- Egy héttel ezelőtt -

Nem azért fogadtam meg NaRi tanácsát, mert teljesen meg voltam győződve afelől, hogy ott akarom hagyni a fiúkat, hanem mert fogalmam sem volt vajon tényleg így akartam e tenni. A fejemben teljes katyvasz volt, mégcsak a hirtelen döntéseimre se hagyatkoztam, mert kivételesen nem éreztem megoldásnak őket. Át akartam gondolni a dolgot nyugodt fejjel és bár ez igen nehezen ment, legalább nem kellett a fiúk mellett lennem, hogy ezzel befolyásoljanak. Azt mondták, hogy a szerelemre is a távolság döbbentett rá, akkor bíztam abban, hogy a maradásomat illetően is lesz valami.

Furcsa volt a Big Hit helyett a Glad központjába mennem ennyi távol töltött idő után. Még mindig ismerős volt a hely, de mégis olyan szokatlan. A bejárat mellett több plakát is volt a nemrég kijött új számmal az elején. Meglehetősen sokat növekedett a lap olvasottsága, ami részben nekem, részben pedig a többieknek volt köszönhető, akik végre mertek újítani. Olyan jó volt látni a mosolygó arcokat, ahogy beléptem a szerkesztők szobájába és lepakoltam a helyemre. Mindenki vidáman és legnagyobb meglepettségemre nagyon tisztelettudóan köszöntött. Sok ember szemében pillantottam meg hálát, ami miatt egyszerűbben ment a megbeszélésen való beszámoló is. Annyira átragadt rám mindenki hangulata, hogy nem remegtem, ki tudtam mondani egész mondatokat és nem estem pánikba se az engem vizslató szemek miatt. Mert most nem lenézően vagy bármilyen rosszindulattal figyeltek engem. Emiatt pedig egy percre se jutott eszembe a múlt. Furcsa, de mostanában egyre gyakrabban tudtam elszakadni tőle. Mintha szép fokozatosan kezdtem volna hátat fordítani neki. Egészen idáig olyan volt számomra az életem, mintha csak egy labirintusban bolyongtam volna, keresve kiutat, ami tulajdonképpen végig ott volt előttem csak én nem vettem észre. Aki pedig megmutatta nekem, az YoonGi volt és a többiek. Valamint, hogy végre ki tudtam teljesedni a munkámban is. Nem csak a kis jegyzetelő és ötletelő szerkesztő voltam, hanem most már valóban meg tudtam mutatni azt, ami bennem volt. Az akadály megszűnt, amit én magam és a főnököm állított fel nekem. Így most már megláttam a fontos dolgokat is.

Viszont... Hiába fogtam kezembe a fekete füzetet és tartottam a kuka főlé, képtelen voltam elengedni. Újra meg újra visszahúztam a mellkasomhoz és magamhoz szorítottam. Pedig minden porcikám rosszul volt már csak a látványától is. Mégis mikor arra gondoltam, hogy ez csak még nagyobb olvasottságot szerezhet a lapunknak, ezzel azt eredményezve, hogy a fizetésem is jelentősen növekedne, így félre tudnék tenni JuWon egyetemére - nem tudtam elengedni a füzetet és a benne rejlő információkat. A bűntudat ilyenkor meglátogatott YoonGi hangján, aki ismét elmondta az érzéseit nekem, majd ezt követte JungKook vallomása és ismét éreztem elterjedni számban azt a keserű ízt. Emiatt a kétes érzelmek miatt a szerkesztőségről rendszerint az edzőteremben kötöttem ki - előtte persze NaRitól megérdeklődtem, hogy a BTS nincs e ott -, ahol annyit ütöttem a zsákot, hogy a végére teljesen kifáradtam. Valamiért a kezemet se védtem annyira, így mindig horzsolásokkal telve tértem haza és feküdtem ki a kanapén.

- Minden rendben noona ? - ült le mellém egyik este WonWon, mire fáradtan felé néztem és betömtem még egy kanállal a számba a kekszes fagyiból. Szerintem ő ezt is válasznak vette, ugyanis ezután keresgélni kezdett a tévében valami jó filmet, hogy feldobjon vele. Bár szerintem rajtam semmi se tudott volna segíteni. Miközben az öcsém szörfözött a csatornák között, Nari is hazaért és elfoglalta az utolsó szabad helyet is a kis kanapénkon, amin egyébként hárman már eléggé szorongtunk.

- Mit nézünk ? - érdeklődött, de mivel WonWon csak nyomott egy puszit az arcára, így inkább felém fordult, hátha tőlem választ is kap a kérdésére.

- Még ő sem tudja - mosolyodtam el és összeborzoltam a fiú sűrű haját. Egyébként zavarta volna, de annyira bele volt mélyülve a tévé bámulásába, hogy fel se figyelt rám.

- Az jó - bólogatott a lány, majd hirtelen lepillantott a telefonjára és amint megpillantotta a beérkezett üzenetét, szemeire köd ereszkedett és dühösen kapcsolta ki a telefonját. Ezek után még JuWon mellől is felállt és bement a konyhába. Én csak szemöldökömet ráncolva figyeltem a jelenetet, majd sóhajtva magam is utána mentem. NaRi mindig segített nekem, én is végre a hasznára akartam lenni. Elvileg barátok voltunk az lett volna a normális, ha én is meghallgatom a gondjait. De ő ezekről soha nem beszélt valamiért. Soha nem bírtam kiismerni, ami nálam csoda volt.

- Úgy látom történt valami - kezdtem azonnal neki, ugyanis NaRi nem nagyon szerette a mi történt és hasonló kérdéseket. Szavaimra elkuncogta magát és egy pohárba vizet engedve fordult félig felém.

- Semmi, csak a szüleim idegesítenek - legyintett és belekortyolva a vizébe próbált kikerülni, de én nem hagytam neki.

- Beszéljünk. Most - néztem mélyen a szemébe és egy kicsit jobban megszorítottam a karját. Először csak semleges arccal nézett felém, majd sóhajtva bólintott - habár látszott, hogy nem szívesen ment bele ebbe a beszélgetésbe. - Figyelj, ha te nem akarod megosztani velem a problémáidat, akkor oké. Csakhogy én úgy tudtam barátok vagyunk - húztam össze résnyire szemeimet és választottam egy olyan taktikát, amivel legalább hatni lehetett rá, mégha kicsit mérges is lett miatta.

- Jól van, oké. Értettem - szakadt el tőlem és a bejárat felé sétált. JuWon mégcsak észre sem vette, hogy elhagytuk a házat, annyira bele volt merülve egy sorozatba. Még a szája is tátva maradt és teljesen előredőlve meresztette szemeit a tévé felé. Mindenesetre hagytam neki egy üzenetet, hogyha felébred valamikor ebből a transzból, azért tudja, hogy hová tűntünk.

Nem tudtam mire számítottam, talán arra, hogy amint kettesben maradunk, majd egymás után törnek fel NaRi szájából a szavak. Hát, ez nem így történt. Egészen egy játszótérig sétáltunk a hűvös őszi estében, ami sokkal ijesztőbbnek hatott a lámpák fényében, mint nappal. Mintha csak szellem járta lett volna. Még az is rátett egy lapáttal, hogy a közeli fák ijesztően susogtak a szél hatására és még a két magányosan árválkodó hinta is mozogni kezdett. NaRi természetesen bement a játszótér területére és leült az egyik hintára. Nem akartam mutatni, hogy kicsit beparáztam így nagyot nyelve beljebb merészkedtem és minden ellen érzetemet visszatartva foglaltam el a másik hintát is. A láncait inkább nem fogtam meg, mert lefagyasztották volna a kezemet, így csak lábammal dőltem előre-hátra, miközben kezemet az ölemben pihentettem.

- Khm... - krákogtam egy sort, mire a közeli bokorban megmozdult valami, így ijedten rezzentem össze és hunytam le a szememet. Legközelebb NaRi nevetésére kaptam fel a fejemet, aki hitetlenkedve bámult felém.

- Hihetetlen, hogy még mindig ilyen félős vagy...

- Azért már jobban bírom - ellenkeztem, mire barátnőm mindentudóan fürkészte továbbra is arcomat, ami miatt én magam is elmosolyodtam. Régebben sok horrorfilmet nézetett meg velem, amik miatt néha már túlzásba vittem a félősséget. Természetesen már jobban tudtam kezelni, mint régen, talán mert úgy gondoltam, hogy bármi jön, majd én lebokszolom. A sötétben ez a gondolatom annyira nem nyugtatott meg.

- Sajnálom - szólalt meg hirtelen NaRi és az utca felé nézve sóhajtott fel. Nem egészen értettem, hogy mire gondolt, ugyanis abban erősen kételkedtem, hogy a régi időkre értette volna. - Valójában elég szar barát vagyok - szorított rá jobban a láncokra és lassan előre-hátra kezdett hintázni, de épp csak annyira, hogy kicsit mozgásban legyen. - Összejöttem az öcséddel a hátad mögött és soha nem árultam el magamról semmit, holott te mindig őszinte voltál velem. Irigylem ezt a képességedet - mosolyodott el szomorkásan, de még mindig nem mert felém nézni. Én ellenben meglepetten bámultam őt és vártam a folytatásra. Soha nem volt olyan alkalom, hogy magától nyílt volna meg. Valamiért úgy gondoltam mindig, hogy idő kell hozzá, ezért nem zargattam. Talán előbb is a sarkamra állhattam volna. - Valójában félig kitagadtak otthonról. Legalábbis addig biztosan, amíg JuWonnal járok és te a barátnőm vagy - sóhajtott fel és hirtelen megállította lábával magát a homokban. A hinta nyikorgása fülsüketítően hatott a szavai által okozott csönd miatt.

- Ezt nem egészen értem... - ráztam meg a fejemet, ugyanis nem tudtam rájönni miért üldözték volna el otthonról őt egy ilyen kis dolog miatt. Azt tudtam, hogy tehetősebb családból származott, de a világért se gondoltam volna, hogy miattunk ezért kirakják otthonról. Kicsit bűntudatom támadt, pedig tudtam, hogy nem volt miért.

- Tudod, az egész életem egy hazugság. Mármint... Én tettem azzá és már bánom is, de nem tudok mit tenni. Egyszerűen szembe akartam szállni egyszer az életben a családommal. Te is mindig azt mutattad, hogy álljak ki magamért és így megtettem, de valamiért úgy érzem, hogy elrontottam a dolgot - túrt a hajába zavartan és egy pillanatra elhallgatott, nehogy elsírja magát. Hangjából kiéreztem, hogy nem sok kellett volna neki hozzá. - A szüleim azt akarták, hogy a nyomukba lépjek és segítsek be nekik a tervezői cégüknél, ami főleg a divathoz kapcsolódik. Én erre nemet mondtam és helyette személyi edző lett belőlem, mert tudtam, hogy ezt utálni fogják. Természetesen ki is akadtak miatta és el akartak küldeni otthonról, de aztán kaptam még egy esélyt. De mostanra... Mostanra rájöttem, hogy én egyáltalán nem akarom ezt csinálni. Mindig is imádtam a munkájukat, én is ott akartam dolgozni, de csak azért, hogy ellent mondjak nekik, elfordultam az álmom felől - fordult felém most először, épp emiatt megpillantottam fájdalmas és elveszett tekintetét. NaRi soha nem nézett így rám. Soha nem akart sírni előttem és soha nem mutatta ki az érzéseit. Most mégis megnyílt nekem egy ijesztő játszótéren, várva, hogy segítsek rajta. Bár felfogva, hogy tulajdonképpen részben miattam fordult ilyenre az élete, nem tudtam mit is mondhatnék.

- És... Most pedig miattunk elküldtek otthonról ? - kérdeztem meg helyette, ugyanis szörnyű barátnőnek tartottam magamat, így, hogy még erről is mi tehettünk.

- Anyuék szerint fölösleges olyan emberre pazarolnom az időmet, aki már félig halott - szorította ökölbe a kezét, mire szemem autómatikusan a magasba ugrott. Félig halott ? Hogy mer... Hogy mer valaki ilyet mondani egy élő emberről ? A düh hirtelen hullámokban tört fel belőlem, ami miatt egyre jobban szorítottam pulcsim anyagát. - Nem én mondtam el nekik, hogy mi van JuWonnal. Ők derítették ki. Sajnos, meg vannak a kapcsolataik.

- Nem nagyon beszéltél még a szüleidről, de máris unszimpatikusak - morogtam és próbáltam nem túlságosan felhúzni magamat, amikor pont NaRit kellett volna megnyugtatnom.

- Azt sejtettem - nevetett fel keserűen. - Engem nem érdekel, hogy mi lesz a velük való kapcsolatommal, mert titeket biztos, hogy nem hagylak el értük.

- Ők a szüleid NaRi, ezt nem teheted - sóhajtottam fel, hisz hiába volt ennyire rossz a viszonyuk, mégis ők nevelték fel. Nem fordíthatott csak úgy hátat nekik.

- De jobban szeretlek titeket náluk - makacskodott úgy, mint amilyennek eddig még nem láttam. Csupa meglepetés volt ez a lány.

- Ettől függetlenül vissza kell menned és megbeszélni a dolgokat. Elmondtad már nekik valaha, hogy hogy érzel ?

- Nem igazán, soha nem hallgattak végig - vonta meg a vállát.

- Akkor itt az ideje, hogy felemeld végre a hangodat. Ezt a tanácsomat legalább nem fogom megbánni bármi is lesz, mert legalább megpróbáltad - mentem hozzá közelebb a hintával együtt és vállát átkarolva néztem rá. - És szeretném, ha többet beszélnél velem is a gondjaidról. Szeretnélek annyira ismerni, mint te engem...

- Sajnálom - sóhajtott fel. - Csak... Egyszerűen nem tudom megfelelően kezelni azt, amit érzek. Nem tudok olyan könnyen beszélni, mint te. Otthon belém fojtják mindig a szót. Talán emiatt van...

- Hát akkor itt az alkalom, hogy végre tegyél ez ellen - mosolyogtam rá, mire kis idő után az ő arcára is visszatért szokásos „én mindennel magabiztos vagyok" tekintete, ami miatt azonnal felnevettem. Ő persze nem tudta mi lett velem hirtelen. Boldog voltam, mert végre engem is közelebb engedett magához. Ugyan haragudtam rá, amiért ennyire titkolta előlem a saját gondolatait, de egyúttal meg is értettem. Nem szándékosan tette. Ezt nevelték belé.

Ezek után vacogásig beszélgettünk. Leginkább NaRi beszélt, de nem bántam, mert végre egy kicsit megnyílt nekem. Mesélt a gyerekkoráról, hogy mennyire imádta nézni, ahogy a szülei a különböző ruhákat tervezték. Hogy mennyire be volt határolva, így ki akart ebből az egészből törni. Ehhez használta fel az én ötletemet, miszerint álljon ki magáért. Hát, nem volt életem legjobb tanácsa, emiatt bocsánatot is kértem tőle párszor az este.

A hét közepénél jártunk, én bent ültem az asztalomnál és nyugodtan dolgoztam a cikkeimen. A főnök viszont behívott magához, mielőtt elmentem volna. Megint a füzetről kérdezett és az abban lévő információkról, amellett, hogy megdicsérte milyen jó munkát végeztem és mekkora segítség is voltam neki és a Gladnak is. Viszont amint felhozta a füzet ügyét, én térítettem és azt válaszoltam, hogy még nincs elég információm egy egész cikkhez. Pedig bőven lett volna... Csak én magam nem voltam benne biztos, hogy ezt át is adjam e vagy sem.

Amellett, hogy szorult helyzetben fagyit ettem és csak fetrengtem, más megoldásom is volt a problémáimra. Ha nagy volt a gond, felszálltam egy buszra, ami elvitt engem a temetőbe, hogy aztán ott a szüleim urnáját megkeresve segítséget kérjek tőlük. Nem tudom miért, de ezek után rendszerint tudtam, hogy mi lenne a helyes. Most is ebben a megváltásban reménykedtem.

Eleinte mindig nyomasztó volt belépni a hideg és csöndes helyiségbe - ami akkor csak még rosszabb hely volt, ha valaki zokogása elért hozzád. Ez az érzés az évek alatt egyre inkább kezdett átformálódni bennem és inkább már csak megkönnyebbülten léptem be az épületbe. Hogy tudtam, a szüleimet itt már nem zaklatja senki és hogy itt mindig megtalálhattam őket. JuWon még mindig gyakran úgy jött el velem, hogy könnyezett a szeme és pár percnél tovább nem is bírta ki. Ez akkor volt a legrosszabb, amikor a megemlékezésüket tartottuk, ami jelentősen hosszabb dolog volt és egy egész napunkat igénybe vette. Meglátogattuk az urnákat a nagybátyánk és nagynénénk kíséretében, majd ezek után hozzájuk mentünk át - hisz az ő kertes házukban jelentősen nagyobb volt a hely - és ott róttuk le a tiszteletünket a szüleink felé. Együtt elkészítettük a kedvenc ételeiket és közben felelevenítettük a szép emlékeket. WonWon sajnos gyakran lett rosszul az ilyen alkalmakkor. De az utóbbi években már nem került a nap végére kórházba.

Megálltam a szüleink urnája előtt és kicseréltem az üveg mögött lévő, már kókadt, kicsi virágokat frissekre. Végig simítottam anya és apa közös képén, majd számat összeszorítva csuktam vissza az üveglapot és gondolkoztam el azon, hogy pontosan miért is jöttem ide.

- Tudjátok... Van egy fiú, akit nagyon megkedveltem, bár neki a világért se vallanám be. Elég érdekes természete van - mosolyodtam el halványan -, de nagyon jó szívű srác, amit egyébként mindig igyekszik titkolni. De én tudom, mert átlátok rajta. Valamint az is nagyban segít, hogy elmondta, kedvel engem - sütöttem le zavartan a szememet, ugyanis elég kínosan éreztem magamat attól, amit akkor válaszoltam neki. Egyenesen a szemébe hazudtam. - Viszont van egy kis probléma. Csak hogy ne legyen egyszerű az amúgy is bonyolult életem még én is tettem rá egy lapáttal, így most az a jelenlegi állás, hogy a szemébe hazudok már mióta és kihasználom nem csak őt, de csapat összes többi tagját. Tudom, szörnyű vagyok, ne is mondjátok. Utálom magam, de nem tudom mit tehetnék. JuWon lebeg a szemem előtt, de egyre kezdem úgy érezni, hogy nem helyes, amit teszek... - fontam magam előtt össze a karomat, ugyanis kezdet egyre hidegebb lenni itt bent. Eddig észre se vettem, annyira bele voltam merülve a beszédbe. - Kérlek, küldjetek egy jelet, hogy mégis mit tegyek - hajoltam meg jó mélyen és szemeimet szorosan összeszorítva fohászkodtam magamban továbbra is. Miután úgy éreztem, hogy eleget tettem az ügy érdekében, felálltam és elmeséltem pár boldogabb dolgot is a szüleimnek. Mint például, hogy WonWonnak barátnője lett és hogy milyen izgalmas életem volt a Big Hitnél, valamint, hogy a Glad az ötleteimnek köszönhetően egyre sikeresebb lett. Mindent kiadva magamból, már nyugodt szívvel tudtam ott hagyni őket és ígértem meg, hogy többször is meglátogatom őket.

A buszút valamiért a szokásosnál lassabban telt el és majdnem el is aludtam közben. Az volt a szerencsém, hogy mellőlem is le akartak szállni, így felébresztettek az álomvilágból és elhagyhattam a buszt. Ahogy elfordultam balra, egyszer csak megpillantottam egy ismerős alakot. Ugyan maszk volt rajta, de szemeiből és a hajából azonnal ráismertem. Anya... Apa... Miért pont őt kellett küldenetek segítségként ?

Enyhén kínosan éreztem magamat, miközben Jin mellett ültem egy padon, kezemben egy meleg dobozos teát szorongatva, amit a közeli automatából vett. Én nem szóltam semmit, mert nem tudtam mit kellene mondanom, bár nem értettem, hogy ő miért nem kezdett bele valamibe. Állandóan beszélt, úgyhogy csodáltam, amiért akkor olyan csöndes volt. Pedig abban is biztos voltam, hogy nem véletlenül volt abban a buszmegállóban, ahol minden nap leszálltam.

- Gondolom furcsállod, amiért ilyen hirtelen megjelentem. Ez nem véletlen ugyanis muszáj volt találkoznom veled, hogy beszéljünk. Vagyis, hogy én beszéljek, te meg végig hallgass és utána eldöntsd, hogy igazam van e vagy igazam van - kezdett neki gyorsan és igen vicces volt, hogy ennyi választási lehetőséget adott nekem... - Tudom, most furcsán érzed magad, amiért JungKook is kedvel YoonGi mellett. De tudom, hogy te YoonGit szereted; legalábbis az én szemeimet nem lehet megtéveszteni romantika tekintetében. A radarjaim nagyon jók - mutatott feje felé büszkén, mire csak sóhajtva belekortyoltam a teámba. Ez hosszú lesz. - Épp ezért lenne jó döntés a részedről, hogyha mindkettejükkel tisztáznád az érzéseidet, mert így csak galibát hagysz magad után. Nem tudom miért csináltad ezt, biztos van nyomós okod rá, de ne játssz két fiú érzéseivel is, hogyha jól látható kit szeretsz. Ne fuss el, hanem fogadd el az érzéseid, mert szerintem nagyon jó hatással vagy YoonGira, ahogy ő is rád - mosolygott rám kedvesen és bár nem akartam, de legbelül valamit megmozdítottak bennem a szavai. Tudtam, hogy igaza volt. Az sem volt véletlen, hogy pont ő sietett a segítségemre.

- Miért akarsz ennyire segíteni nekünk ? - kérdeztem, ugyanis ez még mindig nem volt előttem teljesen világos.

- Mert YoonGi olyan, mintha a testvérem lenne és szeretném boldognak látni. JungKook miatt nagyon fáj a szívem, de nem szeretném, hogy mindketten boldogtalanok maradjanak - vakarta meg a fejét zavartan, mire lassan bólintottam. Igaza van. Nem tehetek mindenkit tönkre egy ember boldogsága miatt, mégha az a bizonyos ember az öcsém is. Vajon tényleg jól érezném magamat, ha ilyen undorító dolgokkal érném el, hogy JuWon boldog legyen ? Nem. És ahogy NaRi is mondta. Ennek WonWon se örülne. Nagyon nem.

- Már tudom... - álltam fel hirtelen és vigyorogva Jin felé fordultam, aki reakciómat nézve csak meglepetten bámult rám. - Tudom mit kell tennem. Köszönöm Jin - hajoltam le hozzá és szorosan megöleltem.

- Hát... Öhm... Örülök... Azt hiszem - gondolkozott el rajta, mire elhajoltam tőle továbbra is iszonyat boldogan. Mert végre tudtam, hogy mi lenne a legjobb. Tulajdonképpen egész idáig az orrom előtt volt a megoldás, de nem akartam ezt is figyelembe venni, mert túl egyszerűnek tűnt. Pedig ez volt a leghelyesebb.

Hétvégére összeírtam az eddigi ötleteimet egy újonnan vett füzetbe és a feketét pedig a táskám mélyén hagytam. Abban kezdtem neki a YoonGinak írt dalnak, ami eredetileg az öcsémnek szólt volna, de útközben átkanyarodott felé. Emiatt még nem tudtam véglegesen megszabadulni tőle. Viszont az új, színes füzetemmel beállítottam a főszerkesztőhöz és leraktam az asztalára.

- Ez meg micsoda ? - tolta feljebb szemüvegét az orrán és belelapozott a füzetbe.

- Az összes eddigi ötletem. Úgy gondolom, hogy a Glad ezek, valamint a többi szerkesztő segítségével hírnévre tehet szert, ehhez pedig semmi szükség, hogy valakiről pletykákat gyártsunk - mondtam komolyan, és olyan erősnek, mint aznap, soha nem éreztem magamat. Annyira tudtam mit akartam, hogy senki nem tudott megállítani benne. Még a főszerkesztő engem mustráló tekintete sem, ami tele volt kételyekkel. - Mi nem egy pletykalap vagyunk tudtommal, úgyhogy semmi szükség az eredeti tervre.

- Nem tudom mit gondoljak... De értem mire akarsz kilyukadni - csukta be a füzetemet, majd halványan elmosolyodva sóhajtott fel. - Örülök ennek a lelkesedésnek és annak is, hogy valóban kezd egyre híresebbé válni a lapunk. Viszont... - akadt el egy pillanatra és komolyabb ábrázattal hozzá tette - ...még maradj legalább évvégéig Min YoonGi és a BTS közelében. Ha esetleg csökkenne a lap olvasottságának a száma, még jól jöhet a róluk szerzett információ - erre csak bólintottam bár magamban szükségtelennek tartottam az aggódását. És igazam lett, ugyanis a Glad eladási száma nem csökkent és én megnyugodtam... Viszont egyetlen apró hiba is képes volt összedönteni a körülöttem végre felállított világot.

NaRi örült, hogy lemondtam a tervemről, én is boldog voltam, hogy megszabadultam egy ilyen súlytól és a fiúk is örültek, amiért hétfőn visszamentem dolgozni, legalábbis egy ember kivételével. Min YoonGi ismételten adta önmagát és olyan "kedvesen" viselkedett velem, mint a kapcsolatunk elején. De nem akartam feladni, el akartam mondani neki az érzéseimet őszintén és ehhez sikeresen megírtam neki a dalt is, aminek alapján már mióta dolgozott nekem. Bár ő még nem tudta, hogy az nem az öcsémnek készült egy ideje.

Megleptem a stúdiójában, ahol természetesen olyan rumli fogadott, mint kapcsolatunk elején. Annyira nem lepődtem meg, hisz egy hétig távol voltam. Viszont a tervem - miszerint nyugodtan bevallok neki mindent - már akkor dugába dőlt, mikor szorosan magához húzott és megölelt. Olyan jó érzés volt a karjaiban lenni - így, hogy elfogadtam az érzéseit -, hogy a szívem egy-kettőre gyorsabb ütemet vett fel. Ellenben kicsit dühös voltam, amiért azt gondolta ilyen könnyen a karjaiba omlok, így nem bírtam ki, hogy egy kicsit ne játszak vele. Vicces volt, ahogy próbálkozott megtörni engem. A játék viszont egyre nehezebbé vált, ahogy közelebb éreztem magamhoz ajkait. Nem tudtam már visszatartani minden reakciómat. Én is nagyon meg akartam csókolni, de nem akartam ilyen könnyen beadni a derekamat. Azonnal elhúzódtam tőle és a már egy ideje a kezemben szorongatott lapot leraktam mellé az asztalra. Ő értetlenül nézett hol rám, hol a lapra és már szólásra nyitotta volna a száját, csakhogy beléfojtottam minden szót.

- Kedvellek Min YoonGi, nagyon - néztem mélyen a szemébe, de ő úgy bámult rám, mintha bevertem volna a fejemet. Egyáltalán nem hitt nekem, holott az előbb pont azt akarta bebizonyítani nekem, hogy kedveltem... - Komolyan mondtam - emeltem fel fejemet határozottan és az előtte lévő lapra bökve vallottam be az igazat. - Azt a számot is neked írtam, és nem az öcsémnek - magyaráztam tovább, de mivel még mindig furcsán méregetett, így nagyot sóhajtva mentem hozzá közelebb és pólójánál fogva magamhoz rántottam, úgy, hogy szám épphogy súrólta övét, márcsak ezzel is kiváltva az apró pillangókat a gyomromban. - Szeretlek, te fafej - húzódtam el tőle és mosolyogva néztem kétszeresére tágult szemeibe. 

♡♡♡

Sziasztok^^

Előbb hoztam volna ezt a részt, csak ebben a pár napban kicsit máshol járt a fejem, úgyhogy kiment a fejemből a kirakása XD Viszont eljutottunk végre ide is és semmi jele a bonyodalmaknak... Lehet az egész sztori egy hazugság ? :O ( The Liar... Haha, én vagyok a hazug... LOL XD )Na jó, nem viccelődök tovább. Remélem élveztétek a részt, a kövivel pedig igyekszem <3