig fent maradni és kidolgozni a magazin új számán. Gyorsan kaptam fel magamra világos farmeromat meg egy unikornisos fehér felsőt, amit betűrtem a nadrágba, majd kifésültem hajamat és kontyba fogtam. Reggelizni már nem volt időm, így beraktam egy szelet müzlit a táskámba a többi fontos dolgom mellé, majd már siettem is ki a buszmegállóba, hogy időben odaérhessek a szerkesztőséghez.

Megérkezve a fehér, üveges épülethez, vettem egy nagy levegőt és magam elé nézve kifújtam azt.

- Fighting ! - szorítottam ökölbe a kezemet magam mellett és felszegett fejjel megindultam a fotocellás ajtó felé.

Amint közelebb értem a célomhoz, kicsit kezdett alábbhagyni az elhatározásom, miszerint én majd segítek a magazinon és ezt a főnökkel is elhitetem. Viszont mivel már belevágtam, így nem futamodhattam meg. Az nem rám vallott volna. Görcsösen kapaszkodtam táskám pántjába, miközben a faajtó előtt ácsorogtam és kezemet már emeltem volna kopogásra, amikor is az kitárult és kilépett rajta a főszerkesztő apja. Azonnal arrébb álltam és meg is hajoltam előtte, de olyan nagy hévvel közlekedett, hogy nem is vett észre. Eléggé indulatosnak tűnt, mikor utána néztem, így félve kukucskáltam be az ajtón és megrökönyödve vettem észre a főnököt, hogy asztalán elterülve...zokogott. Nem viccelek, konkrétan úgy rázkódott a válla, hogy azt hittem valami idegrángási problémái voltak. Tarkómat megvakarva kopogtam a nyitott ajtón, hogy felhívjam magamra a férfi figyelmét, aki a hang hallatára azonnal felemelte a fejét, majd gyorsan megtörölte szemeit az asztalon lévő zsebkendővel, felvette a szemüvegét és érdeklődve nézett rám. Csak most vettem észre, hogy ez a férfi valóban harminc éves volt, hisz néha már komolyan azt gondoltam, hogy vagy hatvan körül lehetett. Bár azért soha nem gondoltam volna, hogy képes így sírni.

- Szeretne valamit Park kisasszony ? - kérdezte a sírástól rekedtes hangján és az elém táruló abszurd látvány miatt teljesen kiment a fejemből, hogy mit is szerettem volna.

- Öhm... - vakartam meg a fejemet, majd közelebb lépkedtem és bizonytalanul kivettem egy kis üvegcsét a táskámból, majd a férfi elé csúsztattam. - Ez kamilla aroma, segít megnyugodni - magyaráztam, ugyanis eléggé érdekesen méregetett kisírt vörös szemeivel.

- Köszönöm - csodálkozott el és megilletődve vette el az átlátszó üvegcsét, majd tetejét letekerve beleszagolt, ami miatt halvány mosoly jelent meg az ajkán. Talán most már tudok vele beszélni a tervemről.

- Szóval - nyújtottam el a szót és kivettem a rózsaszín füzetet, amit aztán elé csúsztattam az asztalon. Rögtön tudta, hogy mi az, így gondterhelten felsóhajtott, majd már kezdett volna bele a magyarázásba, de én azonnal belé fojtottam a szót. - Fél év - böktem ki, ami miatt meglepetten pislogott rám.

- Mi fél év ? - vonta fel fél szemöldökét és láttam valamit átsuhanni a szemein, de azzal éppen nem igazán foglalkoztam. Jobban lekötött a tervem további magyarázása, ami már akkor tele volt hazugságokkal.

- Adjon fél évet, használja fel a terveimet, amikkel tele van ez a füzet és hat hónap múlva egy olyan híres valakiről fogok írni magának egy cikket, ami garantáltan meg fogja fogni az embereket és az olvasók száma az egekbe szökik - fejeztem be és eltökélten néztem a férfi szemeibe, miközben belül már most mardosott a bűntudat, de azzal sikerült megnyugtatnom magamat, hogy így segíthetek az öcsém álmának megvalósításában. Mindent meg kell tennem JuWonért.

- Bárcsak valóban így lenne - rázta meg a fejét szomorúan. - De sajnos vége. Már nem tehetünk többet a Glad-ért - jelentette ki és visszacsúsztatta elém a füzetet. Teljesen szíven ütött az, amit mondott, mivel a lelkiállapotát figyelembe véve, bele kellett volna mennie. Valami olyat mondhatott neki az apja, amit miatt nem mer belemenni. Láttam szemeiben megcsillani a reményt, szavaim hatására. Mégis mit mondhattak neki ?

- Én sajnálom, hogy a magazin mégsem jelentett annyit magának, mint gondoltam - raktam el a füzetemet érzelemmentes arckifejezéssel, majd meghajoltam és kisétáltam a még mindig nyitva lévő ajtón. Amint már nem látott, ökölbe szorítottam a kezemet és minden érzelmemet visszatartva beszálltam a liftbe.

- Irány pakolni - motyogtam és a falnak támaszkodva vertem homlokomat a fémbe, miközben teljesen üres fejjel bámultam magam elé és éreztem, ahogy szépen lassan kicsordult egy könnycsepp a szememből, ami egyenesen végig fojt az arcomon és lehullt a földre. Szipogva megtöröltem az arcomat, majd erőt véve magamon megindultam, hogy én is elpakolhassam a cuccaimat, ahogy a többi itt dolgozó ember is tette. Ahogy beléptem a hatalmas szobába, szemem elé tárult, ahogy mindenki egy dobozba pakolászott, miközben egymással beszélgetett arról, hogy ezek után hol fog elhelyezkedni. Ugyan nem a miénk volt a leghíresebb magazin, de mégis az itt dolgozók nagyon is összeszoktak és szerették ezt a barátságos légkört. Mindenkinek fura volt belegondolni, hogy holnap majd hova fog menni, ha nem ebbe a régi épületbe, hogy aztán azt csinálja, amit szeret.

Sóhajtva én is megálltam az asztalomnál, majd szép lassan elkezdtem összeszedni mindent és belerakni a dobozba. Milyen kedves volt a főnök, hogy adott mindenkinek ingyen dobozt... A mappákat beraktam az aljára, amit egy halom papír követett, kis cetlik, dísztárgyaim, az öcsémmel közös képünk és végül az a fotó, ami előtt lecövekeltem a múzeumban. Lassan végig néztem a sima fehér asztalon, ahol immár semmi sem volt és nagy levegőt véve leszedtem nyakamból a belépőkártyámat, amin én szerepeltem mosolyogva. Ezt a kacatok tetejére raktam, majd megemeltem a dobozt és megindultam az ajtó felé. Ott még utoljára visszafordultam és összeszorult a szívem, ahogy megpillantottam, hogy szinte már nem is volt itt csak egy-két ember, az asztalokon pedig már semmi nyoma nem volt annak, hogy bárki is ott ült volna. Minden személyes tárgy eltűnt és már csak a kikapcsolt monitorok mutatták, hogy ott bizony dolgozott még egy héttel ezelőtt valaki.

Már túlléptem a szomorú érzéseken és ahogy haladtam a bejárat felé, úgy lettem egyre idegesebb és láttam el magamban minden féle szép jelzőkkel a főszerkesztőt, aki még csak meg sem próbálkozott semmivel sem, hogy megakadályozza mindezt. Gyűlöltem egy emberben azt, amikor csak sodródott az árral és meg sem próbálkozott csinálni valamit. Már épp léptem volna ki a szabadba, amikor is valaki utánam szólt, ezzel megállásra késztetve engem.

- Park kisasszony ! Park Choa ! - kiabálta egy ismerős hang a nevemet, ami miatt érdeklődve pillantottam hátra és láttam meg, ahogy a főszerkesztő lélekszakadva futott felém, majd térdein megtámaszkodva állt meg előttem. - Csi-csináljuk - lihegte, de értetlen tekintetemet látva felemelkedett és szemüvegét megigazítva folytatta. - Élesszük fel a magazint. Használom a terveit és várok fél évet arra a bizonyos cikkre. Kiről is szólna egyébként ?

- Min YoonGiról, a BTS tagjáról - böktem ki az első nevet, ami eszembe jutott és ezzel el is indultam a hazugság útján, amire soha nem kellett volna rálépnem.

A jó hír, hogy már rögtön aznap mindenki visszapakolhatott az asztalára, majd a főnök adott egy hetet a pihenésre, míg ő átnézte a terveimet. A rossz viszont az volt, hogy fogalmam sem volt, hogyan jutok egyáltalán Min Yoongi közelébe. Hisz könyörgöm, ő egy iszonyat híres idol volt egy nagyon híres bandából. Mégis hogyan juthatott valami olyasmi az eszembe, hogy majd pont vele kapcsolatban írok egy érdekes cikket ? Teljesen megőrültem...

Epres tejet iszogatva ültem a hazafelé tartó buszra várva a megállóban és habár már három jármű elment, én egyikre se szálltam fel. A szívószálat rágcsálva gondolkoztam és folyamatosan sóhajtoztam, ami miatt elég furán néztek rám a körülöttem várakozó emberek. Bár ez cseppet sem érdekelt. Muszáj volt kieszelnem valami tervet, amivel Min YoonGi közelébe kerülhettem volna. Egyedül viszont nem jutottam semmire, így benyomtam az egyetlen ember számát a telefonomban, aki még segíthetett volna. Párat csöngött, majd beleszólt egy vidám hang a vonal túlsó oldalán.

- Szia Choa - erre csak egy gondterhelt sóhaj volt a válaszom, ami miatt azonnal megváltozott a hangsúlya és aggódva kérdezett rá. - Valami baj van ?

- Nem tudom mennyire nevezném ezt annak - magyaráztam.

- Fél óra múlva végzek, találkozzunk az edző teremmel szembeni kávézóban - mondta, mire csak újból egy hümmögés volt a válaszom, majd kinyomtam a telefonomat és bedobtam a táskámba. Még kiszívtam a végét is a tejnek, majd kezemmel összegyűrtem a dobozát és bedobtam a kukába.

Én voltam az első, aki megérkezett a kávézóba, így helyet foglaltam egy ablak melletti két személyes asztalnál és magamnak már rendeltem is egy gyümölcskelyhet. Ilyen idegállapotomban a fagyi mindig jót tett. Az egyetlen dolog volt a világon, ami megnyugtatott. Na meg a kamilla aroma... Fenébe, azt ott felejtettem a főszerkesztőnél. Mindegy. Majd veszek másikat... Fáradtan megdörzsöltem az arcomat és unottan kinéztem az ablakon. Meglepetten tapasztaltam, hogy esni kezdett, ami miatt örültem, hogy legalább egy kardigánt hoztam magammal a táskámban. Anélkül haza felé menet csak még jobban eláztam volna, bár szerettem esőben sétálni. Megnyugtatott. Hm... Úgy tűnik három dolog is meg tudott már nyugtatni. Az öcsémmel együtt négy. Mosolyogva bámultam tovább az ablak üvegén versenyző esőcseppeket, miközben a megérkezett fagyimat kanalaztam lassan a számba. Egy ideig semmi érdekeset nem pillantottam meg, de egyszer csak megláttam, hogy az edzőteremből kilépett NaRi, csakhogy nem volt egyedül. Egy nála másfél fejjel magasabb alak állt mellette, aki oda adta a lánynak a saját esernyőjét és ő maga kapucnit húzott a fejére. Emiatt nem is láthattam, hogy ki volt ez az alak. Mikor viszont megláttam, hogy megszorította NaRi kezét, majd nyomott egy puszit a homlokára, majdnem leestem a székemről. NaRinak van valakije ? És én erről miért nem tudok ? Még csak észre se vettem rajta a változást... Pislogás nélkül figyeltem, ahogy a magas srác elindult az ellenkező irányba, majd ahogy barátnőm átkelt a zebrán. Azonnal elkaptam a fejemet, hogy ne vehesse észre, hogy mindent láttam és tovább majszoltam a fagyimat, meg a gyümölcsöket, miközben elárulva éreztem magamat. Nem bízott volna meg bennem ? Nyugodj meg Choa, biztos, hogy van valami oka, amiért még nem mondta el neked. Ez az, lehet még nem biztos a dologban, ezért nem avatott be. Hisz NaRi nagyon meggondolt és nem iszik előre a medve bőrére. Beletörődve saját gondolataimba megráztam a fejemet és inkább most arra koncentráltam, amiről eredetileg beszélni akartam a lánnyal.

- Szia - ült le elém mosolyogva, miközben táskáját felakasztotta a székére. - Sokat vártál ?

- Dehogy is - ráztam a fejemet. - Addig kértem fagyit - vontam meg a vállamat és válaszomat hallva felnevetett, majd rendelt magának egy limonádét a pincértől.

- Nem is te lennél - sóhajtott fel és könyökével megtámaszkodott az asztalon, majd állát kezére fektetve nézett velem farkasszemet. Tekintetéből nem tudtam túl sok mindent kiolvasni, így csak gondoltam, hogy arra várt, belekezdjek a dolgokba.

- Van egy jó hírem - kaptam be egy adag fagyit és azt lenyelve ünnepélyesen bejelentettem. - Mégsem szűnik meg a magazin - vigyorodtam el, de NaRi még nem kezdett el örülni, ami miatt tudtam, hogy sejti, ez nem minden. Különben nem hívtam volna fel olyan állapotban. - Viszont, most minden rajtam dől el vagy bukik. A legrosszabb pedig az, hogy úgy kéne Min YoonGiról információkat gyűjtenem, hogy még csak nem is ismerem a srácot - nevettem el magamat hisztérikusan, ami miatt az épp kiérő pincér ferde szemekkel bámult rám, de cseppet sem zavart. - Láttál már valaha olyan szerencsétlen embert, mint amilyen én vagyok ? - mutattam magamra sóhajtva és kanalamat beletettem a kiürült tálkába.

- Mégis, hogy jutottál te egészen Min YoonGiig ? - sóhajtott fel a lány és nagyot kortyolt a limonádéjából.

- Hát az úgy volt... - vakartam meg a fejemet zavartan, majd belekezdtem a mai napom elmesélésébe. Töviről-hegyire mindenbe beavattam barátnőmet egy kis részletet sem kihagyva, ami miatt vagy egy óráig a kávézóban beszélgettünk. Viszont nem bántam, mivel jó érzés volt mindezt kibeszélni magamból. Arra viszont nem számítottam, hogy ez idő alatt besötétedik...

Ugyan NaRi próbálta bennem tartani a lelket és megígérte, hogy segíteni fog nekem mindenben, ebben nehezen tudott volna. Habár végig úgy éreztem, mintha valamit nagyon titkolna, de nem akartam rákérdezni, hisz lehet, én képzeltem be. Végül, miközben a buszmegállóhoz sétáltunk sem kérdeztem rá arra, hogy ki is volt az a srác. Úgy gondoltam, ha késznek érzi magát, akkor elmondja. Nem akartam tolakodó lenni. A buszon is végig arról beszélt nekem, hogy ma milyen bunkó emberrel kellett foglalkoznia, ami miatt megbizonyosodtam arról, hogyha valami baja lesz, azt majd saját akaratából közli velem. Hosszú öleléssel búcsúztam tőle, majd fülembe dugtam a fülhallgatómat és fejemet az üvegnek döntve feledkeztem el mindenről. Ma már nem akartam a problémáimmal törődni.

Nagy léptekkel haladtam a csöndes utcákban, hogy végre a békés lakásunkhoz érhessek. Őszintén, nem igazán szerettem éjszaka egyedül sétálgatni. Már zenét sem hallgattam inkább a kocsik elhaló zajára és a villogó utcai lámpákra figyeltem. Már csak egy utcába kellett befordulnom, hogy végre közelebb érhessek a házunkhoz, de ekkor cipők talpának hangjára lettem figyelmes magam mögött. Nagy levegőt vettem és kezeimet reflexszerűen ökölbe szorítottam, hogy box tudásommal leküldhessem támadómat a földre. Ha mindez nappal történt volna, még nem is zavart volna, de gyűlöltem a sötétet. Akkor sokkal védtelenebbnek éreztem magamat. Talán ők is így érezhették magukat abban a pillanatban.... Már tényleg nem kellett sok, amikor is a hang mögöttem gyorsabbá vált, így én azonnal futásnak eredtem. Láttam a kaput, ami miatt elővettem a kulcsokat, hogy rögtön ki tudjam nyitni a bejárati ajtót, de mikor megálltam, hiába próbáltam belerakni a lyukba a kulcsot, annyira remegett a kezem, hogy képtelen voltam rá. Ekkor egy kéz érintette a vállamat és maga felé fordított, ami miatt néma sikoly hagyta el a számat.

- Cho-Choa - lihegte az öcsém, ami miatt azonnal megnyugodtam, de egyben meg is ijedtem.

- Miért futottál ? Neked nem szabad futnod - mondtam kétségbeesetten és könnyeimet visszatartva néztem JuWon csillogó barna szemeibe.

- Nyugi noona - mosolyodott el, majd közelebb húzott magához és állát fejemen megtámasztva körül fonta derekamon a karját. Szaporán véve a levegőt hallgattam szívverését, ami miatt egy fokkal nyugodtabbá váltam és csak félig éreztem kísértést arra, hogy kinyírjam.

- Olyan felelőtlen vagy - álltam messzebb tőle és bele ütöttem a vállába, majd megtöröltem a szememet és WonWonnnal a nyomomban megindultam a negyedik emelet felé.

- Most mérges vagy ? - kérdezte sétálás közben, de válaszom csak egy hosszú sóhaj volt.

- Nem, de miért futottál utánam ?

- Tudtam, hogy nem szívesen jössz haza este, így vártalak a buszmegállóban, de valószínűleg elkerültük egymást, emiatt én is visszaindultam, amikor is észrevettelek téged, ezért siettem, hogy utolérjelek.

- Értem - reagáltam le ennyivel, ugyanis rosszul éreztem magamat amiatt, hogy miattam futott.

Végül csöndben elfoglaltam az ágyamat, miután adtam egy kis kaját MinMinnek és nem is jöttem le onnan. Olyan hosszú volt ez a nap, hogy azonnal elnyomott az álom, ahogy fejem elérte a puha párnát.

- Sajnálom noona, hogy aggódnod kellett miattam - hallottam még félálomban egy kedves hangot, majd valami meleg érte a fejemet, ami miatt halványan elmosolyodva aludtam végül el.

Az egész szabad hetemet azzal töltöttem, hogy a BTS-t és azon belül is YoonGit elemeztem. Kiírtam egy újonnan vett füzetbe - ami most menta színű volt - a szokásait, érdekességeket róla és a jellemét, amit nem igazán tudtam beazonosítani. Néha túlontúl cuki volt, máskor meg komoly és néha egész morcosnak tűnt. Olyan összetett volt a srác, hogy képtelen voltam rájönni, mi is az igazi énje. Egy csomó videót is megnéztem, ami alapján mindegyik tagot nagyon megkedveltem, de ezek alapján még nem tudtam volna semmilyen cikket sem írni, ami megfoghatta volna az embereket. Valami új és érdekes kellett volna róluk, ehhez viszont a közelükbe kellett volna férkőznöm, ami egyáltalán nem tűnt egyszerű falatnak. Kezdésként talán a cégnél kellene próbálkoznom. Felírtam a kiindulási pontot a füzetbe és neki kezdtem az igazgató elemzésének is. Valóban szinte egy egész hetembe került minden lényeges dolgot összeszednem, de így legalább nem információk nélkül indultam el.

Elhatároztam, hogy pénteken bemegyek a céghez és valahogy összehozok egy találkozót a tagokkal. Tudtam, hogy ez nem fog egyszerűen menni, de mindent meg kellett próbálnom.

Tátott szájjal álltam meg a több emeletes fehér épület előtt, majd nagyot nyelve megindultam a bejárat felé. Szerencsére nem volt egy őr sem a láthatáron, csakhogy recepciósok annál inkább akadtak. Érdeklődve figyeltek engem, amikor lassan megindultam a kis pult felé, agyamban pedig végig pörgettem minden változatát annak, hogy mégis milyen magyarázatot adjak az itt létemnek.

- Segíthetünk valamiben ? - kérdezte az egyik fiatal lány, ami miatt azonnal kizökkentem gondolataimból és zavartan beharaptam a számat.

- Öhm... Az igazgatóhoz jöttem - böktem ki az első dolgot, ami eszembe jutott és büszke is voltam magamra a hirtelen támadt ötletem miatt, csakhogy örömöm nem tartott túl sokáig.

- Az igazgató ma nincs bent a cégnél - válaszolta a lány tényszerűen és belepillantva a papírjaiba ismét rám nézett. - Esetleg időpontja volt mára ?

- Időpont ? - csodálkoztam. Okos vagy Choa mondhatom. Persze, hogy időpont kell egy megbeszéléshez. Akkora egy hülye vagyok.

- Igen, időpont - válaszolta a mellette álldogáló lány. Éreztem, hogy ez itt nem lesz jó, így elnézést kérően meghajoltam és hátat fordítva a két értetlen tekintetű recepciósnak, megindultam a kijárat felé. Ki kell találnom valami mást... Sóhajtva felemeltem a fejemet, ami miatt kiszúrtam, ahogy egy maszkos alak befordult a jobb oldali folyosóra. Azonnal meg is torpantam és homlokomat ráncolva gondolkoztam el. Nem lehetséges, hogy az az egyik tag ? Most vagy soha. Minden büszkeségemet sutba vetettem és megindultam ugyanabba az irányba, ahol a fiú eltűnt. Ezt természetesen nem nézték túl jó szemmel a lányok és azonnal utánam is szóltak.

- Arra nem mehet, hölgyem - figyelmeztetett az egyik, ami miatt egy pillanatra megtorpantam, majd bocsánatkérően hátraszóltam.

- Sajnálom - mondtam, majd futásnak eredtem. Oké, pár perc és utánam erednek az eddig eltűnt biztonsági őrök. Gyorsan meg kell találnom Min YoonGit. Vagy legalább azt a fiút. Futottam, ahogy csak tudtam és pont el is csíptem, hogy az egyik sarkon befordult a fiú, de ekkor viszont mögöttem is megjelent két nagydarab férfi.

- Álljon meg ! - kiabálták utánam, így a torkomban dobogó szívemmel vettem fel egy gyorsabb tempót és határoztam el magamat afelől, hogy ezt bizony akkor is meg fogom csinálni, ha belepusztulok is. A hangok egyre közelebb értek hozzám, így még jobban megiramodtam és szerencsére meg is pillantottam a fiút, a folyosó közepén, ahogy lassú tempóban haladt valahova.

- Ya ! - kiáltottam neki, de nem hallott, mivel nem is reagált semmit sem.

- Azt mondtuk álljon meg !

- A francba már - szitkozódtam. - Ya ! Maszkos srác, állj meg ! - kiabáltam utána a lehető leghangosabban, amit valószínűleg meghallott, ugyanis megtorpant és érdeklődve fordult hátra. Mikor viszont pár méterrel lelassítottam előtte, majd megálltam a szemeim talán a kétszereseire tágultak úgy bámultam az ismerős szemekbe. - Mr. Seggfej ? - motyogtam és a megnevezés hallatán jól láthatóan neki is végig futott arcán a felismerés.

- Már megint te ? - vonta fel egyik szemöldökét és látszott rajta, hogy nem éppen lettem azalatt a pár találkozás alatt a szíve csücske. Mielőtt még viszont bármit is tudtam volna szólni, két erős kéz megragadta a karomat és keményen hátrarántott.

- Sajnáljuk Min YoonGi, mindjárt elvisszük ezt a sasaenget innen - mondta az egyik behemót és a név hallatán az eddigieknél is jobban lefagytam.

Ő Min YoonGi ? Nagyot nyelve végig mértem, ahogy kezeit fekete nadrágja zsebébe csúsztatta és ugyanilyen színű volt rajta minden. Még a szemei is, amelyek kicsit se kedvesen méregettek engem.

- Várjanak ! Mi ismerjük egymást...

♡♡♡

Sziasztok^^ 

Megérkeztem a folytatással, amiben már végre történik egy-két dolog XD A következő résztől indulnak be az események, amiket remélem továbbra is figyelemmel fogtok kísérni :) Én nagyon szeretem már most ezt a sztorit, úgyhogy remélem, majd nektek is tetszeni fog^^