Hm... - ült le lassan YoonGi a székére és állát simogatva nézett felém. - Mondd csak, szedsz valamit ? Vagy ez egy átverés ? Esetleg valamilyen show része ? - halmozott el egyre idiótább kérdésekkel, amivel csak abban a gyanúmban erősített meg, hogy elveszítette a fonalat. Ugyanis kerek húsz perc eltelt az ominózus vallomásom óta és nem hogy választ kaptam volna vagy esetleg boldogsággal a szemében nézett volna rám, helyette próbált értelmes magyarázatot találni a nem mindennapi viselkedésemre. Ami hozzáteszem már csak azért sem volt logikus, mert már ismert annyira, hogy tudja milyen őrültségekre voltam képes. Ez a vallomás határozottan az első helyek egyikén végzett, de korán sem ez volt a legkínosabb élményem. Még csak zavarban sem voltam, egy percre sem. Ő meg úgy tett mintha annyira szokatlanul viselkedtem volna. Oké, annyiban igazat adtam neki, hogy azok után, hogy ismét visszautasítottam hirtelen megcsókoltam a másik pillanatban. Mintha valami személyiségzavarom lett volna...

- Ha ennyire zavar a kirohanásom, akár folytathatjuk a kapcsolatunkat ott is, ahol abbahagytuk. Te próbálsz rávenni, hogy beléd szeressek, míg minden egyes bukásod után a dormban a párnádat szorongatva zokogsz - bólogattam, mire a nevetséges feltételezésem miatt azonnal előjött sértett énje és egy csapásra felfogta, hogy nem vicceltem, nagyon is komoly voltam. Nagy sóhajt kieresztve fogai között állt fel és világoskék hajába túrva - ami miatt még mindig a hét törpe egyikére emlékeztetett - tett felém pár lépést és vállamat megfogva nézett mélyen a szemembe. Nekem azonnal kimentek a róla alkotott vicces képek a fejemből és visszafojtott lélegzettel vártam, hogy végre reagáljon az előbbi vallomásomra, amit jól lehet tök fölöslegesen tettem.

- Choa... Szerintem menjünk be a kórházba - bökte ki, mire szememet forgatva ráztam le kezeit vállamról és bámultam hitetlenkedve, ahogy nevetett előttem. Valóban teli fogsoros nevetés volt, amit az én közelemben elég ritkán mutatott, ráadásul annyira jól szórakozott, hogy még a földre is leguggolt. Tudjátok mit lányok ? Soha... Ismétlem soha ne valljatok szerelmet egy fiúnak se... Kezemet ökölbe szorítva néztem ahogy jó kedve csak még nagyobbá vált, nekem meg azzal együtt süllyedt le a föld alá. Legszívesebben leütöttem volna, annyira, hogy ne is emlékezzen a vallomásomra, ami most már bevallom kezdett tényleg zavarba ejteni. - Bo-bocsánat - nyúlt kezem után, ugyanis elég nagy késztetést éreztem arra, hogy itt hagyjam, had szórakozzon csak magában, míg én valahol az ő kinyomtatott képét ütlegelem addig, míg minden fölösleges stressz ki nem jön belőlem. - Csak... Csak a dalszövegeden nevetek - pillantott fel rám, mire hirtelen azon kezdtem el gondolkozni vajon mit is írhattam, ami ennyire jókedvre derítette. - Nagyon... Aranyos... Azt hiszem ez a legmegfelelőbb szó rá - mosolyodott el, mire kínosan elhúztam a számat és lassan leguggoltam mellé a földre. - Tehát mégiscsak tetszem neked... - fogta hirtelen két keze közé az arcomat, mire csak csöndben bólintottam és elmélyülten bámultam bele sötét, csillogó szemeibe, amikből végre ki tudtam olvasni mit is érzett. Mert csak úgy árasztotta magából, hogy mennyire is boldog volt, egyben megkönnyebbült. Ekkor valami kellemetlen kúszott a torkomba, és bár tudtam mi miatt, megpróbáltam elhessegetni annyival, hogy most már visszajöttem hozzá és lezártam mindent. Ki tudja, a jövőben, ha elmesélem neki az idekerülésem valódi szándékát, talán majd együtt fogunk nevetni rajta.

- Bár azért nem volt könnyű dolgod velem - mosolyodtam el önelégülten, mire csak megrázta a fejét.

- Most rontottad el a romantikus pillanatot.

- Nem hiszem, hogy bármelyikünk ilyen rózsaszín.

- Honnan veszed, hogy én titkon nem vagyok egy igazán romantikus személyiség ? - vonta fel fél szemöldökét kérdőn és olyan komoly arcot vágott hirtelen, hogy muszáj volt nevetnem.

- Akkor ezt nagyon titkolod Mr. Romantikuslélek...

- Inkább maradj csöndben - vonta össze szemöldökét, majd közelebb hajolva finom csókot lehelt ajkaimra, minek következtében majdnem felborultam guggolóhelyzetem miatt. Nem voltunk ugyan romantikus és rózsaszín felhőben élő emberek, de akkor, ott abban a stúdióban nem tudtam elképzelni hangulatosabb helyet magunknak.

Attól függetlenül, hogy letisztáztuk a kapcsolati státuszunkat és megegyeztünk abban, hogy ez már tovább ment egy munkakapcsolaton és barátságon is, arra a következtetésre jutottunk, hogy a legjobb lenne megpróbálni a boldogan szerelmes életet. Még ha nem is pont ezekkel a szavakkal is mondtuk ki, a lényeg ugyanaz volt. YoonGi úgy gondolta, hogyha Jinen múlik a dolog, akkor egy hét múlva mindenki tudni fog rólunk, így megígérte, hogy lakatot tesz a fiú szájára, még ha ezt komolyan is kell vennie. Nem akarta megkockáztatni az esetleges pletykákat, amik e nélkül is bőven voltak körülöttük. És mivel én eléggé a magánéletéhez tartoztam, így nem is akarta belekeverni a munkába. Úgyhogy leszögeztük; a Big Hitben és ha vannak körülöttünk mások is, teljesen normálisan fogunk egymással viselkedni. Ami nálunk annyiban merült ki, hogy továbbra is egymás agyára mentünk. YoonGi szerette volna saját maga elmondani a többieknek a dolgot, főleg JungKook miatt. Itt viszont én azonnal közbeszóltam, ugyanis oké, hogy az ő egyik legjobb barátja volt, de én voltam az, akinek szerelmet vallott, szóval az lett volna a fair, ha én is utasítom vissza. Ez viszont jóval nehezebbnek ígérkezett, mint amivel számoltam. Ugyanis régebben minden rossz érzés nélkül utasítottam vissza embereket, mert semmi kapcsolatom nem volt nagyon az illetőkkel és tudtam, hogy úgy is túllépnek a dolgon. Na jó, valójában iszonyatosan rosszul éreztem magamat, de ha mutattam volna, akkor azzal meg a másik felet hoztam volna kellemetlen helyzetbe. Nem akartam, hogy tudják, sajnálom őket. Az ember úgy általánosságban nem bírta, ha sajnálták. Kook viszont egy teljesen más történet volt. Ő a Big Hitnél töltött hónapok alatt olyan lett számomra, mint az öcsém. Nagyon megkedveltem és iszonyatosan hálás voltam neki, amiért miatta bekerültem ide. Pont ezért fájt annyira a szívem hacsak ránéztem. Fogalmam sem volt, hogy ez valaha elmúlik e. Pedig igazán örültem volna neki. Már csak akkor összerezzentem, ha megkért, hogy hallgassam meg az éneklését, vagy ha segítenem kellett neki más dolgokban. Legyeztem, megmasszíroztam a vállát és italt hoztam neki, mindezt olyan nagy mosollyal, hogy kellően kifejezzem a bocsánatomat. Ő persze mit sem sejtett abból, hogy YoonGival már egy hete jártam. Ő csak Jinnek mondta el, aki amúgy is rájött volna és megkérte, hogy ne szólja el magát. De ugye Jinről beszélünk, úgyhogy bőven okozott kínos helyzeteket egy-egy beszólásával. Csak pár példa...

Egyik nap, mikor nagyban gyakoroltak a közelgő fellépésük egyikére, Jin felfigyelt arra, hogy miközben én megbeszéltem pár fontosabb dolgot a többi staffossal, YoonGi feltűnően sokat bámult felém. Természetesen nem tudta szó nélkül hagyni.

- Hová tévedt el szép szemed YoonGi-sshi ? - szólt rá és mivel egyáltalán nem halkan kérdezte, így minden jelenlévő felé nézett, mire a fiú a kialakult helyzet miatt véletlenül félrelépett és elesett. Ezek után este felhívott és megkérdezte, hogy szerinte milyen színű bajusz állnak jól Jinnek. Igen, másnap Jin egész végig maszkban volt és még enni valamint inni is úgy ivott, hogy félrevonult egy sarokba és a fel felé fordult. De ez természetesen nem állította meg a további kínos helyzetek generálásában.

Másik alkalommal segítettem kivinni a sminkes dolgokat a furgonba, ugyanis a fiúk fotózásra mentek és YoonGi mellém szegődött, mikor nem volt velem senki. Mivel azelőtti nap nem nagyon találkoztunk, így csak meg akart ölelni, hogy energiát gyűjtsön, hisz megint egész éjszaka az új dalaikon dolgozott. De ekkor Jin hirtelen megjelent mellettünk és becsapta a furgon ajtaját, így láthatóvá váltunk mindenki számára. Természetesen addigra már fél méter volt közöttünk, de már csak az is feltűnő volt, hogy mind a ketten a szemünkkel megöltük a somolygó fiút.

Ez pedig csak pár példa volt a megannyi veszélyes helyzet közül. Fogalmunk sem volt Jinnek ezzel mi volt a célja, de mi egyáltalán nem szórakoztunk jól rajta...

Tehát eltelt egy hét és SeokJinen kívül minden elég nyugis volt. A fiúk egyik fellépésről jártak a másikra, majd fotózásokra és így tovább. Tervben volt egy amerikai út is, így arra is készülnünk kellett. Emiatt én is ide-oda szaladgáltam, míg otthon azzal voltam elfoglalva, hogy megírjam a Gladba szánt cikkemet a többiekét pedig átnézzem. Így szinte minden reggel azzal kezdtem, hogy egy liter kávét megittam és sminkkel eltüntettem a sötét karikákat a szemem alól. Csak egy kicsit volt fárasztó a dolog, ami ismételt kérdéseket vetett fel bennem. De ezekkel végkép nem akartam foglalkozni, így, hogy egy problémámat sikeresen megoldottam.

- Choa, elvinnéd ezeket a dobozokat a raktárba ? Utána pedig vennél kaját a fiúknak ? - jött oda hozzám az egyik fiatal menedzser, mire mosolyogva bólintottam és számat elhúzva néztem a megtöltött dobozokra.

- Nem is értem, hogy miért velem csináltatják ezeket a munkákat - motyogtam, miközben két dobozt cipeltem a megadott helyre, abban a reményben, hogy közben nem okozok balesetet hisz nem láttam semmit se magam előtt. Természetesen az nem is én lettem volna. Úgyhogy pont, mielőtt elértem volna a célomhoz, nekimentem egy embernek, aki szerencsére jobban a helyzet magaslatán volt, mint én, így megtartotta a dobozokat és még egytől meg is szabadított.

- Jól vagy noona ? Mégis hova cipeled ezeket a nehéz dobozokat ? - nézett rám JungKook kérdőn és bár el akarta venni a másik dobozt is, én nem engedtem neki. Ennek ellenére elkísért a raktárig és bár megannyi téma volt a fejembe, amiről szívesen beszéltem volna vele, valamiért nem tudtam megszólalni. Úgy éreztem, hogy nem bírom ki a közelében, ha továbbra is hazugságban tartom. Nem akartam megvezetni, bántani pedig még úgyse. Így is eleget tettem, csak azért, mert félreértelmeztem a viselkedését. Én tehettem róla, így nekem is kellett megoldanom a problémát. - Nem tudom mik vannak ebben, de nagyon nehezek - egyenesedett fel Kook és elképedve nézte, hogy én ennek ellenére is képes voltam kettőt is magammal cipelni.

- Öhm... Köszönöm - böktem ki és hogy kevésbé legyen kínos a sötétben ácsorogni, felkapcsoltam a villanyt és leültem az egyik dobozhalomra. - Beszélhetnénk ? Gyors leszek és utána mehetsz is a dolgodra. Nem akarlak pont egy ilyen mozgalmas időszakban feltartani - tűrtem hátra egyik tincsemet és bár nagy késztetést éreztem arra, hogy felfogjam a hajamat, mégsem tettem. Pár nappal ezelőtt YoonGi közölte velem, hogy jól áll, ha ki van engedve a hajam, így nem kéne állandóan felfognom, ami tényleg szokásom volt. Azóta többször hordtam inkább így a hajamat és valóban sokan meg is jegyezték, hogy jól állt.

- Persze - mosolyodott el a fiú és amilyen őszintének tűnt ez a kis gesztus, úgy szorult jobban össze a torkom és éreztem azt, hogy nem kapok levegőt. Miért kell bántanom szegényt ? Nem is tett semmi rosszat... - Miről szeretnél beszélni velem ? Valami rosszat csináltam ? Vagy... Ugye nem akarsz felmondani ? - esett hirtelen kétségbe és kezemet elkapva szorított rá gyengéden és nézett mélyen a szemembe. - Amiatt van, amit csináltam ? Ugye nem ? Ha kell, akkor visszavonok mindent - hadarta, de én csak lassan megingattam a fejemet, ami miatt megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Már a frászt hoztad rám... De, akkor mégis miről van szó ? - döntötte félre a fejét, ami miatt meg pont olyan volt, mint MinMin. Komolyan, miért kell minden cuki dologra hasonlítanod, ami a környezetemben van, Jeon JeongGuk ?

- Igazából a vallomásodról, szóval annyira nem lőttél mellé a találgatásoddal - válaszoltam, mire a fiú lassan elengedte a kezemet és látszott hirtelen mennyire zavarba jött. Tarkóját megvakarva figyelt engem, miközben nekem muszáj volt az érett felnőtt képét mutatnom felé. Nem akartam megtörni, mert akkor csak jobban fájt volna neki. - JungKook, te egy nagyon fontos része lettél a kis életemnek. Még ha kevesebb, mint fél éve is ismerlek. És nem szeretném ezt a kapcsolatot tönkretenni közöttünk, mert annál sokkal fontosabb a számomra... Pont ezért én... - böktem volna ki, hogy mire is akartam kilyukadni, de Kook nem hagyta, azonnal a szavamba vágott.

- Szeretlek... Tényleg. Noona én nagyon kedvellek - mondta komolyan, eltüntetve kisgyerek tekintetét. Tudtam, hogy igazat mondott, látszott rajta. Épp ezért lettem szomorú tőle.

- Tudom...

- Lehet most nem érzel így, de ígérem hamar felnövök és megváltoztatom a véleményedet rólam. Nagyon kitartó vagyok - fogta meg ismét a kezemet és vált egy kicsit már kétségbeesetté a tekintete.

- Tudom...

- És nem gyerekes fellángolás az, amit érzek, hanem komoly - szorított rá ujjaimra.

- Ezt is tudom... - mosolyodtam el halványan és egyik kezemet kivéve szorításából érintettem meg lassan az arcát. - És köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem.

- Tényleg csak pár évet adj még... Jó ? - nézett rám csillogó szemekkel és nem sok választott el attól, hogy sajnálattal a szememben nézzek rá és megöleljem. De tudtam, hogy ő nem ezt akarta. Választ akart, amit meg is adtam neki. De nem tudtam hazudni. Nem úgy, hogy ő ennyire őszinte volt velem.

- Nagyon szeretlek téged Kook, de mint csak barátod. Annyi mindenért lehetek hálás neked, de mégsem mondhatok olyat, ami nem igaz. Mert azzal csak jobban bántanálak. Ezt pedig nem akarom. Szörnyű ember lennék, ha hazudnék neked csak azért, hogy egy ideig jobban érezd magad - mosolyogtam rá szomorúan, majd ezzel egy időben elengedtem arcát és kezemet is kivettem szorításából. - Ez pedig nem a te hibád. Csak van valaki más, akit úgy szeretek, ahogy te is engem. Nem akartam titkolni előled, mert akkor csak rosszabb ember lennék. Pont ezért szerettem volna, ha tőlem hallod - álltam fel és néztem le rá komolyan, próbálva figyelmen kívül hagyni a döbbent tekintetét, ami miatt a világ legszemetebb emberének éreztem magamat. - Köszönöm, hogy őszinte voltál velem - léptem az ajtóhoz és minél előbb el akartam tűnni, csakhogy magában lehessen. Nem hiszem, hogy akarta volna, hogy sírni lássam.

- Ki az... Akit szeretsz ? - nézett felém szomorú tekintettel és olyan megtört arccal, ahogy eddig még nem láttam. Pont annak az ellentettje volt ahogy így nézett rám, mint ahogy a koncerteken a meghatottságtól és boldogságtól nézett az armykra.

- YoonGi - válaszoltam és őt nézve jól észrevehető volt az arcizmának finom rezdülése. Sejtette, hogy róla volt szó.

- Értem - mosolyodott el hirtelen, minek következtében úgy éreztem ideje egyedül hagynom. Soha nem akartam ilyen szomorú és erőltetett mosolyt látni tőle. Egészen biztos voltam benne, hogy ezzel fogok álmodni még egy jó darabig...

Ahogy elhagytam a helyiséget, a szívem csak még nehezebbé vált és muszáj volt előbb a mosdót meglátogatnom, mert képtelen lettem volna egy alapos arcmosás nélkül mások szeme elé kerülni. Ebből végül annyi lett, hogy bezárkóztam az egyik vécéfülkébe és lehajtva a vécé tetejét ráültem, lábaimat felhúztam és fejemet egyfolytában a falba vertem. És sírtam. Mert szörnyen mart belülről az a tudat, hogy tehettem volna a dolog ellen, ha előbb észreveszem. Nem akartam ártani neki. Nem akartam, hogy fájjon neki és soha nem akartam a boldog és vidám énjén kívül mást látni.

Lilácska: Egy szörnyű ember vagyok...

Mr. Romantikuslélek: Hol vagy ?

Lilácska: A lányvécében...

Igazából nem akartam panaszkodni senkinek, hisz mégiscsak én tehettem a dologról. De beszélni akartam valakivel, mivel úgy éreztem a mellkasom menten felrobban, ha nem adhatom ki magamból a gondolataimat. Itt pedig nem volt egy bokszzsák sem, ami szintén segíthetett volna rajtam. Így nem maradt más, mint YoonGi. Aki sokkal gyorsabban érkezett meg a lánymosdó bejáratához, mint gondoltam. Csakhogy a veszekedő hangokból ítélve nem volt egyedül.

- YoonGi, megtiltom, hogy bemenj. Ez a lányvécé. Hallasz ? - és ezzel egy időben valaki beviharzott az ajtón és egyesével kopogtatott be mindegyik fülkébe. - YoonGi, bármi is történt, hagyd legalább rám - magyarázta továbbra is Lusi, akinek a hangját végre tudtam archoz is társítani.

- Choa ! Itt vagy ? - ért ekkor a fiú az én fülkém ajtajához, ami természetesen be volt csukva. - Gyere ki, hallasz ? - kopogtatott egy kicsivel finomabban, miután meghallotta a szipogásomat.

- Öhm... - néztem meg magamat a telefonomban és olyan elkeserítő képem volt, hogy egy csapásra elment a kedvem attól, hogy így mutatkozzak YoonGi előtt. A szemem vörös volt és enyhén feldagadt a sok sírástól, valamint a sötét karikáim is látszódtak, hisz elkentem a sminkemet. - Lehet Lusinak igaza van. Kimennél ? Mindjárt megyek én is... - kértem és bár szörnyen éreztem magamat, hogy hiába hívtam ide és hoztam rá a frászt, azért jól esett, hogy ennyire aggódott értem.

- De...

- Mindjárt kiviszem, jó ? - szólt hozzá Lusi megértően, mire YoonGi ugyan még egy ideig az ajtóm előtt ácsorgott, de aztán sóhajtva fogta magát és kisétált a mosdóból.

Miután már úgy éreztem, hogy tiszta a terep, lekászálódtam az ülőkéről és kinyitva a zárat léptem ki az ajtón. A barna hajú lány már egy adag kéztörlőt vizezett be és amint a tükörből megpillantott engem egy sóhaj hagyta el vörös ajkait. Oké, azért ennyire nem voltam vészes eset... Vagy mégis ?

- Köszönöm, hogy kiküldted - léptem mellé, mire csak elmosolyodva megrázta a fejét és lassan kezelésbe vette az arcomat.

- Ha nem tudnék rólatok, akkor eléggé meglepődtem volna YoonGi reakcióján. Csak a tagokért szokott ennyire aggódni...

- Ha nem tudnál - emésztgettem a szavakat és a velük járó jelentést. - Ez azt jelenti, hogy...

- Ma mondta el a fiúknak, hogy a barátnője vagy. NamJoon természetesen azonnal részletes elemzést tartott erről nekem.

- Gondolom nem nagyon örült neki - húztam kínos mosolyra ajkaimat, de Lusi azonnal megrázta a fejét.

- Épp ellenkezőleg. Nagyon örült, hogy végre tudja, mi az oka YoonGi változásának. Igazából boldog a hír miatt, csak még meg kell emésztenie.

- Értem - sóhajtottam fel. Őszintén a hideg víz csodát tett az arcommal és már kevésbé hasonlítottam egy zombira. Lusi még a sminkemet is gyorsan megcsinálta, ezzel eltüntetve a sötét karikákat a szemem alól. Mivel egy kissé gyerekesen viselkedtem, így kínosan léptem ki a mosdóból és néztem az ajtó mellett ácsorgó feszült fiúra, aki megpillantva engem sóhajtott fel gondterhelten. - Bocsi...

- JungKook szemszöge -

" Nagyon szeretlek téged Kook, de mint csak barátod. Annyi mindenért lehetek hálás neked, de mégsem mondhatok olyat, ami nem igaz. Mert azzal csak jobban bántanálak. "

Alig vártam, hogy felvegyük az új dalt. Próbáltam minden érzelmet beleadni. Tettetni, hogy semmi baj, hogy boldog vagyok. Miközben énekeltem, pár óra erejéig úgy éreztem, hogy nem fáj semmim. Az armykra gondoltam és követtem a többiek utasításait. Viszont minden részem azt akarta, hogy végre szabad legyek. El akartam menni. Egyedül akartam lenni. Nem akartam, hogy bárki lásson.

- Rendben, mára végeztél JungKook. Szép munka volt - hallottam meg végre azokat a szavakat, amikért annyira esdekeltem, mire fülemről levéve a fejhallgatót meghajoltam és mindenkinek megköszöntem a közös munkát. Amint kiléptem a stúdióból, fejemre húztam a pulcsimat és úgy haladtam a kijárat felé. Már ott volt az ajtó, mögötte a szabadság, de mégsem juthattam ki, mert valaki elállta az utamat. Lenézve megpillantottam Jimint, aki komoly tekintettel tárta ki előttem karját, nem engedve, hogy tovább menjek.

- Mit szeretnél hyung ? - erőltettem egy mosolyt az arcomra és megpróbáltam nem foglalkozni azzal a szorító érzéssel a mellkasomban. Mert fájt. Iszonyatosan fájt, olyan volt, mintha valaki éppen kínzott volna. Ez ellen pedig nem tudtam semmit se tenni. Nem akart jobb lenni. Csak egyre émelyítőbb lett az egész.

- Beszélnünk kell - mondta és karomat megragadva kezdett el visszafelé húzni. Nem tudom miért, rossz érzésem volt, így csak még inkább ellenkeztem, hogy vele tartsak. Csak egyedül akartam lenni. Ez olyan nagy kérés ? Egy idő után rájöttem, hogy Jimin valószínűleg nem fog elengedni, így hagyva magamat követtem az egyik táncterem felé. Lenyomva a kilincset behúzott maga után és a villanyt felkapcsolva nézett rám aggódva. Igen, eleinte hitt dühös tekintete valójában csak aggodalmat tükrözött. Tudtam, hogy tudja. Másképp nem rángatott volna magával, de én nem akartam beszélni, lelkizni. Csak egyedül akartam lenni. A magányra vágytam a legjobban. - Kook... Jól vagy ? - kérdezte meg halkan és ha nem figyelek eléggé talán meg se hallottam volna. Karjait összefonta maga előtt, úgy nézett fel rám. Nem tudom, hogy mit várt. Hogy elmondom neki mit érzek ? Azt, amiben én se voltam biztos ?

- Persze, miért ne lennék ? - vontam fel fél szemöldököm, mire a torkomban lévő gombóc csak még nagyobb lett. Szememet lehunyva sóhajtottam fel, de ekkor beugrott egy emlékfoszlány." Olyan aranyos vagy. Mintha csak az öcsémet látnám. " Ne mosolyogj rám...

- Semmi baj - lépett hirtelen közelebb Jimin és megölelve veregette meg a hátamat. Csak ekkor tűnt fel, hogy mennyire is bekönnyezett a szemem és egy pillanatra nem láttam semmit. Ahogy pislogtam egyet, a könnyek legördültek az arcomon, egészen az államig, onnan pedig Jimin pólójára. Magam mellett lévő kezeim ökölbe szorultak és ahogy lehunytam szememet csak még több könnycsepp hullt le a fiú ruhájára. Nem akartam sírni. Nem akartam szomorú lenni. De mégis... Úgy fájt a szívem, akárhányszor emlékeztem a szavaira. Arra, hogy milyen kedves volt még akkor is. Én reménykedtem, olyan sokáig reménykedtem. De mégis miért ?

- Hyung... Ez mindig ennyire fáj ? - böktem ki hirtelen, mire Jimin lassan ellépett tőlem és szomorúan elmosolyodva bólintott. - Én... Csak szerettem a közelében lenni, látni mosolyogni, beszélni vele, csak elmenni valahova. Szerettem, amikor megsimogatta a fejemet, amikor megdicsért. Én nem tudtam... Nem tudtam, hogy miért dobbant akkorát a szívem minden tettétől, hogy miért akartam annyiszor látni. Azt hittem, hogy még mindig csak azt érzem, mint az elején. Hogy érdekel, meg akarom ismerni, de nem az volt. Tényleg megszerettem és hiába próbálkoztam, hiába nem adtam fel, ő mégsem tudja ezt viszonozni. Hol rontottam el ? Nekem is inkább közönyösnek kellett volna lennem, mint YoonGi hyungnak ? Csak szép lassan nyitni felé ? Miért ragadtam meg a kisöcs szerepnél ? Miért ? Én nem vagyok gyerek - hadartam el egy szuszra és pulcsim ujjával megtöröltem az arcomat. - Mégis úgy kezelt. Még mikor megcsókoltam, azután is. Én mindent megtettem. Miért én jöttem ki rosszul az egészből ? Hyung még csak nem is bánt vele jól az elején - emlékeztem vissza és hiába örültem mélyen legbelül, hogy legalább ő boldog volt. Most úgy éreztem muszáj kimondanom ezeket a szavakat, mielőtt még agyon nyomják a mellkasomat. Olyan volt, mintha egyre inkább fulladoztam volna, de így, hogy mindent kimondtam, amit csak gondoltam, egy kicsit talán kezdtem levegőhöz jutni. - Ezt nem akarom ! Nem bírom ki ezt az érzést a mellkasomban ! Utálom ! Utálom, hogy gyenge vagyok, utálom, hogy ez ennyire kikészít ! De tényleg szeretem... Tudod, hogy volt már barátnőm, de ez teljesen más, mintha... Mintha most adnám fel éppen az első szerelmemet... - ráztam meg a fejemet és szomorúan vezettem tekintetemet a föld felé. - Azt mondják az első szerelemről, hogy milyen szép. De én most jelenleg úgy érzem, hogy csak fájdalmas. Mi értelme ennek, hogyha nincs viszonozva. Egyszerűen nem értem...

- Sajnálom, hogy nem érzi ugyanazt, mint te. De ne hidd azt, hogy te vagy az egyetlen, aki így járt. Gondolj arra, hogy tanultál ebből a dologból. Most már tudod milyen érzés, ha tényleg szeretsz valakit. JungKook, te még mindig nem tudod eléggé kifejezni az érzéseidet. Choa ezért nem vette észre. Hiába változtál annyit, hiába nőttél fel a szemünk előtt, még mindig fejlődnöd kell. De higgy nekem, majd eljön az a pillanat, amikor rájössz, hogy milyen jó, amiért ez nem sikerült. Mert akkor nem lennél együtt azzal, akivel. Hyung nagyon megérdemli Choát, neki tényleg szüksége volt a lány feltűnésére. Kérlek, ne akarj bennük bűntudatot ébreszteni - fogta meg a vállamat Jimin lassan, mire ismét megtöröltem a szememet és egy nagy levegőt véve bólintottam.

- Nem fogok... - motyogtam. - Hyung... Van kedved eljönni Busanba ?

- Mi ? - nézett rám nagy szemekkel barátom, mire halványan elmosolyodtam és megvontam a vállamat.

- Kicsit jót tenne, ha most nem lennék itt. Csak pár napról lenne szó. A mostani számot már felvettük, a többin még dolgoznak és minden shown túl vagyunk. Kérlek... - mondtam szinte esdekelve, mire Jimin csak még jobban elhúzta a száját, úgy latolgatta a dolgot. Egyelőre nem akartam találkozni velük, mert csak még rosszabbul éreztem volna magamat. Jót tett volna az a kis szabadság. A családomat is hiányoltam és biztos voltam benne, hogy Jimin is hasonlóan érzett.

- Jó, jó, de ezt még meg kell beszélni menedzser hyunggal, Bang Sihyukkal és a többieknek sem árt szólni. Majd elintézzük annyival, hogy jó lenne már látni a családunkat. Bár szerintem YoonGi így is sejteni fogja a távozásod okát...

- De nem fogja biztosra tudni - szögeztem le és zártam is le a témát, ugyanis egy részemet nem érdekelte volna, hogyha YoonGi tud a dologról. Legalább egy kicsit fájt volna neki, még ha utáltam is, hogyha szomorúak voltak. Szerettem volna legbelül, hogyha tudja, mindez komoly volt és nem légből kapott, ahogy ő is gondolta.

♡♡♡

Sziasztok^^

Visszatértem !!! Tudom, kihagytam pár hetet és rosszul is érzem magam miatta, de most itt vagyok és a szünetben biztos, hogy hozok ismét frisst :) Egyébként ez a rész nem éppen lett felemelő XD De nézzétek el nekem. JungKook szemszöge már nagyon régóta meg volt és pont egy hasonló lelkiállapotú időszakomban írtam, így elég jól átjönnek az érzések. Ami miatt büszke is vagyok magamra XD Remélem ettől függetlenül tetszett nektek <3 Mindenkinek jó szünetet ! Pihenjetek sokat~