Ijedten hátráltam egyet, mikor a cselekedetem, hogy segítsek a földön ülő fiún, kudarcba fulladt, miután gyilkos tekintetével kezdett méregetni. Soha nem féltem még senkitől sem szimplán a szeme miatt, na de neki olyan fekete szemei voltak, hogy egy horrorfilmbe is bele illett volna. Körülbelül egy baltás gyilkosra hasonlított fekete öltözékében és ugyan a kapucni a fejéről lecsúszott, de haja is pont olyan színű volt, mint a ruhadarabok, amiket viselt.

- Öhm... Annyira sajnálom - hajoltam meg gyorsan, miközben lassan kezdett talpra állni és leporolta a ruháját, küldött felém még egy utolsó dühös pillantást, majd elsétált mellettem egy szó nélkül. Bocsánatot kértem, és erre így viselkedik ? Ki ő, hogy úgy járkáljon, mint egy királyfi ? Az atya úristen ? Egy frászt ! Idegesen fordultam meg a tengelyem körül és sietős léptekkel utána mentem. Látszólag valakit keresett, így azelőtt próbáltam utolérni mielőtt még megtalálta volna azt a valakit. Azért egy kigyúrt fazonnal nem biztos, hogy úgy beszéltem volna, mint ahogy vele terveztem. - Ya ! Mr. Seggfej ! - szóltam utána és a megnevezés hallatán hirtelen megtorpant. Páran körülöttünk megálltak az edzésben és érdeklődve nézték a kialakult jelenetet. Tulajdonképpen a folytatásra én is nagyon kíváncsi lettem volna, mivel azon kívül, hogy elterveztem megállítom és megmondom neki a magamét, túl nagy tervem nem volt. Megint meggondolatlanul cselekedtem, amit így utólag kezdtem megbánni. Azután meg főleg, mikor kínzó lassúsággal megfordult és szinte láttam a kidagadó ereit a homlokán.

- Minek neveztél ? - nézett rám összeszűkített szemekkel, ami miatt nyeltem egy nagyot, de erőt merítve a makacsságomból kihúztam magamat és folytattam, amibe belekezdtem, ha már utána jöttem.

- Seggfejnek - mondtam ki a valós tényeket és a megnevezés hallatán megrándult bal szeme. - Minek nevezzek egy olyat, aki képes volt faképnél hagyni, miután bocsánatot kértem ? Tény, hogy miattam estél el, de egyáltalán mit kerestél a zsák mögött ? Kellett neked útban lenned - vontam meg a vállamat és ismételten hátrálnom kellett, mert lassan megindult felém.

- Eleve nincs túl jó kedvem és most miattad még egy nagyszájú kislány okoskodását is kell hallgatnom - morogta és a megnevezés hallatán megtorpantam.

- Hogy minek neveztél ? - indultam el én is felé és már komolyan megfordult a fejemben, hogy leütöm és elásom a hulláját a kertemben, de ekkor valaki megszólalt nem sokkal messzebb tőlünk.

- YoonGi ! - futott felénk egy ismerős lány, fekete haját kontyba fogta feje tetején és barátságos világos barna szemei most aggódva bámultak rám, amit nem nagyon tudtam hova tenni. - Végre, hogy megtaláltalak - állt meg mellettünk és már szólaltam volna meg, amikor is szemével jelezte, hogy ez most nem éppen a megfelelő pillanat.

- Bocs, csak valaki belém kötött - vetett még felém egy mérges pillantást, majd elindult arra, amerről NaRi jött.

- Még hogy én kötöttem... - akadtam volna ismét ki, de barátnőm befogta a számat és a háta mögé sandított azután a bunkó gyerek után.

- Kérlek Choa, most inkább hagyd annyiban. Ő egy nagyon fontos törzsvendége a helynek, úgyhogy nagyon szépen kérlek, ne üldözd tovább - nézett rám esdeklő tekintettel a lány, ami miatt hangosan felsóhajtottam és bólintva jeleztem, hogy jó kislány leszek. Lassan elemelte kezét a számtól és hálásan elmosolyodott, de mielőtt elment volna még azért egy dolgot kimondtam, ami bennem ragadt.

- Micsoda egy seggfej...

- Choa ! - szólt rám NaRi fejét rázva, de azért ott bujkált mosolya a szája sarkában. Csak nem tehette meg, hogy nyíltan is egyet ért velem, hisz az a srác egy vendég volt itt. Megértettem, de attól még nem fogadtam el.

- Jó, jó, akkor majd halkabban szidom - kulcsoltam össze kezeimet a hátam mögött, majd fütyörészve elindultam a bokszzsák felé és most már azt is tudtam, hogy kinek a képét fogom a helyére képzelni. Ugyan nem láttam teljesen az arcát, de biztos voltam benne, hogy valami tehetősebb ember volt, túl sok indulattal megáldva. Nem feltétlenül utalt viselkedése beképzeltségre, inkább csak tipikusan az a seggfej típus volt, aki mindent utál a környezetében, hogyha rossz kedve van és elvárja, hogy emiatt másnak is az legyen.

Nagy levegőt véve megálltam a kék zsák előtt és szememet lehunyva nagyjából kitisztítottam a fejemet, bár annyira azért mégsem sikerült... Egy seggfej. Ütöttem bele egy nagyot a zsákba és éreztem, hogy máris kezdtem leadni a felgyülemlett feszültségem egy részét. Két seggfej, három seggfej, négy seggfej, öt seggfej... Ahogy emelkedtek a számok, úgy múlt el minden harag bennem és végül nem maradt más, csak a kétségbeesés. Mi lesz velünk ezek után, ha nekem nem marad munkám ?

Miután úgy éreztem már, hogy nem leszek képes ennél több ütést bevinni Mr. Seggfejnek, nyakamat törölgetve elindultam az öltöző felé. Éreztem végtagjaimon, hogy nem kicsit merültek ki a mai nap alatt, így minden izmom egy jó meleg fürdőért kiáltott, de azzal még várni kellett, ugyanis muszáj volt beszélnem NaRival. A mi barátságunkban én voltam az a fél, aki megvédte a lányt, ha arról volt szó és megpróbáltam őt is kicsit erősebbé tenni, mellettem pedig gyakran érezte úgy magát. Viszont vele ellentétben én felelőtlen és forrófejű voltam, gyakran mentem a saját fejem után, habár mindig véghez vittem azt, amibe belekezdtem. Ezzel szemben NaRi maga volt a megtestesült nyugodtság és mindig meggondoltan cselekedett, nála jobb tanácsokat senki sem tudott adni és ő volt a legmegnyugtatóbb személy az ismeretségi körömben, akik száma igen csekély volt, de ez lényegtelen.

A telefonomat nyomkodva várakoztam, amikor is lehuppant mellém NaRi és vizes haját törölgetve lesett át vállam felett, hogy láthassa, mit is olvasgattam. Mikor viszont elolvasta a munka hirdetéseket, azonnal rám kapta tekintetét és aggódva szólalt meg.

- Kirúgtak ? - kérdezte, de válaszomat meg sem várva rázta meg a fejét. - Én megmondtam Choa. Mondtam, hogy ne menj a saját fejed után és kicsit fogd vissza magadata és lám meglett az eredménye - magyarázta azzal a tipikus sejtettem fejével, amivel néha az őrületbe tudott kergetni. Sóhajtva befogtam a száját, mielőtt még tovább magyarázhatott volna és telefonomat magam mellé téve csak ennyit mondtam.

- Megszűnik a magazin.

Válaszomat egy jó hosszú csönd követte és ugyan NaRi még mindig nyugodt arckifejezésével fürkészte az arcomat, azért látszott szemeiben az aggódás.

- Ez azt jelenti, hogy...

- Nincs munkám, ja - fejeztem be helyette a mondatomat és hajamba túrva fújtam ki eddig bent tartott levegőmet. - A legjobban az zavar, hogy ennyire tehetetlen vagyok. Még az utolsó szalmaszálba is megpróbáltam bele kapaszkodni, de nem egészen sikerült úgy, mint ahogy terveztem - gondoltam vissza a főnökömmel folytatott beszélgetésre és azonnal szomorú mosolyra görbültek ajkaim.

- Úgy sajnálom - simogatta meg hátamat NaRi barátságosan és megpróbált ezzel a lehető legtöbb erővel ellátni engem, amiért nagyon hálás voltam. - De figyelj, egy kis ideig itt is dolgozhatsz, habár tudom, hogy nem éppen erről álmodoztál gyerekkorodban - tette hozzá látva, hogy szólásra nyitottam a számat.

- Köszönöm az ajánlatot, de még nem adtam fel - álltam fel és megállva az értetlen fejet vágó lány előtt sejtelmesen elmosolyodtam. - Van még a tarsolyomban egy-két ötlet, csak ahhoz szükségem lenne egy híres banda segítségére - magyaráztam és csüggedten hozzátettem. - De sajnos nincsenek olyan kapcsolataim, hogy akár egyel is találkozhassak - sóhajtottam, mire NaRi kifejezéstelen arccal bámult rám egy ideig, majd haját utoljára áttörölve megköszörülte a torkát és zavartan elmosolyodva bólogatott.

- Sajnos...

- Most úgy érzem, hogy valamit titkolsz előlem, de mivel látszólag nem szeretnéd elmondani, így most nem foglak zaklatni miatta - néztem rá futólag, majd újra belemélyedtem az álláshirdetések tanulmányozásába. Még elcsíptem, ahogy a lány szemei meglepetten nyíltak tágra, de mivel jelen helyzetben nem tudtam volna még több lehengerlő információval megbirkózni, így ráhagytam a dolgot. Tudtam, hogyha el akarja árulni a titkát, akkor úgy is megteszi. Ha pedig nem, akkor arra oka is van. Fölösleges lett volna a fülét rágnom emiatt. Én is titkoltam előle bőven dolgokat, mint például a szüleimet és az öcsémet.

Miután NaRi is elkészült, indulhattunk haza felé. Ugyanazzal a busszal jártunk, csak ő pár megállóval előbb leszállt, mint én. Az út most meglepően csendben telt az én részemről, ugyanis annyira bele voltam merülve a gondolataimba, hogy csak hümmögéssel tudtam reagálni a lány mai napjára, habár ő ezt észrevette nem szólt semmit, csak folytatta. Kedves volt tőle, hogy megpróbált egy kis ideig kirugdosni a saját világomból, habár ez nem ment olyan könnyen. Nem is sikerült neki annyira, így mielőtt leszállt jó szorosan magához ölelt és kitartást kívánt, ami miatt ugyan csak egy fokkal, de javított az életkedvemen.

Fáradtan szálltam le a buszról és lassú léptekkel megindultam a kivilágított utcán a lakásunk felé. Ezer felé jártak a gondolataim és fogalmam sem volt, hogy mégis mit tehetnék a jövőbeli problémáink elkerülése érdekében. Ki kellett valamit találnom, hogy megmenthessem az állásomat és ezzel együtt eléggé sok más emberét is. Eldöntöttem, hogy hazaérve egy papírra összeírom az ötleteimet egy kis fagyi mellett. Igazán jól esett volna most egy. Főleg ilyen fülledt éjszakán.

Mire végre bejutottam a lakásba agyilag egy zombivá váltam, így bambán vigyorogva dögönyöztem meg MinMint és követtem a nappali felé, ahol WonWon nézett valami doramát, miközben pattogatott kukoricával tömte a fejét. Érkezésemre egy pillanatra felpillantott és rám mosolygott, majd újra belemerült az éppen zajló eseményekbe. Ezen csak a fejemet rázva felnevettem, majd a szobánkba sétálva leraktam az íróasztal előtti székre a táskámat és figyelmemet azonnal megragadta az asztalon fekvő kis prospektus. Úgy tűnik elment a nyílt napra. Pedig még van fél éve. Sóhajtva visszaraktam a kis tájékoztató füzetet és fejemet felemelve azonnal elmosolyodtam a falat díszítő képek láttán.

- Olyan tehetséges az én kisöcsém - motyogtam a festményeket és rajzokat látva, majd felmáztam az ágyamba és elterülve rajta bámultam a fehér plafont. - Igazságtalan az élet... - suttogtam és szememet lehunyva észrevétlenül elnyomott az álom.

Gyorsan eljött a hétvége, amit nem vártam olyan kitörő lelkesedéssel, mint JuWon, de azért magamra erőltettem miatta egy kis jó kedvet és mosolyogva figyeltem, ahogy elrakta táskájába a megviselt fényképezőgépét és türelmetlenül nézte telefonján, hogy mégis mikor ér ide a nagybátyánk. Jun bácsi valóban nem siette el a dolgot, a megbeszélt időpont után fél órával állt meg a ház előtt és csörgött fel, hogy mehetünk.

- Hihetetlen, hogy mindig késik - puffogott az öcsém és megsimogatva MinMint, kilépett a folyosóra. Gyorsan adtam még a kis kedvencünknek vizet, majd bezárva az ajtót sétáltam WonWon mellett a lépcsőn. - Egyébként nem is mesélted, hogy mi volt a legutóbbi értekezleten a szerkesztőségnél - szólalt meg kisvártatva az öcsém és mondandóját hallva, majdnem leestem a lépcsőről, de még az utolsó pillanatban megkapaszkodtam a korlátban. JuWon a lépcső alján megállt és csodálkozva nézett vissza rám, ami miatt bizonytalanul elmosolyodtam és mintha mi sem történt volna folytattam az utamat.

- Semmi érdemlegesről nem beszéltünk - vontam meg a vállamat és számat rágcsálva agyaltam valami fedősztorin. A mellettem baktató fiú viszont túl jól ismert így azonnal észrevette, hogy valami nem volt rendben.

- Levontak a fizetésedből ? - kérdezte gyanakvóan és kérdése hallatán összeszorult a szívem. Milyen jó is lenne, ha csak ennyiről lenne szó.

- Úgy sajnálom WonWon - hajtottam le a fejemet és hangomat hallva azonnal kétségbeesett és vállamat átkarolva magához húzott, majd nyomott egy puszit a fejemre.

- Nem a te hibád noona. De nyugi, hisz ez még nem azt jelenti, hogy nincsen munkád - magyarázta derűlátóan és szavait hallva egy hatalmasat sóhajtva bólintottam erőtlenül. Annyira sajnálom, hogy ilyen szerencsétlen nővéred van JuWon. Ezen gondolkozva ránéztem és reménnyel teli arcát bámulva szorult el a torkom. Nem ezt érdemelnéd. Sokkal inkább egy szerencsésebb nővérre lenne szükséged. Helyette van egy felelőtlen és mindig a saját feje után menő ember melletted. És még engem hívnak felnőttnek. Nevetséges. - Naaa, ne légy ilyen, hisz amilyen talpraesett vagy, biztos, hogy ezen hamarosan változtatni fogsz - próbálta továbbra is a lelket tartani bennem, ami miatt halkan felnevettem és derekát átölelve felnéztem rá.

- Olyan cuki vagy, ahogy próbálsz feldobni - mosolyodtam el és a megnevezés hallatán szemét forgatva eresztett el.

- Nem vagyok cuki - rázta a fejét. - Inkább hívj férfiasnak. Tudod noona, a cuki jelző nem igazán pozitív egy fiúra nézve - magyarázta és kitolva az ajtót előreengedett.

- Oké, oké - néztem rá mosolyogva és kisfiús kisugárzása miatt nem igazán tudott meghatni egyre férfiasabb arca. Nekem mindig is a kisöcsém fog maradni, akit meg kell védenem mindentől.

Kilépve a kapun azonnal megpillantottuk a kissé megviselt állapotban lévő fehér járművet, ami ablakában a barna hajú, mindig mosolygós Jun bácsi könyökölt és intett felénk izgatottan, hogy ezzel is rábírjon minket a sietésre. A vicces az volt, hogy pont ő rá kellett várni, de mindegy.

- Sziasztok gyerekek - köszöntött minket miután beszálltunk a kocsiba. JuWon hátra, míg én előre ültem és máris megfulladtam a bent fogadott melegtől.

- Már megint nem működik a légkondi ? - kérdeztem, miközben félig kidugtam a fejemet az ablakon, ahogy haladtunk a kis utcákban, ugyanis így legalább kaptam némi hűvösebb szelet az arcomba. Habár délen nem igazán lehetett ilyesmire számítani, főleg a város szívében, ahova mi is tartottunk.

- Sajnos nem, majd el kell újra vinni a szervízbe - magyarázta szórakozottan és látszólag nem igazán zavarta, a félig haldokló autó gondolata. Én mindenesetre megkapaszkodtam az ajtóban, hogy ezzel is biztonságban érezzem magamat, ugyanis néha úgy éreztem, hogy ez az öv egyáltalán nem is ért semmit.

- Jun bácsi, szerintem ez az öv elszakadt - szólalt meg hátulról JuWon, mire a fekete hajú férfi elgondolkozva dörzsölte meg az állát.

- Ülj középre, ott még valamennyire jó - magyarázta, mire WonWon átmászott középre és nagy nehezen megtalálva a biztonsági övet, becsatolta magát.

- Egyébként mennyi idő is az út ? - kérdezte csak úgy kíváncsiságból, de ijedt tekintetét látva a visszapillantó tükörből, halkan felkuncogtam.

- Hát, mielőtt bedöglött volna a GPS, azt mutatta, hogy húsz perc.

- De jó - lelkesedett az öcsém nem túl őszintén, ami a szórakozott nagybácsikánknak nem igazán tűnt fel. Fütyörészett a rádióból szóló zenére és WonWont kérdezgette a suliról. Én magam is érdeklődve hallgattam az öcsém beszámolóját arról, hogy mennyire elakadt a lélegzete a művészettanárának, aki ki is akarja valahol állítani JuWon nem rég készült festményét, ami egy nyári tájkép volt. Aztán még azt is elmesélte, hogy egy alsóbb éves lány szerelmet vallott neki, ami miatt az öcsém olyan zavarba jött, hogy először nem is tudott szegény lánynak semmit se válaszolni. Végül annyit mondott, hogy sajnos most nem tetszik neki senki, habár miközben ezt mesélte nekünk egy pillanatra elgondolkozott. Emiatt én magam is morfondírozni kezdtem azon, hogy vajon ez igaz e. A reakciója alapján nem voltam benne biztos. Gyakran vágott elgondolkozó fejet, ha hazudott vagy ő maga se tudta rá a biztos választ.

- Milyen kis dzsigoló lett belőled - nevetett a nagybátyánk és a megnevezés hallatán belőlem is kitört a vihogás. - Pont olyan vagy, mint édesapátok. Érte is a maga idejében rengeteg lány volt oda - gondolt vissza a múltra és apunk hallatán én is elmosolyodtam. A régi képeit nézegetve határozottan hasonlítottak JuWonnal. Ő inkább apura ütött, míg én anyára.

- Gondolom anya is közéjük tartozott - mondta WonWon, mire Jun bácsi hangosan felnevetett.

- Ooo, ha tudnátok, hogy ez mennyire nem is igaz.

- Micsoda ? - lepődtünk meg az öcsémmel, amin nagybátyánk szintén jót derült.

- Édesanyátok és a bátyám nagyon nem kedvelték egymást az elején. Teljesen egymás ellentétei voltak, emiatt gyakran kerültek vitába, aztán csinálhatták együtt a büntető munkákat. Azt hiszem, hogy a kapcsolatuk azután változott meg, miután ugyanarra az egyetemre kerültek be.

- Wow - néztem az előttünk lévő utat és teljesen letaglózott ez a hír. Mindig is azt hittem, hogy a szüleink egy álom párnak számítottak már az elejétől kezdve, miközben nem is. Ez igazán meglepett, habár mégsem kellett volna. Amikor még együtt voltunk soha nem tudtam megkérdezni, hogy mégis hogyan találkoztak, hisz olyan fiatalon ilyenek az eszembe se jutottak. Szörnyű volt belegondolni, hogy szinte nem is ismertem a szüleimet. A visszapillantóba nézve láttam, hogy JuWon fejében is ugyanez futott át, ugyanis a gondolataiba mélyedve dőlt jobbra-balra, miközben fordultunk be a parkolóba és keresgéltünk egy helyet.

- Tudjátok - állította le a kocsit a nagybátyánk. - Erről eszembe jutott egy nagyon jó szóvicc - magyarázta és ezt hallva WonWon is azonnal felébredt és szinte menekülve kötötte ki magát, majd szállt ki gyorsan az autóból.

- Siessünk, mert még a jegyeket is meg kell vennünk - mondtam, miközben én is kipattantam a kocsiból, addigra már Jun bácsi nagyot nevetett a saját poénján, amit szerencsére én nem hallottam, de JuWont látva, aki a fejét a kocsi hátuljába verte, úgy vettem le, hogy ő nagyon is jól értett mindent.

- Ez fájdalmas - nyöszörögte az öcsém és elgondolkoztatott, hogy vajon mi miatt is mondta ezt, a kocsi, vagy Jun bácsi favicce miatt. Bár meggyőződésem volt, hogy mindkettő nagy szerepet játszott benne..

- Na menjünk ! - ragadtam karon a két férfit és vidáman elindultam a múzeum bejárata felé. Ugyan nem igazán voltam felkészülve lelkileg a bent látottakra, de nagy levegőt véve eldöntöttem, hogy ki fogom bírni; márcsak az öcsém érdekében is.

Beálltunk a hosszú sorba, eközben pedig JuWon hozott három tájékoztatót a kiállításról, amit érdeklődve kezdtem el olvasgatni a sorban állás közben. A legjobb képeik kerültek ebben a pár hétben kiállításra, amit csak készítettek és pár előzetes fotót látva rájöttem, hogy nehezebb lesz ez az egész, mint arra gondoltam. Főleg akkor dobbant egy nagyot a szívem, amikor megláttam, hogy a két fotós életrajzát is el lehet olvasni.

- Meg leszel Choa ? - kérdezte Jun bácsi az arcomat fürkészve, mire ránézve halványan elmosolyodtam és bólintottam. Ugyan JuWon miatt aggódtam, de ő látszólag teljesen fel volt pörögve, már azt is kiderítette, hogy mennyi féle képes lapot meg bögrét és egyéb fölösleges kacatot lehetett venni a végén, ami miatt egy helyben sem tudott megmaradni.

- Amíg WonWonnal minden rendben, addig én is jól leszek - válaszoltam a csillogó szemű fiút figyelve, aki a tájékoztatót bújta nagy lelkesen.

- Értem - zárta le a témát a férfi, majd elérkezve a kasszához kifizette a három belépőt.

- A kocsiban majd odaadom a mi jegyeink árát - magyaráztam a terembe belépve, ahol fel-le mászkált egy csomó ember. Soha nem hitem volna, hogy még ennyi idő után is ilyen sok embert érdekelni fog ez a pár kép. Melegség költözött a mellkasomba, ahogy az elvarázsolt arcokat megpillantottam, miközben a képeket bámulták és a mellette lévő szöveget olvasták.

- Arra semmi szükség nincsen. Vegyétek gyereknapi ajándéknak - mondta, és már szólaltam volna meg, hogy az már rég elmúlt, amikor is nem is törődve velem elindult az első kép felé. Fejemet rázva néztem utána, majd nagyot sóhajtva én is elindultam, hogy közelebbről is szemügyre vehessem a képeket. WonWon már rég elhagyott minket, de azért félszemmel mindig követtem, hogy biztosan meg van-e még. Egész gyorsan haladtam a képek között, ugyanis nem szerettem volna megállni mindegyik előtt sokáig, mivel féltem, hogy túl sok dolgon kezdenék el gondolkozni, mivel itt minden egyes kép eszébe jutatott az embernek valamit, nekem meg főleg. Fél órája járkálhattam nem sokkal WonWon mögött a képeket lesve, amikor is az egyik előtt földbegyökerezett a lábam. Képtelen voltam tovább menni és mivel jelenleg itt nem is volt senki, így még csak ez sem vehetett rá a távozásra. A fotó teljesen magával ragadott és beszippantott a saját kis történetébe. Jó sokáig elidőzött rajta a tekintetem. Egy fehér szegfű szerepelt rajta, ami épp esett a víz felé, miközben már félig lángolt. Ez volt az egyik kedvenc képem, de annyi emlék tört fel miatta az agyamban, hogy nagyot nyelve hunytam le a szememet és töröltem meg azt. Nem szabad sírnom, ha JuWon erős, akkor én is az leszek. Szememet szorosan lehunyva engedtem ki fogaim között egy reszketeg sóhajt, majd oldalra pillantva észrevettem egy feketébe öltözött fiatal fiút, aki ugyanilyen színű maszkot viselt és elmélyedve bámulta a képet. Mintha egy pillanatra az ő tekintete is szomorúvá vált volna, de ezt azon nyomban felváltotta a csodálat. Büszkeséggel töltött el, hogy még ilyen fiatalokat is így megindított ez a kép. Habár nem én készítettem őket. Valószínűleg túl sokáig bámultam őt, ugyanis lassan felém vezette tekintetét és egy darabig elbambulva bámulta az arcomat, majd összeszűkített szemekkel kezdett el gondolkozni. Ekkorra viszont engem már elért a felismerés és nagyot nyelve fordítottam hátat neki és indultam el szép lassan egy másik kép felé. Mond, hogy nem ismertél fel. Légyszi... Számat harapdálva haladtam egy szimpatikus oszlop felé, amikor is meghallottam nehéz lépteit mögöttem. Ne már. Miért pont itt kellett belé is futnom ? Ez nem igazán szerencsés hét a számomra. Egyre gyorsabban közeledett felém, ami miatt én magam is meggyorsítottam lépteimet és már egy mosdót kerestem, hisz oda csak nem követett volna.

- Ya ! - szólt utánam, ami miatt egy pillanatra hátrafordultam és megpillantottam, ahogy zsebre dugott kezekkel közelített felém. Ez komolyan nem adja fel ? Már hatvanszor megbántam, hogy aznap utána mentem. Hagynom kellett volna a fenébe. Gyorsan befordultam egy oszlop mellett, amikor is hirtelen nekiszaladtam egy mellkasnak.

- Omo ! - kaptam orromhoz és bocsánatkérően néztem fel és pillantottam meg egy meleg világos barna szempárt, ami ijedten méregetett engem. Nem láttam teljesen az arcát, ugyanis egy fekete maszk takarta. Miért van mostanában a közelemben ennyi maszkos ember ? - Sajnálom - hajoltam meg gyorsan és halványan elmosolyodtam a még mindig teljesen riadt tekintete miatt. Látszólag nem igazán tudott megszólalni, amit nem igazán értettem, de mivel meghallottam hátam mögött Mr. Seggfej hangját, így még egyszer meghajoltam, majd gyors sétába kezdtem.

- Ya ! - hallottam még a srác hangját, ami miatt vállam fölött hátrapillantottam, de látszólag ismerte a másik maszkos fiút, így megállt előtte és még vetett felém egy utolsó pillantást, majd a nála pár centivel magasabb sráccal kezdett el beszélni. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a kiállító termet és a szuvenír boltban kezdtem el bolyongani. Még véletlenül se akartam ismét összefutni azzal az ijesztő fiúval, így inkább keresgéltem valami képeslapot a nagynénéknek. Csak remélni tudtam, hogy JuWonnak nem lesz semmi baja és a nagybátyánk vigyáz rá. Miközben pedig válogattam a kis lapok között, minduntalan felrémlett Mr. Seggfej különleges arckifejezése, ahogy azt a képet bámulta. Vajon ő mire gondolhatott közben ?

♡♡♡

Sziasztok^^

Annyira sajnálom, hogy már ilyen rég nem hoztam ide a folytatást :( De többet foglalkoztam mostanában a másik két ficimmel, hogy közülük az egyiket még a szünet vége előtt be tudjam fejezni. De most már ide is rendszeresebben jönnek az új részek és a következő résztől beindulnak a dolgok. Legalábbis már kezdenek XD Remélem ez a rész tetszett nektek és már jelennek meg kérdőjelek a fejetek felett pár dolog miatt :D